Jelen ismertetésünk a volt Szovjetunió egykori szocialista köztársaságaiból lett, európai területen fekvő utódállamokat érinti - azt tekintjük át, hogy miként alakult a családjog, s ezen belül a házasságnak, az élettársi viszonynak és a házasság felbontásának a szabályozása a Szovjetunió felbomlása után a mai Balti-államokban (Észtországban, Lettországban és Litvániában), Oroszországban, Fehéroroszországban, Moldovában, Ukrajnában, továbbá a Kaukázus államaiban (Örményországban, Azerbajdzsánban és Grúziában).
Olga A. Khazova (Orosz Tudományos Akadémia Állam- és Jogtudományi Intézete) széles körű áttekintést közöl az Electronic Journal of Comparative Law 2010. évi májusi számában. A "Family Law on Post-Soviet European Territory: A Comparative Overview of Some Recent Trends" (Családjog a volt Szovjetunió európai területén: a legutóbbi trendek összehasonlító áttekintése) c. cikknek témánk szempontjából releváns anyagát közöljük. Annak ismerete, hogy ezek az országok a rendszerváltást követően, és az elmúlt években miképpen viszonyulnak a házassági jog, a bontójog, illetve a házasságon kívüli partnerkapcsolatok kérdéseihez, milyen jellegű és formájú szabályozást alkalmaznak, hasznos lehet a magyar polgári jogi - és családjogi - kodifikációs folyamatra tekintettel is. A litván és az észt bontójog ismertetése Inga Kudinaviciute-Michailoviene litván jogi és Triin Göttig - Liis Hallik - Triin Uusen-Nacke észt jogról szóló beszámolóin alapszik.[1]
A Szovjetunió felbomlását követően tizenöt független ország jött létre, ezek közül a fenti tíz országot szokták Európához sorolni (a szerző zárójelben utal arra, hogy az Európa és Ázsia közötti határvonal a mai napig nem teljesen egyértelmű). A tíz egykori szovjet szocialista köztársaság - ma önálló európai ország - közül kilenc tagja az Európa Tanácsnak (Fehéroroszország a kivétel), s a három Balti-állam egyúttal az Európai Unió tagja is. A szovjet rendszer felbomlását gyors politikai, gazdasági és társadalmi reform követte, amely alapvetően érintette a családi jog szabályozását is. Valamennyi fenti állam új családjogi rendelkezéseket fogadott el. A következőképpen kerültek ezek időrendben megalkotásra:
- 1992-ben Lettországban visszaállították az 1937. évi polgári jogi és családjogi rendelkezéseket;
- 1994-ben Észtországban a Polgári törvénykönyv önálló könyve lett a családjogi törvény;
- 1995-ben Oroszországban megalkotásra került a Családjogi kódexe;
- 1997-ben Grúziában elfogadták a Polgári törvénykönyvet, melynek ötödik könyve tartalmazza a családjogi szabályokat;
- 1999-ben Fehéroroszországban elfogadták a házasságról és családról szóló törvényt;
- 2000-ben Litvániában a Polgári törvénykönyv része lett a családjog (harmadik könyv);
- ugyancsak 2000-ben Azerbajdzsánban alkottak Családjogi kódexet;
- 2001-ben Moldovában szintén Családjogi kódex került megalkotásra,
- 2002-ben Ukrajnában is Családjogi kódex született, s végül
- 2004-ben Örményországban szintén Családjogi kódexbe foglalták a családjogi rendelkezéseket.
1917 októbere előtt az orosz családjog nem különbözött jelentős mértékben a korabeli nyugati családjogi rezsimtől: a házastársak jogi kapcsolata a férjezett nő férjének alárendelt helyzetén alapult; a férj családfői minőséggel rendelkezett; a házasságkötés, illetve a házasság felbontása az egyház joghatósága alá tartozott; és a nem házasságból származó gyermekekkel szemben számos diszkriminációt alkalmaztak törvényes jogállásuk hiányában. Ami a bontást illeti, nem is feltétlenül tették lehetővé; ha igen, akkor kizárólag vétkességi alapon, amellyel kapcsolatban a vétkességet rendszerint eltérően szabályozták nők és férfiak vonatkozásában.
A szovjet hatalom egyik legnagyobb feladatának azt tekintette, hogy minél gyorsabban felszámolják a régi családjogi szabályozást. Az új rendelkezések 1917-1918-ban ennek megfelelően születtek meg: a házasságkötést kivonták az egyház joghatósága alól és bevezették a kötelező polgári házasság intézményét, megszüntették a házasságon belül a nők és férfiak eltérő jogállását, eltörölték a vétkességi bontóokokat, könnyebbé tették a közös megegyezésen alapuló bontást és a gyermek nem törvényes származásának lehetőségét kiiktatva egyenlő helyzetet teremtettek a házasságból származó és nem házasságból származó gyermekek között. 1926-ban elismerték az ún. de facto házasságot, azaz a házasságon kívüli tartós együttélést, a tulajdonképpeni élettársi kapcsolatot.
A szerző ezzel kapcsolatban határozottan utal arra, hogy ekkor és az ezt követő viszonylag rövid időszakban a szovjet családjogot olyan (jó értelemben vett) liberalizmus és haladó jelleg jellemezte, amely a nyugat-európai országokat még egyáltalán nem, sőt, ott több évtizedre volt még ahhoz szükség, hogy a fentiekhez hasonló vívmányokat elérjék. Ez pedig annak ellenére igaz, hogy a fenti, pozitívnak jellemezhető időszak valóban nem volt hosszú.
A negyvenes években a forradalom utáni jogalkotási eredményeket felszámolták - különös jelentősége volt az 1944 júliusában elfogadott törvénynek, amely nem ismerte el a de facto házasságot, azaz az élettársi kapcsolatot és rendkívüli módon megnehezítette a házasságok felbontását, megnövelve a bírsági eljárás szerepét. Ugyanez a jogszabály lehetetlenné tette azt, hogy a házasságon kívül született gyermekek vonatkozásában apasági státusz keletkezzen, az apa még saját, nem házasságból származó gyermekének apaságát sem ismerhette el, s az anya nem kezdeményezhetett apaság megállapítása iránti pert. Az 1960-as évek végén a korábbi liberális rendelkezések hatályát visszaállították, kivéve az említett de facto házasságok elismerését.
Noha a szovjet szocialista köztársaságok elméletileg önállóan alakíthatták volna családjogi rendelkezéseiket, ilyen szabadsággal ténylegesen nem rendelkeztek, követniük kellett a központi családjogi elképzeléseket, illetve az egyenlők között elsőnek számító orosz jogalkotást. Miután így valamennyi egykori szovjet szocialista köztársaság kötelezően követendő modellje az 1969. évi orosz családjogi kódex lett, a köztársaságok családjogi kódexei (a házasságról és a családról szóló törvénykönyvei) között igen enyhe eltérések jelentkeztek. (Az eltérések csekély voltát jól illusztrálja néhány példa: valamennyi egykori köztársaságban 18 éves kortól lehetett házasságot kötni, kivéve Ukrajnát, ahol nők már a 17. év betöltésétől házasságot köthettek, s szintén csak ugyanott volt lehetőségük a házastársaknak arra, hogy családi neveiket összekapcsolva viseljék.)
Miután a családjogi szabályozás - melyre szűkszavú és kógens házassági vagyonjog volt jellemző - a fenti országokban erős nyomásra alakult ki, a Szovjetunió felbomlása után a különböző utódállamok különböző módon alakították ki, illetve alakították át új családjogi rendelkezéseiket. Ha nem is valamennyi, de számos volt köztársaság olyan megoldásokat alkalmazott, amelyből egyértelműen kitűnt, hogy jelentős mértékben kívánnak eltérni a szovjet modelltől.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
