Dr. Kerezsi Klára: A közvélemény és a szakemberek a helyreállító igazságszolgáltatásról* (BJK, 2006/2., 3-20. o.)[1]

A közbiztonság megerősítésének szükségessége, a büntetésről és a büntető igazságszolgáltatásról zajló viták átpolitizálódása, a börtönnépesség megnövekedése, illetve a sértett szerepének megerősödése és a helyreállító igazságszolgáltatási eszközök terjedésének egy időben zajló folyamatai azt jelzik, hogy változóban van a bűnözésre adott állami és társadalmi reakció. A jelenlegi büntetőpolitikai irányok trendje a világban távolról sem egyértelmű, s úgy tűnik, hogy a jogalkotók egyre gyakrabban éltek a jogalkalmazók diszkrecionális jogkörének korlátozásával, fokozatosan "visszaveszik" a büntetés tartalma meghatározásának hatalmát a szakemberektől, ezzel a társadalomtudományi szakértelem befolyása fokozatosan csökken a bűnözéskezelés rendszerében.

A kutatás elméleti háttere

A helyreállító igazságszolgáltatás másként viszonyul a bűncselekményhez és a bűnelkövetőhöz, mint a tradicionális igazságszolgáltatás.[1] A helyreállító igazságszolgáltatás gyökerei az ősi kultúrákba nyúlnak vissza, és a modern világ az 1970-es években kezdte ismét felfedezni a benne rejlő lehetőségeket. A rehabilitáció eszméjét az 1980-as években ugyanis legyőzte a kontroll. Ekkor ért véget az a korszak, amely "kilúgozta" a büntetésből a morális elemeket, és tisztán terápiás szociális munkaként értelmezte azt. Az empirikus kutatások azt jelezték, hogy a hagyományos büntető igazságszolgáltatás eszközei elhanyagolható hatást gyakorolnak a bűnismétlésre. A meginduló sértett-segítő mozgalmak viszont azt hangsúlyozták, hogy a büntető igazságszolgáltatás elmulasztja a sértett szempontjainak érvényesítését. E két vonal összekapcsolódása is segítette a helyreállító igazságszolgáltatási megközelítés megerősödését.

A neoklasszikus elvek megjelenése szükségszerű reakció volt a még oly jó szándékú treatment emberi jogok iránti érzéketlenségére. Ugyanakkor az is tény, hogy a treatment kezelőrendszere "technikaivá" degradálta a bűncselekményt is, csak társadalmi, szociális bajnak tételezte, és nem tartotta fontosnak a jogsértés morális megítélését. "Nem vagyunk képesek elfogadni egy olyan büntetési rendszert, amely pusztán a célszerű védekezésre van beállítva: közömbösnek érezzük a cselekménnyel szemben, hiányzik belőle a sértett ember, a sértett közösség felháborodásával való szolidaritás" - írja Bibó István az etika és a büntetőjog összefüggéseit elemző tanulmányában.[2] "A büntetés becsületbe vágó szankció, szemben minden más jogi következménnyel" - mondja Szabó András.[3] Pokol Béla további fontos gondolati kiindulópontot kínál a büntető igazságszolgáltatási paradigmaváltás magyarázatához, amikor korrigálja Luhmann-t a bináris kódok szerepét illetően. Luhmann úgy fogja fel az elkülönült alrendszereket, hogy azok az elkülönülés létrejöttétől kezdve egyetlen értékduálon orientálódnak. Pokol szerint "a realitást jobban meg tudjuk ragadni, ha egy-egy alrendszeren belül az irányító értékduált - a jognál a jogos/jogtalant, a tudománynál az igaz/hamist stb. - csak domináló szerepben fogjuk fel, de elismerjük, hogy alárendelten egy sor más értékelés is formálja az alrendszereken belüli cselekvéseket. Mintegy a bináris kód ,prizmáján megtörve’, ezáltal alárendelt helyzetbe kényszerítve tud ettől kezdve csak a többi értékduál hatni az egyes alrendszereken belül, de így azonban megmarad behatásuk. […] Egy-egy alrendszer tehát egy sajátos értékhierarchiát jelent, tetején a saját bináris kóddal, és ennek megfelelő cselekvési/gondolkodási folyamatokat, döntően a bináris kód által formáltan, de alárendelten egy sor más értékduált is használva".[4] A gondolatmenetet a treatment-re adaptálva úgy tűnik, hogy a jóléti állam büntetőpolitikájának érvényesülése idején a büntető igazságszolgáltatás és a büntetőjog saját bináris kódját szorította háttérbe, annak érdekében, hogy más funkcionális alrendszerek (pl. a szociálpolitika) bináris kódjai érvényesülhessenek. Pokol, Luhmann téziseinek továbbgondolása kapcsán fejtette ki azt is, hogy "nemcsak az egyéni kommunikációkban jelenik meg a ’teljes egyént’ involváló morális kommunikáció, hanem tartós intézmények is létrejönnek ehhez…"[5] Úgy tűnik, hogy a ,teljes egyént’ involváló morális kommunikációt alkalmazó intézmények sorába napjainkban sorakozik fel a büntető igazságszolgáltatás intézményrendszere, elsődlegesen a helyreállító igazságszolgáltatás megközelítésének és technikáinak abszorbeálásával. Az "inga" tehát nem csak a treatment (a jóléti állam büntetőpolitikája) és a neoklasszikus megközelítés között mozog, de - bizonyos vonatkozásban - a treatment és a helyreállító igazságszolgáltatás között is, ugyanakkor kétségtelen, hogy e két, igen eltérő megközelítés mindegyike a treatment hiátusaira reflektál.

Howard Zehr a helyreállító igazságszolgáltatás működésére az utazás metaforáját használja: utazás, amely az "idegenségből" a "valahova tartozás" felé vezet. A helyreállító igazságszolgáltatás nem egyszerűen egy mód a büntető igazságszolgáltatási rendszer megreformálására, hanem olyan holisztikus elvek rendszere, amely azt a változást jelzi, ahogy a világban az igazság működik - írja Braithwaite.[6] Johnstone szerint az igazságról alkotott felfogásában is különbözik a hagyományos igazságszolgáltatástól.[7] A bűnelkövetés hagyományos felfogásában a bűn, valamilyen kivételes esemény, cselekmény, amelynek nincs köze a napi élet konfliktusaihoz, és a büntetés is "valahonnan felülről" jár és jön érte. Valószínűleg ez a magyarázata annak, hogy az emberek egy része a bűnelkövetésért járó büntetést "purgatóriumi szenvedés"-ként tudja csak elképzelni, amely tökéletesen kirekeszti a sértett szempontjainak érvényesítését a rendszerből.[8] Úgy vélem, hogy ha ezt a jellegzetességet tovább elemezzük, láthatjuk, hogy a gondolat azt sugallja, mintha a hagyományos büntető igazságszolgáltatás kizárólagosan a keresztény büntetés-bűnhődés relációjában működhetne. Ott, ahol van egy közvetítő személy (pl. a pap = laikus bíró), aki értékeli a tettet, és kiszabja a penitenciát. Ezzel szemben kétségtelen, hogy a keresztény vallás is hisz abban, hogy a bűnre adott válasz nem feltétlenül "arányos", hiszen pl. a paráznaságért, vagy egyéb keresztényi erkölcsöt sértő bűnökért elfogadja a bűnbánatot, mint a bűnbocsánat elnyerésének feltételét. Nyilván azért, mert az az alapfeltételezése, hogy a bűnbocsánatért esedező, valóban megbánta a tettet, és szeretné elnyerni az elkövetett bűn megbocsátását. Úgy látom, hogy a hagyományos igazságszolgáltatásból éppen ez az előfeltételezés hiányzik, ezért a lelkileg és lelkiismeretileg "ellenálló" - a bűnét be nem látó - tettest "purgatóriumi" eszközökkel akarja megbüntetni. Éppen ebben áll a helyreállító igazságszolgáltatás újdonsága azzal, hogy ezt a "lelkiismereti/pszichológiai elemet" erősíti a büntetésben, bízva abban, hogy fel lehet kelteni a tettesben a bűnbocsánat elnyerésének őszinte szándékát. A jogi elemek helyett tehát a pszichológiai elemekre helyezi a hangsúlyt. Jól illeszkedik ahhoz az igényhez, amely az emberi érzelmek, és a bűncselekmény, a büntetés, illetve a társadalmi kontroll közötti kapcsolat fontosságát hangsúlyozza. Ezek az emberi érzelmek - mint a düh, az öröm, a megelégedettség, a szomorúság, a szégyen, a bűntudat stb. - a kriminológiai kutatások számos területen helyet kaptak: az elkövető motivációja, a gyűlöleti bűncselekmények, a családi erőszak, a bűnözéstől való félelem, a sértetté válás következményeinek vizsgálatánál, vagy a média szerepének elemzésénél a bűnözés bemutatásában.[9] A bűncselekmény nem csak büntetőjog-ellenes tett, hanem érzelmektől túlcsorduló morális esemény is - mondja hasonlóan Gönczöl.[10] A helyreállító igazságszolgáltatás a bűncselekmény megítélésében és a büntető felelősségre vonásban tehát a morális elemeket erősíti meg.

Az elmúlt 10-15 évben a helyreállító igazságszolgáltatás gondolata világosabban illeszkedik a kriminológiai gondolkodásba, köszönhetően Braithwaite, Umbeit vagy Zehr munkáinak, akik egy újabb paradigmát tettek értelmezhetővé a büntető igazságszolgáltatás területén a megtorlási, illetve a rehabilitációs büntető igazságszolgáltatási paradigma mellett. A megérdemelt büntetésre építő igazságszolgáltatási modell a bűncselekményben és az elkövető megbüntetésében gondolkodik, a rehabilitációs ideológia pedig főleg az elkövető reintegrációjára koncentrál. A helyreállító igazságszolgáltatás viszont ismét életre kelti azokat az eszközöket, amelyeket a bennszülött törzsek, vagy az ősi kultúrák alkalmaztak a bűnelkövetésre. A "helyreállítás" felismeri, hogy a cél a kapcsolatok restaurálása, és nem egyszerűen a bűnösség kimondása. Ezért központi fogalma a felelősség és a kötelezettségvállalás: a bűncselekmény elkövetése kötelezettséget keletkeztet a következmények helyreállítására. A bajt hozó tett súlyához mért arányos büntetés eszméje egy olyan büntető igazságszolgáltatási rendszert alakított ki, amely visszatart a megelőzéstől - mondja Braithwaite - majd így folytatja: a "másik választható eszme viszont az, hogy a bűncselekmény mindig szembesüljön a megbocsátás lehetőségével, aminek azonban feltétele a megelőzés útjait meghatározó igazságkeresési folyamatban való részvétel. Az informális módon elért megbékülés és megelőzés egy sokkal kényszerítőbb racionális választás alapjait teremti meg a bűnözési kontroll értékelésére, mint a formális tettarányos büntetés. Egy racionális és érzelmi intelligenciával rendelkező büntető igazságszolgáltatási rendszer valami olyan lehet, mint a légi közlekedés biztonsági rendszere."[11]

Az új elvek kiformálódására kétségtelenül nagy hatással voltak az abolicionisták is. Különösen Nils Christie,[12] aki szerint a (bűncselekményben manifesztálódó) konfliktust a formális büntető igazságszolgáltatás "ellopta" a közösségtől, s ezzel megakadályozta azt, hogy a közösség saját maga állítsa helyre a bűnelkövetéssel kibillent egyensúlyt, és a sértettek elvesztették a jogukat arra, hogy részt vegyenek a konfliktus feloldásában. A konfliktus megoldásának a közösségen belül maradása és konszen-zuális eszközökkel történő megvalósítása - mondja Christie - nagyobb valószínűséggel vezet sikerre, mint a formális igazságszolgáltatás közösségen kívüli és kényszereszközökkel megvalósuló konfliktus feloldás. Az elv érvényesítése más megközelítésű gondolkodásmódot jelez:

- A bűncselekményben fontosabbá vált, hogy a cselekmény embert, illetve emberek közötti viszonyokat sért, mint az, hogy a cselekmény - egyben - jogi normasértés. A modern jogrendszerek a bűncselekményt az állam "elleni" tettként fogják fel. A helyreállító igazságszolgáltatással válik fontossá, hogy a bűncselekmény személyek közötti olyan konfliktus következménye, amely kárt okozott a sértettnek, a közösségnek, de magának az elkövetőnek is. Azaz, ha a cselekmény természetes személyt sért, az elsősorban ellene irányul, és csak a második vonalban jelent "támadást" az állam ellen.

- A büntető igazságszolgáltatási rendszer központi célja a sértett, a közösség megbékítése azáltal, hogy az okozott kárt és a cselekmény káros következményeit helyreállítják. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a biztonság-igény háttérbe szorul, inkább azt, hogy a biztonság elérésének eddig alkalmazott módszerei váltak vitatottá.

- A büntető igazságszolgáltatás köteles elősegíteni a sértett, az elkövető és a közösség aktív részvételét az eljárásban. Ezzel azonban az állam szerepe mérséklődik, mert a helyreállító igazságszolgáltatás nem a hagyományos igazságszolgáltatásban megszokott alá-fölérendeltségi, hanem mellérendelő viszonyokban gondolkodik. Nem speciális gyakorlat, inkább olyan megközelítési elvek rendszere, amely a bűnözés-kezelő szervezetek gyakorlatát orientálja.

Az ENSZ Szociális és Gazdasági Tanácsa a következő megfogalmazással írja le a helyreállító igazságszolgáltatás tartalmát: a "helyreállító igazságszolgáltatás a sértetti aggodalmak és a között a közösségi szükséglet közötti egyensúly megteremtésére törekszik, amely szükségessé teszi, hogy az elkövető reintegrálódjon a társadalomba. A sértett segítésének lehetőségeit keresi és azt, hogy hogyan lehet minden résztvevő felet képessé tenni arra, hogy az igazságszolgáltatás folyamatában részvétel mindannyiuk számára eredményes kimenettel járjon".[13]

Derek R. Brookes szerint a helyreállító igazságszolgáltatás céljai az alábbi folyamatokban jelennek meg: [14]

1. "Megbékélés": amelyben a sértett és az elkövető - a bocsánatkérés és a megbocsátás rituáléi után - felajánlja és megkapja azt a tiszteletet, amely emberi méltósága és érdeme alapján megilleti, és közösen bélyegzik meg az elkövetett bűncselekményt, miközben szertartás-szerűen elutasítják az elkövető morálisan deviánssá vagy bűnössé nyilvánítását.

2. "Helyreállítás": amelyben az elkövető elismeri a felelősségét az elkövetett cselekményért, és ezt a sértettnek nyújtott jóvátétellel akarja helyrehozni. Ez jelenik meg abban a megegyezésben, amelynek során közös megegyezéssel döntenek a jóvátétel vagy kompenzáció szükséges és elfogadható formájáról.

3. A megbékélés és a helyreállítás szükségszerű következményeként bekövetkező "Átalakulás": amelyben az egyének és a közösségek tapasztalatot szereznek abban, hogy hogyan lehet elszakadni azoktól a körülményektől, amelyek a bűncselekményekben manifesztálódó és az erőszak, agresszivitás, dominancia körforgását tartják fenn. Például, hogyan lehet legyőzni a megaláztatás, a félelem és a megfélemlítettség negatív érzését, hogyan lehet a lealacsonyítást, az elnyomást és a stigmatizálódást elkerülni, amely a létező társadalmi-politikai struktúrákban és kapcsolatokban érvényesül.

A kutatások alapján a helyreállító igazságszolgáltatás eszméjének terjedése három fázisra bontható:

1. a konfliktusfeloldás korai gyakorlata (amely mindig magában foglalta a reparáció valamilyen formáját, s leginkább a közösség békéjének helyreállítását szolgálta),

2. a büntető igazságszolgáltatás alternatív megoldásai iránt a ’70-es években feléledő érdeklődés (amely elsősorban a kompenzációs programok elterjedésében nyilvánult meg: pl. a Criminal Injures Compensation Scheme (Anglia és Wales), a tartományi programok Kanadában, de ide sorolható a közérdekű munka büntetőjogi szankció rendszerbe állítása, mint a közösségnek nyújtott kárpótlás egyik formája),

3. a konfliktusfeloldás eszközeinek megújítása az 1980-’90-es években.

Csak ez utóbbi időszak tekinthető a helyreállító igazságszolgáltatás valódi kibontakozásának. Az 1980-as évektől kezdődően egyre nagyobb számban indultak sértett-elkövető kiegyezését elősegítő programok, elsőként Kanadában. Kutatások igazolták - például Manitoba és Saskatchewan tartományokban -, hogy a közvélemény sokkal inkább kész elfogadni a nem-formális igazságszolgáltatás eszközeit, mint azt korábban feltételezték. Kezdetben ezek a programok egyszerű formában zajlottak, a sértett és az elkövető közötti találkozás legtöbbször formális bocsánatkéréssel zárult. A későbbiek során egyre cizelláltabb technikák alakultak ki a mediáció lefolytatására. E programok átfogó vizsgálatát Pate és Peachey végezték el, akik kénytelenek voltak megállapítani, hogy a fiatalkorúak ügyeiben alkalmazott helyreállító igazságszolgáltatási eszközöket megalapozó filozófiák tekintetében nincs különbség az egyes országok és programok között. Különbség abban van, hogy kormányzati vagy civil szervezetek végzik-e a mediációt, illetve a szülőket és a közösséget milyen mértékben vonják be az eljárásba. Eltérés volt abban is, hogy a sértett és az elkövető érdekeinek egyenrangú figyelembevétele helyett a programok egy része inkább az elkövető szükségleteinek kielégítésére koncentrált. Clairmont és Linden kutatásai azt is igazolták, hogy a sértett-elkövető mediáció a súlyosabb büntetőügyekben is sikerrel alkalmazható. A helyreállító igazságszolgáltatás számtalan formája létezik szerte a világban - bár ezzel a kérdéssel jelen tanulmányunkban nem foglalkozunk. Annyi azonban megjegyzésre érdemes, hogy mind a helyreállító igazságszolgáltatás fokozataiban, mind a sértett, az elkövető és a közösség közötti kapcsolatok formái alapján számos kategória képezhető. Így például a "shuttle" mediációval szemben megfogalmazódott a szemtől szembeni helyreállítás.[15] E szerint csak az a forma sorolható ebbe a kategóriába, amelynél az összes feltétel teljesül: szemtől szembeni találkozás a mediátor és a bűncselekménnyel érintett személyek között, az elkövető jelenlétében, vagy nélküle, de csak akkor, ha elismerte a felelősségét az elkövetett cselekményért, és az okozott kárt helyre kívánja állítani, és amely folyamat segíti az elkövetőt, hogy helyreállítsa a bűncselekménnyel okozott kárt vagy sérelmet.

Bármennyire is más-más módon közelítik is meg a helyreállítást a világ különböző tájain, a cél mindig az, hogy az elkövető elismerje felelősségét, a mediációs eljárás ne a terhelt megbélyegzésére irányuljon, és lehetőleg az általa felajánlott jóvátételhez igazodjon.[16]

A helyreállító igazságszolgáltatás korábbi felfogása (amelyet elsősorban Howard Zehr képviselt), a szembenállást hangsúlyozta a tradicionális büntető igazságszolgáltatás elveivel, és azt emelte ki, hogy a helyreállító igazságszolgáltatási eszközök fel fogják váltani a hagyományos büntetőjogi eszközök alkalmazását. Napjainkban azonban inkább az a felfogás érvényesül, hogy a helyreállító igazságszolgáltatás megközelítése és eszközrendszere katalizátorként működhet a büntető igazságszolgáltatási rendszerek reformfolyamataiban. A jövőbeli tendenciákkal kapcsolatosan viszont várható, hogy az enyhe súlyú bűncselekmények kezelésének területén fel fogja váltani a büntető igazságszolgáltatás hagyományos eszközeit az új eszközrendszer, de a súlyos bűnök kezelésére továbbra is a formális igazságszolgáltatást kell működtetni. A helyreállító igazságszolgáltatás eszközeit érvényesítő diverziós eljárások, illetve alternatív szankciók eleget tesznek a sértett és a sértett közösség elvárásainak, de rendelkezik azokkal a lehetőségekkel és jellegzetességekkel, amelyek a reintegráció új felfogásához szükségesek. A büntető igazságszolgáltatás célját és eszközeit alapvetően átértékelő helyreállító igazságszolgáltatás mintha a korábbi pozitivista felfogás egyes elemeit vinné tovább, új köntösben és új központi figurával: a sértettel.

A helyreállító igazságszolgáltatás eszközei tehát egyre inkább úgy értelmeződnek, mint amelyek alkalmasak a működő igazságszolgáltatási rendszerek "kiegészítésére", bár az is tény, hogy néhány eleme arra is alkalmas lehet, hogy egyes speciális eljárásokban helyettesítse a létező eszközök valamelyikét. Nem az igazságszolgáltatási rendszer alternatív formája, de olyan értékes kiegészítése a működő rendszereknek, amely erősíteni tudja a sértetti jogok érvényesülését, és hatékonyabbá tudja tenni a szükségletek kielégítését. A helyreállító igazságszolgáltatási eszközökkel kapcsolatosan is megfogalmazódik a sztenderdizáció követelménye,[17] és jól láthatóan a helyreállító igazságszolgáltatás is a "formalizálódás" felé halad - bár e folyamatnak még csak az elején tartunk. A helyreállító igazságszolgáltatás ugyanis nem egységes koncepció, sem az elméletben, sem a gyakorlatban. A kifejezés egy igen széles értelemben használt fogalom, amely mind a formális, mind az informális eszközöket magában foglalja:

1. sértett/elkövető megegyezés a büntetőügyekben

2. az állampolgárok között keletkezett probléma-megoldási metódus

3. munkahelyi konfliktusok megoldása

4. csoportépítési módszert a munkahelyeken

5. házastársi problémamegoldást

6. a nevelési problémával küzdő szülők és gyerekeik közötti konfliktusok rendezését, valamint

7. adott szervezeti vagy más egységeknél a bocsánatkérés megszervezését sértő, bántó megjegyzések alkalmazása esetén.[18]

Mindemellett három nemzetközi dokumentumnak különösen nagy jelentősége lehet a sztenderdek kiformálódásában.[19] Az EU 2001. márciusában hozott kerethatározata az áldozatok büntetőeljárásbeli jogállásáról, az Európa Tanács 1999. évi ajánlása a büntetőügyekben alkalmazott mediációról [Recommen-dation No. R(99)19], és a helyreállító igazságszolgáltatással foglalkozó ENSZ dokumentum (Basic Principles on the Use of Restorative Justice Programmes in Criminal Matters, 2002). 1999-ben az ENSZ Gazdasági és Szociális Bizottságának (ECOSOC) ajánlása a mediáció és a helyreállító igazságszolgáltatás elterjesztését javasolta azzal, hogy az ENSZ Bűnmegelőzési és Büntető Igazságszolgáltatása Bizottsága sztenderdek kidolgozásával is segítse a tagállamokat az új eszközök alkalmazásában. A sztenderdek elkészültek és a Bűnmegelőzéssel és a Bűnelkövetőkkel foglalkozó 10. ENSZ Kongresszuson (Bécs, 2000) megvitatásra is kerültek. Úgy tűnik, hogy a sztenderdizációra már csak azért is szükség van, hogy a helyreállító igazságszolgáltatás elveinek érvényesülésével ne eliminálódjanak a normatív megközelítés és a szükséges jogi védelem szempontjai. A helyreállító igazságszolgáltatás helyzetét vizsgáló szakértői megbeszélés ugyanakkor úgy foglalt állást, hogy nyilvánvalóan nincs szükség nemzetközi egyezmény, vagy konvenció szintű szabályozásra, sokkal inkább alapelvek megfogalmazására, és nem minimum-szabályok kidolgozására van szükség. A gyakorlatban ugyanis a helyreállító igazságszolgáltatás elemei - az elvektől és az adott nemzeti büntető igazságszolgáltatás alapjául szolgáló filozófiáktól függően - jelentősen különbözhetnek. Bár tény, hogy a helyreállító igazságszolgáltatás alapfilozófiája széles körben elfogadott, nincs univerzális megegyezés minden elemét, illetve megközelítését illetően az ENSZ tagállamok között.[20] Ez is a magyarázata annak, hogy a helyreállító igazságszolgáltatással kapcsolatos alapelvek meg sem kísérlik a fogalom meghatározását. Részben azért, mert maguk az alapelvek sem koncepcionális és szakmapolitikai szinten foglalkoznak a helyreállító igazságszolgáltatással, illetve nem is átfogó rendszerként tekintenek rá. Sokkal inkább a gyakorlati szempontok befolyásolása a cél.

A helyreállító igazságszolgáltatás támogatóinak jelentős része a helyreállító igazságszolgáltatási eszközöket a büntetéskiszabás alternatívájának tartja.[21] Ők abban bíznak, hogy ha a RJ fogalmai tisztázottabbakká válnak és átmennek a gyakorlatba, akkor a helyreállító szankciók a büntetőjogi szankciólista integráns részét fogják képezni. Ugyanakkor a helyreállító igazságszolgáltatással kapcsolatos nemzeti stratégia kialakítása kapcsán az Auld Committee[22] megállapította, hogy a hagyományos (common law) büntetőeljárásban hat olyan stádium azonosítható, amelyben a helyreállító igazságszolgáltatás eszközei alkalmazhatók. A kontinentális rendszerekben három olyan szakasz van, amelyekben a helyreállító igazságszolgáltatás eszközei helyet kaphatnak:

1. a büntetőeljárás bemeneti szakasza;

2. a bírósági határozathozatal szakasza;

3. a büntetés-végrehajtást jelölő kimeneti szakasz.[23]

A fentiek azt mutatják, hogy a helyreállító igazságszolgáltatás elvei a büntető felelősségre vonás mindegyik fázisában szerephez juthatnak, bár napjaink gyakorlatában az ilyen eszközök alkalmazása inkább a büntetőeljárás legelső szakaszára jellemző.

A szakirodalmi források alapján a helyreállító igazságszolgáltatásnak két alapvető jellegzetessége van: (1) a sértett és a közösség részt vesz az igazság szolgáltatásában, és (2) az elkövető a közösség része marad. Elonheimo a helyreállító igazságszolgáltatás lényegének meghatározásához annak alapelveiből indul ki, megjegyezve, hogy ezek között vannak fontosabbak és kevésbé fontosak, illetve olyan értékek, amelyek, csak mintegy "eredményként" jelentkeznek, de nem kikényszeríthetők, mint például a megbocsátás. Elonheimo az alábbi alapelveket sorolja fel:

- A felhatalmazás-megerősítés az egyik legfontosabb alapelve a helyreállító igazságszolgáltatásnak. Az elkövető és a sértett vannak a középpontban, a hatóságok és a mediátor csupán a biztonságos területet biztosítja a dialógus lefolytatásához.

- A helyreállítás az érzelmi, az anyagi vagy a társadalmi kár helyreállítása lehet.

- Az elkövetőnek teljes felelősséget kell vállalnia az általa elkövetett bűncselekményért.

- A helyreállító igazságszolgáltatás nem csupán konfliktusfeloldás, hanem olyan érzelmekkel teli folyamat, amely a lényegét képezi a dialógusnak. A sértettnek meg kell küzdenie a félelmével, az elkövetőnek pedig a szégyenérzettel.

- A tisztelet a helyreállító igazságszolgáltatásban azt jelenti, hogy habár a bűnelkövető által elkövetett tettet elítélik, őt magát tisztelettel kell kezelni.

- A közösség központi szerepet játszik a helyreállítás folyamatában, ugyanis befolyásolni képes az egyének viselkedését, és ellenőrzi a vállalt kötelezettségek teljesítését.

- Rehabilitáció. A helyreállító igazságszolgáltatás a bűnelkövetéshez vezető problémák megoldására törekszik, és nem csupán egy környezetéből kiragadott konfliktus kezelésére. Ezért a résztvevő felek a szociális szolgálatokhoz irányíthatók, ahol a sértett támogatást, az elkövető kezelést, képzést, és egyéb segítséget kap.

- A helyreállító igazságszolgáltatás olyan "win-win" szituáció elérésére törekszik, amelyben minden résztvevő érdeke érvényesül.[24]

A közvélemény és a büntető igazságszolgáltatás működése

Ezzat Fattah szerint napjaink igazságszolgáltatási rendszerének az az egyik legnagyobb problémája, hogy extrém módon ellenáll a változásnak. A XIX. században a társadalomtudományok megjelenése mutatta azt a tudományos fejlődést, amely az absztrakt helyett a konkrétat, a spekulatív helyett az empirikust, a teológia helyett a szociológiát, a metafizika helyett a pszichológia és a kriminológia alkalmazásához vezető átalakulás folyamatát jelentette - mondta Ezzat Fattah.[25] Fattahnak nagy valószínűséggel igaza van a kriminológia tudománya fejlődésének értékelésében. Ugyanakkor nem a büntető igazságszolgáltatási rendszerek változatlanságát tapasztaljuk. Az elmúlt évtizedben számos nyugat-európai ország jelentős igazságszolgáltatási reformokat vezetett be annak érdekében, hogy fokozzák a büntető igazságszolgáltatás időszerűségét, csökkentsék a költségeket, vagy szélesebb körben biztosítsák a jogérvényesítés lehetőségét az állampolgárok számára. Ebben a folyamatban jelentősége lehet annak is, hogy a közvélemény mit gondol az igazságszolgáltatás, illetve az abban részt vevő intézmények működéséről. Az igazságszolgáltatással kapcsolatos közvélemény-kutatási vizsgálatok előzményeként a skandináv országokban - az 1970-es években - indult KOL vizsgálatok (Knowledge and Opinion about Law) említhetők. Mára az EU Eurobarometer vizsgálatai alapján évről-évre tudjuk, hogy mit gondolnak az emberek a büntető igazságszolgáltatásról, mennyire bíznak országuk jogrendszerében, mennyire érzik biztonságban magukat stb.

A közvélemény-kutatási adatokból tudjuk, hogy az emberek szükségesnek tartják a bűnelkövetők megbüntetését és azt is, hogy az emberek többsége számára ezt a büntetést a börtön jelenti. Ahogy kanadai szerzők fogalmazzák: "Vizsgálatunkban - hasonlóan a Kanadában az elmúlt 25 évben lefolytatott kutatások adataihoz - a megkérdezettek azt mondták, hogy a büntetéskiszabás (úgy a fiatalkorúakkal, mint a felnőtt korúakkal kapcsolatosan) nem elég szigorú. Ugyanakkor azt szeretnék, ha az állami forrásokat inkább a bűnmegelőzésre vagy a szabadságelvonással nem járó büntetésekre fordítanák, mint újabb börtönök építésére".[26] Az adatok tehát azt is jelzik, hogy az emberek számára a büntetés többet jelent, mint az egyszerű semlegesítést. Azt is tény, hogy az attitűd-vizsgálatokban "fontos különbséget tenni az erőszakos és a nem-erőszakos bűncselekmények között. Ezzel a megkülönböztetéssel, a közvélemény valószínűleg inkább olyan szankciókat javasol, amelyek a létező büntetéskiszabási gyakorlathoz hasonlóak. Másként fogalmazva: ha nem teszünk ilyen megkülönböztetést, a kanadaiak jelentős többsége a szigorúbb büntetések iránti igényét fejezi ki".[27] A közvélemény egyaránt fontosnak tartja a büntetést és a rehabilitációt, azaz olyan kiegyensúlyozott megoldásokat kíván, amely figyelemmel van a megelőzésre, a kezelésre, a rehabilitációra, ugyanakkor keményen bánik az erőszakos és a veszélyes bűnelkövetőkkel. Számos kutatási eredmény jelzi, hogy az emberek a helytelen nevelésre, a kedvezőtlen szociális helyzetre, a szegénységre, a munkanélküliségre, az erkölcsi szabályok értékének csökkenésére, a médiaerőszakra, és az illegális drogok elérhetőségére vezetik vissza a bűnelkövetés okait,[28] és nem a bűnözés kérdését tartják elsődlegesnek a társadalmi problémák között.[29] A közvélemény-kutatási adatok azt is jelzik, hogy az emberek öt alapvető követelmény beteljesítését várják el a büntető igazságszolgáltatástól: (1) az erőszakos bűncselekményt elkövetőkkel szembeni védelmet, (2) az elkövető számonkérését, (3) az okozott kár helyreállítását, (4) az elkövetők reintegrációját, és (5) a részvételt a döntéshozatali folyamatban.[30]

A büntető igazságszolgáltatás különböző funkcióival kapcsolatos bizalmat és megelégedettséget mérő vizsgálatok jelzik, hogy mely tényezők erősítése lenne szükséges ahhoz, hogy az emberek jobban bízzanak a büntető igazságszolgáltatás intézményrendszerében.[31] Az Egyesült Királyságban lefolytatott közvélemény-kutatás eredményei szerint az állampolgárok a büntető igazságszolgáltatás következő funkcióit tartották alapvetőnek. (1) Segítse egy olyan társadalom működését, amelyben az emberek biztonságban érzik magukat. (2) Csökkentse a bűnözést. (3) Akadályozza meg, hogy az elkövetők folytassák a bűnelkövetést, (4) Kezelje hatékonyan az utcai bűnözést, és a rablást, illetve (5) a bűnelkövetőket haladéktalanul állítsa a büntető igazságszolgáltatás színe elé.[32] Ugyanakkor a vizsgálatok eredményei azt is jelzik, hogy azokban a rendszerekben, amelyek a normakövetést a bizalom és a legitimáció fenntartására alapozzák - nem a félelemre és az elrettentésre -, mintha enyhébb súlyú jogkövetkezmények alkalmazásával is el tudnák ezt érni. Lappi-Seppälä kutatásai szerint a szabadságvesztés alkalmazása nem a legsikeresebb útja a bizalom elérésének, a legitimáció erősítésének, ugyanis éppen azokban az országokban magas a börtönnépességi ráta, amelyekben az emberek a legkevésbé bíznak saját országuk jogrendszerében.[33]

Napjainkban tehát állampolgárt és szakembert egyaránt foglalkoztat, hogy miként reagáljon a büntetőpolitika és a társadalom, a bűnözés alakulására: a büntetőjog szankciórendszerének szigorításával, a büntető igazságszolgáltatás hagyományos eszközeinek megreformálásával, a bűnmegelőzéssel - esetleg mindhárommal. A politikusok a bűnözés és a büntetés populista narratíváját preferálják, mely szerint a szigorúbb büntetések szükségesek a bűnözés kontrolljához.[34] Teszik ezt annak ellenére, hogy jelentős számú vizsgálat igazolta már, hogy a közvélemény távolról sem annyira punitív, mint amennyire ezt a politikusok vélik.[35]

A társadalomtudományi kutatások egyre inkább keresik az utat az elméleti ismeretek közvetlen gyakorlati hasznosítására. Lefolytatott kutatásunk is ebbe a vonulatba illeszkedik, ugyanis azt szerettük volna bizonyítani, hogy az átlagemberek többsége nem utasítja el a helyreállító igazságszolgáltatási eszközök alkalmazásának lehetőségét - amennyiben azok megnyugtató megoldást kínálnak a bűncselekményben megnyilvánuló konfliktus kezelésére. A helyreállító igazságszolgáltatási eszközök lakossági elfogadottságáról vagy elutasításáról nincsenek közvetlen hazai kutatási eredmények. Az ENSZ Interregionális Bűnözési és Igazságügyi Kutató Intézete (UN Interregional Crime and Justice Institute - UNICRI) által szervezett áldozattá-válási felmérés eredményei között találhatunk közvetett utalásokat a helyreállító igazságszolgáltatási eszközökkel kapcsolatos, lehetséges hazai véleményekre.[36]

A kutatás célkitűzései, a mintaválasztás és a kutatási módszerek

2007. január 1-jén lép életbe a közvetítésről (mediációs eljárásról) alkotott törvény Magyarországon. Vizsgálatunk segíteni kívánt abban, hogy a helyreállító igazságszolgáltatás új eszközeinek elfogadtatására mely társadalmi csoportokat lenne célszerű célzottabban is megszólítani. Ennek érdekében kérdőíves módszerrel tártuk fel, hogy a hazai közvélemény hogyan viszonyul a jogkövetéshez, miként vélekedik az erkölcsi szabályokról, mit tud, illetve mit vár el a hazai büntető igazságszolgáltatás működésétől, és mi gondol a helyreállító igazságszolgáltatás eszközrendszeréről.

Az EU Eurobarometer vizsgálatai alapján évről-évre tudjuk, hogy mit gondolnak az emberek a büntető igazságszolgáltatásról, mennyire bíznak országuk jogrendszerében, mennyire érzik biztonságban magukat. A viktimológiai felmérésekben találunk közvetett utalásokat a jóvátételi eszközökkel kapcsolatos, lehetséges hazai véleményekre[37], de a helyreállító igazságszolgáltatási eszközök lakossági elfogadottságáról vagy elutasításáról nem voltak közvetlen hazai kutatási eredményeink. Nem voltak ismereteink arról sem, hogy a büntető igazságszolgáltatásban dolgozó szakemberek miként vélekednek a helyreállító igazságszolgáltatásról, noha ők is döntő szerepet játszanak abban, hogy a helyreállító igazságszolgáltatás valóban helyet kap-e a hazai büntető felelősségre vonás eszközrendszerében. A jogalkotói szándékon túl a büntető igazságszolgáltatásban dolgozó szakemberek meggyőzése és elköteleződése szükséges ahhoz, hogy a helyreállító igazságszolgáltatás ne csak formálisan váljon részéve a jogrendszernek, de a gyakorlatot is alakítsa.[38]

A kutatási projekt keretében két empirikus vizsgálatot folytattunk le. Az elsőben 1200 fős lakossági mintát mértünk fel. A vizsgálatot interjús módszerrel az ország felnőtt lakosságát reprezentáló - többlépcsős, rétegzett mintavételi eljárással kiválasztott - mintán végeztük el. A második felmérést postai módszerrel végeztük, és 512 ügyész, ügyészségi titkár, illetve fogalmazó válaszolt - név nélkül - a feltett kérdésekre.[39]

Az empirikus adatfelvétel során 38+24 kérdésből álló kérdőív lekérdezésére került sor, amelynek első blokkja az empirikus vizsgálatok során szokásos demográfiai és területi jellemzőkkel, továbbá a megkérdezettek politikai preferenciáival, vallásgyakorlásával, konzervatív/liberális, illetve jobboldali/baloldali felfogásával kapcsolatos kérdéseket tartalmazott. A kérdőív speciális részét képezte az a 24 - többségében összetett - kérdésből álló kérdőív blokk, amely az alábbi kérdéscsoportok köré szerveződött:

1. A jog- és szabálykövetéssel kapcsolatos attitűdök, például, hogy miért tartja be az emberek többsége a törvényeket; mely szocializációs és társadalmi intézményeknek van a legnagyobb szerepük a szabálykövetés megerősítésében; illetve mely körülmények teszik, vagy tehetik a jog- és szabálykövetést plauzibilissá.

2. A megkérdezettek életszemlélete, az emberek megbízhatóságáról alkotott kép, a sikeresség tényezői, a rossz helyzetű társadalmi csoportokkal kapcsolatos attitűdök, illetve egyes társadalmi csoportokkal szembeni diszkriminációval kapcsolatos kérdések.

3. A biztonság kérdéskörében mi a legfontosabb elem a megkérdezettek számára, és mit gondolnak a büntető igazságszolgáltatás feladatairól.

4. Ismeretek a létező bűnözés "valóságáról", azaz ismert-e, hogy milyen nagyságrendű a hazai erőszakos bűnözés, hogyan változott a bűncselekmények száma, illetve, hogy hogyan vélekednek az egyes bűncselekmény-kategóriák súlyosságáról, továbbá arról, hogy mit gondolnak a bűnözés és a bűnelkövetés okairól.

5. A büntetőjogi jogkövetkezményekkel kapcsolatos attitűdök. Ezen belül: a megkérdezettek mit tudnak a létező büntetéskiszabási gyakorlatról, például a szabadságvesztés alkalmazási gyakoriságáról az egyes bűncselekményi kategóriákban. A büntetőjogi szankciókhoz kapcsolódóan milyen következményeket tekintenek a legsúlyosabbnak a jogkövetkezmények rendszerében. Helyeslik-e a halálbüntetést, mit gondolnak a büntetéskiszabás és a bűnözés alakulásának összefüggéseiről, a szabadságvesztés tényleges szerepéről, illetve, hogy mely tényezőket tartanának szem előtt, ha nekik kellene ítélkezniük.

A kutatás eredményeinek teljes körét nincs módunk bemutatni, inkább néhány jellemző részletet emelünk ki a következőkben.

1. Jogkövetés, erkölcsi szabályok, életszemlélet

Az egyik alapvető kérdés az volt számunkra, hogy milyen tényezőkkel függ össze, hogy az emberek mit gondolnak a jogkövetésről, az erkölcsi szabályok orientáló tartalmáról és ez összefüggésben van-e az általuk vallott életszemlélettel. (A továbbiakban: "lakossági minta", illetve "ügyészségi minta" megjelöléssel hivatkozunk a két felmérés két adatbázisára.)

A jogkövetést alapvetően három tényezőre vezetik vissza a megkérdezettek:

1. a félelemre ("… mert félnek attól, hogy elkapják és megbüntetik őket"),

2. a kényszerre ("… mert a jogszabályokat követni kell"), és

3. a meggyőződésre ("… mert az emberek a helyes utat akarják követni").

A megkérdezettek többsége szerint a jogkövetés legfontosabb oka a lebukástól, a következményektől való félelem. Ebből a szempontból alig van különbség az ügyészségi és a lakossági mintában megkérdezettek véleménye között. Más szempontból azonban jelentős véleménykülönbségeket azonosíthatunk. A szabálykövetés formalizmusának, vagy automatizmusának ("mert a jogszabályokat követni kell") az ügyészségi megkérdezettek sokkal kisebb jelentőséget tulajdonítanak, mint a lakossági mintában válaszolók. Ezt jelzi a megoszlások közötti majd 11%-os eltérés. Az ügyészségi mintában válaszolók számára fontosabbnak tűnik a "meggyőződéses" jogkövetés, mint a laikus mintában válaszolók számára.

Miért tartja be a többség a törvényeket?

A megkérdezettek értékválasztásai összefüggésben lehetnek azzal, hogy miként vélekednek a büntető igazságszolgáltatás egyes kérdéseiről. A lakossági mintában megkérdezettek többsége fontosabbnak tartja a magasabb életszínvonal biztosítását, az ügyészek viszont a jog és a rend fenntartását tekintik elsődlegesnek.

Mi a legfontosabb az emberek számára a lakossági és az ügyészi mintában megkérdezettek szerint? (%)

Eredményeink összhangban vannak az Országos Kriminológiai Intézet által lefolytatott nagymintás attitűd-vizsgálat megállapításaival, amelyek jelezték, hogy a biztonságérzet hiánya áthatóan jelen van a mai magyar társadalomban. E biztonságérzet-hiány forrása a megélhetési problémák, a szociális körülmények, a munkaerő-piaci kiszolgáltatottság, és nem a bűnözés alakulása.[40]

Arra a kérdésre adott válaszok, hogy mely tényezőknek van a legnagyobb szerepe abban, hogy az emberek betartják az erkölcsi szabályokat mindkét mintában a várt eredményt hozták. Említést érdemel viszont, hogy az ügyészségi válaszolók 94,7%-a ebben a családi nevelés fontosságát tekinti kiemelkedően fontosnak, míg a lakossági mintában megkérdezettek "csupán" 72%-a tartja a család szerepét elődlegesnek. Feltűnő az is, hogy a lakossági mintában tapasztalt megoszlások alapján relatíve milyen sokan hisznek a jog erejében (17,4%), és milyen kevesen a vallás, erkölcsi szabályokat megerősítő szerepében (1,9%). Feltűnő, hogy a fiatalabb korosztályok (18-29, illetve 30-39 évesek) a vártnál nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a jog eszközeinek ebben a folyamatban. A vallás erkölcs-erősítő szerepét a megkérdezettek körében különösen a legfiatalabbak (18-29 évesek) és a legidősebbek (60 éven felüliek) tartják fontosnak.

Mely tényezőknek van a legnagyobb szerepe abban, hogy az emberek követik az erkölcsi szabályokat?

A morális és a jogi - különösen a büntetőjogi - szabályoknak számos kapcsolódási pontjuk van. Felmérésünkben a szabályszegéshez és a szabálykövetéshez való viszonyt különböző állításokkal történő egyetértés vagy elutasítás alapján vizsgáltuk. Nem feledkezhetünk meg azonban arról, hogy ugyanaz a személy a jogszabályokat legalább három szempontból ítélheti meg: (1) általában saját cselekvésére vonatkoztatva, vagy (2) konkrétan egy adott, illetve (3) mások cselekvésének mércéjeként.[41]

A szabályszegéshez és a szabálykövetéshez való viszony a válaszolók százalékában[42]

A megkérdezettek többsége értett egyet azzal az állítással, hogy "a jogszabályok adta kiskapuk mindaddig kihasználhatók, amíg ténylegesen meg nem sértjük a jogi előírásokat". A lakossági mintában magasnak tűnik azoknak az aránya, akik még azzal az állítással is egyetértettek, hogy "mindaddig meg lehet sérteni a jogi előírásokat, amíg rajta nem kapnak" (15,6%). Ennél a kérdésnél azonban már jól látható az ügyészi mintában válaszolók határozott állásfoglalása: körükben mindössze 4,3% értett egyet a fenti állítással. Ugyanakkor az ügyészségi mintában válaszolók álláspontja megengedőbbnek tűnik a tekintetben, hogy személyes érdekek mennyire befolyásolhatják a jogkövetés iránti elköteleződést ("mindig meg kell tartani a jogszabályokat, tekintet nélkül arra, hogy ez mennyire érint engem"), s a jogszabálysértés feltétlenül az önbecsülés elvesztésével jár-e ("nehéz fenntartani az önbecsülést, ha valaki megsérti a jogszabályokat"). E a kérdésekben a lakossági minta határozottabb álláspontot jelez.

Az attitűd-vizsgálat egyes kérdései eltérő életszemléletek választását, illetve ezekkel történő azonosulás kifejezését tették lehetővé.

1. "Dolgozz keményen, és gazdag leszel" (Szorgalmas)

2. "Vedd komolyan a tanulást, mert így szerzel nevet magadnak" (Kötelességtudó)

3. "Ne gondolj a pénzre és a hírnévre, csak éld az életet, ahogy neked a legjobb" (Hedonista)

4. "Használd ki minden nap örömét, könnyen és gondtalanul" (Prakticista)

5. "Kerüld el a világ csábításait, élj tisztán és tisztességesen" (Aszkéta)

6. "Ne magadra gondolj, hanem arra, hogy mit adhatsz másoknak" (Közösségi)

Az első két megfogalmazás (akár munkával, akár tanulással) a "szorgalom meghozza gyümölcsét"-típusú választást tették lehetővé. E két alternatíva voltaképpen azonos megközelítést takar, a kötelességtudás és a szorgalom tiszteletét és gyakorlását. A 3. illetve a 4. választási lehetőség szintén hasonló csoportba tartozó felfogást jelez: az önző, léha viselkedésformát preferálja, vagy egy olyan prakticista szemlélet elfogadottságát mutatja, amelyben a jövő tervezésének kisebb jelentősége, szerepe van. Az 5. csoportba tartozó életszemléletet talán aszkéta típusnak nevezhetjük, amely individualista módon, erkölcsi értékektől vezetve gondol magára. A 6. csoportba sorolt megközelítést közösségi típusúnak nevezhetjük, amely az individualizmus elutasításával a mások szolgálatát, segítését, a saját személyénél és érdekeinél fontosabbnak tartja. Érdekes, hogy a lakossági mintában az "aszkéta" életszemléletet választotta az összes megkérdezett, több mint 1/3-a. Ennek nagy valószínűséggel oka az is, hogy a fentiek szerint az 1-2, és a 3-4-es kategória sok vonatkozásban közel áll egymáshoz.

A megkérdezettek életszemlélet-választásai (%)

Az ügyészségi, illetve a lakossági minta között szoros korrelációt tapasztaltunk az életkorok szerint az életszemlélet választásban. Az ügyészségi mintában feltűnő a "szorgalmas és kötelességtudó" szemlélet gyengesége, és az "aszkéta" típusú szemlélet elterjedtsége. Ezt a jellegzetességet az ügyészségi minta életkori jellemzői semmiképpen nem indokolják, hiszen a mintában válaszolók majdnem 59,3%-a még nem töltötte be a 40. életévét. A 40 éves kor feletti válaszolók körében - az aszkéta szemlélet elterjedtsége mellett - a közösségi szemlélet megerősödik, és ez a jellegzetesség tovább erősödik az ennél idősebb életkorokban, az ügyészségi mintában megkérdezettek körében.

2. A kisközösségi tér: kiket nem látna szívesen a szomszédi környezetben

A megkérdezettek személyes toleranciaküszöbét és előítéleteit jelző választások rangsorát és százalékos megoszlását mutatja az alábbi grafikon a két mintában.

Kiket nem látna szívesen a szomszédai között?[43] (%)

Ismét hangsúlyoznunk kell, hogy - szemben a lakossági megkérdezéssel - az ügyészségi felmérés nem reprezentatív mintavételen alapult, a kapott eredményeket tehát csak jelzésként értékelhetjük. A megkérdezettek - mindkét mintában - a legnagyobb mértékben a kábítószer-fogyasztókat utasították el, de más, deviánsnak tekinthető személyeket sem látnának szívesen a szomszédságukban. A megkérdezettek számára öt olyan személycsoport létezik, akiket távol kívánnak maguktól tartani: 1) a kábítószer-fogyasztó, 2) a prostituált, 3) az alkoholista, 4) a büntetett előéletű és (5) a HIV-/AIDS-pozitív személy. Ugyanakkor feltűnő, hogy a lakossági mintában tapasztalt eredményeknél határozottabb elutasítást tapasztalunk az ügyészségi mintában az alkoholistákkal és a büntetett előéletű személyekkel kapcsolatosan. Ez nyilván arra is visszavezethető, hogy a lakossági megkérdezettek csak esetlegesen találkoznak ezzel a személycsoporttal, míg az ügyészségen dolgozók nap, mint nap. Kiemelést érdemel az ügyészségi mintában megkérdezettek magas intolerancia-szintje a - bármilyen előjelű - "gondolati elhajlásokkal" szemben, mely elutasítás a 30-49 éves korosztályban a legerősebb. A szélsőjobboldali vagy szélsőbaloldali gondolkodás problémájával ugyanis a lakossági megkérdezettek sokkal toleránsabbak.

3. Az igazságszolgáltatás feladatai

A felmérés során a büntető igazságszolgáltatás lehetséges feladatait - különös tekintettel a helyreállító igazságszolgáltatási feladatokra - egy blokkba foglaltuk, és arra kértük a vizsgálati személyeket, hogy ötfokozatú skálán jelöljék meg, hogy az adott állításban megfogalmazott feladatokkal egyetértenek-e vagy sem. Az alábbi grafikonon[44] jól láthatók azok a kérdések, amelyeknél a leginkább nyilvánvaló a lakossági és a szakmai vélemények azonossága vagy eltérése.

A lakossági és a szakmai vélemények eltérése a büntető igazságszolgáltatás lehetséges feladatairól (%)

Úgy tűnik, hogy a megkérdezettek erősen egyetértenek azzal, hogy a büntető igazságszolgáltatásnak jobban kellene szolgálni a sértettek érdekeit. Alig van különbség a két minta válaszai között a kárhelyreállítás és az elkövető és a sértett megegyezésének megítélésében, bár ha az adatokat részletesebben és más összefüggésekben is megvizsgáljuk, már nem ennyire egyértelmű a kép. A két mintában válaszolók egyformán ítélik meg az elkövetők ösztökélésének fontosságát az okozott kár helyreállítására, vagy felelősségérzetük felkeltésére. Nagyjából hasonlóan - körülbelül kétharmaduk - gondolja azt is, hogy az együttműködés nagyobb valószínűséggel vezet a kár helyreállítására, mint a kényszer alkalmazása. Ugyanakkor az elkövető és a sértett közvetlen megegyezésének lehetőségét a szakemberek nagyobb mértékben támogatják, mint a lakossági megkérdezettek. Ez egyrészről arra utal, hogy a szakemberek felismerték a mediációban rejlő ügyszám-csökkentés lehetőségét, másrészről viszont arra, hogy a lakosságnak részletesebb információk nyújtása szükséges a büntetőügyekben alkalmazható közvetítéssel kapcsolatosan.

4. Ismeretek a bűnözés és a büntetéskiszabási gyakorlat valóságáról

A külföldi vizsgálatok eredményeihez hasonlóan[45], felmérésünk eredményei is a bűnözéssel és a büntetéskiszabási gyakorlattal kapcsolatos ismerethiányról tanúskodnak. A szakemberek adekvátabb ismeretekkel rendelkeznek, mint a lakossági minta válaszadói - bár a szakemberek ismeretei sem tökéletesek ebben a körben. Az ügyészségi megkérdezettek 58,3%-ának értékelése szerint az elmúlt két évben jelentősen növekedett a hazai bűnözés. Könnyen lehet, hogy ezt a benyomást az ügyészségre tagadhatatlanul nagyobb mértékben háruló terhek keltik, hiszen a vádhalasztás jogintézménye (a büntető igazságszolgáltatás bírósági szakaszának tehermentesítése érdekében) jelentősen megnövelte az ügyészségi feladatokat. Jelentős eltérést tapasztaltunk abban a vonatkozásban, hogy mit gondolnak a lakossági megkérdezettek a hazai bűnözés volumenéről, belső arányairól, és dinamikájáról, valamint a jellemzően elkövetett bűncselekmények sajátosságairól. A lakossági mintában megkérdezettek 42,7%-a szerint az elmúlt két évben valamivel, 20%-uk szerint jelentősen növekedett a hazai bűnözés. Ugyanakkor, mintha az ügyészségi szakemberek sem lennének teljesen tisztában a krimi-nálstatisztikai adatokkal. Ez különösen azért érdekes, mert a bűnözés csökkenése nem csupán hazai jelenség, de hasonló tendencia zajlik világszerte.[46]

Az ismertté vált bűncselekmények számának elmúlt két évben történt változása Magyarországon a megkérdezettek szerint (%)

Külföldi kutatások már korábban is jelezték, hogy az erőszakos bűnözéssel kapcsolatos attitűdök határozzák meg azt, hogy az embereknek miként vélekednek a bűnözés egészéről. Ennek az a magyarázata, hogy a bűnözéssel kapcsolatos információforrást elsődlegesen a médiában megjelenő hírek képezik, és a tömegkommunikáció az előfordulási gyakoriságukhoz képest kiemelkedően nagy számban foglalkozik az erőszakos bűncselekményekkel. Ebből is adódhat, hogy a megkérdezetteknek a valóságostól jelentősen eltérő ismereteik vannak a hazai bűnözés szerkezetéről.

"Tudomása szerint 100 bűncselekményből hány lehet erőszakos vagy erőszakkal fenyegetésselelkövetett cselekmény?" kérdésre adott válaszok százalékos megoszlása

2004-ben az erőszakos bűnözés részaránya 8% volt, tehát a laikus megkérdezettek jelentősen, az ügyészségi szakemberek határozottan kisebb mértékben, de egyaránt túlbecsülik az erőszakos bűncselekmények nagyságrendjét. A lakossági megkérdezettek mindössze 3,6%-a, az ügyészségi válaszolók 11%-a jelölte meg helyesen az erőszakos bűncselekmények arányát.

5. A bűncselekmények súlyáról és a jogkövetkezményekről alkotott vélemény

A hazai büntetéskiszabási gyakorlatról a megkérdezettek igen kedvezőtlenül vélekednek - de nincs ez másként más országokban sem. E jelenség egyik lehetséges magyarázata, hogy az embereknek nincsenek megfelelő ismereteik a büntetéskiszabás folyamatáról. Külföldi kutatási eredmények szerint az emberek hajlamosak punitív attitűdök kifejezésére, amikor széles értelemben vett általános és absztrakt kérdésekre kell válaszolniuk. Amikor azonban részletes információk is rendelkezésükre állnak bizonyos kérdések megítéléséhez, a leegyszerűsítő és punitív megközelítés helyett, komplex és többféle, egymásnak ellentmondó szempontot is képesek érvényesíteni.[47] Hough ebből azt a következtetést vonja le, hogy az általános kérdéseknél mutatott punitív megközelítés enyhül, illetve eltűnik, amikor több információ áll a kérdezett rendelkezésére az adott ügyről.[48] Hutton szerint az absztrakt büntetéspártiság együtt él a közvéleményben az eseti ügyekben képviselt árnyaltabb, az igazságosság szempontjait jobban érvényesítő megközelítéssel.[49] Ez nem azt jelenti - mondja Hutton -, hogy a punitív megközelítés eltűnik az egyedi ügyek megítélésénél, ha több információ áll a megkérdezett rendelkezésére. Ugyanis, akkor, ha a többlet-információ azt jelzi, hogy az elkövető nagyobb veszélyt jelenthet a közösségre, akkor a közvélemény valóban nagyobb biztonságot igényel - akár a szabadságvesztés gyakoribb alkalmazásával.

Az ügyészségi minta nem reprezentatív voltának hangsúlyozása mellett is figyelemre méltó, hogy szakemberek még a lakossági véleményeknél is kevésbé elégedettek a hazai büntetéskiszabási gyakorlattal. E jelenség okainak feltárását részletesebb kutatással lenne célszerű megvizsgálni.

A lakosság és az ügyészségi megkérdezettek véleménye a hazai büntetéskiszabási gyakorlatról a megkérdezettek %-ában

A bűnözés alakulásával kapcsolatosan feltett kérdések után azt is megkérdeztük, hogy a vizsgálati személyek mit gondolnak arról, hogy a bűnözés (szerintük) kedvező vagy kedvezőtlen alakulása összefüggésben van-e a büntetéskiszabási gyakorlattal. A büntetéskiszabási gyakorlatról kialakított véleménynél feltételezhetjük, hogy a megkérdezettek úgy gondolják, hogy e két jelenség között összefüggés van, és a büntetéskiszabási gyakorlat szigorodása szükségszerűen a bűnözés csökkenésével jár. Most eltekintünk a könyvtárnyi anyagot kitevő források ismertetésétől, amelyek éppen ennek az ellenkezőjét igazolják, inkább arra térünk át, hogy az előbb említett összefüggésről mit mutatnak a kutatás eredményei. (A megoszlások számításánál figyelmen kívül hagytuk a tartalmukban nem értékelhető válaszokat.)

Van-e hatása a bírósági büntetéskiszabási gyakorlatnak a bűnözés alakulására?

Az adatok igazolták várakozásainkat: a lakossági megkérdezettek több mint 2/3-a szoros összefüggést feltételez a büntetéskiszabási gyakorlat és a bűnözés alakulása között. A lakossági megkérdezettek többsége tehát úgy gondolja, hogy az enyhe büntetéskiszabási gyakorlat az egyik oka a bűnözés növekedésének. A megkérdezettek majdnem húsz százaléka a büntetéskiszabási gyakorlatot a bűnözés alakulására a legfontosabb hatást gyakorló tényezőnek tekinti. Ez utóbbi csoportba tartozók háromnegyede ugyanakkor - a kérdőív egy másik kérdésre adott válaszában - egyetértett azzal, hogy az "emberek általában keveset tudnak arról, hogy mi történik a büntetőeljárás során". Az ügyészségi minta válaszadóinak véleménye valamennyire eltér, valamivel több, mint a fele a megkérdezetteknek (56%) véli ezt az összefüggést meghatározónak, s jóval nagyobb arányban gondolják úgy, hogy nincs, vagy csak gyenge az összefüggés a büntetéskiszabási gyakorlat és a bűnözés alakulása között.

Az adatok azt mutatják, hogy akik szerint az elmúlt két évben "valamivel növekedett" a bűnözés, azoknak a 22,9%-a, míg azoknak, akik szerint a bűnözés "jelentősen növekedett" 53,8%-a tartja a hazai büntetéskiszabási gyakorlatot túlságosan enyhének. Hasonló összefüggést tapasztaltunk a szabadságvesztésre ítélt személyek számának alakulásáról alkotott véleménnyel: azok, akik úgy vélik, hogy a szabadságvesztésre ítélt személyek száma az elmúlt két évben csökkent, azok majdnem 40%-a gondolta azt is, hogy a büntetéskiszabás túlságosan enyhe. Ezt megerősíti az ügyészségi mintában tapasztalt azon összefüggés, hogy azok a válaszolók, akik szerint az elmúlt két évben a szabadságvesztésre ítéltek száma csökkent, azok vannak a leginkább meggyőződve arról, hogy a hazai büntetéskiszabási gyakorlat túlságosan is enyhe.

A felmérés során megkérdeztük a vizsgálati személyeket arról, hogy mi a leginkább kellemetlen és mi a legkevésbé kellemetlen következménye a bűnelkövetésnek, illetve a szabadságvesztésre ítélésnek. Az alábbi grafikon - mindkét mintasokaságban - az első helyen történt választások százalékos megoszlását ábrázolja. Úgy tűnik, hogy az erre a kérdésre adott válaszok "rímelnek" a jogkövetés motívumaira adott válaszokkal, amelyeket a korábbiakban már elemeztünk. Nem kérdéses, hogy a megkérdezettek a szabadságvesztés büntetés elviselését érzik a legsúlyosabb jogkövetkezménynek. Ugyanakkor a két minta válaszainak megoszlása közötti különbség jól jelzi, hogy az ügyészségi megkérdezettek inkább tisztában vannak azzal, hogy a gyakorlatban milyen megterhelő a szabadságvesztés elviselése. A büntetés elviselését rangsorban a lebukás és a rendőrségi feljelentés követi a leginkább kellemetlen következmények sorában. Az értékelés között is tapasztalható eltérés a két minta válaszainak megoszlásában, amely nagy valószínűséggel annak az ügyészségi mintában válaszolóknál meglévő ismereteknek is köszönhető, hogy a rendőrségi feljelentést nem szükségszerűen követi a szabadságvesztésre ítélés, hiszen számos egyéb jogkövetkezmény is alkalmazható.

Mi a leginkább és mi a legkevésbé kellemetlen következménye a szabadságvesztésre ítélésnek a megkérdezettek szerint (%)[50]

A korábbiakban tárgyaltuk, hogy a büntető igazságszolgáltatás feladatai között a megkérdezettek fontosnak tartják a kár helyreállításának ösztönzését és az elkövető felelősségérzetének erősítését. Jelen kérdés kapcsán szomorúan konstatáljuk, hogy e jogkövetkezményekkel kapcsolatos lakossági és szakemberi attitűdök azt is jelzik, hogy a bűnelkövetés ismertté válásával, vagy az elítéléssel szükségszerűen együtt járó morális következményeket kevéssé veszik számításba a megkérdezettek. Ez különösen azért sajnálatos, mert a következmények értékelése nem szűkíthető le a büntetés elviselésére, de ebben az erkölcsnek, mint a "társadalom közösségének bevett meggyőződéseit, normáit és értékeit tagjai viselkedéseit illetően a jó és a rossz, illetve a helyes és a helytelen dimenziójában"[51] történő értékelésnek is szerepe van.

Úgy véljük, hogy a válaszok általánosabb viszonyulást is jeleznek, és "leértékelik" a jogsértő és az általa elkövetett bűncselekmény közötti pszichikus viszony befolyásolásának lehetőségét. A helyreállító igazságszolgáltatás - bármennyire is a helyreállítás a központi fogalma - elsősorban azzal a kapcsolattal foglalkozik, amely a bűnelkövető és az általa elkövetett bűncselekmény között van. Antony Duff szerint a reakció nem arra a kárra reagál, amit a bűncselekmény okozott, hanem inkább a jogsértő személyére. Álláspontja szerint ezt a kapcsolatot kell erősíteni azzal, hogy az elkövetőben felkeltik a kár őszinte elismerésének a képességét, azt a felismerést, hogy a bűncselekmény elkövetésével másoknak bajt okozott, illetve erősítik benne a következmények helyreállításának szándékát. Ugyanis ez a folyamat képes csak arra - mondja Duff -, hogy az elkövető kapcsolatait megváltoztassa, és nem csupán a sértetthez (s nem utolsó sorban a sértett viszonyát az elkövetőhöz), de a közösség többi tagjához is.[52]

Összefoglalás

Mindenkinek van véleménye a bűnről és a büntetésről. Ezek a megközelítések az átlagember számára általában nem dosztojevszkiji mélységűek, és legtöbbször nem is közvetlenül tapasztalt tényeken nyugszanak. Inkább általánosságban jelzik az életviszonyokkal, életkörülményekkel, a társadalmi rendetlenséggel, és rendezetlenséggel kapcsolatos aggodalmakat, semmint egyszerűen a bűnnel és a büntetéssel kapcsolatos véleményeket.

A felmérés eredményei jelzik, hogy - a szakmai tapasztalatokkal szemben - az átlagemberek jelentős része úgy véli, hogy folyamatosan és gyorsan növekszik a bűnözés. Jól látható, hogy a megkérdezettek kiemelkedő mértékben túlbecsülik az erőszakos cselekmények arányát és gyakoriságát az ismertté vált bűncselekmények körében. Ez nyilván annak is köszönhető, hogy a politika, és a szakmapolitika szerte Európában zászlajára tűzött néhány erőszakos bűncselekmény-típust, mint például a családi erőszakot, a gyermekek elleni szexuális cselekményeket, vagy a futball-erőszakot. Talán ennek a "fénytörésnek" esett áldozatul a bűnözés egészének összetételéről alkotott vélemény. Jelentős ismerethiányt tudtunk azonosítani a büntetéskiszabási gyakorlattal kapcsolatosan is. Sajnálatosnak véljük, hogy a súlyos erőszakos bűncselekményeknél is a megkérdezettek többsége úgy gondolja, hogy az ilyen cselekmények elkövetőit a hazai bíróságok nem szabadságvesztésre ítélik - azaz sokkal enyhébbnek gondolják a büntetéskiszabási gyakorlatot, mint amilyen az a valóságban. E meggyőződést erősítheti a média bűnözésábrázolása, amely képből a bűnözés növekedésére és erőszakosabbá válására lehet következtetni. A kiemelkedően súlyos cselekmények részletes tálalása torzítja a létező bűnözésről kialakítható képet.

Ugyanakkor nem csak a tömegkommunikáció felelőssége annak biztosítása, hogy a polgárok ismerjék a valós tényeket. A kormányzat és a büntető igazságszolgáltatási szervezetek feladata, hogy olyan érthető és értelmezhető információkkal lássák el a közvéleményt, amelyből kiderül, hogy például a bíróság milyen tényeket értékel a szankció-alkalmazásnál, milyen súlyú bűncselekményekkel kapcsolatosan, milyen fajta szankciókat lehet alkalmazni, és sorolhatnánk. Elengedhetetlennek tartanánk, hogy a nemzeti alaptanterv részletesen tartalmazza a büntető igazságszolgáltatással és annak működésével kapcsolatos ismereteket.

Számomra a fent említett hiányosság a kriminológusok mulasztását is jelzi: mintha a szakma ereje vagy elszántsága nem lenne elég átütő ahhoz, hogy a közvéleményt a valós helyzetről tájékoztassuk. A valós helyzet, a bűnözés stagnálását jelzi, ugyanakkor van néhány olyan bűncselekményi kategória, amelyben jelentős változást tapasztalhatunk: így különösen a közterületi és garázda jellegű cselekményeknél, illetve - a legszélesebben értendő - "bizalommal visszaéléssel" megvalósított bűncselekményeknél, amelyek akár a büntető törvénykönyv gazdasági, vagyon elleni vagy egyéb fejezeteibe tartozhatnak. Úgy tűnik, a ’90-es évek elején, a bűnözés hirtelen megugrásánál, sikerült "alarmírozni" a közvéleményt, ezáltal forrásokat - bár soha nem elegendőt - allokálni a büntető igazságszolgáltatási szervezeteknek. Ma már mintha a szakma, illetve a politikusok kevésbé törődnének azzal, hogy a közvéleményt a valós helyzetről informálják.

Kutatásunk eredményei azt is igazolják, hogy a szabadságvesztés, illetve a szabadságvesztési tartamok növelése közkeletű válasz a bűnözésre, és az emberek jelentős része úgy gondolja, hogy punitív válaszokkal csökkenteni lehet a bűnözést. Ugyanakkor azt is tapasztaltuk, hogy a megkérdezettek ezt nem az egyetlen lehetséges válasznak tekintik a bűnözésre. A lakossági attitűdök a szabadságvesztés szélesebb körű alkalmazására legalábbis ambivalensnek tekinthetők.

A tanulság levonható, és a feladatok egyértelműek: a büntetéskiszabási gyakorlattal kapcsolatos ismeretek szélesebb körű terjesztésével is növelni lehet a közvélemény bizalmát a büntető igazságszolgáltatás rendszerében. Hasonlóan fontos feladatnak gondoljuk a népesség ismereteinek erősítését a hazai bűnözés tényleges alakulásával kapcsolatosan, különös tekintettel a hazai erőszakos bűnözés terjedelmére és jellegzetességeire.

Kutatásunk eredményei átfogóbb szociálpszichológiai összefüggésekre is utalnak. Mindkét mintasokaság megkérdezetteinek többsége egyetértett azzal az állítással, hogy "a jogszabályok adta kiskapuk mindaddig kihasználhatók, amíg ténylegesen meg nem sértjük a jogi előírásokat". Talán nem járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy e "kiskapus" válasszal egyetértők relatíve magas aránya azt is jelzi, hogy nem csupán az átlagemberek, de a szakemberek is bizonytalanok a jogi és erkölcsi szabályok kollíziója esetén. Az lakossági mintában tapasztalt megoszlások alapján feltűnő volt, hogy relatíve milyen sokan hisznek a jog erejében, és milyen kevesen a vallás, erkölcsi szabályokat megerősítő szerepében. "Azt a magatartási szabályt, amit egy mai társadalomban kényszerűen követni kell, ma már nem az erkölcsi normák mondják ki, hanem a jog szabályai - írja Pokol Béla.[53] Bármennyire is nem értünk egyet ezzel a kategorikus állítással, a magatartás-reguláló eszközök között a jog szerepének átértékelődését kétségtelenül észlelhetjük. Nem feltétlenül abban az értelemben, hogy a jogi formába öntött viselkedési szabály minden körülmények között követésre talál, inkább abban az értelemben, hogy "eltűnnek a gyepűk" a magatartás-reguláló eszközök területei között, és ott is a jogi szabály érvényesülésére hagyatkozunk, ahol az erkölcsi szabály reguláló erejének kellene érvényesülnie, illetve elegendő is lenne, ha ez érvényesülne. A helyreállító igazságszolgáltatás témakörével a kérdés összefügg, hiszen ez a megközelítés - mint korábban részleteztük - nagyobb jelentőséget tulajdonít az egyéni morálnak, mint a következményeket a tettarányosság mércéjével mérő hagyományos igazságszolgáltatás.

A sértett "megjelenése" a büntető igazságszolgáltatásban részt vevő szereplők között, segít abban, hogy a bűncselekményt ne csak, mint az állam büntető hatalmának érvényesítésére alkalmat adó eseményt definiáljuk, hanem egy személyt ért kárként, sérelemként is. Ez teremti meg a lehetőségét annak, hogy értelmet kapjon a bűncselekmény elkövetésében manifesztálódó konfliktus, és a kezelő rendszer erre a konfliktusra (is) reagálhasson az alkalmazott jogkövetkezménnyel.

Braithwaite szerint a szégyen és a büntetés elvált egymástól, szükséges tehát a történeti kapcsolat helyreállítása.[54] Kétségtelenül tapasztalható módosulás e viszonyban, amelyet kutatásunk adatai is alátámasztanak. Mint azt korábban is említettük, az 1990-es évek, amikor a helyreállító igazságszolgáltatás elméletében is megjelent a "közösség" fogalma, új virágzást hoztak a helyreállító igazságszolgáltatási gondolkodás terjedésében, ugyanis ekkor kapcsolódott össze a helyreállító igazságszolgáltatás a közösségben való gondolkodással. Braithwaite feltételezte, hogy az intézményi feltételek átalakítása szükséges ahhoz, hogy a "befogadó megszégyenítés" mind a közösségben, mind az egyénben elérje a célját. Braithwaite tehát a megszégyenítésről, illetve a megszégyenülésről beszél. Úgy véljük, hogy a szégyennel - akár megszégyenítés, akár megszégyenülés formájában - az egyén egyedül marad, bármennyire is hangsúlyozzuk annak reintegratív voltát. Ezért a részvételi demokráciára épülő modern társadalmakban inkább a felelősség, pontosabban a felelősségvállalás hangsúlyozandó, mert csak ennek fel- és elismerése után születhet felelős döntés, és a bűncselekménnyel okozott kár következményeinek reparálása. A felelősségvállalás azonban mindkét oldalon, tehát a bűnelkövető és a közösség részéről is fontos, a megbocsátáshoz - s ezzel a probléma valódi lezárásához - ugyanis önmagában nem elegendő a bocsánatkérés. Messzemenően egyet lehet érteni azzal a megfogalmazással, amely szerint helyreállító igazságszolgáltatási megközelítés lehetőséget nyújt a sértettnek arra, hogy reparációhoz jusson, hogy biztonságérzete növekedjék, és arra, hogy le tudja zárni az ügyet magában. Ugyanakkor lehetőséget ad az elkövetőnek arra, hogy magába szálljon, és felmérje magatartásának az okait és következményeit, valamint arra, hogy valódi felelősséget vállaljon a tettéért.

Álláspontunk szerint nem a szégyen és a büntetés közötti történeti kapcsolat szakadt meg: a legtöbben azért nem követnek el bűncselekményt, mert azt erkölcsileg elítélik, és nem elsősorban azért, mert azt a jog tiltja és bünteti. A globalizálódó világban tehát a hangsúlyok áthelyeződnek át, és napjainkban a szankció céljának elérése érdekében szükségszerűen más elemeket kell előtérbe állítani. A szégyen elem ma is szükségszerűen hozzátartozik a büntetéshez. A büntetés funkciója abban áll, hogy bekövetkezése megerősítse a norma érvényességét. A "büntetőjogi büntetés lehetővé teszi, szinte kiváltja a társadalmi rosszallást. A leleplezett tettet a büntetés teszi társadalmi üggyé: a leleplezés nyitja meg az erkölcsi rosszallás előtt az utat, és alkalmat ad a felháborodásra". [55]

Kutatásunk adatai a helyreállító igazságszolgáltatás lakossági elfogadottságát illetően vegyes eredményeket hoztak. A lakosok életkoruk, nemük és lakóhelyük függvényében eltérően ítélik meg a helyreállító igazságszolgáltatás eszközeinek hasznát, és alkalmazásának szükségességét. Ugyanakkor a kérdésekre adott válaszok egybevetése alapján nyitottságot is tapasztaltunk, mely nyitottság sokkal szélesebb körű és célzott információk, valamint meggyőzés révén elfogadássá transzformálható. A szakemberi minta válaszaiból - bár a minta nem reprezentálja az ügyészségen dolgozó szakemberek teljességének véleményét - nagyon határozott támogatást kapott a jóvátétel és a helyreállítás gondolata. Az ügyészségi szakemberek pozitívan értékelik a helyreállító igazságszolgáltatás egyes elemeit, ugyanakkor jelentős bizonytalanság és félreértelmezés is azonosítható, amely azt is jelzi, hogy a szakmai továbbképzéseknél nagyobb hangsúlyt kell helyezni e kérdésekre, különös tekintettel a mediáció jogintézményére.

A helyreállító igazságszolgáltatás gondolatának terjedése - mint arra már korábban utaltunk - lehetőséget teremt a büntetőjogi reformfolyamatok felgyorsítására. Ezzel szemben Strang és Sherman úgy látják, hogy a sértetti igények és szükségletek kielégítése részleges reformokkal nem elérhető. Valószínűbbnek tűnik - írják -, hogy az új igazságszolgáltatási paradigma megköveteli az igazságszolgáltatás tudományának és értékeinek átalakítását annak érdekében, hogy a sértettet az elkövetővel és a közösséggel azonos szinten legyen képes értékelni.[56] Gönczöl Katalin még inkább kinyitja az optikát, és megfogalmazása arra utal, hogy a RJ megközelítés a demokrácia fejlődését is szolgálhatja, a társadalom "mentálhigiénés állapotának" javítását is eredményezheti: a "helyreállító igazságszolgáltatás tehát a konstruktív problémamegoldás és a társadalmi integráció eszközévé válhat. Ha jól működik, akkor ellensúlyozhatja a populizmusnak az indulatok által leegyszerűsített, az állami túlhatalmat gerjesztő, kirekesztő hatású reakcióit. A közösséggel számoló helyreállító igazságszolgáltatás a demokratikus fejlődést szolgálja azzal, hogy a közösséget nem kívülről hozza létre, hanem részese lesz a közösség létét biztosító szakadatlan változás folyamatának."[57]■

JEGYZETEK

* "A helyreállító igazságszolgáltatás lehetőségei a bűnözés kezelésében" c. kutatást az Országos Tudományos Kutatási Alap (OTKA) finanszírozta (Nyilvántartási szám: T 03785)

A kutatás az ELTE ÁJK Kriminológiai Tanszéke és az Országos Kriminológiai Intézet és a Budapesti Szociális Forrásközpont együttműködésében valósult meg.

1 A kérdésről részletesen Vígh József jelen OTKA kutatás keretében készült tanulmányát. [Vígh J. (2005): A kárhelyreállító igazságszolgáltatás eszközei a hazai büntető igazságszolgáltatás rendszerében. Acta Facultatis Politico-iuridicae Universitatis de Rolando Eötvös nominatae tom. XL ann. 2003 Budapestini, ELTE (szerk: Földi A.). 193-221. old.]

2 Bibó I.: Etika és büntetőjog. In Gönczöl K.-Kerezsi K. (szerk): Deviancia, emberi jogok, garanciák. ELTE Szociálpolitikai Tanszéke/T-Twins kiadó. Budapest, 1993. 25. o.

3 Szabó A.: Megelőzés és arányos büntetés. In Gönczöl-Kerezsi: i. m. 99. o.

4 Pokol Béla: Jegyzetek az erkölcs és a morál szerepéről a modern társadalmakban. [http://jesz.ajk.elte.hu/pokol23.html]

5 Uo.

6 Braithwaite, J.: Principles of Retorative Justice. In: von Hirsch, A. - Roberts, J. - Bottoms, A. - Roach, J. - Schiff, M. (eds.), Restorative Justice and Criminal Justice: Competing or Reconcilable Paradigms. Oxford: Hart., 2oo3

7 Johnstone, G.: How and what terms, should restorative justice be conceived? In: Zehr, H. -Toews, B. (eds.): Critical Issues in Restorative Justice. Criminal Justice Press, Monsey, New York, 2004, p. 6.

8 Uo. p. 8.

9 De Haan, W. - Loader, I.: On the emotions of crime, punishment and social control. Theoretical Criminology, Vol. 6(3), 2004, pp. 243-253.

10 Gönczöl K.: Tendencies and Dilemmas of the Criminal Policy Reform. Előadás a "Developing Probation in Central and Eastern Europe: Sustainable Growth" CEP konferencián. Budapest, 2006. március 2.

11 Braithwaite, J.: Between Proportionality & Impunity: Confrontation Truth Prevention. Sutherland Award Presentation to American Society of Criminology Meeting. Nashville, November, 2004. Criminology, Vol. 43 Issue 2, 2005, p. 283.

12 Christie, N.: Conflicts as property. The British Journal of Criminology, 17, 1977, pp.1-15; Christie, N.: A fájdalom korlátai. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1991

13 UN ECOSOC (2002): Reform of the criminal justice system: achieving effectiveness and equity (E/CN.15/2002/5), [17 October 2005. Commission on Crime Prevention and Criminal Justice, Eleventh session, Vienna, 16-25 April http://www.unodc.org/pdf/crime/commissions/11comm/5e.pdf

14 Derek R. Brookes: Evaluating Restorative Justice Programs. United Nations Crime Congress: Ancillary Meeting Vienna, Austria, 2000

15 Strang, H. - Sherman, L. W.: Effects of Face-to-Face Restorative Justice for Personal Victim Crimes. November 2004. Campbell Crime and Justice Group Campbell Collaboration And Smith Richardson Foundation, 2004

16 Herke Cs. (2003): Mediáció, helyreállító igazságszolgáltatás és büntetőpolitika. Belügyi Szemle, 11-12. sz. 51-61. o

17 Braithwaite, J. (2002): Setting standards for restorative justice. British Journal of Criminology, Vol. 42, No. 3. p. 570.

18 Miers, D.: An International Review of Restorative Justice. Crime Reduction Research Series Paper 10. Home Office, Research Development and Statistics Directorate, 2001.

19 Részletesen: Miers, D.: Situating and researching restorative justice in Great Britain. Punishment & Society, Vol 6(1),2004, pp. 23-46, SAGE Publications

20 United Nations Economic and Social Council: Restorative justice. Report of the Secretary-General. Addendum. Report of the meeting of the Group of Experts on Restorative Justice. E/CN.15/2002/5/Add.1. Commission on Crime Prevention and Criminal Justice, Eleventh session, Vienna, 16-25 April 2002

21 Johnstone, G. : How and what terms, should restorative justice be conceived? In: Zehr, H. -Toews, B. (eds.): Critical Issues in Restorative Justice. Criminal Justice Press, Monsey, New York, 2004, p. 6.

22 Lord Chancellor's Department: The review of the criminal justice system. Chairman: Sir Robin Auld 2001; http://www.criminal-courts-review.org.uk

23 Részletesen Kerezsi K. (2006): Kontroll vagy támogatás: az alternatív szankciók dilemmája. Complex Kiadói Kft., Budapest

24 Elonheimo, H.: Restorative Justice Theory and the Finnish Mediation Practices. Előadás az Európai Kriminológiai Társaság 2003-as konferenciáján. "Crime and Crime Control in an Integrating Europe", Finland, Helsinki, August 27-30, 2003

25 Fattah, E. A.: From Philosophical Abstraction to Restorative Action, From Senseless Retribution to Meaningful Restitution: Just Deserts and Restorative Justice Revisited. In: Weitekamp, E. - Kerner, H-J. (eds): Restorative Justice: Theoretical Foundations. Devon, UK: Willan Publishing, 2002

26 Doob, A. N. - Sprott, J. B. - Marinos, V. - Varma, K. N.: (1998): An exploration of Ontario residents' views on crime and the criminal justice system. Centre of Criminology, University of Toronto, 1998, pp. 61

27 Roberts, J. V. - Stalans, L. J. : Public Opinion, Crime, and Criminal Justice, United States of America: Westview Press, A Division of Harper Collins Publishers, Inc., 1997, p. 208.

28 Stein, K.: Public perception of crime and justice in Canada: A review of opinion polls. RR2001-1e. Research and Statistics Division, Department of Justice Canada, 2001

29 Uo.; és Kerezsi K.: A bűnmegelőzés különböző dimenzióinak megjelenése egy attitűdvizsgálatban. In: Irk F.(szerk): Áldozatok és vélemények I-II. k. Országos Kriminológiai Intézet, Budapest, 2004, 121-155. o.; Eurobarometer. Spring, 2004. Public Opinion in the European Union. Standard Eurobarometer, European Commission

30 Evans, D. G.: (2000): The rebirth of probation: The "Broken Windows" Model. CEP Bulletin, No. 17, Dec. p. 7.

31 Például Eurobarometer. Spring, 2004. Public Opinion in the European Union. Standard Eurobarometer, European Commission.

32 Page, B.-Wake, R.-Ames, A.: Public confidence in the criminal justice system. Findings 221. HomeOffice, London, 2004

33 Lappi-Seppälä, T.: Penal Policy and Prison Rates: Long-Term Experiences from Finland. Manuscript, October 2004 (draft)

34 Hutton, N.: What the Scottish Public think about Crime and Punishment. Paper presented at the Second International Conference on Sentencing and Society Centre for Sentencing Research, Univ. of Strathclyde, Glasgow June 27-29 2002.

35 Például: Hough, M. - Roberts, J.: Attitudes to punishment: findings from the British Crime Survey. Home Office Research Study 179, Research and Statistics Directorate Report, Home Office, Research and Statistics Directorate, London, 1998, pp. 69.

36 Zvekic, U.-Kertész I.: Bűncselekmények áldozata a rendszerváltás országaiban. Nemzetközi vizsgálat eredményei. UNICRI-BM Kiadó, 2000.

37 Zvekic, U.-Kertész I.: Bűncselekmények áldozata a rendszerváltás országaiban. Nemzetközi vizsgálat eredményei. UNICRI - BM Kiadó, 2000.

38 A kutatást folytatni kívánjuk a bírók, a pártfogó felügyelők, a rendőrök, illetve a büntetés-végrehajtási szakemberek attitűd-vizsgálatával.

39 Hangsúlyozni szükséges, hogy az ügyészi minta nem reprezentatív, jóllehet a rendelkezésünkre álló - 2003. évi - adatok szerint az ügyészi szervezet létszáma 1423 fő.

40 Kerezsi K.: (2004): The Presence of the Different Dimensions of Crime Prevention in the Examination of Attitudes Self-image and crime prevention: the relations between the images the interviewees have of themselves and of crime prevention In: Victims and Opinions, Vol. I. (ed.: Irk F.) National Institute of Criminology, Budapest. p. 125-160.

41 Sajó, A.: Látszat és valóság a jogban. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest, 1986.

42 A "nem tudja" válaszok nélkül.

43 A "nem tudja" és a "nincs válasz" nélkül számított adatok.

44 A "nem tudja" és a "nincs válasz" eredményeket, valamint az "is-is" (egyet is ért meg nem is) válaszokat a fenti számításnál figyelmen kívül hagytuk.

45 Lásd: British Crime Survey (BCS); Pfeiffer, Ch. - Windzio, M. - Kleinmann, M. (2005): Media Use and its Impacts on Crime Perception, Sentencing Attitudes and Crime Policy. European Journal of Criminology, Vol. 2 (3), pp. 259-285.

46 A bűnözés csökkenésének okairól és lehetséges magyarázatairól, lásd: Blumstein, A.: The Crime drop in America, illetve Tonry, M.: Explaining European crime trends. A plenáris előadások elhangzottak: The First Annual Stockholm Criminology Symposium: "Recognizing Knowledge to Reduce Crime and Injustice" June 15th-17th, 2006.

47 Ashworth, A.-Hough, M.: Sentencing and the Climate of Opinion'. Criminal Law Review, 1996, pp. 776-787.; Doob, A.-Roberts, J.V.: Public punitiveness and public knowledge of the facts: some Canadian surveys. In: N. Walker-Hough, M.(eds).: Public Attitudes to Sentencing. Surveys from Five Countries. Aldershot: Gower, 1988.

48 Hough, M.-Roberts, J.: (1998): Attitudes to punishment: findings from the British Crime Survey. Home Office Research Study 179, Research and Statistics Directorate Report, Home Office, Research and Statistics Directorate, London, 1998, pp. 69.

49 Hutton: i. m, 12-13. o.

50 A grafikon mindkét mintában az első helyen történt választások százalékos megoszlását ábrázolja.

51 Pokol B.: Jegyzetek az erkölcs és a morál szerepéről a modern társadalmakban. [http://jesz.ajk.elte.hu/pokol23.html]

52 Duff, A.: "Restorative Punishment and Penal Restoration". Plenáris előadás a "Positioning Restorative Justice" c. konferencián. International Network for Research on Restorative Justice for Juveniles, 2001. szeptember 16-19., Leuven, Belgium

53 Pokol: i. m.

54 Braithwaite, J.: Crime Shame and Reintegration. New York: Cambridge University Press, 1989

55 Szabó A.: A bűn és a büntetés erkölcsi kérdései. Főiskolai Figyelő, 1996/2. sz. 23. o.

56 Strang, H. - Sherman, L. W.: Repairing the Harm: Victims and Restorative Justice. [http://www.sas.upenn.edu/jerrylee/research/rj_utah.pd]

57 Gönczöl K.: Szolgáltassuk az igazságot! In: Kovacsics J-né (szerk): Egy élet az igazságügyi statisztikaszolgálatában. Ünnepi kötet a 70 éves Vavró István tiszteletére. ELTE ÁJK., Budapest. 2006, 52-53. o.