Sokan úgy tartják, hogy az egyetemi tankönyvírás önálló tudományos ág. Véleményem szerint inkább önálló művészeti ágnak tekinthető, hiszen a tudományos életnek, az oktatói karriernek egy fontos állomása ez, ahol kényes egyensúlyt kell találni a gyakorlati használhatóság és a tudományos igényességgel történő megírás között. Várnay Ernő és Papp Mónika európai jogi munkája már a negyedik kiadást éli meg, jelezve ezzel, hogy az Európai Unió jogának oktatásában és tudományos feldolgozásában munkájuk alapműnek tekinthető, amely nem hiányozhat egyetlen európai jogász könyvespolcáról sem.
A szerzők az Előszó szerint "elsősorban a magyar egyetemi képzés igényeire" voltak figyelemmel, de a tudományos diskurzusra való egyidejű kitekintéssel. Fenti két feltételnek nem könnyű egyidejűleg megfelelni. A jogi tankönyvek piacán egyértelműen megfigyelhető a "vastagodás" jelensége. Gondoljunk itt akár a szűkebb témakörön belül Mádl Ferenc és Vékás Lajos közismert Nemzetközi magánjog és nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga (ELTE Eötvös Kiadó, 2016, 557 oldal) című, egyre terjedelmesebbé váló munkájára, vagy Kengyel Miklós Magyar polgári eljárásjogára (Osiris, 2014, 652 oldal), de a közjogi területen is megfigyelhető hasonló jelenség. Így tehát nem róhatjuk a szerzők terhére az ilyetén "trendkövetést". Az Európai Unió joga negyedik kiadásának törzsszövege 1057 oldalra rúg. Ez a joghallgatók körében bizonyára nem teszi népszerűbbé a művet, bár azt is hozzá kell tennünk, hogy a korábbi évtizedek jogi "slágertankönyve", a Brósz-Pólay-féle Római jog sem volt füzetke méretű (Tankönyvkiadó Vállalat, 1974, 529 oldal). Megemlítendő ugyanakkor, hogy az EU-jogi tankönyvpiacon versenytársnak tekinthető, Osztovits András által szerkesztett EU-jog (HVG-ORAC, 2015) második átdolgozott kiadásának törzsszövege mindössze 526 oldal. Természetesen a jogi tankönyvek esetén sem mondhatjuk, hogy a "méret a lényeg", sokkal meghatározóbb a belső tartalom. És ezen lényegi pontnál a Várnay-Papp szerzőpárosnak nincs szégyellnivalója: azt adja a könyv (tankönyv), amit ígér: mély és széles körű betekintést az Európai Unió
- 201/202 -
jogi-intézményi viszonyaiba. A bekezdés elején említett nehézség tekintetében, hogy ti. inkább tankönyvről, vagy inkább szakkönyvről van-e szó, véleményem szerint egyértelműen a szakkönyv irányába mozdul el a munka, különösen akkor, ha a piacon elérhető többi tankönyvvel vetjük össze.
A könyv követi az uniós jog klasszikus felosztását a belső szerkezetében is: míg az I-X. fejezetek az intézményrendszert, a jogforrási rendszert és a bírósági döntéshozatalt tekintik át (intézményi és eljárásjogi kérdések), a könyv második felében (terjedelemi értelemben is tartva az egyensúlyt), a XI-XIII. fejezetekben kapott helyet az Unió anyagi joga. A belső piac jogát tárgyaló XI. fejezet az alapszabadságok logikáján követi végig a joganyag fontosabb részeit.
A recenzens számára feltétlenül értékként jelenik meg, hogy a könyv az Európai Unió történetét relatíve röviden taglalja (I. fejezet, 31-88. oldalak). A tételes jogi munkákban általában igen nagy (megkockáztatom: túl nagy) figyelmet fordítanak a szerzők a történeti bevezető részekre, így aztán általában az indokoltnál kevesebb figyelem jut a lényegi részek, az aktuális kérdések tanulmányozására. Az Európai Unió joga c. munka nem csak a könyvön belül, hanem az egyes fejezeteken belül is jó arányt alkalmaz a korábbi szabályozás és az aktuális jogi környezet bemutatásakor.
Szintén előnye ezen munkának (és a korábbi kiadásoknak is) a hasonló tankönyvi irodalomhoz képest, hogy a szakkönyvi jelleget erősítve lábjegyzetben, és nem végjegyzetben jelennek meg a kiegészítő, vagy a forrásokra utaló információk. Az olvasó számára egy-egy konkrét kérdés, ügy sokkal könnyebben kereshető így, mint más technikai megoldások esetében.
Amennyiben a munkát elsősorban tankönyvnek tekintjük, véleményem szerint a leginkább tanulható, legkönnyebben használható része a II. fejezet (Az intézményrendszer) valamint a XI. fejezet (A belső piac joga). Ezen két fejezet tekintetében elmondható, hogy aki a magyar jogi oktatási rendszerben szerez diplomát, a fenti két fejezet anyagával minden körülmények között találkoznia kell. A III. fejezet (Jogforrások - jogalkotás - döntéshozatal) szerves egységet alkotva a korábbi részekkel a szintén megkerülhetetlen jogalkotási, döntéshozatali eljárásokkal foglalkozik. A korábbi kiadásokban is megjelenő rész, a magyar kormányzati álláspont kialakításának részletszabályai (III. fejezet 7. pont) véleményem szerint - éppen az elmúlt néhány év politikai eseményeinek tükrében - megérdemelnének a puszta tények ismertetésén túl annyi szakmai megjegyzést, hogy milyen jogi és etikai keretek között van lehetőség a tagállami érdekek képviseletére. A 274. oldalig a könyv egységes, következetes szerkezetű és szerkesztésű, a tankönyvektől elvárt kül- és beltartalommal ismerteti meg az olvasót az Unió fontosabb intézményeivel és azok működésével.
Amennyiben kritikai észrevételt lehet/kell megfogalmazni, a IV. fejezet (Az uniós polgárság, 275-298.oldal) tekintetében elmondható, hogy mind a fejezet rövidsége, mind annak az alapszabadságokhoz való kapcsolódása indokolhatná, hogy a 23 oldalnyi rész akár a XI. fejezetben is helyet kaphatott volna. Ehelyütt szükséges megjegyezni, hogy a már említett Osztovits-féle tankönyv is külön fejezetet szentel
- 202/203 -
az uniós polgárságnak, Horváth Zoltán tankönyve (Kézikönyv az Európai Unióról. HVG-ORAC, 2011, nyolcadik átdolgozott kiadás) ugyanakkor a jogalkotás körében tárgyalja az uniós polgárság kérdését. Hasonlóan a X. fejezet (A Bíróság eljárása 525-550.) 25 oldalnyi terjedelme bőven elfért volna a IX. fejezet (Az uniós jogi aktusok bírósági felülvizsgálata) bevezető részében Ezen X. fejezet szerkesztési-leg is jelentősen eltér a többi szövegrésztől: míg a többi fejezet akár 5 szintig is tagolódik, ez a fejezet legfeljebb 2 szintű belső tagolást tartalmaz, így szerkesztésileg némileg idegenként hat a többi részhez képest.
A tankönyv a 393-549. oldalak közötti részei az Európai Unió Bíróságának három legnagyobb ügyszámú eljárásával foglalkozik: a kötelezettségszegési eljárással (VII. fejezet), az előzetes döntéshozatali eljárással (VIII. fejezet) valamint a IX. fejezet az egyéb eljárási típusokkal. Talán szerencsés lett volna, ha az EUB eljárási szabályai (X. fejezet - A Bíróság eljárása) a konkrét eljárási típusok ismertetése előtt kapnak helyet. Az egyes eljárási típusok bemutatásakor felmerül az az elméleti kérdés, hogy milyen arányban kapjon helyet az esetjog a téma feldolgozása körében. Oktatói tapasztalat, hogy a hallgatók a jogeseteken keresztül könnyebben megértik az egyes intézmények jellegét, jelentőségét, a túl sok eset ugyanakkor fordított hatást válthat ki: a nevek és ügyek tengerében elvész az olvasó (tanuló ifjúság), és inkább teherként éli meg az elsajátítandó tényállásokat (hát még a hozzájuk kapcsolódó jogkérdéseket!). Az ideális arány az ismertetett esetek mennyisége tekintetében természetesen oktatói és hallgatói szemszögből ritkán esik egybe, de a Várnay-Papp féle tankönyv nem zárja ki a mérlegelés lehetőségét: szakkönyvhöz méltó mennyiségű esetjogot ismertet, de a számonkérésben megjelenő mennyiség már a könyvet használó oktatón is múlik. A tankönyvben idézett ügyek elsősorban a "klasszikus" esetkörre terjednek ki, de az új kiadás több friss ítélettel is kiegészíti az esetjogot. Az ideális - és egyben teljességre törekvő - fejezetként lehetne említeni az V. fejezetet (Az uniós jog közvetlen hatálya). Mindent elmond, amit a tárgykörben tudni szükséges, és az elengedhetetlenül fontos (szakvizsgán is kérdezett) jogesetek mindegyikére kitér (Marshall-Constanzo-Foster-Von Colson-Marleasing-Francovich) oly módon, hogy általában 8-10 soros történeti tényállást követően a jogkérdés és az ítélet legfontosabb szakaszának ismertetésére kerül sor. Ezzel megtalálja az ideális arányt az elmélet és gyakorlat, a szakszerűség és a tanulhatóság között.
Az anyagi jogi részek tekintetében az egyre inkább szakkönyvi jelleget öltő mű részletesen mutatja be az alapszabadságokkal összefüggő tételes jogot és a kapcsolódó bírósági ítéleteket. Az 551-702. oldalak közötti anyag koherens, jól olvasható és tanulható, minden olyan információ megtalálható benne, amely az uniós alapjogok kapcsán az olvasóban, hallgatóban felmerülhet.
A recenzens szakmai elfogultsága ugyanakkor nem engedheti az utolsó 300 oldalnyi versenyjogi rész kapcsán a kritikai észrevételeit elsikkadni. Természetesen oktatói vagy szakmai kérdés az, hogy az uniós jog kapcsán ki és hogyan értékeli a versenyjog fontosságát: az elfogultság jelen esetben azt jelenti, hogy a recenzens túlzónak érzi az erre fordított szerzői figyelmet. Nem a versenyjog fontosságának alábecsüléséről van itt szó, hanem arról a megfigyelésről, hogy a jogi oktatásban
- 203/204 -
a versenyjog nem csak ezen jogterület kapcsán jön elő, hanem a polgári jog vagy kereskedelmi jog részeként a hallgatók már megismerkednek a hazai szabályozással, és szinte kizártnak tartom, hogy a hazai jogot oktató kollégák nem tekintenek ki az uniós jogi összefüggésekre. A versenyjognak az uniós jogon belüli túlzott reprezentativitása azt a látszatot kelti, hogy az anyagi jog legfontosabb része a versenyjog, ami jelen műben pl. nagyobb terjedelmet kapott, mint a négy alapszabadság. Természetesen messzemenően tiszteletben tartva a szerzői szabadságot, talán annyi javaslatot megengednek a szerzők, hogy a versenyjogi részek szolid csökkentése mellett a szakpolitikáknak legalább érintőlegesen lehetne helye egy olyan tankönyvben és/vagy szakkönyvben, amelynek a címe Az Európai Unió joga.
A tankönyvi jelleget éppúgy erősíti, mint a szakkönyvit az 1099. oldaltól felsorolt és hivatkozott jogesetek jegyzéke, amely a pontos hivatkozással és dátummal, illetve a könyvben tárgyalt helyével jelentősen segíti a jogesetek tömegében "elvesző" olvasó tájékozódását.
Várnay Ernő és Papp Mónika munkája méltán ismert az európai joggal foglalkozó szakemberek körében: kellő körültekintéssel és megfelelő szakmai alázattal tárgyalnak egy széles, és egyre terebélyesedő jogterületet, amelyet sem elméleti sem gyakorló jogászként nem lehet megkerülni. A szerzők által vállalt célkitűzések teljesülnek, az olvasóban nem marad hiányérzet, a tankönyvvel megküzdő hallgató pedig hasznos és nélkülözhetetlen ismeretekkel gazdagodik.
(Várnay Ernő - Papp Mónika: Az Európai Unió joga. Negyedik, átdolgozott kiadás. Wolters Kluwer, Budapest, 2016. 1162 p.) ■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens, SZE Állam- és Jogtudományi kar.
Visszaugrás
