Az uniós polgárság az Európai Unió tagállamainak állampolgárságához kapcsolódó jogintézménye, melyet a Maastrichti Szerződés iktatott be az Európai Közösséget létrehozó szerződésbe, ahová egyúttal az uniós polgárokat megillető politikai jogok is kerültek.[1] Az uniós polgársághoz kapcsolódó konzuli védelemhez való jog egyfajta különleges státuszt élvez az uniós polgároknak biztosított jogok között, ugyanis annak érvényesítésére a tagállamok nem az Unió határain belül, hanem harmadik államok területén lépnek fel, egymás állampolgárainak érdekvédelme síkján. Részben ebből fakadóan, részben pedig a konzuli védelem sajátos tagállami alkotmányos szabályozásainak köszönhetően, számtalan kérdés merül fel e jog biztosításának módja, megvalósulásának hatékonysága kapcsán. Jelen tanulmány ezen felmerülő kérdések boncolgatására, válaszok keresésére vállalkozik.
Hogy mit is jelent az uniós polgárok konzuli védelemhez való joga alapjogi szinten, annak eldöntéséhez elkerülhetetlen magának az uniós polgárság jogintézményének vizsgálata. Ezzel szoros kapcsolatban szót kell ejteni az uniós jog közvetlen hatályáról, illetve jelen esetben elsődlegesen a konzuli védelemhez való jogot biztosító rendelkezések értelmezéséről.
Az uniós jog már a Közösség kialakulását követő korai szakaszban hamar elhatárolta magát a nemzetközi szervezetek működését irányító és arra jellemző nemzetközi jogtól. Az elvi jelentőségű Vand Gend en Loos[2] ügyben az Európai Bíróság rávilágított arra, hogy a tagállamok az uniós jog létrehozásával egy merőben új jogrendszert alkottak meg, mely lényegében nem hasonlítható egy, már létező jogrendszerhez sem. Az általános nemzetközi jogi jogforrásokhoz való viszonyát tekintve az egyik legnagyobb eltérése és sajátossága az uniós jognak, hogy míg a nemzetközi jogban a nemzetközi szerződések a csatlakozó államokra nézve teremtenek jogokat és kötelezettségeket, addig az Európai Közösség, majd ezt követően az Európai Unió Alapszerződései nem kizárólag a tagállamokra vonatkozó rendelkezéseket tartalmaznak, de a tagállami állampolgárokra is megállapítanak jogokat illetve kötelezettségeket.[3]
Az uniós jog és a tagállamok jogrendszerének viszonyát két általánosan elfogadott elv határozza meg, mely elvek kimunkálása az Európai Bíróság esetjogához köthető: az uniós jog elsőbbsége a tagállamok jogrendszereivel szemben, valamint az uniós jog közvetlen hatálya. Utóbbi szerint az uniós jog valamely rendelkezésére magánszemélyek tagállami bíróság előtt hivatkozhatnak. A már említett Van Gend en Loos ügyben a Bíróság kimondta, hogy a közösségi jog nem korlátozódik a tagállamok, valamint a közösségi intézmények közötti viszonyra, hanem a magánszemélyek által is hivatkozható, közvetlenül kikényszeríthető jogként létezik.[4] A Bíróság ezzel a döntésével az uniós polgárok szemszögéből tulajdonképpen az uniós jog által egy olyan közjogi hatalom érvényesülésére adott alapot, mely közvetlenül teremthet jogokat és kötelezettségeket irányukba. Ez a lépés lényegében az uniós polgárokat immáron az integráció teljes jogú szerepvállalóivá emelte, amennyiben az állampolgárok a tagállami bíróságok előtt is hivatkozhatnak az Alapszerződésekben lefektetett jogokra valamint kötelezettségekre.[5]
Az uniós polgárok ilyen mélységű bevonása az integrációs folyamatba természetesen az Európai Közösség kialakulásának fázisait tekintve nem valósult meg első körben, lévén az integráció egy gazdasági jellegű szerveződés, melynek legfőbb célja tagállami piacok közötti határok lebontása volt. Az Európai Gazdasági Közösség (továbbiakban: EGK) legfontosabb célkitűzése egy közös belső piac és ennek létrehozásához valamint működtetéséhez szükséges politikák megteremtése és alkalmazása. Az EGK Alapító Szerződése mindössze annyiban tért ki a tagállamok polgárainak védelmét érintő kérdésre, amennyiben a záró rendelkezésének 220. cikkében felszólítja a tagállamokat, hogy szükség esetén folytassanak tárgyalásokat egymással annak érdekében, hogy az állampolgáraik javára azok védelmét megfelelően biztosítsák, ugyanolyan feltételekkel, mint amelyeket minden egyes állam a saját polgárának biztosít.[6]
Miután az EGK célkitűzései kifejezetten gazdasági jellegűek voltak, ezért az állampolgárok jogainak és ér-
- 27/28 -
dekeinek védelmére vonatkozó tagállami gyakorlatokat nem kívánta közelíteni, s nem is fogalmazott meg erre irányuló jövőbeni jogalkotási szándékot. Ugyanakkor már itt is megfigyelhető a tagállami állampolgárok közötti megkülönböztetés tilalmának megjelenése, az egyenlő elbánás, ami túlmutat a kizárólagos gazdasági politika és az ehhez társuló közös politikák kialakításán és egy szélesebb körű együttműködés jövőbeni megvalósulásának előképét testesíti meg. Ennek folyományaként a tagállamok már az 1973-as koppenhágai csúcsértekezleten elfogadják az "Európai identitás" című nyilatkozatot, amelyben az EGK tagállamainak állam- és kormányfői kinyilvánítják, hogy a Közösség célja az európai civilizáció védelmezése és megőrzése, s külön kiemelik a képviseleti demokrácia, a törvény uralma, a társadalmi igazságosság, és az emberi jogok tiszteletben tartása alapvető elvének érvényesülését a Közösségen belül.[7] Az elvek iránti elkötelezettséget hűen szemlélteti az 1974-es párizsi csúcson született döntés is, amely megfogalmazta az Európai Parlament képviselőinek általános és közvetlen választásának követelményét is. Az Európai Tanács 1985-ös milánói ülésén a Bizottság által előzetesen felállított "Polgárok Európája" jelentését,[8] melynek célja egy olyan közös azonosságtudat megteremtése az állampolgárokban, aminek eredményeként egy egységes állampolgárság létrehozására kerülhet sor. Kitér többek között a Közösség belső határain belül történő határ- és vámellenőrzési eljárástól mentes személyforgalomra, amely a polgárok az integráció határain belül szabad mozgásához való jogosultságára helyezi a hangsúlyt, megerősíti annak közvetlen hatályát és jogi természetét, ezzel is rávilágítva, hogy többről van szó, mint a munkavállalók szabad mozgásáról és a letelepedés szabadságáról, mely kizárólag gazdasági szempontból közelít az egyénekhez.[9]
Miután az Európai Közösségek fókuszpontja az integráció előrehaladtával nem tisztán gazdasági célokra irányult, egyre világosabbá vált, hogy az uniós jog - a már említett alapelvek kimunkálásával - alkalmas arra, hogy a tagállami állampolgárokra közvetlen módon jogokat ruházzon és kötelezettségeket teremtsen. Az uniós jog azonban nem kizárólag az elsődleges jogot alkotó szerződésekből épül fel, hanem annak szerves részét képezik és tekintélyes hányadát jelentik a másodlagos jogforrások is. A másodlagos jogi aktusok megalkotásakor előtérbe kerülő szupranacionális jelleg, valamint az elsődleges jogalkotásban továbbra is elvi éllel jelen lévő államközi jelleg ily módon az uniós polgárság kapcsán is szerepet játszik, mely alapján különbséget tehetünk az uniós polgárság közvetlen és közvetett dimenziója között.[10]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
