Foucault munkássága számunkra nem a múlt, hanem a jelen, jóllehet Foucault több mint harminc éve nincs velünk. Nem könnyű rekonstruálni a foucault-i gondolkodást, mivel őt magát nem a rendszeres filozofálás, hanem a filozófia társadalomkutatási felhasználása mozgatta. Számos címkét, jelzőt aggattak rá, már életében elnevezték posztstrukturalista, posztmodern, szimbolista gondolkodónak. Minden jelző azonban egy irányba mutat: Foucault jelentős életművet hagyott hátra, nélküle a hatalom és a tudás társadalmi-történeti kontextusának megértése, alakváltozásuk nyomon követése lehetetlen. Munkásságát szakemberek, főként filozófiatörténészeknek eddig is ismerték, ám úgy tűnik, szemléletmódja a jogrendszer kutatásában nélkülözhetetlen.
A tudás archeológiája c. kötetének fordítója külön szótárat készített a könyv magyar kiadásához.[1] A szótár jelzi, Foucault után a filozófiai-szociológiai fogalmak, kifejezések sem ugyanazok, mint fellépése előtt, a tudás foucault-i értelmezése átírta a tudás működési tereinek megértését, a nyelv- és fogalomhasználatot.
1. Foucault nagy munkájának - "A bolondság története"[2] - szövegében kitűnő példákat találunk az új látásmódra, a tudásrendszerek és valóságértelmezések Foucault-i szemléletére. A társadalmi jelenségeket "formáknak" tekinti, melyek aztán "gyökeresen új jelentéssel, és egy teljesen megváltozott kultúrában élnek tovább"[3]. A társadalmi jelenségek szimbolikus alakzatok, rítusok, így értelmezések, világképek kapcsolódnak hozzájuk, felfogásuk, észlelésük, kategoriális megítélésük az adott korra jellemző társadalmi diskurzus eredménye. A fogalmak átvesznek a korábbi történeti értelmezésből bizonyos elemeket, egymásba épülnek, de lényegi struktúrájuk a vizsgált korszak kulturális komplexitásában értelmezhető. Így például a bolondság kezelési módjának megváltozásakor "valamivel a jogi intézkedések rétege alatt, az intézmények szintjével egy vonalban [...] különböző alakzatok jöttek létre [...] Ezek az alakzatok valójában nem írhatók le a megismerés viszonylatában. A megismerésen innen helyezkednek el, ott, ahol a tudás még egészen közel áll gesztusaihoz, közvetlenségeihez, első szavaihoz."[4]
A bolondság értelmezésében egy rejtett hálózat játszik szerepet, mivel egy "homogénnek nevezhető mező határolódik" köré, ezért a társadalmi jelenség (bolondság) intézményesítettsége együtt alakul és változik a társadalmi jelenségről kialakított tudatforma módosulásával. "...a bolondsággal kapcsolatos jogi felfogás - a középkor és a reneszánsz során a kánonjogon és a római jog maradványain keresztül testet öltve - már hosszú ideje létrejött, mielőtt megjelenhetett volna az elzárás gyakorlata."[5]
Foucault így jutott el az intézményes hatalom és a hatalmi reprezentációk problémáihoz, s ezzel összefüggésben mutatta be a jog bolondságértelmezését. Elemezte a jogalanyiság, jogképesség, és a bolondság (gyengeelméjűség, beszámíthatóság) összefüggéseit. Úgy gondolta, kettős szerkezet rejlik a bolondság jogi értelmezése mögött: egy, a polgári szabadságra, és egy, a társadalmi (szabadságra) emberre irányuló felfogás. Az első esetben a szerződéskötési és kötelezettségvállalás kérdéseiről szól a narratíva, a második esetben a társadalmi szabadságról. A felvilágosodás és a liberális jogelmélet e kettős szerkezetet egyesítette - miközben a kettőség rejtett szerkezeti ellentmondását nem oldotta fel. Ennek megfelelően, amennyiben a polgári jog alanyát kitaszítják a polgári jogból, mert elmebeli gondok merülnek fel vele szemben, akkor a társadalmi jogalanyisága maga válik kétségessé, ergo elzárható, elkülöníthető. Mindezek mögött egy idealizált feltételezés áll, a "homo natura" modellje, amely
- 266/267 -
a "normális" ember személyiségjegyeit tartalmazza. Aki ettől a modelltől eltér, az kiesik a társadalmi ember és a polgári szabadság birodalmából. A normális ember modellje kreáció, és olyan értelmezési térben helyezkedik el, ahol a társadalmi ember a polgári jogalanyisággal azonos, s ahol a társadalmi kultúra a szankciókat a jogalanyok cselekvőképességének találkozási pontjába tolta be.[6]
A bolond elzárása elkülönít és megtisztít, de teljesíti a bolondságból automatikusan nem következő kulturális funkciókat, például a társadalomban ezzel szemben kialakult félelem lecsillapítása. Az elzárással kialakuló környezetben, közegben (milieu-ben) a bolondság kezelésének e módja elengedhetetlen szükségszerűségként jelenik meg. A törekvés nem más, mint az emberi környezet normál menetének biztosítása, a rend megteremtése.[7] A modern kor a bolondsággal érintetteket külön intézményekben elhelyezve kivonja őket a társadalomból.
A kivonást és elzárást biztosító intézményi tér bázisa a polgárok fellépése, utánuk következnek a professzionált hatalom (rendőrök, ügyészek, bírók, szakemberek) professzionális képviselői. Az ő döntésük, ki és mikor, hogyan és mennyi időre kerüljön elzárásra, ám ők döntik el, hogy az érintett a bolondság körébe tartozik-e vagy nem.[8]
Az intézményesített büntetőbíráskodás megerősíti a gondolkodás kettős kategóriáit, sőt (a bolondot) nem-büntetéssel mentesíti a büntetőjogi következmények alól. A helyzet azonban látszat, az elzárás végének meghatározása kegy, sőt maga a büntetés és elítélés mellőzése szintén gyakorolható kegyként. Másfelől az elzárás végrehajtására szakosodott intézmény maga sem más, mint az igazságszolgáltatás tere.[9] Az elmegyógyintézet szimbolikus reprezentációjában nem ismer el semmilyen törvényhatóságot maga fölött, ő maga azonnal döntést hoz, és ítél. Saját büntetőeszközökkel rendelkezik a renitensek megfegyelmezésére, kialakítja az elnyomás belső, a külső világban nem ismert formáit. Az orvoslás maga válik igazságszoltáltatássá[10], az elmegyógyintézet az igazságszolgáltatás része lesz, s a "bolondságra büntetés vár az intézetben, még ha a külvilágban ártatlannak is nyilvánították."[11]
2. Foucault könyve a gondolkodás dinamikájáról, annak történeti-strukturális rendszeréről, az értelmezés különböző síkjairól, a kategóriák és a hatalom alakulásának történeti kapcsolatáról, a rend és a rend megtartásának szimbolikus rítusairól íródott. Logikai definíciók helyett a történeti-analitikus - szerzőnk szóhasználatában archeológiai - vizsgálatból derül ki, mit nevez tudásnak. A tudás archeológiája[12] olyan elemzési rendszer, látásmód, amely a tudás terében megjelenő alakzatokat tárja fel, azokat az alakzatokat, amelyek az empirikus megismerés különböző formáinak adnak életet. Vizsgálatukban "arra az ismeretelméleti, mezőre szándékozunk fényt deríteni, arra az episztémére, amelyben a minden racionális értékükre és vagy objektív formáikra utaló kritériumon kívül vizsgált ismeretek megteremtik pozitivitásukat, rámutatva tulajdon történetükre, amely nem a fokozódó tökélesedés története, hanem inkább lehetőség feltételeiké."[13] A társadalmi jelenségek feltárása, megnevezése mindig valamilyen tudáson alapul, akár homályos tudáson, amely maga nem nyilvánul meg egy diskurzusban.[14]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
