Az alkotmányjogi panasz intézménye nem újdonság a magyar jogrendszerben, azt már a korábbi alkotmánybírósági törvény is tartalmazta. A panasz benyújtásának több lényeges feltétele nem változott:
ugyanúgy szükséges az Alaptörvényben biztosított jogok sérelme és
az, hogy e jogsérelem az állampolgárt vagy a panaszt benyújtó szervezetet olyan konkrét ügyben érje, amelyben ő érintett, továbbá
a törvény által biztosított jogorvoslati lehetőségek kimerítése.
Az új szabályozás ugyanakkor jelentősen átalakította az alkotmányjogi panasz intézményét:
Az alkotmányjogi panasz irányultságát tekintve immár nem csupán alaptörvény-ellenes jogszabály, hanem alaptörvény-ellenes bírói döntés ellen is irányulhat. Azaz a jogalkotó most már nemcsak az alaptörvény-ellenes jogszabály konkrét ügyben történő alkalmazását, hanem magát a bírói döntést is a korábban is feltételként szereplő alapjogi sérelem lehetséges eseteként ismeri el. Ezzel lényegében a bíróságok jogalkalmazó, jogértelmező tevékenysége is szigorú alkotmányos kontroll alá kerül.
A fenti változást követve módosultak az alkotmányjogi panasz sikeressége esetén alkalmazandó eljárásjogi szabályok is: a Kúriának abban az esetben is el kell járnia, ha a Polgári perrendtartás (Pp.) hatálya alá tartozó ügyben nem az alkalmazott jogszabály, hanem maga a bírói jogalkalmazó tevékenység miatt következett be az alapjogi sérelem.
Az alkotmányjogi panasz kétféle irányultsága, a vizsgálat két iránya össze is kapcsolódhat: a bírói döntés felülvizsgálatára irányuló eljárásban az Alkotmánybíróság az alkalmazott jogszabály Alaptörvénnyel való összhangját is vizsgálhatja.
Fontos változás a kötelező jogi képviselet bevezetése az alkotmányjogi panasszal kapcsolatos eljárásában.
A legjelentősebb változás egyértelműen az, hogy sikeres alkotmányjogi panasz esetén immár nem csupán jogszabály, hanem bírói döntés is megsemmisíthető. A valódi alkotmányjogi panaszra, azaz az egyént konkrét ügyében a közhatalom részéről ért jogsérelem alapjogi felülvizsgálatára a korábbi szabályozás alapján is volt lehetőség, és az Alkotmánybíróság egyetlen esetben, az 57/1991. (XI. 8.) AB határozat meghozatalakor élt is e lehetőséggel. Az ún. Jánosi-ügyben az Alkotmánybíróság nemcsak a megsemmisített jogszabály alkalmazásának tilalmát mondta ki visszamenőleges hatállyal, hanem az alperes apaságának vélelmét megdöntő bírósági ítéletet is megsemmisítette, s elrendelte az alperes apaságának visszaállítását - tehát konkrét egyedi ügyben rendelkezett a jogviszonyról. Ez a döntés nagy vitát váltott ki a jogászok körében, főleg mivel abban az időben még teljesen hiányoztak az alkotmányjogi panasz sikeressége esetén alkalmazandó eljárásjogi szabályok. E szabályok hiánya miatt később az Alkotmánybíróság mulasztásos alkotmánysértést állapított meg, s ennek folyományaként került sor 1999-ben a Pp. rendelkezéseinek megfelelő módosítására. Az eljárásjogi szabályok megalkotása egyúttal meghatározta az Alkotmánybíróság későbbi gyakorlatát, amelynek fényében a fent említett döntés kivételesnek, szinte megismételhetetlennek számít: a testület a felülvizsgálat korlátozott jellegét ismerte el, a jogalkalmazói jogértelmezést nem tekintette a panaszeljárás tárgyának. Ezzel lényegében az alkotmányjogi panasz utólagos normakontroll-funkciója vált hangsúlyossá: a jogszabály alkotmányellenességének megállapítása alkalmazási tilalom kimondásához vezetett.
Véleményem szerint a kialakult alkotmánybírósági gyakorlat oka az egyértelmű jogi szabályozás hiánya volt. A vonatkozó jogszabály nem tartalmazott határozott hatásköri rendelkezést a bírói döntések felülvizsgálatára nézve. Az új szabályozás ezzel szemben egyértelmű rendelkezéseket tartalmaz: rögzíti az Alkotmánybíróság hatáskörét a jogszabályok és az egyedi bírói döntések alkotmányjogi panasz alapján történő felülvizsgálatára, továbbá világossá teszi, hogy az Alkotmánybíróság megsemmisíti a bírói döntést, ha az ellentétes az Alaptörvénnyel.
Az új magyar szabályozás sok tekintetben a német szövetségi szabályozást követi, érdemes ezért áttekinteni a német alkotmányjogi panasz intézményét, és a Szövetségi Alkotmánybíróság ezzel kapcsolatos gyakorlatát.
A német alkotmány kulcsfontosságú rendelkezése, hogy az alapjogok a törvényhozást, a végrehajtó hatalmat és a bíráskodást egyaránt közvetlenül kötelezik. A másik lényeges rendelkezés az alkotmányjogi panasz benyújtásának alanyi jogként történő rögzítése.
Már az 1950-es években kialakult az a felfogás a német felsőbíráskodásban, hogy az alapjogok nem pusztán az alacsonyabb szintű jogi normák értelmezését segítik, hanem valós normatív tartalommal bírnak, kikényszerítésük a jogállam számára kötelező. Ezzel a felfogással egyezett a Szövetségi Alkotmánybíróság szemléletmódja is, amely a teljes német magánjogi bírói gyakorlatot az alapjogi értékek védőernyője alá terelte.
A hat évtized alatt a valódi alkotmányjogi panasszal kapcsolatos számos kérdést oldottak meg a német alkotmányőrök, ezek közül a legfontosabbak a következők:
1. A leglényegesebb kérdés az, hogy mit kell érteni alapjogot sértő bírói döntés alatt. Egy 1957-es döntésben már megfogalmazódott az ún. Elfes-elv, amely szerint a bíróságok bármely hibája okozhat alapjogi sérelmet: akár a jogalkalmazási hiba is.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
