A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény 2014. március 15-i hatálybalépésével a magyar polgári jogszabályanyagban jelentős változások következtek be. Az új Ptk. megalkotása során a kodifikátorok a valódi kódexjelleg kialakítása és fenntartása érdekében a civilisztika szinte valamennyi jogterületét beemelték a törvénybe.
Az egyik legszembetűnőbb változás az ingatlanjogi szabályozás terjedelmének megnövekedésében, az ingatlan-nyilvántartásról szóló paragrafusok gyarapodásában figyelhető meg.
Az ingatlanjogi szabályozás különleges helyet foglal el a jogágak rendszerében: a polgári jog és a közigazgatási jog határán egyensúlyozva törekszik a két jogágbeli normaanyag összehangolására, anyagi és eljárásjogi normák sokaságával. Az ingatlan-nyilvántartás alatt olyan hatósági eljárást kell érteni, amelynek fő feladata az ingatlanokkal kapcsolatos - jogszabályban meghatározott - adatok, jogok és jogilag jelentős tények rögzítése, valamint ezek változásainak folyamatos figyelemmel kísérése. Nem hagyható figyelmen kívül ugyanakkor, hogy az ingatlan-nyilvántartás egyben dokumentációs rendszer is, az ingatlanokhoz fűződő, polgári jog által szabályozott dologi jogok keletkezésének, módosulásának és megszűnésének bárki által megismerhető, közhiteles nyilvántartása.
Az előkészítő munkálatok során komoly viták előzték meg az új törvény kidolgozását abban a tekintetben, hogy az ingatlan-nyilvántartási jog anyagi jogi szabályai a törvénykönyvben szerepeljenek-e. Megállapítható ugyanakkor, hogy az ingatlan-nyilvántartásra vonatkozó anyagi jogi szabályokat - különös tekintettel a dologi jogra - mindig is tartalmazott a Polgári Törvénykönyv, függetlenül attól, hogy a hatályos vagy a régi törvényre hivatkozunk-e.
Az új Ptk. az ingatlan-nyilvántartás anyagi jogi normáit egyértelműen szabályozási körébe vonta, sőt túllépve azon, néhány alaki/eljárási jellegű normát is tartalmaz. Nem tartalmazza azonban a kódex az ún. "kataszteri", azaz térképi nyilvántartásra, a nyilvántartás vezetésére, illetve az eljárásra vonatkozó részletes szabályokat, illetve nem határozza meg a nyilvántartásba felvenni szükséges és lehetséges ingatlanok körét. Ezek továbbra is az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvényben (Inytv.) kerültek szabályozásra.
Ahhoz, hogy a Ptk. által szabályozott anyagi-dologi jogokat az ingatlan-nyilvántartás közhitelesen tanúsíthassa, szükség van olyan eljárásjogi szabályokra, amelyek egyrészt előírják a fentebb nevezett jogok rögzítésének kötelezettségét (első rendű garanciális eljárási normák), másrészt meghatározzák e rögzítési kötelezettség módját, mikéntjét (másodlagos eljárási szabályok). [1] Ezeket a normákat az Inytv., valamint az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény végrehajtásáról szóló 109/1999. (XII. 29.) FVM rendelet (Inyvhr.) tartalmazza. Végül nem hagyható figyelmen kívül - visszautalva a hatósági eljárási jellegre - a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (Ket.) háttérnormaként való alkalmazása sem.
Az ingatlan-nyilvántartási jog Ptk.-beli bőségesebb szabályozásának indokait az elmúlt évek, évtizedek során kialakult ingatlanjogi bírói gyakorlat, valamint a jogtudomány elméleti vívmányai hatályos szabályozásba való beemelésének kívánalmában keresendőek. Természetesen az ingatlan-nyilvántartási kérdések a dologi jogi normákhoz kapcsolódóan kerültek szabályozásra az új törvény ötödik könyvében, a birtok, a tulajdonjog és a korlátolt dologi jogok körében.
A földterületek lajstromozásának gyökerei messzire nyúlnak vissza a magyar jogtörténetben. A feudális állam működése elképzelhetetlen lett volna a különböző - nemesi, paraszti, városi - földbirtokok megfelelő nyilvántartása nélkül. Egységes ingatlan-nyilvántartási rendszer azonban sokáig nem alakult ki, egészen a II. világháborúig két, egymástól elkülönülő nyilvántartás működött. Az ún. kataszteri nyilvántartás az ingatlanok adatait rögzítette, míg az ingatlanokon fennálló jogok keletkezését, változását és megszűnését a telekkönyvek tartalmazták.[2]
Az első modern értelemben felfogott kataszteri felmérést, amely jelentős szerepet töltött be a mai ingatlan-nyilvántartási rendszer kialakulásában, II. József császár uralkodása idején kezdték meg az uralkodó által 1786-ban (magyar nyelven is!) kibocsátott telekkimérési pátens alapján. A rendelet fontosságát jelzi, hogy ez vezette be többek között a helyrajzi számok alkalmazását és a lakóházak számozását Magyarország területén is. A kataszteri felmérés azonban csak 1790-ben, éppen az uralkodó halálának évében készült el, ezt követően pedig az addig elért eredmények szinte teljesen odavesztek.[3]
A feudális Magyarország birtokviszonyait a polgárosodás megindulásáig külön jogszabályok által szabályozott földnyilvántartások, ún. különös telekkönyvek tartalmazták, mint például a bányatelekkönyvek vagy az ipari vállalatok telekkönyvei. A polgári társadalom kibontakozása, a kapitalizmus térhódítása azonban az ingatlanforgalom megnövekedését hozta magával, ezért szükségessé vált egy olyan általános nyilvántartás ki-
- 86/87 -
alakítása, amely bárki által hozzáférhető módon és közhitelesen rögzíti az ingatlanokhoz fűződő jogokat. Ennek folyományaként jelentek meg az ún. általános telekkönyvek, amelyekben azokat a földterületeket lajstromozták, melyeket az egyes jogszabályok nem utaltak különös telekkönyvekbe.[4]
A kataszteri felmérések a XIX. század derekán indultak újra. Miután 1953-ban hazánkban is hatályba lépett az Osztrák Polgári Törvénykönyv, megindult az ingatlanok összeírásának és a telekjegyzőkönyvek szerkesztésének folyamata. [5] Néhány évvel később, 1860-ban Sopronban, 1861-ben Zágrábban, majd 1865-ben Kassán nyílt kataszteri térképtár.[6] Szintén jelentős mérföldkőnek számított 1855-ben a Telekkönyvi Rendtartás kibocsátása, amely általános jelleggel a törvényszékek, valamint külön törvényi felhatalmazás alapján a járásbíróságok hatáskörébe utalta a telekkönyvek vezetését. 1912-től ezt a feladatot már csak a járásbíróságok látták el.
Az egységes magyar ingatlan-nyilvántartási rendszer kialakítása csupán a II. világháborút követő időszakra datálható. A jogalkotó az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1972. évi 31. törvényerejű rendelet kibocsátásával valósította meg e szabályozási terület egységesítését. A jogszabály megszüntette a kettős nyilvántartás, azaz az állami földnyilvántartás és a telekkönyv rendszerét, ezáltal lehetővé tette az ingatlanokhoz kapcsolódó valamennyi jog és tény, illetve jogi és térképi adat egyetlen nyilvántartásból történő megismerhetőségét. A megszűnt telekkönyvek helyébe pedig a tulajdoni lapok alkalmazása lépett.[7]
Az egységesítés nemcsak jogi, hanem intézményi téren is megvalósult: az ingatlan-nyilvántartás vezetése a földhivatalok hatáskörébe került. 1981-re az egész országban kiépült az új földhivatali intézményrendszer az akkori Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium fennhatósága alatt.[8]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
