https://doi.org/10.59851/jk.80.04.6
Szerb Antalnak elhihetjük, hogy nem lehet a szépirodalom és a tudományos irodalom között meghúzni a határvonalat.[1] Ezzel összhangban írja Vékás Lajos professzor - a recenzeált mű alapjául szolgáló doktori értekezés témavezetője - a könyv eleji Ajánlásában: "Sajátos műfajú, többrétegű könyv Hazai Kinga munkája: jogi szakkönyv, amely egyúttal jellemző és érdekes metszeteket rajzol fel a közelmúlt kultúrtörténetéből." S valóban, rész és egész, dogmatika és esztétika, szakma és tudomány, üzlet és kultúra beszélget, olykor vívódik[2] egymással Hazai Kinga Volt egyszer egy Alkotó. A szerzői és öröklési jog szerepe a szellemi alkotások érvényesülésében címmel megjelent könyvének lapjain, amely jelen recenzió tárgyát képezi.[3]
Az elsősorban (legalábbis a recenzens szerint elsősorban) gyakorló ügyvéd (és még például filmproducer) szerző a művészeti-társadalmi-üzleti valóság felől tekint az élő szerzői jogra, amelyet a mindennapos szakmai munkája során maga is használ-alakít, és az ebből sarjadó organikus - a jognál határozottan tágabb - szemlélettel tárgyalja egyes szakjogi kérdéseit. Nem öncélú dogmatikáról, hanem a joggyakorlat olyan tudományos (olykor gyümölcsözően filozofikus) igényű - de természetesen messze nem teljes körű - feldolgozásáról van szó, amelynek a szerző személye adja meg az intellektuális egységét (ezzel is tökéletesen kifejezve a szellemi alkotások jogának lényegét, amely szerint a copyright alapja az autonóm és kreatív személyiség[4]). Ebben a megközelítésben azt is mondhatom talán, hogy a könyv nem interdiszciplináris (hiszen egyértelműen a jogtudomány eszközeivel dolgozik), hanem szupradiszciplináris, mert a jogtudományon túl az esztétika és a filozófia eredményeit is hasznosítja és szintetizálja: az előbbit illetően elsősorban az irodalomesztétika, annak is művészi kifejezései (Goethe, Shakespeare vagy éppen George Orwell Why I Write című cikke[5]) mentén, de a megidézett (jog)filozófusok sora is hosszú (például Arisztotelész, Coing, Fichte, Foucault). E megközelítés - különös figyelemmel arra a széles nemzetközi horizontra, amelyre a szerző a tekintetét vetette - a témából adódóan természetszerűleg is indokolt, hiszen a művészeti életben a nemzetek közt fluktuáló szellemi transzfúzió nem fér bele a plágium és a szerzői jog kategóriájába.[6] Paradox módon adódik ezért a következtetés, hogy a szerzői jogról igazán hitelesen csak azon túllépve lehet szólni; a könyv ebbéli hitelességéhez kétség sem férhet.
A könyv tartalmi felépítése teljesen logikus, az elején a módszertani és tartalmi kereteket precízen rögzíti a Bevezetés. Az ott kifejtettek szerint a könyv szilárd (elsősorban történeti) módszertani lábakon áll (amelyeket hatékonyan támasztanak meg a filozófiai diskurzusok, valamint a gazdasági-gyakorlati megfontolások), tisztázott a tárgy (e körben különösen érdekes a szerzői jog és a kereskedelmi jog történeti kialakulása közötti különbségek exponálása), ami nem vegytiszta jogi dogmatika, hanem a jogi és művészeti tapasztalat kölcsönhatása. A Bevezetést követően a szerző hat fejezetben adja elő munkáját: elsőként az alapfogalmakat tisztázza (a terminológiai nyitottság jegyében), majd a szerzői mű kettős jellegét, az erkölcsi és vagyoni jogokat mutatja be, hogy aztán az öröklési jog prizmáján keresztül is megvizsgálja őket, a könyv mottója is egy Victor Hugótól származó "öröklési jogi" maxima: "Nem az örökösé az írás, nem lehet a szerző joga az övé." A negyedik fejezet témáját a kapcsolódó (egyéni és kollektív, nemcsak szigorúan jogi) felelősségi kérdések adják, majd a jelenbe megérkezve olvashatjuk a szerző de lege ferenda javaslatait is (digitális rei vindicatio), hogy vé-
- 199/200 -
gül a művet a hatodik fejezet összegzése zárja; de nem véglegesen, mert a műhöz a szerző - egy ahhoz esztétikailag szervesen illeszkedő, személyes, de nem öncélú - epilógust is fűzött. A könyv nyelve úgy elégíti ki a tudományos precizitás követelményét, hogy megkíméli az olvasót a tudományos modorosság elmét fárasztó és szemet szárító nyűgeitől; a megfogalmazás, a kompozíció az intellektuális mellett valódi esztétikai élményt is nyújt. Arisztotelész szerint a szép bizonyos részekből tevődik össze, de nem akárhogyan összerakva, hanem megfelelő méretben.[7] Hazai Kinga könyve e kritériumot is teljesíti, szerencsére nyoma sincs szócséplésnek (nem "karakterszámra dolgozott" a szerző), hanem - hatékony ügyvédként - a lényeg előadására törekedett: sikerrel.
A szerzői jog elsődleges szabályozási tárgya az alkotó és a műalkotás, s míg az esztétikában lehet azon vitatkozni, hogy melyiket is illeti az ontológiai elsőbbség (Heidegger szerint például a műalkotás és a művész eredete a művészet[8]), jogilag egyértelműnek tűnik, hogy a mű van az alkotónak alárendelve, egyrészt mert nincs mű szerző nélkül (legfeljebb a szerzőt nem ismerjük, vagy - egyelőre - nem ismerjük el szerzőnek), másrészt mert a szerző (egyelőre kizárólagosan) jogalany, a mű pedig - a kontinentális civilisztikai hagyományban - kvázi dolog. A polgári jog ugyanis alapvetően a birtokba vehető dolgok tulajdonának, vagyis a tulajdon fizikailag létező tárgyának és a rá vonatkozó vagyoni értékű alanyi jogoknak a védelmére épült, ám ebbe a fészekbe települt be az anyagi hordozóiktól függetlenül létező, testetlen és fizikailag nem birtokolható, nyilvánosságra hozataluk után elvileg bárki által időben és térben korlátlanul hozzáférhető szellemi alkotásokon meghatározott alanyi jogok kakukktojása.[9] Ebben a kontextusban Hazai Kinga a művészetet bizonyosan nem rendeli a művész, a szerző alá, s jóllehet a mű - jogilag - egy igencsak speciális dolog, a könyv egyik legnagyobb erénye éppen az, hogy erre a specialitásra nem dogmatikai közhelyekkel mutat rá, hanem azt önálló, eredeti, az ügyvédi gyakorlat során desztillált és egy bölcsész műveltségével fűszerezett rendszerben fejti ki. A szerző a kellő erkölcsi és szakmai alappal keres egy olyan univerzális, objektív értékelési módszert, amely alapján az egyetemes emberiség mint egyetemes örökös tudná kezelni a hagyatékul maradt szellemi alkotást, követve Victor Hugo könyvben is idézett kijelentését, amely szerint hosszú távon az írónak csak egy örököse van: az emberiség szelleme és a domain public.[10] Míg az esztétikában alappal lehet érvelni amellett, hogy befogadó nélkül nincs műalkotás, addig a szerzői jog elismeréséhez - szigorúan dogmatikailag - nem szükséges a felhasználás; ezzel együtt, ettől függetlenül nyilvánvaló, hogy a szerzői jog társadalmi funkciója csak a mű felhasználásában, annak mikéntjében ragadható meg. E társadalmi funkciót a könyv egy pillanatig sem veszíti szem elől.
A szerzőnek a művészet és a jog kapcsolatára vonatkozó, szakmailag és filozófiailag egyaránt hiteles nézőpontját remekül foglalja össze az általa vázolt analógia, amely szerint a művészetek azzal, hogy a jogok, az erkölcsi normák és a társadalmi együttélés általános klauzuláit közvetítik, egyfajta jogalkotónak, jogalkalmazónak is tekinthetők,[11] ugyanakkor a jog is hatást gyakorol a művészetekre. Erről Lukács mindennapok-tudomány-művészet hármassága is eszünkbe juthat, illetve e szférák egymásrahatásai,[12] egyrészt azért, mert a könyvben - ahogy a szerző életében is - lényegében erről a folyamatos kölcsönhatásról van szó, azt olvashatjuk, amit a szerző - a maga szakmai, de nem szakbarbár - módján a dogmatika, a művészet és az ügyvédi munka mindennapjainak egymásrautaltságából és szimbiózisából leszűrt, másrészt mert a Lukács-hagyaték jogi kérdéseit a könyv maga is tárgyalja.[13] A szerzői jog tudományos és esztétikai szemléletű vizsgálatát önmagában is alátámasztja az a jogtudományos tétel, amely szerint a szerzői jog eredetileg nem volt más, mint az egyéni-eredeti alkotásban megnyilvánuló véleménynyilvánítási szabadság gazdasági motorja:[14] a műalkotás, a művészi kifejezés ugyanis mindig - szükségképpen - vélemény, álláspont, a valóságra adott reakció.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
