A közelmúltban igen komoly vitát váltott ki, sőt állíthatjuk; vihart kavart annak a kormányzati szándéknak a bejelentése, hogy a bankok esetében különleges jövedelemelvonási megoldásokat kívánnak alkalmazni. Ez a bejelentés heves ellenállást váltott ki a bankszféra részéről; egyes banki, bankszövetségi vezetők azt fontolgatták, hogy forduljanak-e az Alkotmánybírósághoz, néhányan pedig a "retorzió" gondolatát is kinyilvánították, nevezetesen mindenek előtt azt, hogy ezáltal nem kényszerülnek-e majd a többletjövedelem-elvonás egy részének ügyfelekre való áthárítására, elsősorban a banki költségek emelésével, a betéti kamatok mértékének csökkentésével, a hitelkamatok mértékének emelésével.
Jelen cikk írásakor még nem záródott le a pénzügyi kormányzat és a bankok közötti, a szokásosnál jóval hevesebbé vált vita, legfeljebb közelebb kerülni látszanak a kölcsönösen "kényszermegoldás-"nak minősített elképzelések.
A magam részéről nem a vitát kívánom véleményemmel befolyásolni, különösen nem abban a vonatkozásban, hogy miként értékelhető az a kormányzati szándék, hogy az átlagosnál nagyobb jövedelmet elérő bankszféra extra jövedelme egy részének elvonása indokolt-e vagy sem. A lényeget tekintve ugyanis messze nem elsősorban jogi kérdésről van szó, sokkal inkább arról, hogy az extra jövedelem extra elvonása gazdaságilag, etikailag kellően indokolható-e, vagy erősebbnek lehet-e tekinteni azt a sokak által hangsúlyozott szempontot, hogy ez nem lenne összhangban a piacgazdasági elvárásokkal.
E cikkben még azt sem kívánom kifejteni - ami inkább feladatom lehetne -, hogy jogilag valóban kifogásolható lehet-e az eredetileg felvetett megoldási elképzelés. Annyit azonban mégis szükségesnek tartok megjegyezni: Nem világos számomra, hogy az extra jövedelem extra elvonása miért lenne alkotmányellenes. Az Alkotmány idevonatkozóan ugyanis a következőképpen rendelkezik: "70/I. § Minden természetes személy, jogi személy és jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet köteles jövedelmi és vagyoni viszonyainak megfelelően a közterhekhez hozzájárulni." Ebből a rendelkezésből ugyanis egyenesen következik az, hogy az eltérő vagyoni viszonyokhoz igazodó, az általánostól eltérő közterhekhez való hozzájárulásra kötelezés nem lehet jogellenes, nem tekinthető az Alkotmánnyal ellenkező megoldásnak, minthogy a bank is olyan jogi személy, amelyre az idézett szabály vonatkozik. Különösképpen pedig ezen alkotmányi rendelkezésnek az az eleme, hogy az elvonás, annak jellege, mértéke stb. összefügg, összefügghet a jövedelmi, vagyoni helyzettel.
Az, ami mégis igazából e cikk írására késztetett, az az, hogy a bevezetőben kiemelt bankvezetői megjegyzésből áttételesen olyan következtetést is le lehet vonni - legalábbis, amennyiben a megállapítás jogilag megalapozatlannak nem tekinthető - miszerint a bankok tetszésük szerint állapíthatják meg a betéti és a hitel kamataik mértékét, akár ellentétes irányzatúan is, vagyis egy időben, egyazon gazdasági, pénzpiaci viszonyok közepette oly módon, hogy egyszerre csökkentik az általuk fizetendő és emelik az ügyfelek által fizetendő kamatok mértékét.
Az tehát e cikk alapvető célja, hogy a banki kamatmegállapítási jogosultság terén megfelelő képet lehessen nyerni, tisztázni, hogy jogilag korlátlan-e e téren a banki lehetőség. És e tekintetben meghatározó módon a jogi szabályozottságon van a hangsúly, és nem azon, hogy etikus lehet-e, lenne-e egy ilyen előzetesen jelzett banki megoldás, vagy akár az, hogy amennyiben e szóban forgó elképzelés mégsem valósulhatna meg, annak mi lenne a tényleges oka. (Például politikai nyomás, a pénzpiaci verseny egészséges érvényesülése stb.).
Ahhoz, hogy a címben megfogalmazott kérdésre választ lehessen adni, először a banki kamatokat érintő jogi szabályozásról kell átfogó képet nyerni.
1. A kamatok kérdésében az általános szabályozás természetesen a Ptk.-ban található és a Ptk.-t is lehet kiindulópontnak tekinteni. A Ptk. kamatszabályozását persze teljes körűen e téma kapcsán szükségszerűtlen bemutatni, elegendő azokat a rendelkezéseket érinteni, amelyek a banki kamatokra, vagy azokra is vonatkoznak.
Először tehát a Ptk. idevonatkozóan számításba jövő rendelkezéseit és a velük kapcsolatos kiegészítéseket ismertetem.
"Ptk. 232. § (1) A szerződéses kapcsolatokban - ha jogszabály kivételt nem tesz - kamat jár. Magánszemélyek egymás közti szerződési viszonyában kamat csak kikötés esetében jár.
(2) A kamat mértéke - ha jogszabály kivételt nem tesz - megegyezik a jegybanki alapkamattal. A fizetendő kamat számításakor az érintett naptári félévet megelőző utolsó napon érvényes jegybanki alapkamat irányadó az adott naptári félév teljes idejére.
(3) A felek által túlzott mértékben megállapított kamatot a bíróság mérsékelheti."
Az idézettek kapcsán azt kell rögzíteni, hogy a kamat lehet ügyleti és késedelmi kamat.
Az ügyleti, azaz a szerződéses kamatot a felek kötik ki szerződésükben. Jellemző területe a bankhitel- és kölcsönszerződésekben kikötött, a hitelező által rendelkezésre bocsátott pénz használatáért járó, ellenszolgáltatásként kikötött ügyleti kamat.
A Ptk. 232. § (1) bekezdés rendelkezése a szerződéses kapcsolatokban az ügyleti kamatfizetési kötelezettség általános szabályát tartalmazza. E körben különbséget tesz a kizárólag magánszemélyek között létrejött szerződések, és az egyéb szerződő felek, így a gazdálkodó szervezetek, más szervezetek egymással, illetőleg magánszemélyekkel kötött jogügyletei között. A törvényi rendelkezés értelmében a magánszemélyek egymás közötti szerződéseiben az ügyleti kamat csak kikötés esetén jár. Ebből következik, hogy magánszemélyek között szerződéses kikötés hiányában kamat csak a kötelezett késedelembe esésétől kezdve jár. A szabályozás indoka az, hogy magánfelek között a kölcsönzés többnyire fogyasztási és nem termelési jellegű, és azt általában a baráti vagy rokoni szívesség sarkallja. Ezzel szemben az egyéb szerződéses kapcsolatokban az általános szabály az, hogy a kamat jár. Csak akkor nincs kamatfizetési kötelezettség, ha ez alól jogszabály kivételt tesz. A Ptk. most idézett általános kamat rendelkezéseivel áll összhangban a kölcsönszerződésekre irányadóan a kamatfizetési kötelezettség Ptk. 523. § (2) bekezdésének szabálya. Eszerint az adós kizárólag akkor köteles az ügyleti kamat fizetésére, ha a hitelező pénzintézet. Ebből következik, hogy amennyiben a hitelezői pozícióban magánszemély áll, az ügyleti kamat javára csak kikötés esetén jár.
A Ptk. 232. § (2) bekezdése a kamat mértékéről rendelkezik. A szabályozás sajátossága, hogy a törvény maga állapítja meg az ügyleti kamat mértékét, ez azonban csak akkor irányadó, ha a felek eltérően nem állapodtak meg, illetve jogszabály annak kötelező mértékét másként nem határozza meg.
Az ügyleti kamat mértékének általános - és így ismertetésre sem érdemes - szabálya két okból is közömbös a banki relációban. Egyik az, hogy a bank és ügyfele között mindig valamilyen megállapodáson, vagy megállapodáson is alapszik a kamat mértéke, másik pedig elvileg az lehet, ha a jogszabály rendelkezik e tekintetben.
A szerződéses szabadság elvével összhangban egyébként a felek a törvényben meghatározott kamat mértékétől mindkét irányban eltérhetnek, azaz szabadon köthetnek ki akár magasabb, akár alacsonyabb mértékű ügyleti kamatot.
A kamat mértékére vonatkozó szabad megállapodást a Ptk. 232. § (3) bekezdése csak annyiban korlátozza, hogy a bíróság a túlzott mértékben kikötött kamatot mérsékelheti. Ez elvileg - legalábbis, ha jogszabály nem éppen konkrét kamatmértéket állapít meg - vonatkoztatható a bankokra is. Más kérdés, hogy bizonyos és gyakorlatilag szinte elhanyagolható intézményes megtámadási változatokat leszámítva, ez a bíróságokat megillető kamatmérséklési jogosultság egyfelől csak az adott szerződéses kapcsolatokra szűkíthető, vagyis minden bankkal szembeni adósnak egyedileg kellene a szerződést megtámadnia, másfelől igen nehéz bírói feladat lenne a bankkal szemben a kamat túlzott mértékét megállapítani, figyelemmel arra is, hogy a banki szervezetek egyik fő gazdasági kötelezettsége a nyereségszerzés, amelynek éppen a kamatbevétel a legpregnánsabb módozata. Egyébként az alapkérdés szempontjából, vagyis, hogy meddig terjed a bank önálló kamatmérték megállapítási jogosultsága, a bírói kamatmérték mérséklési jogosultságának nincs is különösebb jelentősége, mert még egy esetleges ilyen természetű banki pervesztés sem lehetne egyenlő azzal, hogy e tekintetben fennforogna valamiféle banki kamatmeghatározási korlátozottság.
A Ptk. általános kamatszabályozásának bemutatása kapcsán természetesen feltétlenül bemutatásra szorulnak a Ptk. konkrétan a banki ügyletekkel összefüggően megfogalmazott szabályai is. Ezek elsődlegesen az aktív kölcsön típusú (bankkölcsön, bankhitel) ügyletekre vonatkoznak, de részben érintik a passzív banki kölcsön (betét, takarékbetét) változatokat is. Nézzük most ezeket:
"523. § (1) Kölcsönszerződés alapján a pénzintézet vagy más hitelező köteles meghatározott pénzösszeget az adós rendelkezésére bocsátani, az adós pedig köteles a kölcsön összegét a szerződés szerint visszafizetni.
(2) Ha a hitelező pénzintézet, - jogszabály eltérő rendelkezése hiányában - az adós kamat fizetésére köteles (bankkölcsön).
(3) A bankhitel- és bankkölcsönszerződés részletes szabályait külön jogszabály tartalmazza."
Ezekkel a Ptk.-beli rendelkezésekkel összefüggően tehát az a kérdés, hogy van-e olyan jogszabály, amely a bank adósát mentesítené a kamatfizetési kötelezettség alól, illetőleg amely jogszabályok minősülnek a bankhitel- és bankkölcsönszerződés részletes szabályainak tekinthető külön szabályoknak.
A Ptk. a betétszerződés és a takarékbetét-szerződés kapcsán is megfogalmaz kamatot érintő rendelkezéseket. Így a következőket:
"530. § Betétszerződés alapján a pénzintézet köteles a szerződő fél által lekötött pénzeszközök után kamatot fizetni és a betét összegét a szerződés szerint visszafizetni.
533. § (1) Takarékbetét-szerződés alapján a pénzintézet köteles a betevőtől takarékbetétkönyv vagy más okmány ellenében pénzt átvenni és annak összegét a szerződés szerint visszafizetni.
(3) A pénzintézet a takarékbetét után a betételhelyezés idejére kamatot, illetőleg - nyereménybetét esetén - a sorsolás eredményétől függően nyereményt fizet ki.
535. § (1) A takarékbetét-szerződés részletes szabályait külön jogszabály tartalmazza.
(2) A magánszemélyek által bankszámlaszerződés keretében elhelyezett pénzeszközökre a takarékbetét-szerződés szabályait kell megfelelően alkalmazni.
(3) A magánszemélyek - ideértve ezek jogi személyiséggel nem rendelkező társaságait is - külön jogszabály alapján szerződéskötési kötelezettség alá tartozó bankszámlaszerződéseire az 533. § (4) bekezdésében foglaltakat és a bankszámlaszerződés szabályait kell alkalmazni."
Az eddig bemutatott Ptk. szabályozás kapcsán egyrészt azt lehet megállapítani, hogy a Ptk. - és nem csak a bankokra vonatkozóan - valamiféle kapcsolatot jelöl a szerződéses kamatok és a jegybanki alapkamat között, amire elsősorban a jegybanki törvény rendelkezéseinek megismerése alapján lehet fényt deríteni. Másrészt az rögzíthető, hogy e téma kapcsán nem lehet előrelépni annak tisztázása nélkül, hogy amelyek a Ptk.-ban említett külön szabályok, illetve ezek, vagy egyéb jogi normák tartalmaznak-e egyáltalán a banki kamatmeghatározási jogosultságot érintően bármiféle rendelkezést. A továbbiakban ezért elsőként az MNB-re vonatkozó rendelkezéseket kell áttekinteni, majd azt kell vizsgálni, hogy a bank az általa folyósított kölcsönök esetében e Ptk.-beli szabályból levezethetően, vagy egyéb jogszabályi rendelkezések következményeként állapíthatja meg az általános kamat mértékektől eltérően az ügyleti kamatokat, illetve, hogy nincs-e esetleg egyéb tiltó szabály e vonatkozásban, továbbá, hogy milyen jelentősége van azoknak a jogszabályoknak, amelyek közvetve vagy közvetlenül érintik a passzív bankműveletek kapcsán kialakult, vagy kialakuló kamatmértékeket. Tisztázandó továbbá, hogy létezik-e olyan jogszabály, amely kizárná a bank kamatkikötési lehetőségét.
2. A Ptk. 232. § (2) bekezdésének az előző, 1. pont alatt bemutatott, általános kamat mértéket meghatározó szabályozásának az a kitétele, hogy szerződéses kapcsolatokban a kamat mértéke megegyezik a jegybanki alapkamattal, banki relációban csak akkor bírhat jelentőséggel, ha a bankokat érintően, kamat mérték tekintetében, jogszabály kivételt nem tesz. Amennyiben tehát a további jogszabályi bemutatás során az derülne ki, hogy a bankokat érintően a kamat mértékét illetően van kivételnek számító jogi szabály, akkor éppen a bankok vonatkozásában lehet indiferensnek tekinteni a szóban forgó Ptk. rendelkezést. Persze nagy kérdés az is, hogy a jegybanki alapkamattal való kamatmérték megegyezést az is kizárja-e, ha a bankokra vonatkozóan létezik bármiféle jogi szabály, vagy csak olyan szabályozás, amely kifejezetten azt tartalmazza, hogy a banki kamatmérték nem egyezik meg a jegybanki alapkamattal. Azonban e téma szempontjából, ennek tisztázásától függetlenül is, komoly jelentőséget kell tulajdonítani annak, hogy a monetáris rendszer fontos szabályozójának számító központi bankra milyen rendelkezések vonatkoznak.
Minthogy bizonyos, s többek között éppen e témakörbe tartozó szempontból annak is jelentőséget kell tulajdonítani, hogy miként változott a közelmúltban a jegybanki szabályozás, érdemes egyúttal össze is hasonlítani a korábbi és a jelenlegi jegybank törvényt.
A korábbi, a Magyar Nemzeti Bankról szóló 1991. évi LX. törvény rendelkezéseiből a következőket indokolt kiemelni:
3. §
Az MNB a rendelkezésére álló monetáris politikai (pénz- és hitelpolitikai) eszközökkel támogatja a Kormány gazdaságpolitikai programjának megvalósulását.
4. §
(1) Az MNB alapvető feladata a nemzeti fizetőeszköz belső és külső vásárlóerejének védelme.
(2) Az MNB kizárólagosan jogosult bankjegy- és érmekibocsátásra.
(3) Az MNB aranyból és devizából készletet gyűjt.
5. §
(1) Az MNB a hitelintézetek 8. §-ban foglalt eszközökkel történő jegybanki irányítása révén befolyásolja a pénz- és hitelkínálatot, valamint a pénz- és hitelkeresletet.
(2) A monetáris egyensúly megőrzésére irányuló tevékenységével az MNB előmozdítja a gazdaság egyensúlyának megvalósulását.
7. §
Az MNB a 4-5. §-ban említett feladatának teljesítése érdekében befolyásolja az általa kibocsátott pénz (a továbbiakban: jegybankpénz) mennyiségét (kínálatát).
8. §
Az MNB monetáris politikáját refinanszírozással, a hitelintézetek kötelező jegybanki és likviditási tartalékának szabályozásával, árfolyamok és kamatok befolyásolásával, vagy meghatározásával, nyíltpiaci műveletekkel és más jegybanki eszközökkel valósítja meg.
9. §
(1) A refinanszírozás keretében az MNB
a) értékpapírokat számítol le (visszleszámítol);
b) refinanszírozási hiteleket nyújt értékpapír fedezete mellett vagy anélkül;
c) értékpapír ügyleteket köt visszavásárlási megállapodással.
(2) Refinanszírozási hitel fedezetéül nem fogadható el a hitelintézet saját kibocsátású értékpapírja.
10. §
(1) Az MNB előírhatja, hogy a hitelintézetek és a befektetési vállalkozások idegen forrásaik meghatározott arányában (tartalékráta) tartalékot helyezzenek el az MNB-nél.
(2) Az MNB bankra, szövetkezeti hitelintézetre, befektetési vállalkozásra, valamint a szakosított hitelintézetek egyes típusaira, illetőleg ezek különböző típusú forrásaira eltérő mértékű tartalékrátát írhat elő.
14. §
(1) Az MNB rögzített és mozgó kamatokat, ezen belül jegybanki alapkamatot, napi pénzpiaci kamatokat, kedvezményes kamatokat és büntető kamatokat alkalmaz.
(2) Az MNB jogosult a hitelintézetek által kötelezően alkalmazandó egyes kamatlábak mértékét meghatározni, ide értve az alkalmazható legmagasabb kamatláb mértékét és - ha kedvezményes kamatozású jegybanki forrást bocsát rendelkezésre - a megszerzett források és a kihelyezett eszközök egymáshoz viszonyított kamatkülönbségének mértékét is.
15. §
(1) Az MNB irányadó kamatként jegybanki alapkamatot állapít meg. Az MNB a jegybanki alapkamat mértékét a Magyar Közlönyben közzéteszi.
(2) Az MNB a jegybanki alapkamat tervezett változtatásáról tájékoztatni köteles a Kormányt."
Ezek után nézzük meg, ugyanezen kérdések tekintetében miként szabályoz a jelenlegi, a Magyar Nemzeti Bankról szóló 2001. évi LVIII. törvény.
"3. §
(1) Az MNB elsődleges célja az árstabilitás elérése és fenntartása.
(2) Az MNB elsődleges céljának veszélyeztetése nélkül, a rendelkezésére álló monetáris politikai eszközökkel támogatja a Kormány gazdaságpolitikáját.
4. §
(1) Az MNB meghatározza és megvalósítja a monetáris politikát.
(2) Az MNB kizárólagosan jogosult bankjegy- és érmekibocsátásra. Az MNB által kibocsátott bankjegy és érme - ideértve az emlékbankjegyet és emlékérmét is - a Magyar Köztársaság törvényes fizetőeszköze.
(3) Az MNB hivatalos deviza- és aranytartalékot képez és kezeli azt.
(4) Az MNB a devizatartalék kezelésével és az árfolyam-politika végrehajtásával kapcsolatban devizaműveleteket végez.
(5) Az MNB kialakítja a fizetési és elszámolási, valamint az értékpapír-elszámolási rendszereket és figyelemmel kíséri (felvigyázza) azok tevékenységét e rendszerek biztonságos és hatékony működése, továbbá a pénzforgalom zavartalan lebonyolítása érdekében.
(6) Az MNB feladatai ellátásához szükséges statisztikai információkat gyűjt és hoz nyilvánosságra.
(7) Az MNB támogatja a pénzügyi rendszer stabilitását, valamint a pénzügyi rendszer prudenciális felügyeletére vonatkozó politika kialakítását és hatékony vitelét.
(8) Az MNB egyéb tevékenységet - jogszabályban meghatározott felhatalmazás alapján - csak elsődleges célja és alapvető feladatai teljesítésének veszélyeztetése nélkül folytathat.
5. §
Az MNB a 3. § (1) bekezdésében meghatározott elsődleges célja szolgálatában a 7. §-ban foglalt eszközökkel befolyásolja a pénz- és hitelkínálatot, valamint a pénz- és hitelkeresletet.
6. §
Az MNB monetáris politikáját, valamint e politika érvényesítésének eszközeit e törvény keretei között önállóan alakítja ki.
7. §
Monetáris politikáját az MNB az alábbi eszközökkel valósítja meg:
a) számlavezetési körében betétet fogad el és megfelelő biztosíték ellenében hitelt nyújt a 16. §-ban foglalt korlátozással,
b) nyíltpiaci műveletek és visszavásárlási megállapodások keretében értékpapírokat vásárol, elad és közvetít az azonnali és származtatott piacokon,
c) saját értékpapírokat bocsát ki,
d) árfolyamokat és kamatokat befolyásol és meghatároz,
e) értékpapírokat számítol le (visszleszámítol),
f) szabályozza a kötelező tartalékot,
g) egyéb jegybanki eszközöket alkalmaz.
60. §
(1) A Magyar Nemzeti Bank elnöke a jogalkotásról szóló törvényben meghatározottak szerint rendeletben szabályozza
a) az alapkamat mértékét,
b) a kötelező tartalékráta mértékét,
c) a kötelező jegybanki tartalék kiszámítását, illetve képzésének és elhelyezésének módját,
d) a bankjegyek és az érmék (ideértve az emlékbankjegyeket és az emlékérméket is) kibocsátását, címletét, külső kiállítását, bevonását stb."
Az új jegybank törvény kiemelt részeinek idézését követően először is azt kell rögzíteni, hogy a törvény preambuluma, illetve indokolása szerint azokat a változásokat, amelyek sok más rendelkezés mellett az összehasonlított részek megváltoztatását is szükségessé tette, az az, hogy időközben jelentős gazdasági változások történtek és most már a fejlett piacgazdaságra figyelemmel kellett szabályozni.
Az összehasonlításból kitűnően - ha a tárgyalt témakör szempontjából nem is elsődleges jelentőséggel bíró változás - kiemelendő, hogy az alapvető célkitűzés változott és kizárólagosan "elsődlegessé" vált az árstabilitás, és csupán ezt az elsődleges célt szolgálóan jelenti feladatát az MNB-nek - többek között - az egyéb monetáris feladatok, beleértve a hitelintézetek monetáris eszközökkel való irányításának ellátása. Óhatatlanul ebbe a körbe tartozik a hitelintézeti kamatok megállapítását, vagy éppenséggel csupán befolyásolását jelentő jegybanki feladatok meghatározása. Ez egyértelműen kitűnik abból az új jegybank törvényi rendelkezésből, miszerint most már csak elsődleges célja szolgálatában befolyásolhatja a rendelkezésre álló monetáris politikai eszközökkel a pénz- és hitelkínálatot, valamint a pénz- és hitelkeresletet. Ennek ellenére, magukban a monetáris politikai eszközök MNB "rendelkezésére bocsátásában" meghatározó változások nem történtek. Elvileg ma is, miként korábban is, törvényi felhatalmazással bír az MNB arra, hogy az árfolyamokon kívül a kamatokat is befolyásolja, vagy akár meg is határozza. Csupán nem deklarálódik, hogy ez a jogosultság a hitelintézeti kamatokra is vonatkozik, illetve kimaradt a korábbi jogszabály 14. §-ban megfogalmazott azon rendelkezés, miszerint az MNB konkrétan arra is jogosult lehet, hogy meghatározza a hitelintézetek által kötelezően alkalmazandó kamatmértékeket, vagy olyan kereteket állapítson meg, amely arra kötelezi a hitelintézeteket, hogy csak e keretek engedte lehetőségeken belül állapítson meg maga kamat mértékeket. Egyébként a korábbi jegybanktörvény felhatalmazása alapján született egy e tárgykörbe tartozó olyan rendelkezés, amely hatályon kívül helyezésre nem került [2/1991. (PK 23.) MNB rendelkezés] és amely némi eligazítást is adhat a felvetett kérdés tisztázhatósága érdekében, ezért indokolt idézése:
"2/1991. (PK 23.) MNB rendelkezés a kötelezően alkalmazandó egyes kamatlábak mértékéről:
A Magyar Nemzeti Bankról szóló 1991. évi LX. törvény 71. §-a (1) bekezdésének b) pontja alapján a következők szerint rendelkezem:
1. § E rendelkezés hatálya kiterjed a pénzintézetekre.
2. § A pénzintézetek az e rendelkezésben meghatározott kamatlábakat kötelesek alkalmazni, illetőleg legfeljebb az e rendelkezésben meghatározott kamatkülönbségeket (kamatmarge) alkalmazhatják. Ha a jogszabály vagy e rendelkezés a pénzintézet által alkalmazandó kamatmértékre nézve előírást nem ad, a pénzintézet az általa alkalmazott kamatmértéket saját maga állapítja meg.
3. § Az export céghiteleket refinanszírozó hitelek, az export előfinanszírozására nyújtott forinthitelek és az idegenforgalmi hitelkonstrukció keretében - külföldi forrás fedezete mellett - folyósított kölcsönök kamatlába, valamint a forgatható exportokmányok leszámítolási kamatlába 0,5 százalékponttal lehet magasabb az ugyanilyen célokra rendelkezésre álló jegybanki refinanszírozási hitel kamatlábánál.
4. §
5. § Az egzisztencia hitel kamatlába 4 százalékponttal lehet magasabb az ugyanilyen célra rendelkezésre álló jegybanki refinanszírozási hitel kamatlábánál.
6. § Az e rendelkezés hatályba lépése előtt megkötött szerződés alapján tartozásként fennálló, illetőleg még folyósítandó állami kölcsönök kamatlába 1,5 százalékponttal lehet magasabb az ilyen célra rendelkezésre álló jegybanki refinanszírozási hitel kamatlábánál.
7. § Az e rendelkezés hatályba lépése előtt jogszabályi kötelezettség alapján elhelyezett tartalékalap betétek kamatlába - lekötési időtől függetlenül - évi 4%.
8. § Ez a rendelkezés 1992. január 1. napján lép hatályba."
Az ismertetett (idézett) MNB rendelkezés tekintetében arra nem könnyű választ adni, hogy ennek, vagy tartalmilag ehhez hasonló szabályozás hozatala, vagy akárcsak ennek hatályban tartása jogszerű lehet-e azok után, hogy a jelenlegi jegybank törvényből kimaradt a régi törvény idevonatkozó konkrét felhatalmazást adó 14. §-nak rendelkezése. A magam részéről mégis arra hajlok, hogy bár a módosítás lényegéből levezethetően nemleges választ lehetne adni, mégsem zárható ki a hatályban tartás, vagy az újabb ilyen rendelkezések hozatala jogosultságának megállapítása, hiszen az az új jegybank törvényi kitétel, miszerint az MNB "kamatokat befolyásolhat és meghatározhat", nem fosztja meg az MNB-ét ennek jogosultságától.
A címbeli alapkérdés szempontjából mindenesetre - a teljes hatályos joganyagra kiterjedő vizsgálat alapján - az állapítható meg, hogy jegybanki szabályozási körben a 2/1991. (PK 23.) MNB rendelkezésben foglaltakon túlmenően - a tényleges rendelkezések időszerűségének jelentős túlhaladottságától függetlenül nem található olyan egyéb korlátozás, amely befolyásolhatná a hitelintézetek önálló kamat mérték megállapítási jogosultságát.
Ami pedig annak kérdését illeti, hogy a hitelintézeti önálló kamat mérték megállapítási lehetőséget befolyásolja-e a jegybanktörvény alapkamat-megállapítását érintő rendelkezése, a következőket kell megjegyezni: Az, hogy az alapkamat (azaz: jegybanki alapkamat) mértékét az MNB jogosult megállapítani, pontosabban az, s tulajdonképpen mindössze ez a változás lényege is, hogy most már, figyelemmel a jogalkotási törvény változásaira is, a jegybanki alapkamat megállapítására - rendeletileg - az MNB elnöke jogosult, nem igazán érinti a Ptk. 1. pont alatt idézett 232. § (2) bekezdésének azon rendelkezését, miszerint ha jogszabály kivételt nem tesz, a kamat mértékét a jegybanki alapkamat határozza meg. A jegybanktörvényből ugyanis a hitelintézeti és a jegybanki alapkamat mértékek bármiféle összefüggésére nem derül fény. Abból levezethetően azonban, hogy a 2/1991. (PK 23.) MNB rendelkezés egyértelműen kimondja, hogy az abban megállapított változatokon kívül eső esetekben a hitelintézet saját hatáskörben maga állapíthatja meg a kamat mértékeket, az következik, hogy éppen ez számít olyan kivételt jelentő jogi szabályozásnak, amely kiiktatja a jegybanki alapkamat alkalmazásának az adottságát. Más kérdés, hogy a szóban forgó kérdést érdemes más megközelítésből és speciális bankügyletekre vonatkozóan is megvizsgálni. A következőkben nézzük ezért azokat az egyéb jogszabályokat is, amelyek eligazítást adhatnak, adhatnának a hitelintézeti kamatmegállapítási jogosultság vagy kötelezettség milyenségét illetően.
3. Elöljáróban megemlítést indokol, hogy az előző, 2. pont alatt idézett MNB rendelkezés - legalábbis intencióját illetően - az aktív hitelintézeti kölcsönök kamat mértékének befolyásolására irányul, de annak, a banki kamat mérték megállapítási "szabadságot" deklaráló 2. §-a nem szűkíti le a kört az aktív hitelkamat mértékre. Így akár ebből is ki lehetne indulni, ami azonban - éppen az említett intencióra is figyelemmel - talán nem adhatna megnyugtató megoldást. Már csak azért sem, mert - különösen a passzív bankügyleteket érintően - magából a Ptk.-ból is az következik, hogy lenniük kell ezt vagy ezt is érintő külön szabályoknak is. Ugyanakkor e speciális szabályozáson kívül olyan jogi normák is számításba veendők, amelyek elvileg tartalmazhatnak, tartalmazhatnának olyan rendelkezéseket, amelyek kihatással lennének, lehetnének a hitelintézeti kamat mérték megállapítási jogosultságra is.
Ebből a szempontból elsősorban a hitelintézetek tevékenységét tárgyaló, 1996. évi CXII. számú törvény (Hpt.) jön számításba. Ebben a jogszabályban azonban - hitelintézeti kamatot érintően - csupán olyan rendelkezések találhatók, amelyek nem a kamat mérték megállapításának lehetőségeit érintik, hanem mindössze azt a hitelintézeti kötelezettséget rögzítik, hogy a különféle aktív és passzív hitelszerződések intézményes kötésére vállalkozás esetén üzletszabályzatokat kell készíteni és ezen üzletszabályzatoknak azt is tartalmazniuk kell, hogy hogyan történt a hitelintézet részéről a kamatszámítás módja, milyen a kamatmegváltoztatási rendszer stb. Lényegileg ezt fogalmazza meg és részletezi a betéti kamat, az értékpapírok és a teljes hiteldíj mutató számításáról és közzétételéről szóló 41/1997. (III. 5.) Korm. rendelet, amely ugyancsak nem a kamat mérték megállapításának érdemi részével, csupán annak közzétételi kötelezettségének előírásával foglalkozik.
A hitelintézeteket is érintő, általános kérdésekkel is foglalkozó jogszabályként a tőkepiacról szóló 2001. évi CXX. törvény jöhetne még számításba, a téma szempontjából. Részletes megvizsgálása után azonban egyértelműen az állapítható meg, hogy idevonatkozóan nem található olyan rendelkezés, amely releváns lehetne a cikkben érintett alapkérdés megválaszolhatósága tekintetében.
Mivel más átfogó jellegű jogszabály e téma kapcsán nem jön számításba, indokolt áttérni a Ptk. utalást tartalmazó rendelkezései között található, részletszabályozásra felhatalmazást adó speciális jogszabályokra.
4. A Ptk. mint a már idézettekből is kiderült, részletesen szabályozó, speciális jogszabályokra két helyen utal, egyrészt a bankhitel- és bankkölcsönszerződés, másrészt a takarékbetét-szerződés kapcsán. Az ugyancsak a passzív hitelügyletek körébe tartozó betétszerződés szabályai körében ilyen kifejezett utalás nincs, de azáltal hogy a betétszerződés egyes esetei tekintetében a Ptk. a takarékbetét-szerződés szabályait rendeli alkalmazni, némileg a betétszerződést is érinti a külön szabályozás.
A Ptk. a bankhitel- és bankkölcsönszerződés témakörében, mint külön szabályozásra, a pénzforgalomról és a bankhitelről szóló 39/1984. (XI. 5.) MT rendeletre utalt, minthogy e téren ez is volt az egyetlen olyan jogi szabály, amely egyértelműen a bankhitelt és a banki pénzforgalmat érintő polgári jogi szabályozást egészítette ki, részletezte és állapított meg olyan kiegészítő szabályokat, amelyek a hitelintézetekre kötelezőek voltak és némileg eltérítették a banki ügyleteket a Ptk.-ban érintett, tisztán polgári jogi megoldásoktól. Időközben e külön jogszabály egyes rendelkezéseit, sőt mind több rendelkezését hatályon kívül helyezték, majd a pénzforgalmat érintő részt a 232/2001. (XII. 10.) Korm. rendelet - a bankhitelre vonatkozó részeket nem érintve - hatályon kívül is helyezte és teljesen újraszabályozta a banki pénzforgalmat. A bankhitelről rendelkező MT rendelet, mint külön jogszabály hatályban maradt §-ai olyannyira "lesoványodtak", hogy a megmaradt részeket már a hatályos jogszabályi anyagok között nem is tartják nyilván. Egyébként a bankhitelről szóló rész, eredeti változatában sem tartalmazott a késedelmi kamat szabályozását kivéve olyan rendelkezéseket, amelyek bármikor is relevánsak lehettek, vagy lehetnének jelenleg a Ptk. e cikkben bemutatott kamatszabályainak módosítása szempontjából. Természetesen ez a megállapítás nem vonatkozik arra, amikor a bank kölcsönadósa az esedékességkor nem fizet, amely esetben az MT rendelet kogens rendelkezése szerint a késedelmi kamat mértéke, az ügyleti kamaton felül, az általános szabályoktól eltérően, évi 6%-os mértékű.
A Ptk. a takarékbetét-szerződés témakörében, részletes külön szabályként a takarékbetétről szóló 1989. évi 2. számú törvényerejű rendeletre utal, amely ma is egyértelműen hatályos jogszabálynak tekintendő. E jogszabály a szóban forgó kamatmérték megállapításának kérdésköre kapcsán a következőket tartalmazza:
"2. § (1) A pénzintézet a takarékbetét után az általa közzétett kamatfeltételek és általános szerződési feltételek alapján a szerződésben meghatározott kamatot vagy egyéb hozadékot (a továbbiakban együtt: kamat) fizet vagy nyereménybetét esetén - a sorsolás eredményétől függően - nyereményt nyújt.
(2) A Magyar Nemzeti Bank elnöke a takarékbetétek kamatának mértékére a lekötési idő tartamához igazodó felső határ(oka)t állapíthat meg.
(3) A nyeremény takarékbetétek nyereményalapja számításának módját - a (2) bekezdésben foglalt felső kamat határokra figyelemmel - a pénzintézet határozza meg. A számítás módját az általános szerződési feltételekben kell megállapítani.
12. § (1) A takarékbetét kamatozása - ha a szerződés másként nem rendelkezik - a befizetést követő napon kezdődik és a kifizetést megelőző napon végződik.
(2) A takarékbetét után járó kamat - a takarékbetétből történő teljes kifizetés esetét kivéve - minden év december hó 31. napján esedékes.
(3) A fel nem vett kamatot az esedékességkor a takarékbetét összegéhez hozzá kell adni (tőkésítés).
13. § (1) A pénzintézet - a 13/A. §-ban foglaltak kivételével - nem jogosult a takarékbetét után járó kamat mértékének egyoldalú módosítására, kivéve ha ezt a jogát a szerződésben kikötötte.
(2) Az új kamatmértéket legalább tizenöt nappal a módosítást megelőzően a napilapok útján és a pénztártermekben kifüggesztett hirdetményben be kell jelenteni."
A takarékbetétről szóló tvr. most idézett, kamattal kapcsolatos rendelkezéseiből is az derül ki, hogy a kamat mérték megállapításának joga a hitelintézetet illeti, pontosabban: de ezzel gyakorlatilag egyenértékűen, a szerződésben - elvileg tehát a szerződő felek egyetértését jelentően - kerül sor a kamat mérték meghatározására. Ez a megoldás egyébként a Ptk. 232. § (2) bekezdésének már bemutatott rendelkezéseivel összhangban, a Ptk. rendelkezéseit alapul véve is azt eredményezi, hogy a kamat mértéke nem kell, hogy azonos legyen a jegybanki alapkamattal. A szóban forgó Ptk. szabály ugyanis a jegybanki alapkamat mértékétől akkor engedi meg az eltérést, ha jogszabály kivételt tesz. Adott esetben pedig a most bemutatott takarékbetétekről szóló jogszabály teszi lehetővé azt, hogy a felek maguk állapítsák meg a kamat mértéket, ami nem más - miként arra az előbb már utaltam is - mint az, hogy a kamat mértékét a hitelintézet állapíthatja meg szabadon. És ez korántsem csak gyakorlatilag van így annak következményeként, hogy az üzletszabályzatokkal is összhangban a hitelintézet egyoldalúan készíti azokat a kamat feltételeket is magukba foglaló szerződéseket, amelyeket az ügyfelek, mint szerződő partnerek automatikusan aláírnak. Ez elméletileg abból az idézett jogszabályi kitételből is levezethető, miszerint "a pénzintézet a takarékbetét után az általa közzétett kamatfeltételek és általános szerződési feltételek alapján a szerződésben meghatározott kamatot fizeti." Más szóval, ha kissé körülményesen és áttételesen is, de maga a jogszabály hatalmazza fel a hitelintézetet a kamat mértékének meghatározására, mégpedig oly módon, hogy azt a szerződéseibe beépítse. Egyébként - ugyancsak elvileg - bizonyos korlátozással. Ez az inkább elvi korlátozás abból a tvr. rendelkezésből adódik, amely az MNB elnökét hatalmazza fel a kamat felső határok meghúzására. Ez a korlátozás több vonatkozásban is csak elméleti. Egyrészt azért mert az MNB elnöke nem gyakorolja ezt a jogát és ténylegesen nincs is megállapított felső határ. Arról nem szólva, hogy ma már gazdasági aktualitása sem lenne, hiszen amikor ez a rendelkezés jogszabályi megfogalmazást kapott, erős volt az infláció és a hitelintézetek a megtakarítókat úgy kívánták magukhoz csalogatni, hogy a többi hitelintézet által ajánlott kamatmérték fölé igyekeztek menni. Ennek összgazdasági hatása pedig kedvezőtlen lehetett, miért is e túlzott verseny megfékezéséhez kívánt a jogszabályalkotó megfelelő eszközt adni az MNB elnöke kezébe. Másrészt azért tekinthető kissé elméletinek ez a nem gyakorolt lehetőség, mert a hatályos jegybanktörvény hatályon kívül helyezte a korábbi jegybanktörvény már bemutatott 14. §-nak azon rendelkezését is, amely kifejezetten ilyen megoldások alkalmazására hatalmazta fel a jegybankot. Más kérdés, hogy emiatt még nem lehet a takarékbetét tvr. idevonatkozó felhatalmazó rendelkezését olyannak tekinteni, amely nem is volna alkalmazható. Az alkalmazhatóság lehetősége, ha nem is ennyire direkt módon, és csak kiterjesztő jogértelmezéssel, de mégis lehetővé tenne ma is ugyanilyen kamatmérték korlátozást.
5. Az eddigiekben bemutatott joganyag összegezése előtt szükséges még egy kiegészítő megállapítást is tenni: Nevezetesen azt, hogy olyan kivételnek vagy eltérőnek minősíthető jogszabályi rendelkezés, amit a Ptk. 232. § (1) bekezdése, illetve 523. § (2) bekezdése kíván meg ahhoz, hogy a bank szerződései esetében a bank adósának, illetve a bankkal szerződő félnek ne kelljen kamatot fizetnie, nem csak az eddig bemutatott jogszabályokban nem található, de nem lelhető fel efféle rendelkezés az egyéb, hatályos jogi normák között sem. Csupán megjegyzem, hogy korábban lehetett ilyen jogszabályi rendelkezéseket elvétve találni. Példaként említhetők a különféle kedvezményes lakásépítési, lakásvásárlási bankkölcsönök különlegesen kedvezményes változatai.
A Ptk. idevonatkozó rendelkezéseinek az előző pontokban bemutatott jogszabályokkal történő összevetése alapján összegezésként a következőket lehet rögzíteni.
Először is azt, hogy a banki kamatokkal kapcsolatban nem érvényesül az a Ptk. szerinti alap megoldás, hogy szerződéses kapcsolatokban a kamat mértéke megegyezzen a jegybanki alapkamattal. Ez a Ptk. szabály döntő módon azért nem érvényesülhet, mert a banki kamatok mértéke tekintetében külön jogszabályok rendelkeznek, mégpedig olyanok, amelyek a Ptk. relációjában is jogszabályi kivételnek minősíthetőek.
Másodszor azt lehet rögzíteni, hogy a bemutatott joganyagból - olykor még deklaráltan is - az következik, hogy a banki kamatokat - az általános szabályoktól részben eltérően is - nemcsak a szerződő felek közös megegyezéssel, hanem a bankok egyoldalúan is jogosultak meghatározni. (Más kérdés, hogy a bankügyleti szerződések létrejöveteléhez értelemszerűen az is szükséges, hogy az abban foglaltakat, beleértve az abban foglalt kamat mértékeket is, a bankkal szerződő fél is szerződésileg tudomásul vegye.) Ez alól bizonyos kivételek találhatóak az e tárgyban született egyes jogszabályokban. Ezek a kivételek azonban inkább csak elvieknek minősíthetők, mivel gyakorlati alkalmazásukról nem történt rendelkezés, legalábbis egy egészen szűk olyan kölcsöntípusra vonatkozóakat leszámítva, amelyeknek ma már elhanyagolható az előfordulása. Az azonban kétségtelen, hogy potenciálisan és teljes körűen nem zárható ki, hogy az erre felhatalmazott a gyakorlatban is éljen a banki kamat mérték megállapíthatóságának korlátozásával. A jogszabályokkal is alátámasztható gyakorlati valóság pedig az, hogy - jelen viszonyaink közepette - a bankok elvileg korlátlan jogosultsággal rendelkeznek a kamat mértéke önálló megállapíthatóságának lehetőségével és többé-kevésbé indokolható igény is erre irányul.
Harmadszor pedig sajnálatosan még azt is rögzíteni lehet, hogy a bankok, legalábbis teoretikusan, nem csak önállóan, hanem akár "önkényesen" is jogosultak lehetnek a kamat mérték meghatározására. Ily módon még arra is, amire a bevezetőben utalás történt - hogy még eltérő irányúan is, azaz oly módon, hogy egyszerre egyidejűleg, azonos gazdasági, pénzpiaci viszonyok közepette csökkentsék az általuk fizetendő kamatok mértékét és emeljék azon kamatok mértékét, amelyet a banki ügyfeleknek kell megfizetniük a bankok részére. E vonatkozásban pedig nem annak tulajdonítok jelentőséget, hogy a valóságban e most említett megoldás realizálódik-e, vagy nem, illetőleg, hogy egy esetleges ilyen banki elképzelés érvényesülésének valamiféle külső körülmény elejét veszi-e, vagy egyáltalán képes-e ezt meggátolni, vagy sem. Önmagában azt tarom kifogásolhatónak, helyteleníthetőnek, sőt csaknem abszurdnak, hogy a jelenlegi jogi szabályozás mellett ennek elvi lehetősége nem zárható ki. (Csupán zárójelben jegyzem meg, hogy azt sem tartom helyeselhetőnek piacgazdasági viszonyaink közepette, hogyha egy ilyen elképzelés realizálását politikai eszközökkel kellene megakadályozni. Legfeljebb az lehetne valamelyest "elfogadhatóbb megoldás", ha a bankok közötti kívánatos versenyhelyzet képezné az ilyen extrém megoldások megvalósíthatóságának akadályát. Jelen esetben azonban a versenyhelyzeti megoldás nem igen jönne számításba, különös figyelemmel arra, ha az elhangzott egyes nyilatkozatok szerinti egységes banki fellépésre kerülne sor.)
Úgy gondolom, nem kerülhetne még a fejlett piacgazdasági koncepciókkal sem ellentétbe, nem jelenthetné az egyébként valóban feltétlenül kívánatos banki szabadság, önállóság érvényesülésének veszélyeztetését, ha az ilyen szélsőséges lehetőségek elvi kizárását normatív úton biztosítanák. Azt tartanám ennek érdekében kívánatosnak, ha törvényi szinten kerülne erre sor, javaslatom szerint olyan jogszabályi deklarációval, amely egyfelől egyértelművé tenné azt, amit jelenleg csak az elég kaotikus és kissé zavaros jogszabályok értelmezése útján lehet megállapítani, hogy a bankok szerződéses kapcsolataikban maguk határozhatják meg a banki kamatok mértékét, másfelől pedig biztosítaná annak a lehetőségét, hogy valamiféle, még indokolatlan mérvűnek nem tekinthető korlátozás beépítésre kerüljön.
Szövegjavaslatom: "A bankok (pontosítottan: a Hpt. szerinti hitelintézetek) szerződéses kapcsolataikban - ha jogszabály kivételt nem tesz - a kamat mértékét - a pénzpiaci viszonyoknak megfelelően - maguk állapíthatják meg". A pénzpiaci viszonyokhoz való, egyébként elég lazának, rugalmasnak tekinthető jogszabályi "kötöttség" többé-kevésbé reális alapot teremthetne a banki kamatviszonyok körében és önmagában is alkalmas lehetne olyan szélsőséges megoldások jogi alapon történő kizárására, mint amilyen szerintem a minden reális indok nélküli ellentétes irányú kamat mérték módosítás, megállapítás. Arra vonatkozóan pedig, hogy milyen jogszabályba épülhetne be ez a szövegjavaslat, az a véleményem, hogy akár a Hpt.-be, akár a jegybanktörvénybe, de leginkább a Ptk.-ba. Ez ugyanis nem olyan kógens rendelkezésnek volna tekinthető, amely idegen a Ptk. rendszerétől, ugyanakkor a Ptk. alapvető kamatszabályozási körébe is beletartozhat. Ez egyúttal a kamat szabályok könnyebb áttekinthetőségének szempontjait is szolgálhatná. ■
Visszaugrás
