Mai büntető igazságszolgáltatásunk egyik kardinális és bizonyos szempontból vitatott területe az eljárás elhúzódásának kérdése. Az igazságszolgáltatás a "legnagyobb bűnt" azzal valósítja meg, ha az elkövetett bűncselekményre csak évekkel később ad választ. A késedelem veszélyezteti az eljárás sikerét, a kiszabott büntetés, az alkalmazott intézkedés várhatóan képtelen lesz a megfelelő eredményt elérni, értelmét, hatékonyságát veszti, vagyis rontja a nevelő hatást, és csökkenti az igazságszolgáltatás tekintélyét.[1] Emiatt az eljárás időszerűsége alapvető jogállami követelmény. A büntető igazságszolgáltatás gyorsítása azonban nem járhat a tisztességes eljárás sérelmével, vagyis a hatékonyság nem állhat szemben a jogbiztonsággal. Ez némiképp ellentmondásosnak hat, hisz a jogbiztonság a jogállamiság szerves része. A jogállamiság azonban nemcsak az
- 22/23 -
elkövetett bűncselekmények minél eredményesebb üldözését követeli meg, hanem elvárja az államtól, hogy e tevékenysége során tisztelje az alapvető jogokat és biztosítsa védelmüket.
Az államnak a nemzetközi egyezményekből és a belső, alkotmányos normákból következően egyensúlyt kell teremtenie a tisztességes eljáráshoz való jog egyes vetületei, így többek között a fegyverek egyenlőségének elve, valamint az észszerű időn belüli tárgyaláshoz való jog megvalósítása között. A normák megalkotása során figyelemmel kell lennie az eljárás minél gyorsabb befejezése iránti össztársadalmi és természetesen terhelti igényre, ez azonban nem járhat olyan megoldások bevezetésével, amelyek miatt az eljárás már nem minősülne tisztességesnek.
Az állam széles körű szabadsággal rendelkezik mind a jogi keretek kialakítása, mind az intézmények létrehozása területén, de számításba kell vennie az eljárás időszerűségét érintő különböző tényezőket. Ide tartozik az igazságszolgáltatásban részt vevő állami szervek strukturális felépítése, külső és belső igazgatása, az apparátus létszáma, szakképzettsége, a büntető igazságszolgáltatást kiszolgáló intézmények helyzete, a büntetőeljárás rendszere, a kógens és diszpozitív normák aránya vagy éppen a külön eljárások léte.
Magyarország Alaptörvénye (a továbbiakban: Alaptv.) XXVIII. cikkének (1) bekezdése rendelkezik a tisztességes eljáráshoz való jogról: mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat vagy valamely perben a jogait és kötelezettségeit törvény által felállított, független és pártatlan bíróság tisztességes és nyilvános tárgyaláson, észszerű határidőn belül bírálja el. Ha részletesebben szemügyre vesszük az Alaptv. szövegét látható, hogy az alkotmányozó hatalom mit tekint a fair eljárás legjelentékenyebb elemeinek. Eszerint a tisztességes eljáráshoz való jog magában foglalja a nyilvánosság elvét, a bírósághoz való jogot, a törvény által felállított bíróság követelményét, a pártatlan igazságszolgáltatás princípiumát, illetőleg az észszerű időn belüli tárgyaláshoz való jogot. E cikk lényegében megegyezik a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény (a továbbiakban: Alk.) 57. §-a (1) bekezdésével, a hatályos alapnorma mindössze az észszerű időn belüli tárgyaláshoz való jog kifejezett deklarálásával egészíti ki a szabályozást.[2]
A felsorolásból adódóan a tisztességes eljáráshoz való jog sajátossága, hogy annak kereteit garanciák sokasága tölti ki tartalommal. Ennek legfőbb eredménye, hogy az esetek döntő többségében általában nem egyikük betartása vagy be nem tartása fogja eldönteni, hogy az eljáró hatóságok tisztességesen jártak-e el vagy sem, hanem az eljárás egészét vizsgálva bírálható el, hogy az alapjog sérült-e.[3] Az Alkotmánybíróság a 6/1998. (III. 11.) AB határozatában megállapította, hogy a fair eljárás olyan minőség, amelyet az eljárás egészének és körülményeinek figyelembevételével lehet csupán megítélni. Ezért az eljárás lehet fair egyes részletek hiánya ellenére éppúgy, mint az összes részletszabály betartása dacára méltánytalan, igazságtalan vagy nem tisztességes. [ABH 1998, 91., 95.] Az Alkotmánybíróság számos határozatában pontosította, hogy konkrét esetben mi értendő tisztességes eljáráshoz való jogon.[4] Bár munkám célja nem az Alkotmánybíróság gyakorlatának aprólékos bemutatása, e mégsem lehet említést nélkül hagyni a 9/1992. (I. 30.) AB határozatban (ABH 1992, 59.) és a 11/1992. (III. 5.) AB határozatban (ABH 1992, 77.) kifejtetteket. Az Alkotmánybíróság döntéseiben ugyanis rámutatott arra, hogy a büntetőjogi garanciákat főszabályként abszolút érvényűnek tekinti, amelyekkel szemben más alapjog vagy alkotmányos cél nem mérlegelhető. Ahogy az ártatlanság vélelme nem, úgy az elévülés bekövetkezése sem tehető viszonylagossá. A büntetőjogi garanciák abszolút érvénye azzal indokolható, hogy a garancia egy mérlegelés eredményeként születik, további mérlegelésnek tehát már nem lehet helye.[5]
Az észszerű időben való tárgyaláshoz való jog gyakorlata kapcsán annyit jegyeznék meg, hogy az Alkotmánybíróság eddigi működése során kifejezetten e jog sérelme miatt jogszabályt vagy bírói döntést még nem semmisített meg. Ennek okát pedig az Alkotmánybíróság egyik döntésének indokolásában találjuk. E szerint az Alaptv. védelmének legfőbb szerveként Az Alkotmánybíróság a tisztességes eljáráshoz való jog részelemét képező észszerű időn belül való elbírálás alaptörvényi rendelkezéshez kapcsolódó alapjogvédelmi feladatát nem tudja hatékonyan ellátni. Nem áll az Alkotmánybíróság rendelkezésére olyan törvényi jogkövetkezmény, amelynek alkalmazása révén ennek a speciális, Alaptv.-ben biztosított rendelkezésnek (alapjogi részjogosítványnak) a sérelmét orvosolni tudná. Az észszerű időn belül való elbíráláshoz fűződő alaptörvényi rendelkezés sérelme sok esetben önmagában nem teszi a meghozott bírósági döntést alaptörvény-ellenessé, mivel az indítványozó jogát nem a bírói döntés maga sérti, hanem az azt megelőző eljárás elhúzódása, ezért az Alkotmánybíróság a döntést nem semmisíti meg, és az észszerű idő követelményének sérelmét csupán jelezni képes [3024/2016. (II. 23.) AB határozat (ABH 2016, 843, 846-847)].
A testület érvkészletében és a határozatok indokolásában azonban megjelenik az e jogra való hivatkozás.[6] Ennek bizonyítéka, hogy az Alkotmánybíróság szerint az államnak a társadalommal szembeni alkotmányos
- 23/24 -
kötelezettsége a büntető igény késedelem nélküli érvényesítése. Az Alk. nem rendelkezik kifejezetten a büntető igény észszerű időn belül való elbírálásának követelményeiről. A testület az egyszerűsítését szolgáló jogintézmények alkotmányossági vizsgálata kapcsán azonban megfogalmazta, hogy a büntetőeljárás szabályozásával szemben a jogállamiság normatív tartalmából és a tisztességes eljáráshoz való alkotmányos alapjogból levezethető alkotmányos követelmény az állami büntető igény megfelelő időn belüli érvényesítése és elbírálása. Ezekben a döntésekben hangsúlyt kapott az a tapasztalat, hogy a büntető igény elbírálásának elhúzódása károsan befolyásolja a büntető igazságszolgáltatás működését és tekintélyét. A büntetőeljárás késedelme jelentősen megnehezíti a bűncselekmény elkövetésének és az elkövető kilétének bizonyítását, kedvezőtlen hatással van a sértett jogaira és érdekeire, továbbá arra a nemkívánatos következményre vezet, hogy időben igen távolra kerül egymástól a bűncselekmény elkövetése és a büntetés megállapítása. [14/2004. (V. 7.) AB határozat, ABH 2004, 241., 254.]
Ha az észszerű időn belüli tárgyaláshoz való jog sérelme megsemmisítést még nem is eredményezett, de az Alkotmánybíróság a 49/1998. (XI. 27.) AB határozatában (ABH 1998, 372.) a gyorsítással szemben az alkotmányos garanciák mellett tette le a voksát. A döntés szerint a testület egyrészről a büntető felelősségre vonás egyszerűsítéséhez és gyorsításához fűződő alkotmányos érdekeket, másrészről az alkotmányban kifejezetten biztosított, a büntető igény érvényesítése esetén az egyéneket megillető alapvető jogokat és az egyéb garanciális eljárási szabályok megtartásához fűződő érdekeket mérlegelte. Ez alapján arra a következtetésre jutott, hogy az előbbiek aránytalan és indokolatlan elsőbbséget kaptak az utóbbiakkal szemben, amikor a törvényalkotó a vétségi eljárásban eljárás-ökonómiai megfontolásokból csupán egyetlen esetre korlátozta a relatív eljárási szabálysértés miatti kasszáció lehetőségét (ABH 1998, 379).
A testület a 2/2017. (II. 10.) AB határozatban alkotmányos követelményt is megfogalmazott, amikor is az egyedi döntésekkel szemben benyújtott alkotmányjogi panasz kapcsán kimondta, hogy ha a bíróság a terhelttel szemben alkalmazott büntetőjogi jogkövetkezményt az eljárás elhúzódása miatt enyhíti, akkor e tényt, valamint az enyhítés mértékét az indokolásnak rögzítenie kell (ABH 2017, 31, 31).
Említettem, hogy a hatályos Alaptv. kiegészítette az Alk. korábbi normaszöveget, e módosítás azonban alapvetően szimbolikusnak tekinthető, hisz az észszerű időn belüli tárgyaláshoz való jogot jogrendszerünk eddig is ismerte, mivel mind az Emberi Jogok Európai Egyezménye (a továbbiakban: EJEE)[7] 6. cikkének 1. pontja, mind a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (a továbbiakban: PPJE)[8] 14. cikkének c. pontja, mind az Európai Unió Alapjogi Chartájának 47. cikke önállóan nevesítette, nevesíti azt. Az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: Bíróság) pedig kiterjedt gyakorlattal[9] rendelkezik az EJEE jelzett cikkének értelmezése kapcsán.
A Bíróság megállapította, hogy nem kizárólag - sőt nem is alapvetően - az eljárás időtartama dönti el, hogy az észszerű időtartamon belüli tárgyalás követelménye teljesült-e. Ennek eldöntéséhez az ügy összes körülménye mérlegelendő, így az ügy ténybeli és jogi bonyolultsága, a felek felróható perbeli magatartása, illetőleg az érintett állam közhatalmi szerveinek az eljárás elhúzódásával kapcsolatban tett vagy elmulasztott intézkedései.[10] Amennyiben az eljáró hatóságoknál nincsenek indokolatlan üresjáratok, bonyolult ügyben, sok vádlott vagy vádpont szerepel az eljárásban, az időtartama alapján hosszúnak tűnő eljárás sem sérti feltétlenül az EJEE-ben foglaltakat. Nem menthetik ki magukat viszont a részes államok azzal, hogy a hatóságok részéről eljáró személyek hibája, tévedése okozta a késedelmet, sőt olyan körülményre sem lehet eredményesen hivatkozni, mint az igazságszolgáltatás átszervezéséből, jogszabályváltozásokból eredő problémák, az eljáró bírók személyében bekövetkezett akár többszöri változás. Ennek a "sikertelenségnek" az az oka, hogy az egyezményhez való csatlakozás az államokat arra kötelezi, hogy igazságszolgáltatási apparátusukat egyezménykonform módon alakítsák ki és működtessék. Ebből adódóan a bepanaszolt állam felelős azért is, ha az eljárás részt vevőit nem szorította rá kötelezettségeik időben történő teljesítésére.[11]
Sajnálatos módon a Bírósághoz benyújtott kérelmek többségében az EJEE 6. cikk 1. pontjának megsértésére hivatkoznak, amelyet - a Magyarországot sújtó ítéletek számára figyelemmel - a Bíróság általában alaposnak talál.[12] Emiatt az eljárás gyorsításának kérdése továbbra is állandó napirenden szerepel mind a politika, mind a szakma asztalán.
- 24/25 -
A büntető igazságszolgáltatás elhúzódásának számos veszélyforrása van, amelyek más és más garanciák megteremtését várják el a jogalkotótól. A törvényhozásnak kezelnie kell a terhelt, a védő, illetőleg az eljárási szereplők meg nem jelenésének eseteit, az elővezetések teljesítésének elmulasztását, az eljárásban részt vevő állami intézmények hanyagságait, a szakvélemények, megkeresések teljesítésének késedelmét.[13] A különböző veszélyforrásokra változatos megoldásokat kell keresni, ezért a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (a továbbiakban: Be.) is számtalan olyan jogintézményt ismer, amelyek elsődlegesen vagy áttételesen, de az eljárás időszerűségének biztosítását szolgálják. Ide sorolhatók a határidők alkalmazása, a soronkívüliség, az elhúzódás miatti kifogás, a kényszerintézkedések, az elterelést szolgáló eszközök, illetve a külön eljárások.
Az általános perrend mellett a Be. ismer olyan alternatív eljárási formákat, az ún. külön eljárásokat, amelyeknek részbeni rendeltetése az eljárás gyorsítása. A külön eljárások létének oka azonban nem mindig az észszerű időn belüli tárgyaláshoz való jog biztosítása, hisz a magánvádas, a pótmagánvádas, a katonai vagy a fiatalkorúakkal kapcsolatos perrend különös voltát az állam büntetőigényének átengedése és az elkövetői kör sajátossága alapozza meg. Emiatt munkám szempontjából a bíróság elé állítás, a büntetővégzés meghozatalára irányuló, a távollévő terhelttel szembeni eljárás, az egyezség és az eljárás a határzárral kapcsolatos bűncselekmények esetén processzusok bírnak jelentőséggel.
A külön eljárások létükből, rendeltetésükből adódóan mindig is magukban hordozták azt a megnyugtatóan aligha feloldható dilemmát, hogy meddig lehet elmenni a gyorsítás és az egyszerűsítés útján az alapvető garanciák sérelme nélkül. Mi az egyébként szükségszerűen felmerülő egyszerűsítés ára és ez nem túl magas-e a remélt eredményhez képest.[14] A törvény úgy próbálja feloldani ezt az ellentmondást, hogy egyrészt szigorúan meghatározza és korlátozza az egyszerűsítés feltételeit és esetükben bizonyos ellensúlyokat igyekszik építeni a rendszerbe. Egyetértve Tarr Ágnes gondolataival és némiképp puritánul azt is mondhatnánk, hogy olyan eljárásokat kell kialakítani, amelyek esetében a törvény által felállított garanciák kizárják az ügyészi önkény lehetőségét, de biztosítják, hogy egy enyhébb megítélésű ügyben a lehető leghamarabb döntés születhessen.[15]
A bíróság elé állítást bár különböző elnevezéssel, de valamennyi modern jogrendszer büntetőeljárás jogi kódexe ismeri.[16] Az általános perrendi szabályoktól való eltérés jogpolitikai indoka az eljárás gyorsítására, egyszerűsítésére, észszerűsítésére és a költségkímélésre való törekvés. E célok elérése azonban bizonyos garanciák korlátozását, így a védelemhez való jog érvényesülése szempontjából jelentékeny előkészítő szak hiányát, vagy épp a szóbeli vádemelést[17] eredményezi.
A tárgyalás előkészítése során a bíróságnak számos olyan feladata van, amelyek garanciális jelentőséggel bírnak a tisztességes eljárás védelme kapcsán. Az EJEE 6. cikke szabályozza a fair eljárás alapvető standardjeit, amelyek közül a 3. pont a)-c) alpontjai relevánsak tanulmányommal összefüggésben. A Konvenció e körben rögzíti a vádról történő megfelelő tájékoztatás, a védekezéshez szükséges idő és lehetőség biztosításának kötelezettségét, illetőleg a személyes vagy képviselő útján történő védekezés megteremtésének feladatát. A magyar jogalkotó az első két követelménynek a tárgyalás előkészítése során oly módon felel meg, hogy az általános perrendben a bíróság feladatává teszi a vádirat kézbesítését, illetőleg a bizonyítási indítványok megtételére való felhívást. Mindemellett a bíróság a vádirat közlésével egyidejűleg tájékoztatja a vádlottat eljárási jogosultságairól, így a védő meghatalmazásának lehetőségéről. Bíróság elé állítás esetén az előkészítő szak hiányzik, a bíróság feladatait az ügyészség teljesíti. Emellett bíróság elé állítás esetén vádirat nem készül, az ügyészség szóban emel vádat és azt egy feljegyzésben rögzíti. Önmagában ugyan a szóbeli vádemelés még nem jelentené a védelemhez való jog sérelmet, azonban a 25/1991. (V. 18.) AB határozatra tekintettel a vád pontos ismerete a terhelt alapvető joga, ezért a jogintézmény alkalmazása körültekintést igényel. Az Alkotmánybíróság a jelzett határozatában leszögezte, hogy mivel a vádiratban foglaltak képezik a bíróság eljárásának és ítélkezésének ténybeli alapját és jelölik meg a vád által felhasználni kívánt bizonyítási eszközöket, a vádirat "birtoklása" alapvető fontosságú a tárgyalásra felkészüléshez mind a terhelt, mind a védő számára. [25/1991. (V. 18.) AB határozat, ABH 1991, 414, 416.]
A tárgyalás előkészítésének hiánya és a szóbeli vádemelés, tehát a védelemhez való jog szempontjából jelentékeny részjogosultságokat korlátoznak, ezért a bíróság elé állítás alkalmazását szigorú keretek közé kell szorítani. E feltételeket részben a Be. 723. és 724. §-ai tartalmazzák és előírják, hogy a terheltet tíz évnél nem súlyosabban büntetendő bűncselekmények esetén lehet bíróság elé állítani, ha az ügy megítélése egyszerű, a bizonyítékok rendelkezésre állnak és a vádlott beismerő vallomást tett vagy tetten érték. A jelzett kritériumok feltételül szabása mögött egyértelműen az az elvi megállapítás húzódik, hogy egy egyszerűbb megítélésű
- 25/26 -
ügyben a védekezéshez való felkészüléshez nincs szükség annyi időre mint egy bonyolultabb ügyben, kiváltképp, ha a bizonyítékok rendelkezésre állnak és a terhelt beismerte a bűncselekmény elkövetését vagy a közben tetten érték. Természetesen önmagában e követelmények a jogkorlátozást még kellőképpen nem ellensúlyoznák, ezért további garanciákra, így a védő kötelező részvételére van szükség.
Az előbbiekben az EJEE-re koncentrálva azt vizsgáltam, hogy vajon a Be. hatályos szabályai valóban elégséges garanciát jelentenek az eljárás tisztességes voltának megóvásához. Még ha röviden is, de értékelnem kell azonban a bíróság elé állítás határidejének a szabályozását is. A bíróság elé állítás lényege akként foglalható össze, hogy a bűncselekmény elkövetését rögtön, de legalábbis minél hamarabb felelősségre vonás kövesse. Minél távolabb esik egymástól a két időpont annál kevésbé szükségeltetik a gyorsított eljárás igénybevétele. A jogalkotó többször is észlelte a problémát és a jogintézmény kiterjesztése érdekében folyamatosan tágította a kereteket. A módosítások eredménye pedig az lett, hogy a bíróság elé állítást abban az esetben is alkalmazni lehet, ha - a kihallgatás időpontjából következően - az elkövetés és a tárgyalás között akár évek is elteltek. Ennek oka pedig az, hogy bár a Be. 385. § (1) bekezdése kógens rendelkezést tartalmaz a nyomozó hatóság és az ügyész számára a gyanúsított kihallgatása tekintetében, de a bizonyítékok rendelkezésre állásának megítélése jelentős mozgásteret biztosít a jogalkalmazónak, ezáltal bizonytalanná téve a felelősségre vonás konkrét időpontját. Tagadhatatlan, hogy a jogalkotó szabad választásának körébe tartozik a határidő kezdőidőpontjának és tartamának meghatározása, hisz ez a körülmény a tisztességes eljárás sérelmével nem jár. Ennek ellenére úgy vélem, hogy a bíróság elé állítást kiszámíthatóbb keretek közé kellene szorítani. Egyetértek, tehát Hevér Tibor azon megállapításával, hogy a kezdőnapnak egy bizonytalan időpontban bekövetkező eljárási aktushoz (a gyanúsított kihallgatásához) rendelése nem feltétlenül szolgálja az időszerűség - ebben az eljárástípusban immanens módon érvényesítendő - követelményét.[18]
A hatályos Be. a korábbi, a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: régi Be.) szabályozásához képest számtalan pozitív változást hozott. Így egyrészt tettenérés esetén a bíróság elé állítást már nem a kihallgatás, hanem az elkövetés időpontjához köti, másrészt a határidőt is lerövidítette. Előrelépésnek tekinthető, hogy végre nem csak legfőbb ügyészi utasítás, hanem az eljárási törvény maga rögzíti a feljegyzés tartalmi elemeit és pontosabban határozza meg az ügyészség kötelezettségeit a tárgyalás előkészítése során.
A védelemhez való jog egyik jelentékeny eleme, hogy az eljárás során a terhelt részére biztosítani kell a védekezés lehetőségét, amely történhet akár személyesen, akár védő igénybevételével. E jog érvényesülését - a védekezés kötelezettségének előírása nélkül - a Be. például akként biztosítja, hogy a terhelt tárgyaláson való részvételét - főszabályként - kötelezővé teszi, a távolmaradás joga pedig garanciákhoz, így megfelelő tájékoztatás, kézbesítési megbízott nevezése, abszolút hatályon kívül helyezési okhoz van kötve.
Az Alkotmánybíróság a már említett 14/2004. (V. 7.) AB határozatában elvi jellegű megállapításokat tett. A testület határozatában leszögezte, hogy a terhelt távollétében történő eljárás és határozathozatal lehetősége - mint jogintézmény - nem alkotmányellenes, nem ellentétes az Alk. 2. § (1) bekezdésében normatívan meghatározott jogállamiság és az alkotmányos büntetőjog követelményeivel. [...] Az Alkotmánybíróság több határozatában következetesen képviselte azt az álláspontot, hogy a büntető igény érvényesítésének kockázata az államot terheli. A büntető igény elévülési szabályai visszamenőleges módosítására irányuló törvényhozói törekvések kapcsán állapította meg az Alkotmánybíróság, hogy nem hárítható az elkövetőre annak terhe, hogy az állam mulasztása miatt a büntetőeljárás ideális célja, az igazságos és rendeltetését betöltő büntetés kiszabása nem teljesülhet. [14/2004. (V. 7.) AB határozat, ABH 2004, 241, 253-255] A terhelt távollétében folytatott eljárás alkotmányossági megítélése szempontjából fontos sajátossága, hogy az eljárás egyes szakaszaiban vagy az egész eljárás folyamán hiányzik a tisztességes eljárás és a védelemhez való jog egyik lényeges eleme: a terhelt személyes joggyakorlásának és személyes védekezésének lehetősége. Ennek ellensúlyozására a külön eljárásra való áttéréstől kezdve kötelező a védő közreműködése, az eljárás jogerős befejezése előtt kérelemre az elsőfokú tárgyalás megismétlése az eljárás jogerős befejezése után - kérelemre - perújítás elrendelése. Mindazonáltal ahhoz, hogy az eljárás tisztességes minősége megmaradjon, továbbá a védelem jogának szükségképpeni korlátozása pedig arányos legyen, a terhelt távollétében történő eljárás szabályaiban a kivételesség és az átmenetiség követelményeinek kell érvényesülniük. [14/2004. (V. 7.) AB határozat, ABH 2004, 241, 258] A jelzett ügyben a testület megállapította, hogy a tisztességes eljáráshoz és a védelemhez való jogból az következik, hogy a büntető hatóságok csak akkor lehetnek feljogosítva az ilyen eljárásra, ha olyan adatok birtokában vannak, amelyekből megalapozottan lehet következtetni a terhelt rosszhiszemű, az igazságszolgáltatás elkerülését célzó magatartására. [14/2004. (V. 7.) AB határozat, ABH 2004, 241, 259] A testület később újra foglalkozott a külön eljárással és a korábbi döntésére támaszkodva a külföldön ismert helyen lévő terhelttel kapcsolatos eljárás normáit a 166/2011. (XII. 20.) AB határozatában alkotmányellenesnek találta (ABH 2011, 545). Bár más okokból és összefüggések alapján, de a távollévő terhelttel kapcsolatos eljárás szabályait az
- 26/27 -
Alaptv.-nek megfelelőnek találta a 22/2014. (VII. 15.) AB határozatában, amikor is a másodfokú eljárás specialitásait mérlegelte (ABH 2014, 611).
A testület döntéseit figyelembe véve, a hatályos eljárási normák már részben összhangban állnak a jelzett alkotmányos követelményekkel. A Be. a távollévő terhelttel szembeni eljárás két típusát különbözteti meg: az egyik esetben a jogintézmény alkalmazására akkor van mód, ha a terhelt rosszhiszeműen kivonta magát az eljárás alól és a hatóság elé állítása nem vezetett eredményre,[19] míg a másik esetben a terhelt külföldön ismert helyen tartózkodik, azonban a nemzetközi, illetve európai bűnügyi együttműködés intézményei nem vezethetnek, nem vezettek eredményre.[20] A kivételesség mellett az átmenetiséget is biztosítja a jogalkotó azáltal, hogy a Be. 751. és 752. §-ai a bizonyítási eljárás megnyitását, a vádlott kihallgatását, illetve eljárási cselekmények elvégzését írják elő.
A Be. hatályos szabályozása az Alaptv.-nek megfelelően szabályozza azon esetet, amikor a terhelt rosszhiszeműen kivonta magát az eljárás alól és részvétele ezért nem biztosítható. Kritikával illethető azonban a kódex másik megoldása, mivel az továbbra is ellentétben áll a tisztességes eljáráshoz való joggal. Ahogy ugyanis az Alkotmánybíróság a 166/2011. (XII. 20.) AB határozatában megfogalmazta: a szabályozás csak abban az esetben egyeztethető össze az EJEE-vel, ha a külföldön ismert helyen tartózkodó terhelt szökésben van, azaz tudatosan vonja ki magát az igazságszolgáltatás alól, illetve ha egyértelműen lemondott a tárgyaláson való részvételi jogáról, és ha a szökésben lévő terhelt ellen távollétében kimondott ítélettel szemben perújításnak van helye, elfogatása esetén (ABH 2011, 545, 573). A Be. 755. §-a azonban az európai vagy nemzetközi együttműködés hiányát, visszás működését is eljárási alapnak tekinti, ami nem felel meg a kivételesség követelményének.
A korábbi tárgyalásról lemondás, jelenlegi nevén egyezség egy, a gyakorlatban kevésbé alkalmazott jogintézménye büntető eljárásjogunknak. Az egyezség intézménye, amely több-kevesebb hasonlóságot mutat az amerikai vádalku (plea bargaining) egyik típusával (sentence bargaining)[21] az eljárás gyorsítását oly módon biztosítja, hogy a terhelt beismeréséért cserébe eltekint a költséges és hosszadalmas tárgyalástól.
Az egyezség alapján folyó eljárást a bírósági tárgyalás hiánya különbözteti meg az általános perrendtől, a bíróság nyilvános ülésen dönt arról, hogy a vádlott követett-e el bűncselekményt. A tárgyaláshoz való jog azonban a tisztességes eljáráshoz való jog egyik legfőbb garanciális eleme. Az Alkotmánybíróság a 422/B/1999. AB határozatában kimondta, hogy a tárgyalásról lemondás a büntetőeljárás bírósági szakaszának egyszerűsítését és gyorsítását szolgáló olyan jogintézmény, amelyben az állam lehetőséget teremt a büntetőeljárás alá vont személy rendelkezési jogának érvényesülésére a bírósági eljárás formájának megválasztásában. A terhelt nem az ellene emelt vádnak a törvény által felállított független és pártatlan bíróság általi nyilvános elbírálásáról mond le, hanem csupán arról, hogy a bíróság az ellene emelt vádról a kontradiktórius tárgyalás keretében lefolytatott teljes körű bizonyítás alapján, az általa közvetlenül megvizsgált bizonyítékok egyenként és összességükben történő értékelése után döntsön. A testület kimondta, hogy a tárgyalásról lemondás jogintézménye - figyelemmel a nyilvános tárgyalás alkotmányos joga tekintetében az alkotmányos önrendelkezési jog eljárási vetületét képező rendelkezési jog elismerésére, valamint e rendelkezési jog gyakorlását övező, a tisztességes eljáráshoz való jogot biztosító eljárási garanciákra - nem sérti az Alkotmány 57. § (1) bekezdésének második fordulatát. (…) A tárgyaláshoz való jog alkotmányos alapjogáról, ezen belül a bíróság által közvetlenül felvett teljes körű bizonyításhoz való jogról le lehet mondani; a lemondásnak nincs az Alkotmányból levezethető akadálya, azaz nincs indok arra, hogy az alkotmányos alapjog tekintetében a terhelt rendelkezési joga eleve kizárt legyen. A terhelt tárgyaláshoz való joga nem tartozik az olyan abszolút alkotmányos eljárási jogok közé, mint az ártatlanság vélelme vagy a tisztességes eljáráshoz való jog. [422/B/1999. AB határozat, ABH 2004, 1316, 1317-1318] Az Alkotmánybíróság emellett a tárgyalásról való lemondást az emberi méltósághoz való jogból következő alkotmányos önrendelkezési szabadság eljárási vetületének titulálta. A bírói út igénybevétele ugyanis az igény jogosultja számára jogi lehetőség, s egyedül ő jogosult eldönteni, élni kíván-e ezzel az alaptörvényben biztosított jogával. Ezzel az indokkal találta alkotmányellenesnek az Alkotmánybíróság - az 1/1994. (I. 7.) AB határozatában (ABH 1994, 29.) - a polgári eljárásban az ügyész általános perindítási, fellépési, fellebbezési és a jogerős ítélet felülvizsgálatára irányuló általános indítványozási jogát.[22]
Fontos még a Bíróság gyakorlatára is utalni, amely szerint a bírósági eljáráshoz való jogból következik, hogy az egyén a bíróság döntését követelheti meg másokkal szembeni jogvitája esetén. A bíróság döntéséhez való jogosultság az érintett személyt arra is feljogosítja, hogy e jogról lemondjon, a lemondásnak viszont semmiféle kényszerelemet nem szabad tartalmaznia. Így például a strasbourgi gyakorlat szerint, ha a bírói út igénybevétele a jogosult számára komoly joghátránnyal járt volna, a lemondás nem egyeztethető össze az egyezmény követelményeivel.[23]
Az egyezség elődjének, a tárgyalásról lemondás elvi alapjainak vizsgálatán túlmenően az Alkotmánybíróság áttekintette az eljárás tisztességes voltát garantáló részletszabályokat, amelyeket alkotmány konformnak
- 27/28 -
tekintett. E körben ki kell emelni a testületnek azt a megállapítását, hogy az eljárás tisztességességét biztosító részgaranciák között felértékelődnek azok - az ügyészség alkotmányos szerepén alapuló - törvényi rendelkezések is, amelyek az ügyészt a közvádlói funkcióban is kötelezik a terhelt érdekeinek védelmére [422/B/1999. AB határozat, ABH 2004, 1316, 1321]. A magyar "vádalku"[24] intézményének is immanens feltétele, hogy a terhelt a bűncselekmény elkövetését beismerje, de az ilyen tartalmú vallomás önkéntességének és hitelt érdemlőségének megítélése nemcsak a bíróságtól, de az ügyésztől is körültekintést igényel. Az Alaptv. ugyan az ügyészségre alapvetően, mint az állam büntetőigényének érvényesítőjére tekint, azonban az alapvető jogok tiszteletben tartása és védelme e szervezetnek is alkotmányos kötelezettsége.
A Be. újításai közül talán az egyik legfontosabb az, hogy az egyezséget már az ügyészség és a védő is kezdeményezheti. A hatályos rendelkezéseket értékelve azonban sajnos azt kell mondanom, hogy a bizakodás ellenére az egyezség alkalmazása sem lesz elterjedtebb, mint a tárgyalásról való lemondás volt. Az igazi problémát az egyezség, mint külön eljárásnak az általános perrendhez fűződő - konkurens - viszonya adja. A Be. 499. §-ának (2) bekezdéséből következően az általános szabályok szerint a bíróságnak valamennyi büntetőügyben előkészítő ülést kell tartania. Az előkészítő ülés azzal tudja az eljárás gyorsítását szolgálni, hogy lehetővé teszi, hogy a vádlott a bűnösség beismerésével a költséges és hosszadalmas eljárás alól szabaduljon. A külön eljárás és az előkészítő ülés esetében is azonos, hogy az eljárás gyorsítása a terhelt beismerő vallomásától és a tárgyalásról való lemondástól függ. Van azonban egy rendkívül jelentős különbség a két eljárásrend között. Mégpedig az, hogy a Btk. 83. §-ának (1) bekezdése kizárólag az egyezség alkalmazása esetén biztosítja az enyhébb szankciókat.
A terhelt valóban érdekelt a külön eljárás indítványozásában, azonban kétséges, hogy ugyanez az ügyészség oldalán is fennáll-e. A nyomozó hatóságnak és az ügyésznek továbbra is teljes körű nyomozást kell lefolytatnia, amely után felmerül a kérdés, hogy miért állapodjon meg az ügyész és biztosítsa ezzel az enyhébb joghátrány alkalmazását, ha legfeljebb a másod- vagy harmadfokú eljárást tudja megspórolni? Az eddigi jog- gyakorlatból kiindulva kétséges, hogy megváltozik-e az ügyészségnek e külön eljáráshoz fűződő viszonya. Abban az esetben pedig, ha az ügyészség az egyezséget nem fogadja el és vádat emel, akkor a gyorsításhoz fűződő érdek már a vádlott oldalán szűnik meg. Kérdéses, hogy miért ismerje be a bűnösségét a terhelt már az előkészítő ülésen, ha ezt később, az eljárás elhúzódása esetén is megteheti, amikor a beismerés mellett már az időmúlásra is hivatkozhat. További problémát okoz az is, hogy ha a terhelt a bűnösségét beismeri, de a tárgyalásról nem mond le, az eljárást ugyanúgy az általános szabályok szerint kell lefolytatni, amikor is a fellebbezési jog sem korlátozott.
Az egyezséghez hasonlóan a büntetővégzés meghozatalára irányuló eljárás esetén a bíróság nem tárgyaláson dönt a terhelt büntetőjogi felelősségről. Amíg azonban egyezség esetén a bíróság nyilvános ülésen határoz, azaz a terhelttel személyesen is találkozik, büntetővégzés meghozatalakor ez hiányzik. Jelentékeny különbség, hogy míg az eljárásnak az egyezség szabályai szerinti lefolytatásához a terhelt és az ügyész egyetértése szükség, addig a bíróság az ügyész indítványának hiányában hivatalból, tárgyalás mellőzésével is hozhat döntést.
Az Alkotmánybíróság a 67/1995. (XII. 7.) AB határozatában a tárgyalás mellőzésének szabályait a pártatlan bírósághoz való joggal való összefüggésben is vizsgálta. A testület kimondta, hogy nem sérti a pártatlan bírósághoz való alkotmányos alapjogot az, hogy a "tárgyalás mellőzése" külön eljárásban az iratok alapján büntetést kiszabó bíró folytatja le az elsőfokú tárgyalást, ha a felek az iratok alapján hozott határozatban nem nyugszanak meg és a tárgyalás tartását kérik [67/1995. (XII. 7.) AB határozat, ABH 1995, 346, 347]. A testület bár döntésében a jogintézmény történeti előzményeivel és a nemzetközi vonatkozásaival is foglalkozott, azonban azt más összefüggésben nem értelmezte.
Nyilvánvaló, hogy a büntetővégzés meghozatalára irányuló eljárás intézményének az Alaptv.-nyel való összhangja önmagában az Alkotmánybíróságnak a tárgyalásról lemondás kapcsán részletezett megállapításai alapján nem ítélhető meg, de az abban foglaltak segítségül szolgálhatnak. A testület az idézett döntése értelmében a tárgyaláshoz való jog nem tekinthető abszolút jellegű jognak, ezért amennyiben a korlátozás szükséges és arányos, úgy az alkotmányosnak is tekinthető. A teszt alkalmazása szempontjából a szükségességet az eljárás időszerűségéhez fűződő jog alapozza meg, míg az arányosság a jogintézmény kivételessége és az átmenetisége kapcsán ítélhető meg. A Be. 740. §-a értelmében a bíróság kizárólag egyszerű megítélésű ügyben a beismerő és az adott ügyben fogva nem lévő terhelttel szemben hozhat határozatot, de döntésében végrehajtandó szabadságvesztést vagy elzárást nem alkalmazhat. Emellett kérelemre vagy sikertelen kézbesítés esetén - hivatalból - tárgyalást kell tartania.[25]
- 28/29 -
A tárgyalás tartására irányuló kérelem nem minősül fellebbezésnek és a továbbiakban az eljárásban súlyosítási tilalom is beállhat. Emiatt büntetővégzéssel csak meghatározott körben lehet a terhelt felelősségéről döntést hozni azzal a kitétellel, hogy ha a felek a döntéssel nem értenek egyet anélkül kérhetik a tárgyalás tartását, hogy azzal a későbbi fellebbezési joguk elenyészne. Utalnom kell arra is, hogy a tárgyalás tartása iránti kérelem - a határidőn túlmenően - sem alaki, sem tartalmi feltételhez nincs kötve, így bármely okból sérelmezi a terhelt vagy védője a döntést, a bíróság köteles tárgyalást tűzni. A Be. 745. § (3) bekezdése bár lehetővé teszi az indítványozó felhívását a kérelem indokolására, de ennek elmulasztása következménnyel nem jár.
A Be. lényegében elődjének megfelelően szabályozza a büntetővégzés meghozatalára irányuló eljárást, így valamennyi garanciát megtart. A szabályozásban azonban pozitív nóvumokat is felismerhetünk, amelyek úgy képesek szolgálni az eljárási időszerűségét, hogy közben további jogkorlátozással nem járnak. Így már más ügyben fogva lévő terhelttel szemben is hozható tárgyalás mellőzésével döntés, illetve három évnél nem súlyosabb szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmények esetén beismerés hiányában is születhet büntetővégzés. A szabadlábon lévő terhelt kitétel feleslegesen korlátozta a jogintézmény alkalmazási körét, a beismerés kapcsán pedig megjegyzendő, hogy az ügynek továbbra is egyszerű megítélésűnek kell lennie. Egy büntetőügy pedig egyszerű lehet akkor is, ha a terhelt tagadta felelősségét és bonyolult lehet akkor is, ha beismerő vallomást tesz.
E külön eljárás bevezetését - hasonlatosan a korábbi kiemelt jelentőségű büntetőügyekhez - számtalan szakmai kritika fogadta. Úgy vélem nem alaptalanul.[26] A kritikák közül egyet kívánok kiemelni: a védelemhez való gyakorlása szempontjából jelentőséggel bíró nyelvhasználat kérdését. A régi Be. 542/K. §-a értelmében ugyanis a határzárral kapcsolatos bűncselekmények miatt folytatott eljárásokban a vádirat és a bíróság határozatának fordítása iránt nem kellett intézkedni. Bár a korábbi szabályozás nem ütközött sem az Alaptv.-be, sem az EJEE vagy a PPJE vonatkozó alpontjába, hisz a vádról való tájékoztatás nincs írásbeli formához kötve[27], de mégis üdvözlendő, hogy a jogalkotó átgondolta a szabályozást és a Be. 833. §-a már a terhelt jogaként határozza meg azt, hogy a vádirat vagy az ítélet lefordításáról lemond-e.[28]
Tanulmányom bevezetőjében úgy fogalmaztam, hogy a hatékonyság nem állhat szemben a jogbiztonsággal, vagyis az eljárási garanciák csorbulása nem engedhető meg pusztán a statisztikai adatok javítása végett. Azonban a kifejtettek alapján az is megállapítható, hogy az időszerűség érdekében lehetőség van egyes eljárási jogosultságok korlátozására, ha az szükségesnek és arányosnak nevezhető. Az előzőekben bemutatott külön eljárások számtalan tanulságos példát szolgáltatnak a kényes egyensúly megtalálásának nehézségéről. Az általánostól való eltérés egyaránt eredményezhet észszerű és rapid eljárást, azonban nyilvánvalóan jelentékeny alkotmányossági buktatókat is rejt magában. A tárgyalás előkészítő szakának hiánya, a vádlott távolléte, a tárgyalás elmaradása olyan kihívások, amelyeket úgy kell kezelnie a jogalkotónak, hogy közben az eljárás tisztességes jellege is megmaradjon.
Teljes megelégedésről azért nem beszélhetünk, mert hiába állnak rendelkezésre a külön eljárások, alkalmazásuk a nyomozó hatóság, az ügyészség és a bíróság belátásán és akaratán is múlik. Emiatt az észszerű időn belüli tárgyaláshoz való jog garantálása szempontjából legalább akkora, ha nem nagyobb jelentősége van a nyomozó hatóság tagjai, az ügyészek és a bírák felkészítésének és képzésének, a szervezési és vezetői teendők megfelelő ellátásának, mint az alkotmánykonform szabályozás megteremtésének. ■
JEGYZETEK
[1] LAJTÁR István: A fiatalkorúakkal szembeni büntetőeljárások időszerűségének vizsgálatáról. Ügyészek Lapja, 15. évf., 2008/4., 5.
[2] Az Alk. 57. §-a (5) bekezdése ugyan utalt az észszerű időn belüli elbírálás követelményére, de arról csak a jogorvoslati joggal összefüggésben szólt.
[3] RÓTH Erika: Az eljárási jogok. A tisztességes eljáráshoz való jog. In: HALMAI Gábor - TÓTH Gábor Attila (szerk.): Emberi jogok, Budapest, Osiris Kiadó, 2008. 703.
[4] Ld. 58/1995. (IX. 15.) AB határozat [ABH 1995, 289.]
[5] SÓLYOM László: Az alkotmánybíráskodás kezdeti Magyarországon. Budapest, Osiris Kiadó, 2001. 544.
[6] Ld. 67/1995. (XII. 7.) AB határozat [ABH 1995, 346.], 49/1998. (XI. 27.) AB határozat [ABH 1998, 372.]
[7] Az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XXI. ülésszakán, 1996. december 16-án elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya kihirdetéséről szóló 1976. évi 8. törvényerejű rendelet
[8] Az Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyv kihirdetéséről szóló 1993. évi XXXI. törvény.
[9] Ld. Baggetta v. Italy (10256/83, Judgement of 25, June 1987), Scopelliti v. Italy (15511/89, Judgement of 23 November 1993), Mitap and Müftüoglu v. Turkey (15530/89, 15531/89, Judgement, 25 March 1996], Pélissier and Sassi v. France (25444/94, Judgement, 25 March 1999)
[10] NAGY Anita: A tisztességes eljáráshoz való jog az Emberi Jogok Európai Bírósága Magyarországgal kapcsolatos gyakorlatában, különös tekintettel az észszerű határidő követelményére. Debreceni Jogi Műhely, 2011/8. [http://www.debrecenijogimuhely.hu/archivum/3_2011/tisztesseges_eljarashoz_valo_jog_esszeru_hatarido_kovetelmenye/ (utolsó megnyitás: 2018. szeptember 29.)]
[11] RÓTH i. m. 712-713.
[12] Ld. Bodon v. Hungary (16412/05, Judgement, 30 October 2007), Kálovits v. Hungary (26958/04, Judgement, 30 October 2007), Sárközi v. Hungary (40354/04, Judgement, 27 November 2007), Kulcsár v. Hungary (37778/04, Judgement, 24 January 2008), Győző Nagy v. Hungary (38891/06, Judgement, 30 March 2010), Medgyes and Rusz v. Hungary (14308/07, Judgement, 8 June 2010), Hesz v. Hungary (39382/06,Judgement, 30 November 2010) és Potapenko v. Hungary (32318/05, Judgement, 01 February 2011).
[13] NAGY Anita: A büntetőügyek elhúzódásának okai. Publicationes Universitatis Miskolciensis. Sectio Juridica et Politica. 2008. Tomus 26/2. 521.
[14] BÁNÁTI János et al.: Büntető eljárásjog. Budapest, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., 2003, 459.
[15] TARR Ágnes: A büntetőeljárás egyszerűsítésének alkotmányjogi kérdései, különös tekintettel az úgynevezett külön eljárásokra. Collectio Iuridica Universitatis Debreceniensis, 5. évf. 2005/5. 238.
[16] Ld. NAGY Anita: Összehasonlító büntető-eljárásjog, különös tekintettel a külön eljárásokra. Publicationes Universitatis Miskolcinensis. Sectio Juridica et Politica, 2009, Tomus 27/2. 429.
[17] Ld. 25/1991. (V. 18.) AB határozat, ABH 1991, 414.
[18] HEVÉR Tibor: Rendhagyó nyomozási bíró? A bíróság elé állítás jelene és jövője. Debreceni Jogi Műhely, 2012/2.
[http://www.debrecenijogimuhely.hu/archivum/2_2012/rendhagyo_nyomozasi_biro/ (utolsó megnyitás: 2018. szeptember 29.)]
[19] Be. CI. Fejezet.
[20] Be. CII. Fejezet.
[21] Ld. BÓKA János: 'To delay justice, is injustice' - Az észszerű időtartam követelményének összehasonlító vizsgálata. in: BADÓ Attila (szerk.): A bírói függetlenség, a tisztességes eljárás és a politika. Összehasonlító jogi tanulmányok. Budapest, Gondolat Kiadó, 2011. 142.
[22] RÓTH i. m. 705.
[23] RÓTH i. m. 705., illetve l. Deweer v. Belgium (6903/75, Judgment of 27 February 1980)
[24] A névválasztás talán nem túl szerencsés, mivel a jogtudomány képviselői között eddig is vita folyt arról, hogy a konszenzuális elemeket magában foglaló tárgyalásról lemondást, illetve további jogintézményeket lehet-e például a vádalku kifejezéssel illetni. E körben lásd HERKE Csongor: Megállapodások a büntetőperben. Monográfia, Pécs, 2008, 127., SZILVÁGYI Attila: Vádalku jellegű jogintézmények a büntetőeljárásban. In: Kahler Frigyes (szerk.): Büntetőjogi tanulmányok V. Veszprém,MTA Veszprémi Területi Bizottsága, 2004. 104-108., DÉRY Kinga: Vádalku vagy amit annak neveznek. Collega. Szakmai folyóirat joghallgatók számára. 1998/5. 10., BÓCZ Endre: Az ún. vádalkuról. Belügyi szemle, 33. évf. 1995/10. 10., vagy PÁPAI-TARR Ágnes: Vádalku - az amerikai és a magyar valóság. Jogelméleti szemle, 2011/1, 10. [http://jesz.ajk.elte.hu/papai45.html (utolsó megnyitás: 2018. szeptember 29.)]
[25] A kézbesítési vélelem problematikáját az Alkotmánybíróság a 46/2003. (X. 16.) AB határozatban (ABH 2003, 488.) vizsgálta és a jogintézményt az eljárások észszerű időn belüli befejezésével is összefüggésbe hozta.
[26] Ld. BÉRCES Viktor: A határzárral kapcsolatos bűncselekményekre vonatkozó eljárási szabályokról - de lege ferenda. Eljárásjogi Szemle, 2. évf. 2017/2. 45-51., illetve BARTKÓ Róbert: Észrevételek a határzárral kapcsolatos bűncselekmények szabályozásához. Ügyészek Lapja, 23. évf. 2016/2. 5-14.
[27] RÓTH i. m. 724.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző alügyész (Békéscsabai Járási Ügyészség)
Visszaugrás
