Idén már tíz éve, hogy az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: EUB) közzétette a C-266/14. számú ítéletét, az úgynevezett Tyco-ügyben,[1] amely az úti idő uniós munkajogi minősítésének máig egyetlen esete. A bíróság ítéletének összefoglalója szerint "[a] munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló, 2003. november 4-i 2003/88/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 2. cikkének 1. pontját úgy kell értelmezni, hogy az alapügyben szóban forgóhoz hasonló körülmények között, amikor a munkavállalók nem rendelkeznek állandó vagy szokásos munkavégzési hellyel, az e rendelkezés értelmében vett »munkaidőnek« minősül az az utazási idő, amelyet e munkavállalók a lakóhelyük, valamint a munkáltatójuk által kijelölt első és utolsó ügyfél közötti mindennapos utazással töltenek."[2]
Alábbi írásunkban részletesen ismertetjük az ítélet megállapításait, és levonjuk abból a következtetéseinket a magyar jog vonatkozásában.
Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a munkaidőszervezés egyes szempontjairól szóló, 2003. november 4-i 2003/88/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (a továbbiakban: 2003/88/EK irányelv, illetve irányelv) 2. cikk 1. pontjának értelmezésére vonatkozik. A kérelmet annak tárgyában folyamatban lévő jogvita keretében terjesztették elő, hogy a munkáltató megtagadta annak elismerését, hogy az az idő, amelyet a munkavállalói a lakóhelyük, valamint a munkáltatójuk által kijelölt első és utolsó ügyfél között mindennapos utazással töltenek az irányelv 2. cikk 1. pontja értelmében vett "munkaidőnek" minősül.
1. Az alapeljárás tényállása és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés
2. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésről
3. Az úti idő mint munkaidő fogalmának vizsgálata az ítélet megállapításai alapján
4. A Kúria ítéletének ismertetése
5. A megismételt eljárás
6. A kúriai döntéssel kapcsolatos észrevételek
7. Konklúzió a döntés és annak indokai kapcsán
A Tyco olyan biztonsági rendszerek üzembe helyezésével és karbantartásával kapcsolatos tevékenységet végzett, amelyek lehetővé tették a behatolások érzékelését, valamint a lopások megelőzését. 2011-ben a Tyco bezárta a vidéken lévő irodáit (a továbbiakban: regionális irodák), és minden munkavállalóját a madridi központi irodához rendelte.
A Tyco által alkalmazott műszaki személyzet biztonsági berendezések üzembe helyezésével és karbantartásával foglalkozott, meghatározott földrajzi területen lévő lakóhelyeken, illetve ipari és kereskedelmi létesítményekben. Ez a terület a tartomány egészét vagy egy részét foglalhatta magában, egyes esetekben több tartományt is. Az alapügyben szóban forgó munkavállalók mindegyike szolgálati járművel rendelkezett, amellyel mindennap a lakóhelyüktől azon helyekig utaztak, ahol a biztonsági rendszerek üzembe helyezésével vagy karbantartásával kapcsolatos műveleteket kellett elvégezniük. Ezzel a járművel tértek vissza a nap végén a lakóhelyükre.
A kérdést előterjesztő bíróság rávilágított arra, hogy a munkavállalók lakóhelye, és az azon helyek közötti távolságok, ahol munkát kellett végezniük, jelentősen eltérőek lehettek, és alkalmanként a száz kilométert is meghaladhatták. A munkavállalóknak heti rendszerességgel a lakóhelyükhöz közeli szállítási logisztikai ügynökség irodáihoz kellett utazniuk a feladataik ellátásához szükséges anyagok, berendezések és alkatrészek felvétele érdekében.
- 59/60 -
Az alapügyben szóban forgó munkavállalók mindegyike rendelkezett mobiltelefonnal, hogy távolról kommunikáljanak a madridi központi irodával, továbbá telefonkészülékükre telepített alkalmazás biztosította, hogy mindennap, a munkanapjukat megelőző napon megkapják az útitervet, amely tartalmazta azokat a helyeket és ügyfeleket, amiket, illetve akiket a következő munkanapon fel kellett keresniük az útitervnek megfelelő időpontokban.
A kérdést előterjesztő bíróság rámutatott arra, hogy a Tyco nem számította be a lakóhely és az ügyfelek közötti utazással töltött időt a munkaidőbe, mivel úgy vélte, hogy pihenőidőről van szó. A Tyco úgy számította ki a napi munkaidőt, hogy azt az időt számolta csak el, amely munkavállalóinak a napi első ügyfélhez való megérkezésétől addig az időpontig telt el, amikor a munkavállalók elhagyták az utolsó ügyfelet, mivel kizárólag a helyszíneken történő feladatok elvégzéséhez, valamint az egyik ügyféltől a másik ügyfélig megtett közbenső utazásokhoz szükséges időt vette figyelembe. A regionális irodák bezárása előtt azonban munkavállalók napi munkaidejét az ezen irodákba való megérkezésük időpontjától az oda történő visszatérésük időpontjáig számította.
Ilyen körülmények között a spanyol bíróság a következő kérdést terjesztette az EUB elé előzetes döntéshozatalra:
- "Úgy kell-e értelmezni a 2003/88 irányelv 2. cikkét, hogy [amikor a munkavállaló], aki nem rendelkezik állandó munkavégzési hellyel, azonban naponta kell a lakóhelyétől a vállalkozás naponta eltérő ügyfeléhez, és esetenként különböző másik ügyféltől a lakóhelyére utaznia (olyan útvonal vagy jegyzék szerint, amelyet a vállalkozás vele az előző napon közöl) egy többé-kevésbé kiterjedt földrajzi területen belül az alapügy körülményei között, [az az idő, amelyet e munkavállaló] a munkanap elején és végén utazással tölt, az irányelv 2. cikkében foglalt fogalommeghatározás szerint munkaidőnek minősül, vagy éppen ellenkezőleg, azt pihenőidőnek kell tekinteni?"[3]
Az EUB úgy értékelte, hogy a kérdés lényegében arra irányul, hogy a 2003/88/EK irányelv 2. cikk 1. pontját úgy kell-e értelmezni, hogy az alapügyben szóban forgóhoz hasonló körülmények között, amikor a munkavállalók nem rendelkeznek állandó vagy szokásos munkavégzési hellyel, az e rendelkezés értelmében vett "munkaidőnek" minősül-e a munkavállalóknak a lakóhely és az ügyfelek közötti utazással töltött ideje.
Az EUB megállapította, hogy az irányelv célja az, hogy minimumkövetelményeket állapítson meg a munkavállalók élet- és munkafeltételeinek javítása érdekében, különösen a munkaidőre vonatkozó nemzeti jogszabályok közelítése révén.
Az említett irányelvnek a maximális munkaidőre és a minimális pihenőidőre vonatkozó különböző előírásai az uniós szociális jog különös jelentőségű szabályainak minősülnek, amelyek előnyeiből a munkavállalók biztonsága és egészsége védelmének biztosításához szükséges minimumkövetelményként valamennyi munkavállalónak részesülnie kell.
Továbbá a 2003/88/EK irányelv 2. cikk 1. pontja értelmében vett "munkaidő" fogalmát illetően az EUB következetesen úgy ítélte meg, hogy ez az irányelv úgy határozza meg az említett fogalmat, hogy abba beletartozik minden olyan időtartam, amely alatt a munkavállaló dolgozik, a munkáltató rendelkezésére áll, és tevékenységét vagy feladatát végzi a nemzeti jogszabályoknak és/vagy gyakorlatnak megfelelően, valamint hogy a pihenőidőn e fogalom ellentétét kell érteni, tekintve, hogy e két fogalom kölcsönösen kizárja egymást.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
