Napjainkban több olyan elmélet is újraéledt, amely a jus cogens jogintézményének tagadásán vagy kiüresítésén keresztül igyekszik elérni az általános erőszaktilalom feltétlen alkalmazást igénylő természetének megkérdőjelezését és ezzel az államok mozgásterének jelentős növekedését. A jus cogens koncepciója ezzel szemben napjainkra általánosan elfogadottá vált a nemzetközi szokásjogban és a Nemzetközi Bíróság gyakorlatában egyaránt. Az ENSZ Alapokmánya sarokkövének is nevezett 2. cikk (4) bekezdése az 1945 utáni nemzetközi jog legfontosabb normája, amelyet a két világháborút átélő generációk kollektív tapasztalatként, a béke megőrzésének zálogaként hagytak örökül a későbbi nemzedékek számára.
A 2001. szeptember 11-i terrortámadásokat követően a jus contra bellum területén végbement felgyorsult szokás jogváltozást képviselők jelentős része figyelmen kívül hagyja az érintett normák kiemelt, feltétlen alkalmazást igénylő természetét. Erre rendszerint három megoldás kínálkozik. Az egyik a jus cogens teljes, alapjaiban történő megkérdőjelezése, tagadása. A másik az általános erőszaktilalom jus cogens minőségének vitatása. A harmadik a 2. cikk (4) bekezdésének haláláról, azaz normatív tartalmának megszűnéséről szóló elméletek. A három felfogásban közös, hogy végeredményükben megágyaznak a jus ad bellum 1945 előtti felfogásának, kiüresítik az általános erőszaktilalom sarkalatos normáját és olyan tágra nyitják az önvédelmi jog alkalmazhatóságának körét, amely időben és térben korlátlan erőszak alkalmazásához vezet.[1]
Ezzel szemben megállapítható, hogy a jus cogens sosem volt még annyira elfogadott az államok gyakorlatában, a Nemzetközi Bíróság esetjogában és a szakirodalomban, mint az elmúlt két évtizedben. A tömegpusztító fegyverek elterjedésével, a nemzetközi jog fragmentációjával, a globalizációval valamint az államok közösségének egészét fenyegető kihívások egyértelművé válásával a jus cogens és vele az ENSZ Alapokmányának sarokkövének is nevezett[2] 2. cikk (4) bekezdése nélkülözhetetlen jogintézménye lett korunk nemzetközi jogának.
A jus cogens koncepció, valamint a 2. cikk (4) bekezdés jus cogens minőségének megkérdőjelezése hosszú múltra tekint vissza. Az ezzel kapcsolatos elméletek több csoportba sorolhatók. Az egyik szerint már maga a jus cogens sem létezik. Schwarzenberger már a hatvanas években vitatta a jus cogens létét és létjogosultságát, valamint a potenciális visszaélésekre hívta fel a figyelmet.[3] Szerinte a nemzetközi közpolitika, közrend és maga a jus cogens is belső jogi kategóriák, amelyek analóg módon nem alkalmazhatók a decentralizált nemzetközi közösségben: "A szervezetlen nemzetközi közösség nem rendelkezik kiemelkedő hatalommal felruházott jogászokkal vagy bármilyen központi hatósággal."[4]
- 401/402 -
E kritika a hidegháború végével élte reneszánszát, képviselőik szerint ugyanis ekkortól már a nagyhatalmi versengés sem akadályozta a jus cogens alkalmazását. Weisburd szerint a jus cogens normatív mítosz, amely tartalmilag üres és/vagy bizonytalan, zavaros, nemzetközi jogilag pedig illegitim.[5] Erre az egyes államok konszenzusának hiányát, valamint "az államok nemzetközi közössége, mint egész" definiálhatatlanságát, illetve teljesíthetetlenségét hozta fel érvként. A fő ellenérv azonban magának a definíciónak a tautologikus volta (jus cogens az, amit az államok közössége jus cogensként fogad el, és amit kizárólag egy másik jus cogens módosíthat), így keletkezésének és meghatározásának bizonytalansága volt. Ez az okfejtés az egyes jus cogens normákra is vonatkozott, például az általános erőszaktilalomra. E norma kógens minőségének tarthatatlanságát a 2. cikk (4) bekezdés bizonytalanságával, valamint rendszerének potenciális következményeiből vezették le, beleértve az önvédelem jogának határait is.
Az 51. cikk határainak rugalmasságából természetszerűen adódik a kérdés, hogy meddig tart a 2. cikk (4) bekezdés és az 51. cikk terjedelme. Egyes eltúlzott kritikák ezért a jus cogens koncepcióját Pandora szelencéjéhez hasonlítják, amelyben a jus cogens minőség egyfajta Midas királyként minden, vele kapcsolatba kerülő jogintézményt "megfertőz", jus cogens normává tesz, így lehetetlenítve el a nemzetközi jogrend működését.[6] Linderfalk szerint a szükségesség és arányosság kritériumain keresztül a nemzetközi humanitárius jog egy része, a betudás intézményén keresztül pedig az államfelelősség jogintézménye is bevonódik e körbe, vagyis minden jus cogensé válik.[7] Ezzel szemben meggyőződésem, hogy amíg az önvédelem joga valóban jus cogens, addig a 2. cikk (4) bekezdés és az 51. cikk által alkotott rendszer nehézségek nélkül elhatárolható a nem jus cogens normáktól. Az államfelelősség és a nemzetközi humanitárius jog bevonása a rendszerbe a jogi norma fogalmának, valamint a betudás és arányosság fogalmának félreértéséből származik.[8]
A kritikák egy másik csoportja szerint ugyan létezik jus cogens norma, de az általános erőszaktilalom nem tartozik ide. E szerint a 2. cikk (4) bekezdés tartalma túl általános (különösen annak az erőszak fenyegetését tiltó része), kivételi rendszere túl tág, a jus cogens minőséget alátámasztó állami gyakorlat túl szűk és bizonytalan, a jus contra bellum rendszere pedig az államok igényének megfelelően túl rugalmas ahhoz, hogy az általános erőszaktilalom esetében jus cogensről beszélhessünk.[9] Ez az álláspont a legtarthatatlanabb, mert ha van jus cogens, akkor a 2. cikk (4) bekezdése biztosan az. E kritika legfontosabb tévedése, hogy feltételezi, minden egyes államnak a beleegyezése szükséges a jus cogens minőséghez, és nem elégszik meg az államok közel egyetemes összhangjával.[10] Továbbá - tévesen - azt állítja, hogy a jogellenes erőszak alkalmazásából egyenesen következik a normals cogens jellegének hiánya.
A kritikák harmadik csoportja szerint pedig bármi is lett volna e norma minősége, mára a 2. cikk (4) bekezdése kiüresedett, mivel többször is elvesztette normatív jellegét. Az általános erőszaktilalmat kimondó 2. cikk (4) bekezdésének haláláról vagy kiüresedéséről évtizedek óta értekeznek.[11] Szinte többen jósolták már meg vagy mondták ki ennek az alapnormának[12] a kudarcát, mint ahányszor megsértették azt. E műfajban a legelső jelentős írást Thomas Franck jelentette meg negyven évvel ezelőtt. Franck ebben azt állította, hogy a 2. cikk (4) bekezdésébe foglalt általános erőszaktilalom végzetes erodálódása három alapvető tényezőre vezethető vissza: a nemzeti felszabadító mozgalmak és az általuk vívott alacsony intenzitású és így háborúnak nem minősülő konfliktusok számának drasztikus növekedésére, a mindent elpusztítani fenyegető nukleáris háború veszélyének és az ahhoz kapcsolódó elhárító stratégiáknak a megjelenésére,[13] valamint a szuperhatalmak dominálta regionális szervezetek (NATO, Varsói Szerződés) szerepének és tekintélyének növekedésére. E tényezők az amerikai nemzetközi jogász szerint egyetlen közös körülményre vezethetők vissza, mégpedig az általános erőszaktilalmat kimondó alapnorma és a nagyhatalmak vélt vagy valós nemzeti érdeke közötti eredeti összhang végzetes megbomlására. Franck szerint az alapnorma halálával két út nyílik, a szuperhatalmak dominálta régiók békés egymás mellett élése vagy a szuperhatalmak vezette gettók világának bezártsága.[14]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
