A perújítási nyomozás kivételes jogintézmény a Be.-ben, amelyet az egyébként is rendkívüli jogorvoslatnak minősülő perújítás esetén, szűk törvényi célból lehet igénybe venni. A hatályos Be. - a korábbi törvényekhez képest - részletesebben szabályozza a perújítási nyomozást, de ennek ellenére a gyakorlatban felmerülnek megválaszolhatatlannak tűnő problémák. A tanulmány először a magyar szabályozás fejlődését vázolja, azaz, hogy az első kódextől miként tartalmazták a büntetőeljárási törvények a perújítási nyomozás lehetőségét. Ezután a hatályos előírások részletes elemzésére kerül sor, már itt rámutatva néhány aggályos rendelkezésre. Végül három gyakorlati kérdés vizsgálata történik meg a tanulmányban: a perújítási nyomozás határidejére, a nyomozást lefolytató szervre, valamint a bírói döntést igénylő kérdésekre vonatkozó problémák felvetése.
A nyomozás általában a büntetőeljárás első szakasza (bár a hatályos Be. által bevezetett előkészítő eljárás a nyomozást is megelőzheti), amely alapvetően egyrészt a bűncselekmény és az elkövető felderítését, másrészt az ügyészségi vádemelés kérdésében való döntés (bizonyítékokkal való) megalapozásául szolgál. A törvény azonban a nyomozásnak két további speciális formáját is ismeri, amelynek célja, szerepe ettől eltérő. Az egyik ilyen a magánvádas eljárásban elrendelhető nyomozás (Be. 767. §), a másik pedig a perújítási nyomozás (Be. 641. §). A nyomozás általános szabályaitól (Be. Tizedik Rész) a két különleges eset elsősorban a céljában tér el. A magánvádas nyomozás ugyanis csak a feljelentett kilétének megállapítására, illetve bizonyítási eszközök felkutatására irányulhat [Be. 767. § (1) bekezdés], míg a perújítási nyomozás vagy a perújítás előfeltételinek tisztázására, illetve új bizonyíték beszerzésére [Be. 642. § (2) bekezdés], vagy a perújítás megengedhetőségében való döntéshez bizonyítási eszköz felkutatására [Be. 643. § (8) bekezdés] rendelhető el. Mindkét eset egyedi jellemzője továbbá, hogy azt a bíróság (is) elrendelheti (a magánvádas nyomozást csak a bíróság).
Jelen tanulmány keretében csak a második speciális esettel, a perújítási nyomozással foglalkozom. A tapasztalat azt mutatja, hogy bár az igen rövid törvényi szabályok mellett a Be. egy utalónormával a nyomozás általános szabályainak értelemszerű, a perújítás jellegének megfelelő alkalmazását nyitja meg, azonban mégiscsak számos kérdés és probléma merülhet fel a jogalkalmazás során, amelyet épp a törvényi szóhasználat szerinti eltérő "jelleg" eredményez. Hiszen gondoljunk bele (és nyilvánvalóan ez okozza a problémákat): olyan esetben lefolytatandó nyomozásról van szó, amikor valójában nincs folyamatban büntetőeljárás, sőt még a perújítás elrendelésére sem került sor, nincsenek "élő" eljárási pozíciók, a terhelt is már elítélt, tehát ezen, mintegy eljárásjogilag légüres térben folyik le ez a nyomozásnak aposztrofált folyamat.[2] Ez tehát felvet jó pár, sokszor elvi, de nem egy esetben praktikus kérdést, amelyeket igyekszem megvizsgálni, azzal, hogy már most előrebocsátom, számos kérdésre a jelenlegi szabályozás alapján nem adható teljesen megnyugtató válasz.
2.1. A perújítás maga régi jogintézmény a magyar büntetőeljárásban. A hazai kodifikációt megelőzően, már a középkorban is ismert volt a "perújrafelvétel" lehetősége, ám ez ekkor még leginkább az uralkodói kegyelmezési jogkörrel volt rokonítható. Az 1843. évi eljárásjogi javaslat már a perújítás kifejezést használta volna, de végül a bűnvádi perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. törvényben (I. Bp.) a német nyelvről visszafordított "újrafelvétel" cím alatt jelent meg a mai értelemben vett perújítás elődjének tekinthető jogintézmény.[3] Az I. Bp. indokolásából kiderül, hogy célját tekintve olyan jogintézményről van szó, amely csak kivételesen, jogerős döntésekkel szemben alkalmazható, és alapvetően a rendes perorvoslatokkal ki nem javítható téves megállapítások, "ítélkezési hibák" korrekciójára szolgál, továbbá csak a törvény által "tüzetesen meghatározott esetekben és azoknak előzetes megállapítása után" jöhet szóba. Azaz nem lehet megszokott alternatívája a rendes perorvoslatoknak, és nem is irányulhat a korábban jogerősen megállapított tényállások általános revíziójára, csakis "arra az esetre szoritkozzék, midőn az előbbi ítélethozás utólag felmerült s ezért még cognitio tárgyául nem szolgált tények vagy bizonyítékok miatt válik megbízhatatlanná". Vámbéry az újrafelvétel jellemzőit így foglalja össze: "[...] valamely jogerősen elbírált büntető pernek ujabbi elbirálását célzó rendkívüli, nem devolutiv és nem felfüggesztő hatályu perorvoslata, amely főleg a birói tévedések korrekturájára irányul".[4] Mindez javarészt egybecseng a mai perújítás mint rendkívüli jogorvoslat céljával és rendszerével, különösen, ha az újrafelvétel törvényi okait is szemügyre vesszük (I. Bp. 449. §), hiszen azok is zömében egybeesnek a hatályos eljárási kódexben is rögzí-
- 134/135 -
tett (Be. 637. §), az elméletben a novum, a crimen/falsum és a res iudicata kategóriájába sorolt esetekkel (új tény vagy bizonyíték, az alapügyben megállapított bűncselekmény, valamint a kétszeres elítélés).[5]
A kérdés azonban jelen írás tárgyát illetően elsősorban az, hogy ismert-e az I. Bp. a mai perújítási nyomozáshoz hasonló jogintézményt. A válasz igenlő, ugyanis a kódex 455. §-a lehetővé tette, hogy "Ha nincs ok az ujrafelvétel iránt tett inditvány visszautasitására és az ujrafelvételt kérő bizonyitékra is hivatkozik; a biróság ezt megszerzi, esetleg felvételét meghagyja a vizsgálóbirónak, a ki a vizsgálatra nézve fennálló szabályok szerint jár el, azzal az eltéréssel, hogy a tanukat, ha törvényes akadály fenn nem forog, megesketi." Jól látható tehát, hogy létezett egy olyan jogintézmény, amelyet elsősorban akkor lehetett alkalmazni, ha bizonyítékra hivatkozott az indítványozó. E bizonyítékot az újrafelvételről döntő bíróság is beszerezhette, de a feladatot - és itt a leglényegesebb analógia a mai jogintézménnyel - a vizsgálóbíróra is bízhatta. Fontos továbbá, hogy a vizsgálóbíró a vizsgálat szabályai szerint járhatott el a bizonyíték beszerzése során, az I. Bp. is tehát egy utaló szabállyal adja meg az újrafelvételi vizsgálat törvényi kereteit. Azt pedig tudjuk, hogy a vizsgálat az I. Bp. értelmében (I. Bp. IX. Fejezet) a mai nyomozáshoz hasonló, egyes törvényi esetekben kötelezően alkalmazandó eljárási szakasz volt (I. Bp. 103. §), amelynek során a vizsgálóbíró "klasszikus" (bizonyító) nyomozási cselekményeket végezhetett, úgy mint tanúkihallgatások, szemle, házkutatás stb. (I. Bp. 117-127. §).[6] Egyebekben a korszak tankönyvei ezt az újrafelvételi vizsgálatot külön nem magyarázzák részletesebben, de a törvény kommentárja sem fűz hozzá további, a törvény szövegén túli értelmezést. Egyedül Finkey hangsúlyozza külön, hogy a vizsgálatra csakis akkor kerülhetett sor, ha bizonyításfelvétel is szükséges, mert az indítványozó erre hivatkozott.[7]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
