Az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában 1950-ben elfogadott európai egyezmény (rövidebb, közkedvelt nevén az Emberi Jogok Európai Egyezménye) 15 éve, 1992. november 5. óta hatályos Magyarországon.[1] Azóta az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban "a Bíróság") több mint 100 ítéletet hozott az Egyezmény megsértése miatt Magyarországgal szemben benyújtott egyéni panaszok tárgyában, amelyek túlnyomó többségében a bírósági eljárások (főként a polgári perek, köztük bontóperek és házassági vagyonjogi perek) elhúzódása, azaz az ésszerű időn belüli eljáráshoz való jog megsértése miatt marasztalta el Magyarországot.[2] Elmarasztaló ítéletek születtek a tisztességes eljáráshoz való jog (6. cikk) egyéb elemeinek megsértése miatt is,[3] valamint rendőri bántalmazások (és a nem kielégítő nyomozati eljárás) következtében az embertelen és megalázó bánásmód tilalmának (3. cikk) megsértése miatt,[4] jogalap nélküli fogvatartás, az előzetes letartóztatás elhúzódása, vagy az előzetes letartóztatás meghosszabbítására irányuló eljárás garanciáinak (5. cikk) megsértése miatt,[5] továbbá legutóbb a gyülekezési jog (11. cikk) megsértése miatt,[6] illetve az eljárás elhúzódásának megakadályozására alkalmas hatékony jogorvoslat hiánya miatt (13. cikk).[7]
A Magyarországot elmarasztaló legelső határozat még a kétszintű strasbourgi ellenőrzési mechanizmus működése idején született az Emberi Jogok Európai Bizottságának jelentése formájában. A Sárközy kontra Magyarország ügyben[8] a kérelmező szabadságvesztését töltő elítéltként többek között levelezésének ellenőrzését sérelmezte az Egyezmény 8. cikke alapján, amely a családi és magánélet, valamint a levelezés tiszteletben tartásához való jogot biztosítja. A levelezés ellenőrzésére irányuló gyakorlatot a Bizottság általában elfogadhatónak, "egy demokratikus társadalomban szükséges" beavatkozásnak találta, azonban az eljárás során a Bizottságtól a kérelmező részére érkezett levél felbontása miatt megállapította az Egyezmény 8. cikkének megsértését. Ezt követően - a jelen tanulmány megírásáig - egyetlen, a 8. cikk alapján Magyarországgal szemben benyújtott kérelem sem járt sikerrel a Bizottság, majd a Bíróság előtt, noha a 8. cikk az életviszonyok rendkívül széles körére alkalmazható és alkalmazandó.
A jelen tanulmánynak nem célja az Egyezmény 8. cikkével kapcsolatos esetjog átfogó ismertetése,[9] csak a Bíróság legújabb (2007-ben született), családjogi vonatkozású ügyekben hozott ítéleteivel szemlélteti a magán- és családi élet tiszteletben tartásának a 8. cikkből eredő követelményeit.
Az egyik leggyakoribb családjogi vonatkozású problémát a Bíróság előtt a gyermek elhelyezésével, valamint a gyermek és a különélő szülő kapcsolattartásával összefüggő hatósági intézkedések illetve mulasztások jelentik. A Kaplan kontra Ausztria ügyben[10] a kérelmező, amikor elhagyta az őt bántalmazó férjét, hátrahagyta két kicsi gyermekét is. A kisebbik még néhány hónapos, szoptatott csecsemő volt, őt hatósági kényszerrel elvették az apától, a nagyobbik gyermek elhelyezése tárgyában azonban öt év alatt sem döntöttek. Az anya hiába kérte azt is, hogy ideiglenes intézkedéssel töröljék a gyermeket az apa útleveléből. Mire a bírósági határozat megszületett, az apa már magával vitte a fiát Törökországba. A Bíróság rámutatott, hogy nem véletlen,
- 27/28 -
hogy az ilyen típusú ügyekben kivételes gondossággal és gyorsasággal kell eljárni, mert különben az életben de facto eldőlhet az ügy. Ebben az esetben a hatóságok mulasztása a kérelmezőnek a 8. cikkben foglalt jogainak megsértését eredményezte.
Hasonlóképpen a családi kapcsolat helyreállításának ellehetetlenüléséhez vezetett a bíróságok mulasztása a Křiž kontra Cseh Köztársaság ügyben.[11] Ebben az esetben a gyermek két hónappal a szülők házasságának felbontása után született meg, és az anya láthatást akadályozó magatartása következtében a gyermek három évesen, amikor a kapcsolattartás tárgyában az első bírósági határozat megszületett, még nem ismerte az apját. Ezt követően pedig a határozatot éveken keresztül nem tudták végrehajtatni, és újabb hét év telt el, mire az első találkozás létrejött apa és gyermeke között. A gyermek ekkor már 10 éves volt, és apjától annyira "elidegenedett", hogy még róla beszélni sem volt hajlandó. Közben az apa kérte a gyermekelhelyezés megváltoztatását is, de ez az eljárás is tíz éven át tartott (amivel megsértették a kérelmezőnek az Egyezmény 6. cikkének 1. bekezdésében biztosított ésszerű időn belüli eljáráshoz való jogát is). Az anyával szemben büntetőeljárást is indítottak a kapcsolattartási határozat végrehajtásának akadályozása miatt, de először csak mintegy 45 000 forintos pénzbüntetést szabtak ki, majd egy újabb elhúzódó büntetőeljárásban felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték. Eddigre kialakult az a helyzet, hogy a gyermek ellenségessége miatt a kérelmező - pszichológusi szakvélemény nyomán - már csak írásban tarthatta a kapcsolatot a fiával. A Bíróság megvizsgálta, hogy a hatóságok megtettek-e minden szükséges, ésszerűen elvárható intézkedést a kérelmező és gyermeke közötti kapcsolat létrehozása érdekében, megfelelő egyensúlyt teremtettek-e a különböző érdekek között, amelyek (sorrendben): a gyermek érdeke, a kérelmező érdekei és a közérdek (jogállamiság tiszteletben tartása). A Bíróság úgy találta, hogy a hatóságok de facto tolerálták az anya magatartását, amellyel a gyermeket az apja ellen hangolta, és nem szankcionálták együttműködésének hiányát, amellyel a hatóságok munkáját is megnehezítette. A Bíróság megállapította, hogy a jogi eszköztár megfelelő volt, ezt azonban a hatóságok nem használták fel megfelelően, így megsértették a kérelmezőnek az Egyezmény 8. cikkében biztosított családi élet tiszteletben tartásához fűződő jogát.
Ehhez az esetkörhöz tartozott a Vámosi kontra Magyarország ügy[12] is, amelyben azonban a Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy nem sértették meg a hatóságok a kérelmező családi élethez való jogát.[13] Ebben az ügyben is jelentősen közrehatott az anya magatartása abban, hogy a hatóságok nem tudták végrehajtatni a gyermek-felügyeleti jogot az apa (a kérelmező) számára biztosító határozatnak, azonban ebben az esetben már a tíz éves gyermek határozott ellenállásával is számolni kellett. A Bíróság úgy ítélte meg, hogy a hatáskörrel rendelkező hatóságok rendszeres időközönként ésszerű erőfeszítéseket tettek a kérelmező gyermek-felügyeleti jogának érvényesítése érdekében: többször szerveztek találkozót az apa és a gyermek között, megkísérelték rendőri közreműködéssel is átadni a gyermeket az apának, csak a legvégső eszközt, a gyermekkel szembeni fizikai kényszert nem alkalmazták, aminek alkalmazását egyébként maga az apa sem kérte. Ebben az esetben az sem sértette a kérelmező 8. cikkben foglalt jogait, hogy a gyermek-elhelyezés megváltoztatása iránt az anya által párhuzamosan indított eljárásban végül a bíróság a gyermek 14. életévének betöltése után a gyermek véleményének figyelembevételével megváltoztatta a gyermek elhelyezését. A Bíróság relevánsnak és elégségesnek találta a Legfelsőbb Bíróság szakvéleményekre alapozott határozatában foglalt érveket, amelyek szerint a bíróságnak törvényi kötelezettsége volt a serdülőkorú gyermek azon kifejezett kívánságának tiszteletben tartása, miszerint az anyjával kíván élni, továbbá hogy a gyermekben szorongást keltettek a bírósági határozat végrehajtását célzó ismételt kísérletek, valamint a megfelelő érzelmi kapcsolat hiánya a kérelmezővel. A Bíróság ezért nem látott okot arra, hogy kételkedjen a gyermekelhelyezés megváltoztatásának "egy demokratikus társadalomban szükséges" voltában.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
