A rendszerváltozást követően - sőt, már azt megelőzően is - jogos igényként merült fel a társadalom jelentős részében, hogy az azt megelőző kommunista diktatúra fő felelőseit az általuk elkövetett bűntettekért - szimbolikusan, vagy ténylegesen is - megbüntessék.
Ez a fajta "megbüntetés" egy demokratikus társadalomban kétféle módon történhet meg: vagy politikai döntés eredményeként, vagy bíróság előtti felelősségre vonás formájában. A magyar döntéshozókra az 1990-es évektől kezdődően az volt jellemző, hogy nemigen tudtak a kérdéssel megbirkózni. Hol olyan jogszabályokat hoztak, amelyek - utólag vitatottan - nem állták ki az alkotmányosság próbáját, hol pedig az igazságszolgáltatás bevonásával szerették volna a kérdést nyugvópontra juttatni, ezzel némileg eltolva maguktól a felelősséget is. Mindez joggal eredményezte a különféle - ám mégis széles körben elterjedt - összeesküvés-elméleteknek a felbukkanását, gondolva itt például az ún. "Rózsadombi paktumra", amelyek a volt pártvezetés felelősségre vonásának tudatos megakasztásában vélték megtalálni mindennek az okát.
Azok, akik a felelősségre vonást szorgalmazták, Hugo Grotius szavaira hivatkoztak: "Az nem lehet, hogy súlyos bűnök büntetlenül maradjanak" ("Crimen grave non potest non esse punible"). Számos, már a benyújtásakor is prognosztizálható módon hamvába holt országgyűlési kezdeményezés, törvényjavaslat született, amelyet az első szabadon választott kormány idején hol az ellenzék utasított el, hol az Alkotmánybíróság kaszált el, majd utána a politika igen hosszú ideig, több mint kettő évtizedig levett a napirendjéről.
Ezen elvesztegetett időszak alatt a feltételezett egykori elkövetők felelősségre vonását egyszerűen áttolták a bíróságokra, ami a 90-es évekbeli sortűzperekben jelenítődött meg (lásd a salgótarjáni, egri, kecskeméti, tiszakécskei, berzencei, mosonmagyaróvári, valamint a Nyugati téri, Kossuth téri és tatai "sortűzpereket"). Ezen büntetőeljárásoknak az volt a közös jellemzője, amelyet dr. Strausz János, a "salgótarjáni sortűzper" bírája fogalmazott meg az ítélete írásbeli indokolásában, hogy: "Az 1956-os vérontásokért és megtorlásokért kétségkívül felelős, életben lévő politikai és katonai vezetők ellen soha senki sem kezdeményezett törvényes felelősségre vonást, és erre még a jelen ügy kapcsán sem került sor. Ehelyett egyszerű közembereket ültettek a vádlottak padjára, noha ezek többsége ellen sem volt hitelt érdemlő bizonyíték. Továbbá azzal is tisztában kell lenni, hogy közel négy évtizeddel az 1956-os forradalom után, és az után, hogy mind az elmúlt, mind a jelenlegi politikai rendszer hosszú időn át minden törvényes felelősségre vonást lehetetlenné tett, megakadályozott, megnehezített, illetve időt húzva elhalasztott, a büntetésnek ma már csak szimbolikus jelentősége lehet.".
Dr. Strausz János szavait utólag az eltelt idő teljes mértékben visszaigazolta. 1990-től kezdve egészen a mai napig egyetlen volt vezető kommunista politikust sem ítéltek el, és csupán egyetlen egyet ültettek a vádlottak padjára - Biszku Bélának a személyében -, aki még a Fővárosi Törvényszék elsőfokú ítéletének jogerőre emelkedése előtt meghalt.
A Biszku Béla elleni büntetőeljárást volt alkalmam nekem is igen közelről szemlélni, hiszen a legutolsó döntést - részben marasztaló, jelentősebb részében felmentő ítéletet - jómagam hoztam. Biszku Béla ellen - aki 1956 után a szűkebb pártvezetés tagja volt - abban az eljárásban azért emelt az ügyészség vádat, mivel a vád álláspontja szerint 1956 decemberében a párt által irányított ún. Katonai Tanács által kiadott utasítások hatására következett be két helyszínen is sortűz, először Budapesten a Nyugati téren, majd pedig két nappal később Salgótarjánban. Első fokon az került megállapításra, hogy míg a Nyugati téren - a meghallgatott szakértők, tanúk, az okirati bizonyítékok és az egy évtizeddel korábban az alapügyben hozott és így ítélt dolognak számító jogerős ítélet szerint - nem is történt egyáltalán a vád szerinti, polgári lakosságra leadott sortűz, addig a Salgótarjánban történtekre a Katonai Tanács utasítása - bármit is tartalmazott - nem volt semmiféle kihatással, az ugyanis kizárólag a budapesti parancsnokoknak szólt, a Katonai Tanácsnak pedig nem is volt befolyása a salgótarjáni karhatalom irányítására, sőt, Salgótarjánba minden bizonnyal még egyáltalán maguk az utasításai sem jutottak el.
A Biszku Bélával szembeni vádemelés azonban nem egy légből kapott ötleten alapult. Mind a magyar, mind pedig a német jogtörténetben volt legalább egy olyan büntetőper, aminek ugyanez a logikai következtetés volt az alapja: az egykori kommunista vezetők döntéseiket delegálják másokra, akik a bűncselekményeket utána a nevükben követik el.
1920-ban zajlott le Magyarországon a Tanácsköztársaság utáni ún. "Népbiztosper", 1997-ben pedig Németországban a korábbi NDK vezetők elleni ún. "Politbüroprozess". Az e két per hatására a jogtudatba bekerült kifejezések elhangzottak a Biszku-perben is, így különösen a "Népbiztosperben" előkerült - ott még "bűnszövetkezetnek" nevezett, ám a korát jogilag mindenképpen megelőző, évtizedekkel később a Hágai Nemzetközi Törvényszék gyakorlatában kikristályosodott - úgynevezett "közös bűnöző vállalkozás" (joint criminal enterprise) nevű jogi doktrína, vagy az először a "Politbüroprozessben" használt "ideológiai tűzparancs" (ideologischer Schießbefehl) kifejezés is, amelyeknek a közös jellemzője a testületi felelősség elve volt, függetlenül attól, hogy a vád tárgyául szolgáló központi akarat megnyilvánulási formája, azaz az e perekben az eljárások alapját képező cselekmény "az ellenforradalmi mozgalmak vérbefojtása", "a forradalmi törvényszékek felállítása" (Népbiztosper), vagy az államhatáron keresztül menekülni kívánó polgárokkal szemben való tűzmegnyitás lehetővé tétele (Politbüroprozess) volt.
- 23/24 -
Látható tehát, hogy Biszku Bélának a megvádolása azon az alapon, miszerint a pártállam egyik vezetője volt, jogelméletileg egyáltalán nem egy elhibázott döntésnek tekinthető, hiszen erre korábbról - hasonló cselekedetek kapcsán - legalább két példa is adott volt, ám az végül mégis kudarcba fulladt (avagy annak ítéli meg a társadalom jelentős része).
A rendszerváltást követően így elmaradt felelősségre vonás(ok) kapcsán indokolt kitérni e körben külön arra a kérdésre is, hogy van-e szükség - van-e a társadalomnak igénye - egyáltalán az utólagos igazságszolgáltatásra, igazságtételre, vagy ahogy az a német jogirodalomban elterjedt, "múlt feldolgozásra" (Vergangenheits-bewältigung, Vergangenheits-aufarbeitung), vagy pedig (a békés rendszerváltozás ellentételezéseként vagy a társadalmi béke megőrzése érdekében) jobb nem bolygatni a múltat, hiszen azon változtatni már úgysem lehetséges, és amin pedig nem lehet, azt bolygatni sem érdemes.
A nemzetközi jogirodalomban mindkét álláspont mellett számos jogtudós és filozófus kifejtette az érveit és ellenérveit arra nézve, hogy az utólagos igazságszolgáltatás milyen előnyökkel és hátrányokkal jár, hogyan segíti a társadalom szembenézését vagy éppen hátráltatja a megbékélést.[1]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
