Kertész Gábor: Szent István és Európa* (JK, 2001/12., 519-522. o.)

A 2001-ben megjelent könyv régi adóságot törleszt, hiszen a benne összegyűjtött tanulmányok az Eötvös Loránd Tudományegyetemen 1988. november 30-án megrendezett tudományos ülésen elhangzott - az eltelt tizenhárom év kutatásai alapján bővített és átdolgozott - nyolc előadás anyagát tartalmazza. Sajnálatos, hogy több mint egy évtizedet kellett a könyv megjelenésére várni. Tudományos konferenciák anyagát tartalmazó köteteknél sajnos nem ritka, hogy a kötet megjelenésére a konferencia befejeződése után éveket kell várni, és ez idő alatt a kötet anyaga gyakran aktualitását veszti. Jelen kötet esetében erről koránt sincs szó, hiszen a millennium eseménysorozata ismét reflektorfénybe helyezte Szent István alakját és munkásságát. De a millennium mellett másik időszerűségét adja a kötetnek hazánk küszöbön álló Európai Unióhoz való csatlakozása is. Ezer évvel ezelőtt Szent István volt az, aki Magyarországot véglegesen elkötelezte Nyugat-Európa mellett. Az általa létrehozott kötelékek azóta is változatlanul megvannak, bár a történelem viharai időnként meglazították, eltépni nem tudták. Ma, a harmadik évezred hajnalán, magunk mögött hagyva a kommunista rendszer évtizedeit, ismét hitet tettünk Európa, az európai értékek mellett, és a meglazult kapcsolatokat újra szorosabbra fűzzük. A történelmi párhuzam a Szent István-kori és mai csatlakozás között vitathatatlan, éppen ezért, emlékezetünkbe idézve a régi latin mondást "historia est magistra vitae", fontos, hogy minél behatóbban ismerjük meg nagy királyunk korát és munkáját.

1. A kötet első tanulmánya a szerkesztő, Hamza Gábor tollából származik, címe Szent István törvényei és Európa. Nyolc pontra osztott munkája elején a kor politikai és ideológiai áramlataival foglalkozik, részletesen elemezve a III. Ottó császár által - Szent Ágoston könyve nyomán - megálmodott Civitas Dei-t, hiszen ez döntő hatást gyakorolt Szent István uralkodására. Az ideológia taglalásánál részletesen hivatkozik Iustinianus novelláira. A második pontban tovább foglalkozik a szoros kapcsolatban végrehajtott egyház- és államszervezés jogi alapjával, Thietmar (más szerzőknél Theotmar) merseburgi püspök tudósítását iustiniánusi relációkba helyezve. Különösen érdekes és élményszerű a meghivatkozott VIII. novella későbbi (XVII. századi) felhasználásának felvillantása, ami kiválóan mutat rá, hogy tekintélyes, ősi jogforrást miként lehet a későbbi századokban eltérő módon felhasználni. A harmadik pontban Szent István abszolút uralkodói hatalmát taglalja. Első pillanatra talán meglepő Szent István mellett az abszolút uralkodói jelzőt látni, amit a több mint félezer évvel később élt uralkodókra használunk általánosságban, de a szerző következetesen bebizonyítja, hogy Szent István valóban abszolút hatalommal rendelkezett, mint quasi sacerdos (v.ö.: praesul princeps) nemcsak a világi, de az egyházi szférában is. Világi téren hatalma bizonyos értelemben teljesebb volt a nyugati uralkodókénál, hiszen ellentétben a korabeli nyugati példákkal, Magyarországon az országos méltóságok viselői tisztségüket a király általi kinevezéssel és nem születésük jogán nyerték. A negyedik pontban az új jogrendszer kialakítását tárgyalja, kitérve arra, hogy bár az ország nyugati és déli részén erős bizánci hatás érvényesült, következetesen egységes jogrendszert alakít ki, meggátolva ezzel a jogi partikularizmus kialakulását, az ország nem szakad ketté egy római jogot alkalmazó déli-délnyugati és egy szokásjogi alapon álló északkeleti régióra. Az ötödik pontban a szerző Szent István törvényeinek eszmei forrásait kutatja. Ezeket a forrásokat nyugaton, a német és a frank területeken találja meg. Szinte szószerinti egyezéseket talál a Szent Istváni dekrétumok és a 813-as Arles-i, valamint a 847-es Mainz-i regionális zsinatok dokumentumaival, valamint a lex Baiowarium, a lex Romana Burgundionum és az Edictum Rothari egyes részeivel. A hatodik pontban arra keresi a választ, hogy mi az oka a bizánci hatás hiányának Szent István törvényeiben. Hosszan vizsgálja azokat a bizánci jogkönyveket, amelyek a korábbi bizánci térítés és egyéb kulturális kapcsolat miatt mindenképpen ismertnek kellett lennie Szent István előtt. Válasz így csak egy adható; Szent István szilárd nyugati kötődése megingathatatlan volt és mentes az aktuálpolitikai érdekektől - szemben az ellenpéldaként hozott Simeon bolgár cárral, aki először Rómától kért római törvényeket, de alig négy év múlva egyházát már a bizánci pátriárka fennhatósága alá helyezi. A hetedik pontban Hamza Gábor a szent istváni joganyagot elemzi és megállapítja, hogy a két ránk maradt törvénykönyv nem egy kodifikációs kísérlet része, az uralkodó nem kívánta a szokásokat törvénybe foglalni, de nem is a nyugati jogokat akarta le-

- 519/520 -

másolni, törvényeiben csak az egyházi és világi élet legfontosabb kérdéseit szabályozta. Ugyancsak kiemelésre méltónak tartja, hogy Szent István törvényei lényegesen enyhébb büntető szankciórendszert fogalmaztak meg, mint a korában hatályos nyugati népjogok. Végül az utolsó -nyolcadik - pontban összefoglalja Szent István törvényhozói munkájának legfontosabb eredményét, az egységes magyar jogrendszer megteremtését és a megszilárduló magyar állam biztos jogi alapokra helyezését. Technikai jellegű, de az olvasó számára mindenképpen fontos, hogy a tanulmány teljes szövege nemcsak magyar, hanem francia és német nyelven is olvasható a kötetben teljes terjedelmében.

2. A kötet második tanulmánya Erdő Péter: A szentistváni egyházszervezés és Európa című munkája. A bevezetőben egy kérdést tesz fel a szerző, amire a tanulmányban keresi a választ. A kérdés "birodalmibb, királyibb egyház volt-e a Szent Istváné, mint az a korabeli nyugati, főként német szokásnak és eszménynek megfelelt". A kérdésfeltevés után először egy jelentős - a tanulmány közel felét kitevő - részen keresztül az egyházszervezői tevékenység teológiai és ideológiai megalapozásával foglalkozik. A terjedelem itt mindenképpen igazodik a kérdés jelentőségéhez, hiszen ez világít rá arra, hogy mint azt végül ki is jelenti, Szent István a kánonjoggal teljes mértékig összhangban végezte egyházszervezői tevékenységét. Ennek a megalapozásnak a keretén belül először a Nyugat-Európában a XI. században szokásban lévő koronázási gyakorlatra tér ki. E szerint ekkor a király - mint Isten kegyelméből való uralkodó - egyben egyházi személy is volt, koronázása egyszerre egyházi és világi esemény, hatalmát pedig az Egyház közvetítésével kapta. Ennek alapján állapítja meg Thietmar püspök krónikája nyomán, hogy a felkent uralkodó, mint az egyház szerve járt el egyházszervezői funkciójában. Ezután, még a teológiai megalapozás keretében az egyházszervezési jog letisztulását vázolja elénk. A fejlődési ív felvázolásának már az elején leszögezi, hogy teológiailag a római szék primátusából annak kizárólagos egyházmegye alapítási joga következik. Viszont ez a jog megbízott útján is gyakorolható, a megbízás pedig lehet hallgatólagos is. A történelmi ívet a késő ókori galliai, hispániai és afrikai egyházmegye alapítások rövid bemutatásával kezdi, majd az európai missziós területek egyházszervezésére tér rá, bemutatva a világi hatalom helyenként igen erős beleszólását is. A magyar egyházszervezésnél bemutatja az explicit pápai felhatalmazást, a pápától nyert koronát, lándzsát és áldást; valamint vázolja az egyházszervezésben segítséget nyújtó pápai legátus Asztrik-Anasztáz közreműködését is ami, a magyar egyházszervezet legitimitását tovább erősíti. A következőkben ismerhetjük meg az egyházszervezést közvetlenül megelőző eseményeket, Asztrik püspökké szentelését, valamint az 1001-es római zsinatot, ahol a szerző meglátása szerint minden bizonnyal napirenden voltak a magyar egyházszervezés konkrét kérdései is. Ezek alapján teljesen megbizonyosodhatunk róla, hogy az ezer évvel ezelőtti magyar egyházszervezés tökéletesen követte a kánoni előírásokat, annak jogszerűségéhez semmi kétség sem fér. A következőkben a frissen kialakított magyar egyházat hasonlítja össze a német birodalmi egyházzal A hasonlóságok - főként a királyi birtokokon történő alapítás - rögtön szembeötlik, de ugyanilyen nyilvánvaló a különbség is, hiszen a még formálódó magyar egyházra az uralkodó nem építhet gazdaságilag oly módon, mint azt a császárok tették. A következő párhuzam a két egyház között inkább világi téren nyilvánul meg; a királyi kápolna szerepének hasonlóságában. Ennek szerepe az uralkodói ereklyekincs őrzése mellett főleg a közigazgatásban nyilvánult meg, mint az oklevél kibocsátás helye. Szent István a magyar királyi kápolna kialakításában teljesen követi a német mintát, Székesfehérváron egy "magyar Aachent" hoz létre. A hasonlóság nem csak abban mutatkozik meg, hogy a mindenkori esztergomi érsek a főkáplán is egyben -mint a mainzi érsek Aachenben - de még abban is, hogy mindkét templomot Szűz Mária tiszteletére szenteték. A következő részben a magyar egyházszervezés és a Pseudo-Isidorus-féle hamis dekretális gyűjtemény kapcsolatáról olvashatunk. Ebben a IX. századból származó, de hatását az egész középkorban éreztető gyűjteményben látjuk, hogy az önálló tartomány a tíz-tizenegy püspököt, a metropolitát és a királyt jelenti. Ezután egy rövidebb bekezdésben foglalkozik az egyházi személyeknek a Szent Istváni törvényekben elfoglalt helyével Elfogadhatónak tartja azt az álláspontot, hogy a klerikusi immunitást biztosító cikkelyek későbbi betoldások, de azt valószínűtlennek tartja, hogy ne lettek volna a törvényekben az egyházi személyek védelméről szóló rendelkezések. Végezetül a szerző megállapítja, hogy Szent István egyházszervezése átvette a régi tradíciókat és a korabeli reformmozgalmak eredményeit egyaránt. Az újonnan születő egyházi szervezetre nem telepedett rá az államhatalom, csak ott pótolta hiányosságait, ahol arra szükség volt a formálódás stádiumában. Művének nagyszerűségét abban látja - és ezzel mi is egyetérthetünk - hogy a nem túl kedvező viszonyok között is maradandó művet tudott alkotni.