A bizonyításra vonatkozó szabályokat annyiban lehet, illetve kell a fellebbezési eljárásban is alkalmazni, amennyiben a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) XII. fejezete ki nem zárja.
A Pp. általános rendelkezései között elhelyezett, a 3. § (3)-(5) bekezdéseiben található, bizonyítással kapcsolatos szabályok a másodfokú eljárásban is minden korlátozás nélkül érvényesülnek, legalább is ott, ahol egyáltalán megengedett a bizonyítás. A 239. § utaló szabálya folytán azonban a X. fejezetnek a bizonyítás elrendelésére, a bizonyítási eszközökre, a bizonyítási eljárás lefolytatására, valamint a bizonyítás eredményének mérlegelésére vonatkozó rendelkezéseit főszabályként, csupán abban az esetben lehet alkalmazni a másodfokú eljárás folyamán, ha a XII. fejezet másként nem rendelkezik.
A bizonyításra vonatkozó szabályok között nem találhatunk olyanokat, amelyek a 2003. július 1. napját követően indult ügyek esetében mindhárom fellebbezési fórum előtti eljárás során egyaránt érvényesülnek. Van olyan szabály, amely kizárólag a Legfelsőbb Bíróság előtt, olyan, amely csak a megyei (fővárosi) bíróságon, és olyan is, amely csupán az ítélőtáblák előtt folyó fellebbezési eljárásban alkalmazható. Az előbbi két fórum eljárására vonatkozó különös szabályok a bizonyítás lehetőségét, illetve annak körét érintik, míg az ítélőtáblákra vonatkozó eltérő szabály csupán a bizonyítás lefolytatásának módját határozza meg.
I. Az esetben, ha a fellebbezést a Legfelsőbb Bíróság bírálja el, sem a bizonyításra, vonatkozó alapelvi rendelkezések, sem a X. fejezet szabályai nem kerülhetnek alkalmazásra.
A Pp. 235. §-ának - az 1999. évi CX. törvény 38. §-ával beiktatott - (3) bekezdése igen szűkre szabta azt a kört, amelyben a felek a fellebbezéssel a Legfelsőbb Bíróság előtt támadhatják az elsőfokú döntést. E rendelkezés szerint csak azokkal a vagyonjogi ügyekben született határozatokkal szemben vehető igénybe a jogorvoslatnak ez a speciális módja, amelyeket elsőfokon a megyei (fővárosi) bíróság hozott, és csak abban az esetben, ha a fellebbezésben vitatott érték az ötszázezer forintot meghaladja, továbbá a jogi képviselővel eljáró felek a fellebbezéshez mellékelt közös kérelemben ezt indítványozták.
E kivételes eljárási lehetőséggel összhangban ugyancsak kivételes eljárási szabályokat állapít meg az új (4) bekezdés, amely úgy rendelkezik, hogy a (3) bekezdésben meghatározott fellebbezésben új bizonyítékra hivatkozni nem lehet. A fellebbezés elbírálása tárgyaláson kívül, a felülvizsgálati eljárásra irányadó szabályok megfelelő alkalmazásával történik, így a fellebbezés elbírálása során a Legfelsőbb Bíróság a rendelkezésre álló iratok alapján dönt.
Valamennyi tárgyalt rendelkezés közül ez a legszigorúbb, hiszen annak eredményeként, hogy e sajátos fellebbezési eljárásban az elsőfokú döntés csupán anyagi jogszabálysértés miatt támadható, egyértelműen kizárja mindennemű bizonyítás lehetőségét a Legfelsőbb Bíróság másodfokú eljárásában.
II. Az úgynevezett kis perértékű ügyek a Pp. 256/B. § (1) bekezdéséből következően kizárólag a megyei (fővárosi) bíróság másodfokú hatáskörébe tartoznak. Ebben az ügykategóriában a 256/C. § (4) bekezdése az előzőnél valamelyest tágabb körben engedi meg a bizonyítást, s így a X. fejezet szabályainak az alkalmazását is. Az említett jogszabály akként rendelkezik, hogy a másodfokú eljárásban új bizonyítékok előterjesztésének helye nincs. E tilalom nem érvényesül, ha a tények előadására, illetve bizonyítékok előterjesztésére az elsőfokú eljárásban a bíróság eljárási szabálysértése vagy téves jogalkalmazása miatt nem kerülhetett sor.
Az idézett rendelkezés tehát főszabályként ugyan leizárja, kivételesen, kizárólag arra az esetre azonban lehetővé teszi új bizonyítékok előadását, ha arra nem volt lehetősége a félnek az elsőfokú eljárásban elkövetett eljárási szabálysértés vagy téves jogalkalmazás miatt.
Ehhez vagy annak megállapítása szükséges, hogy az elsőfokú bíróság a 141. § (6) bekezdése alapján tévesen, esetleg külön bírói felhívás nélkül mellőzte a bizonyítást, vagy pedig annak, hogy a bizonyításra szoruló tényekre, a bizonyítási teherre, illetve a bizonyítás sikertelenségének következményeire vonatkozó előzetes tájékoztatást a 3. § (3) bekezdésének előírása ellenére nem adta meg a feleknek. Az előbbi esetben a téves jogalkalmazás, utóbbiban pedig lényeges eljárási szabály megsértése fosztja meg a felet a további bizonyítási indítvány előterjesztésének lehetőségétől.
III. Kizárólag az ítélőtábla előtti másodfokú eljárásban érvényesül, és csak a megkereshető bíróságok körét érinti a 249. § (2) bekezdésének az a rendelkezése, amely szerint ha a másodfokú bíróság bizonyítást rendel el, ezt közvetlenül vagy megkeresés útján foganatosítja. Az eljárásra a 201. § azzal az eltéréssel irányadó, hogy az ítélőtábla a bizonyítási eljárás lefolytatása végett az első fokon eljárt megyei bíróságot, illetőleg ennek a székhelyén levő helyi bíróságot is megkeresheti.
A főszabály szerinti helyi bíróság helyett tehát megyei bíróság is megkereshető a szükségesség váló további bizonyítás lefolytatása érdekében.
A fellebbezési eljárásban foganatosítandó bizonyításra vonatkozó további, általánostól eltérő szabályok a megyei (fővárosi) bíróság, valamint az ítélőtábla másodfokú eljárásában egyaránt érvényesülnek Ezeket a rendelkezéseket egyrészt a 249. § (3) bekezdésében, másrészt a 252. § (3) bekezdésében, végül pedig a 235. § (1) bekezdésében, illetve a 249. § (1) bekezdésében lelhetjük fel. Szigorúan csak a törvényszöveget tekintve úgy tűnhet, csupán az elsőként említett jogszabály tartalmaz a fellebbezési eljárásra az első fokú eljárásra vonatkozó szabályoktól eltérő rendelkezéseket. A sorok között olvasva azonban könnyen belátható, hogy a továbbiak legalább annyi eltérést eredményeznek, ráadásul a másodfokú határozatot is befolyásolhatják.
IV. Az említett szabályok közül jelentőségét tekintve az előbbi kisebb súlyú, az ügy érdemét nem érintő, lényegében technikai jellegű szabály. A 249. § (3) bekezdése azt teszi lehetővé, hogy - az elnök helyett - az elnök megbízása alapján a tanács bármely tagja eljárjon kiküldött bíróként. [Ilyen esetek a tanú tartózkodási helyén történő kihallgatása [Pp. 176. § (1) bekezdése], helyszíni szemle megtartása [Pp. 188. § (2) bekezdése], illetve az okirat helyszíni megszemlélése [Pp. 194. § (1) bekezdése].
A korábban tárgyalt 249. § (2) bekezdés, valamint a legutóbb említett rendelkezés - egyaránt technikai szabályainak - alkalmazása csupán az esetben merülhet fel, amennyiben a másodfokú eljárásban egyáltalán sor kerül a bizonyítás lefolytatására. Ezért a lényegesen nagyobb jelentőségük van az alábbi rendelkezéseknek.
V. A 252. § (3) bekezdése kimondta, hogy ha a bizonyítási eljárásnak nagyterjedelmű vagy teljes megismétlése, illetőleg kiegészítése szükséges, anélkül azonban, hogy az (1) és (2) bekezdésben foglalt feltételek fennállanának, a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét - mindenkora fellebbezési (csatlakozó fellebbezési) kérelem és a fellebbezési ellenkérelem korlátai között - hatályon kívül helyezheti, és az elsőfokú bíróságot ebben a keretben a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasíthatja.
E rendelkezésből azt a következtetést lehet levonni, hogy a fellebbezési eljárásban széles körű, nagy terjedelmű bizonyításnak nincs helye. A terjedelmes bizonyítás szükségessége - az (1) és (2) bekezdésekben foglalt feltételek fennállása nélkül is - az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését eredményezheti. Ez esetben azonban a hatályon kívül helyezés nem kötelező, az a másodfokú bíróság mérlegelési jogkörébe tartozó lehetőség.
Ennek szükségessége általában a tényállás olyan mértékű felderítetlensége esetén állhat fenn, ha az ügy eldöntésénél releváns körülményeket az elsőfokú bíróság nem tisztázta.
E szabály nem a fellebbviteli bíróságok munkaterhének csökkentését hivatott szolgálni, hanem garanciális jelentőséggel bír. Ha ugyanis a tényállást - az általa lefolytatott bizonyítás eredményeként - a másodfokú bíróság állapítaná meg, az erre alapított döntéssel szemben a pervesztes fél meg volna fosztva a rendes perorvoslat jogától. El lenne zárva attól, hogy a megállapított tényállást, illetve az abból levont jogi következtetéseket vitássá tehesse. Ezért az említett rendelkezés a felek eljárási jogainak a megóvását szolgálja.
VI. A jelenleg elbírálásra kerülő ügyekben eltérő terjedelemben adhat teret a másodfokú bíróság a fellebbezésben előterjesztett új bizonyítási indítványoknak. A Pp. 235. § (1) bekezdés szövegének változásai, illetve az egyes módosításokat hatályba léptető rendelkezések miatt ugyanis attól függően kell az 1995. augusztus 28. napjáig hatályban volt szöveget, az 1995. augusztus 29. és 1999. december 31. napja között hatályos szöveget, vagy a 2000. január 1. napját követően hatályba lépett szöveget alkalmazni, hogy az eljárás mikor indult. A 249. § (1) bekezdése értelmében a fellebbezési tárgyaláson előterjeszthető tényállítások és bizonyítási indítványok tekintetében a 235. § rendelkezései megfelelően irányadók. Ennek következtében e mindvégig változatlan tartalmú szabály alkalmazása az azt tartalommal kitöltő előbbi rendelkezés változásaihoz igazodik. Ezért a továbbiakban ezt a rendelkezést csupán ott érintem, ahol külön is indokolt.
A) A 235. § (1) bekezdés 1995. augusztus 28. napjáig hatályos szövege úgy rendelkezett, hogy a fellebbezésben új bizonyítékra is lehet hivatkozni, és olyan bizonyítást is lehet kérni, amelyet az elsőfokú bíróság mellőzött.
Az idézett rendelkezés korlátozás nélkül nyújt lehetőséget arra, hogy a felek a fellebbezésben új, addig fel nem hozott bizonyítékokra hivatkozzanak. A 249. § (2) bekezdés utaló szabálya folytán csupán a fellebbezési tárgyaláson előterjesztett bizonyítási indítványok esetében érvényesülhet a 143. § (2) bekezdés korlátozó rendelkezése. Amennyiben ugyanis a fél már a fellebbezésben előadta bizonyítási indítványát, ezzel nem eshet késedelembe, és nem lehet indoka a tárgyalás elhalasztásának, ugyanakkor a tárgyaláson előadott indítványok teljesítése eredményezheti a másodfokú eljárás elhúzódását. Ezért csak az utóbbi esetben kerülhet sor a 143. § (2) bekezdésében megjelölt szankciók alkalmazására.
B) Az 1995. augusztus 29. napját követően, de 2000. január 1. napját megelőzően indult ügyekben alkalmazandó - a 1995. évi LX. törvény 19. §-a által beiktatott - szöveg szerint a fellebbezésben új bizonyítékra is lehet hivatkozni, és olyan bizonyítást is lehet kérni, amelyet az elsőfokú bíróság mellőzött, kivéve, ha az elsőfokú bíróság az adott bizonyítékot a 141. § (6) bekezdésében foglaltakra tekintettel nem vette fegyelembe.
Az egyebek mellett az eljárás gyorsítását és a felek perbeli aktivitásának növelését célzó Pp.-novella szűkítette az új bizonyítékok előterjesztésének, az új bizonyítás kérésének addigi szinte korlátlan szabadságát. Erre csak abban az esetben biztosított lehetőséget a fellebbező fél számára, ha az elsőfokú eljárásban nem azért mellőzték a bizonyítást a 141. § (6) bekezdése alapján, mert a fél a (2) bekezdésben előírt, a bizonyítékoknak a gondos és az eljárást elősegítő pervitelnek megfelelő időben történő előadására irányuló kötelezettségét megszegve, alapos ok nélkül késlekedett ezek előterjesztésével, és e kötelezettségének a bíróság felhívása ellenére sem tett eleget. Lényeges kiemelni, hogy a fél mulasztásának megállapításához az is elengedhetetlenül szükséges, hogy az elsőfokú bíróság - a 141. § (6) bekezdés szerinti jogkövetkezményekre történő figyelmeztetés mellett - felhívja a feleket bizonyítékaik késedelem nélküli előadására.
Az ítélkezésben uralkodónak mondható gyakorlat a fellebbezési eljárásban - minden további körülménytől függetlenül-kizárja az elsőfokú eljárásban a 141. § (6) bekezdése alapján mellőzött bizonyítást.
A Legfelsőbb Bíróság a Bírósági Határozatok 2000. évi 169. száma alatt megjelent, váltóperben hozott eseti döntésében rámutatott arra, hogy a másodfokú eljárásban már nem lehet olyan bizonyítékra hivatkozni, amelyet az elsőfokú bíróság a Pp. 141. § (6) bekezdésének alkalmazásával - a késedelmet szankcionálandó - nem vett figyelembe, mert a másodfokú eljárásban a további bizonyítás lehetőségét a Pp. 235. § (1) bekezdésének második fordulata kizárja.
A BH 2001. évi 328. száma, illetve a 2002. évi 79. száma alatt közzétett eseti döntéseiben is úgy foglalt állást a Legfelsőbb Bíróság, hogy a másodfokú bíróság jogszabálysértés nélkül hagyta figyelmen kívül azokat a fellebbezésben előadott bizonyítékokat, amelyeket gondos pervitel mellett a fél az elsőfokú eljárás során közölhetett volna.
Ugyanakkor a BH 1999. évi 372. számú jogesetben a Legfelsőbb Bíróság a törvényi rendelkezéseket kiterjesztő álláspontra helyezkedett. Rámutatott, hogy e súlyos perjogi szankciókat az 1995. évi LX. törvény az eljárási fegyelem növelése, a felek hanyag vagy perelhúzó magatartása lehetőségének kizárása érdekében iktatta a Pp. szabályai közé. Olyan esetben azonban, amikor a kereset szerint marasztalt késedelmeskedő alperes fellebbezésében előadott tényállításaiból és a megjelölt bizonyítékokból arra vonható következtetés, hogy a követelés részben vagy egészben jogszabályba ütközik, a másodfokú bíróság ítéletével a további bizonyítást a Pp. 235. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezésre utalással nem zárhatja ki.
C) A 2000. január 1. napjától hatályba lépett szöveg második mondata úgy rendelkezik, hogy a fellebbezésben új bizonyíték előadására akkor kerülhet sor, ha az új bizonyíték az elsőfokú határozat meghozatalát követően jutott a fellebbező fél tudomására, feltéve, hogy az - elbírálása esetén - reá kedvezőbb határozatot eredményezett volna. A fellebbezésben új bizonyíték előadására, vagy az elsőfokú bíróság által mellőzött bizonyítás lefolytatásának indítványozására akkor is sor kerülhet, ha az az elsőfokú határozat jogszabálysértő voltának alátámasztására irányul; a 141. § (6) bekezdésében foglaltakat azonban ebben az esetben is alkalmazni kell.
A jelenleg hatályos szöveg tehát az új bizonyítékoknak a fellebbezésben történő előadását tovább korlátozta. Két esetre szűkítette ennek lehetőségét:
1. ha arról csak az elsőfokú határozat meghozatala után szerzett tudomást;
2. ha arra a fél az elsőfokú határozat jogszabálysértő voltának alátámasztása körében hivatkozik.
Az első esetben további konjunktív feltételként követeli meg a jogalkotó azt is, hogy az új bizonyíték olyan jelentős legyen, hogy annak az elsőfokú eljárásban történő előterjesztése esetén a fél számára kedvezőbb határozat született volna. A legújabb rendelkezés hatálybalépésétől eltelt rövid időre figyelemmel nem lehet kialakult gyakorlatról beszélni. Ugyanakkor e szabály alkalmazása során a perújítás megengedhetőségének vizsgálatánál folytatott gyakorlatot lehet irányadónak tekinteni, mivel a két szabályozás teljesen egybevág [vesd össze: Pp. 260. § (1) bekezdés a) pont].
A második esetben a fellebbező fél új bizonyíték előadásán túl, az elsőfokú bíróság által mellőzött bizonyítás lefolytatását is kérheti. Ha azonban az elsőfokú eljárásban e bizonyíték előterjesztésére saját mulasztásának szankciójaként a 141. § (6) bekezdése alapján nem kerülhetett sor, azokat a másodfokú bíróság a fellebbezés elbírálása során nem veheti figyelembe. Ahhoz azonban, hogy a félnek a további bizonyítástól való elzárásáról a másodfokú bíróság megalapozott döntést hozhasson, gondosan kell vizsgálnia azt, hogy az elsőfokú bíróság jogszerűen mellőzte-e a felajánlott bizonyítást [lásd az e tárgyban B) alatt írtakat].
Úgy vélem, hogy a leírtak tükrében az elsőfokú eljárás résztvevőinek is érdemes szem előtt tartaniuk azt, hogy a fellebbezési eljárásban a bizonyításra vonatkozó rendelkezések miként érvényesülnek. A feleknek, illetve képviselőiknek azért, mert az elsőfokú eljárásban a bizonyítási indítványaik előterjesztése körében tanúsított magatartásuk alapvetően meghatározza a fellebbezési eljárás során őket e körben megillető eljárási lehetőségeket. Az elsőfokú bíráknak pedig azért, mert abban az esetben, ha a 3. § (3) bekezdésében irt, a konkrét ügyre szabott, részletes tájékoztatás, illetve a 141. § (6) bekezdése által megkövetelt felhívás a tárgyalási jegyzőkönyvből nem tűnik ki, a felek számára teret enged további bizonyítás indítványozására, ami pedig az ítélet megváltoztatását, esetleg hatályon kívül helyezését eredményezheti. ■
Visszaugrás
