Az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában 1950-ben elfogadott európai egyezmény (rövidebb, közkedvelt nevén az Emberi Jogok Európai Egyezménye) 15 éve, 1992. november 5. óta hatályos Magyarországon.1 Azóta az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban "a Bíróság") több mint 100 ítéletet hozott az Egyezmény megsértése miatt Magyarországgal szemben benyújtott egyéni panaszok tárgyában, amelyek túlnyomó többségében a bírósági eljárások (főként a polgári perek, köztük bontóperek és házassági vagyonjogi perek) elhúzódása, azaz az ésszerű időn belüli eljáráshoz való jog megsértése miatt marasztalta el Magyarországot.2 Elmarasztaló ítéletek születtek a tisztességes eljáráshoz való jog (6. cikk) egyéb elemeinek megsértése miatt is,3 valamint rendőri bántalmazások (és a nem kielégítő nyomozati eljárás) következtében az embertelen és megalázó bánásmód tilalmának (3. cikk) megsértése miatt,4 jogalap nélküli fogvatartás, az előzetes letartóztatás elhúzódása, vagy az előzetes letartóztatás meghosszabbítására irányuló eljárás garanciáinak (5. cikk) megsértése miatt,5 továbbá legutóbb a gyülekezési jog (11. cikk) megsértése miatt,6 illetve az eljárás elhúzódásának megakadályozására alkalmas hatékony jogorvoslat hiánya miatt (13. cikk).7
A Magyarországot elmarasztaló legelső határozat még a kétszintű strasbourgi ellenőrzési mechanizmus működése idején született az Emberi Jogok Európai Bizottságának jelentése formájában. A Sárközy kontra Magyarország ügyben8 a kérelmező szabadságvesztését töltő elítéltként többek között levelezésének ellenőrzését sérelmezte az Egyezmény 8. cikke alapján, amely a családi és magánélet, valamint a levelezés tiszteletben tartásához való jogot biztosítja. A levelezés ellenőrzésére irányuló gyakorlatot a Bizottság általában elfogadhatónak, "egy demokratikus társadalomban szükséges" beavatkozásnak találta, azonban az eljárás során a Bizottságtól a kérelmező részére érkezett levél felbontása miatt megállapította az Egyezmény 8. cikkének megsértését. Ezt követően - a jelen tanulmány megírásáig - egyetlen, a 8. cikk alapján Magyarországgal szemben benyújtott kérelem sem járt sikerrel a Bizottság, majd a Bíróság előtt, noha a 8. cikk az életviszonyok rendkívül széles körére alkalmazható és alkalmazandó.
A jelen tanulmánynak nem célja az Egyezmény 8. cikkével kapcsolatos esetjog átfogó ismertetése,9 csak a Bíróság legújabb (2007-ben született), családjogi vonatkozású ügyekben hozott ítéleteivel szemlélteti a magán- és családi élet tiszteletben tartásának a 8. cikkből eredő követelményeit.
Az egyik leggyakoribb családjogi vonatkozású problémát a Bíróság előtt a gyermek elhelyezésével, valamint a gyermek és a különélő szülő kapcsolattartásával összefüggő hatósági intézkedések illetve mulasztások jelentik. A Kaplan kontra Ausztria ügyben10 a kérelmező, amikor elhagyta az őt bántalmazó férjét, hátrahagyta két kicsi gyermekét is. A kisebbik még néhány hónapos, szoptatott csecsemő volt, őt hatósági kényszerrel elvették az apától, a nagyobbik gyermek elhelyezése tárgyában azonban öt év alatt sem döntöttek. Az anya hiába kérte azt is, hogy ideiglenes intézkedéssel töröljék a gyermeket az apa útleveléből. Mire a bírósági határozat megszületett, az apa már magával vitte a fiát Törökországba. A Bíróság rámutatott, hogy nem véletlen, hogy az ilyen típusú ügyekben kivételes gondossággal és gyorsasággal kell eljárni, mert különben az életben de facto eldőlhet az ügy. Ebben az esetben a hatóságok mulasztása a kérelmezőnek a 8. cikkben foglalt jogainak megsértését eredményezte.
Hasonlóképpen a családi kapcsolat helyreállításának ellehetetlenüléséhez vezetett a bíróságok mulasztása a Křiž kontra Cseh Köztársaság ügyben.11 Ebben az esetben a gyermek két hónappal a szülők házasságának felbontása után született meg, és az anya láthatást akadályozó magatartása következtében a gyermek három évesen, amikor a kapcsolattartás tárgyában az első bírósági határozat megszületett, még nem ismerte az apját. Ezt követően pedig a határozatot éveken keresztül nem tudták végrehajtatni, és újabb hét év telt el, mire az első találkozás létrejött apa és gyermeke között. A gyermek ekkor már 10 éves volt, és apjától annyira "elidegenedett", hogy még róla beszélni sem volt hajlandó. Közben az apa kérte a gyermekelhelyezés megváltoztatását is, de ez az eljárás is tíz éven át tartott (amivel megsértették a kérelmezőnek az Egyezmény 6. cikkének 1. bekezdésében biztosított ésszerű időn belüli eljáráshoz való jogát is). Az anyával szemben büntetőeljárást is indítottak a kapcsolattartási határozat végrehajtásának akadályozása miatt, de először csak mintegy 45 000 forintos pénzbüntetést szabtak ki, majd egy újabb elhúzódó büntetőeljárásban felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték. Eddigre kialakult az a helyzet, hogy a gyermek ellenségessége miatt a kérelmező - pszichológusi szakvélemény nyomán - már csak írásban tarthatta a kapcsolatot a fiával. A Bíróság megvizsgálta, hogy a hatóságok megtettek-e minden szükséges, ésszerűen elvárható intézkedést a kérelmező és gyermeke közötti kapcsolat létrehozása érdekében, megfelelő egyensúlyt teremtettek-e a különböző érdekek között, amelyek (sorrendben): a gyermek érdeke, a kérelmező érdekei és a közérdek (jogállamiság tiszteletben tartása). A Bíróság úgy találta, hogy a hatóságok de facto tolerálták az anya magatartását, amellyel a gyermeket az apja ellen hangolta, és nem szankcionálták együttműködésének hiányát, amellyel a hatóságok munkáját is megnehezítette. A Bíróság megállapította, hogy a jogi eszköztár megfelelő volt, ezt azonban a hatóságok nem használták fel megfelelően, így megsértették a kérelmezőnek az Egyezmény 8. cikkében biztosított családi élet tiszteletben tartásához fűződő jogát.
Ehhez az esetkörhöz tartozott a Vámosi kontra Magyarország ügy12 is, amelyben azonban a Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy nem sértették meg a hatóságok a kérelmező családi élethez való jogát.13 Ebben az ügyben is jelentősen közrehatott az anya magatartása abban, hogy a hatóságok nem tudták végrehajtatni a gyermek-felügyeleti jogot az apa (a kérelmező) számára biztosító határozatnak, azonban ebben az esetben már a tíz éves gyermek határozott ellenállásával is számolni kellett. A Bíróság úgy ítélte meg, hogy a hatáskörrel rendelkező hatóságok rendszeres időközönként ésszerű erőfeszítéseket tettek a kérelmező gyermek-felügyeleti jogának érvényesítése érdekében: többször szerveztek találkozót az apa és a gyermek között, megkísérelték rendőri közreműködéssel is átadni a gyermeket az apának, csak a legvégső eszközt, a gyermekkel szembeni fizikai kényszert nem alkalmazták, aminek alkalmazását egyébként maga az apa sem kérte. Ebben az esetben az sem sértette a kérelmező 8. cikkben foglalt jogait, hogy a gyermek-elhelyezés megváltoztatása iránt az anya által párhuzamosan indított eljárásban végül a bíróság a gyermek 14. életévének betöltése után a gyermek véleményének figyelembevételével megváltoztatta a gyermek elhelyezését. A Bíróság relevánsnak és elégségesnek találta a Legfelsőbb Bíróság szakvéleményekre alapozott határozatában foglalt érveket, amelyek szerint a bíróságnak törvényi kötelezettsége volt a serdülőkorú gyermek azon kifejezett kívánságának tiszteletben tartása, miszerint az anyjával kíván élni, továbbá hogy a gyermekben szorongást keltettek a bírósági határozat végrehajtását célzó ismételt kísérletek, valamint a megfelelő érzelmi kapcsolat hiánya a kérelmezővel. A Bíróság ezért nem látott okot arra, hogy kételkedjen a gyermekelhelyezés megváltoztatásának "egy demokratikus társadalomban szükséges" voltában.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
