Már közel másfél évtizede nyugállományba vonultam, de egykori hivatásom - a közvádlói munka - kérdései iránt nem szűnt meg az érdeklődésem. A tömegtájékoztatás bőven szolgál lehetőségekkel, és más úton is van alkalom arra, hogy akit érdekel a büntető igazságszolgáltatás tevékenysége, képet alkosson arról, hogyan működik a jogalkalmazás. Így van lehetőség a szakmai véleményalkotásra, és ez indít arra, hogy több évtizedes tapasztalataim tükrében néhány gondolatot közreadjak.
1. Úgyszólván minden korszerű büntetőeljárási jogi kódexnek egyik fontos elve a vádelv. Nálunk a 2006. évi LI. törvény a Be. 2. § (1) bekezdésének eredeti szövegébe a "vád" szó elé beiktatta a "törvényes" szót, mint minőségi jelzőt is, és egy új (2) bekezdésben körülírta ennek követelményeit.[1]
A közvádlónak a büntető igazságszolgáltatásban elfoglalt helyével és szerepével foglalkozó nemzetközi dokumentumok[2] a legfontosabb feladatok egyikének - ha ugyan nem a legfontosabbnak - minősítik a vádemelésről való döntést, hiszen ez az, aminek eredményeként a büntető igazságszolgáltatásnak egyáltalán foglalkoznia kell az üggyel.
A Be. 216. § (1) bekezdése felsorolja a közvádló lehetséges döntéseit. A döntés feltételezi az iratok több szempontból történő vizsgálatát. Így: a) megtartották-e a bizonyítási eszközök felkutatására és rögzítésére vonatkozó előírásokat az eljáró hatóságok, tehát az egyes bizonyítási eszközök egyáltalán felhasználhatóak-e, b) beszerezték-e valamennyi lehetséges, ügyre tartozó és szükséges bizonyítási eszközt. Ha mindkét kérdésre igenlő a válasz, akkor vizsgálandó, hogy c) melyek a felhasználhatónak ígérkező bizonyítékok szerint az igazolhatónak látszó tények, és végül d) ezeket a számításba jövő bűncselekmények anyagi büntetőjogi szabályaihoz mérve is át kell gondolni.
Fontos kérdés, hogy milyen mérce szerint dönthet a közvádló úgy: az adott ügyben a bizonyítandó tények igazolhatónak ígérkeznek - tehát (elvileg) vádat lehet emelni?
E téren a vélemények megoszlanak. Nem tartom feladatomnak, hogy a különféle véleményeket részletezzem, mert ez a vádemelésről szóló döntésnek, és nem a vádiratszerkesztésnek a problematikájához tartozik. Ami bizonyos: a közvádló nem alapozhat vádat olyan tényre, amelyet személy szerint valótlannak tart, hiszen ez bűncselekmény lenne, és a törvény tilalma folytán kétséges tényt sem tehet a vád alapjává.[3] A vád megalapozottságának a mércéje a manapság uralkodó álláspont szerint a bíróságnak a tényeket illetően várható döntése, azaz akkor jöhet szóba a vádemelés, a közvádló úgy látja: amennyiben a tárgyaláson minden úgy hangzik el, ahogyan a rendelkezésére álló iratok szerint várható, ésszerű érvekkel meg tudja majd győzni a bíróságot is, hogy a vád tárgyává tett tények igazak.[4]
A közvádlónak, persze, már a tárgyalás előtt is lehet az a személyes meggyőződése, hogy a döntése alapjául elfogadott bizonyítási anyag a valóságot tükrözi, és tarthatja valószínűtlennek azt, hogy ez érdemben változzék majd a tárgyaláson. Kizártnak azonban aligha tekintheti, hiszen azt tudja, hogy ott feltétlenül bővül, mert azok a vallomások, amelyek ismeretére épített, szóban is elhangzanak majd, s a vallomástétel közbeni metakommunikáció is kiegészíti a bizonyító erő megítéléséhez rendelkezésre álló információs bázist. Még akkor is érheti tehát meglepetés, ha maga végezte a nyomozást; ha pedig csak mások által szerkesztett jegyzőkönyvekből dolgozott, a kockázat még nagyobb.
Amennyiben arra a véleményre jut, hogy a bizonyíthatónak ígérkező tények szerint a gyanúsított büntetőjogi felelősséggel járó tett(ek)et valósított meg,[5] jogpolitikai szempontú mérlegelés eredményeként határozható meg a további teendő: bíróság elé kell-e az ügyet terjeszteni, vagy elegendőnek mutatkozik olyan intézkedés is, amely felől a közvádló maga is rendelkezhet.[6]
- 11/12 -
Ez az az eljárásjogi helyzet, amelyet a következőkben vizsgálunk.
A "vád" - fogalmilag - a vádlónak a bírósághoz intézett nyilatkozata, amelyben tényszerűen állítja, hogy a kellő azonosító adatokkal meghatározott vádlott tüzetesen megjelölt büntetőjogi tilalomba ütköző cselekményt követett el, ígéri, hogy ezt bebizonyítja, és kéri miatta a vádlott büntetőjogi felelősségének megállapítását, - többnyire bűnösségnek kimondását, valamint büntetés alkalmazását. Ez a nyilatkozat a törvény szerint a vádlott személyét és a tényeket tekintve köti a bíróságot, és ennyiben meghatározza az eljárás kereteit, bár a vádlónak van rendelkezési joga annyiban, hogy az elsőfokú bíróság tárgyalása során további tényeket is vád tárgyává tehet - azaz tárgyi értelemben kiterjesztheti a vádat - és a jogi értékelését is megváltoztathatja, no meg egészben vagy részben el is ejtheti azt. A tények jogi megítélésében azonban a bíróságot a vádló álláspontja nem köti.
2. Az utóbbi években egyre gyakrabban találkozhatunk a - korábban szinte ismeretlen - "büntetőigény" kifejezéssel a szakmai közleményekben, sőt, az Alaptörvény 29. cikk (1) bekezdése a legfőbb ügyész és az ügyészség teendőjeként "az állami büntetőigény" érvényesítését nevezi meg.
Az "igény" fogalmáról valaha jogelméleti tananyagban esett szó. A gondolatmenet a következő volt: A jogszabályban elvontan körülírt tényállás megvalósulása esetén a tárgyi jog által megengedett lehetőség az érdekelt számára alanyi joggá (jogosultsággá) válik, és így a tárgyi jognak és a tények alakulásának a függvényében létrejön egy objektív jogi helyzet. A jogosultság érvényesítése végett a jogosult követelést támaszthat, de ez nem kötelező akkor sem, ha tudatában van neki. Ha azonban szubjektív (emocionális) késztetést érez arra, hogy a követelést érvényesítse, akkor az igényként jelenik meg.
Ezt a gondolati konstrukciót a büntetőjogra meglehetősen nehéz alkalmazni.[7] A sérelem megtorlására irányuló ösztönzés már évszázadokkal ezelőtt az államfejlődés eredményeként büntetőhatalom - "ius puniendi" - néven felségjoggá nemesült. Az abszolút uralkodó ezt igénye szerint gyakorolta; akkor, azt és úgy büntetett, akit helyénvalónak tartott megbüntetni. Ha a törvényesség és az igazságosság is érvényesült, az az uralkodó külön említésre méltó erényének minősült.
A hatalommegosztás elvén felépülő demokratikus állam személytelen szervezet. Nincs pszichikuma, így érzelmi szférája sincsen. "Szellemi élete" szociálpszichológiai jelenségekben és folyamatokban, gyakorlati tevékenysége pedig a különböző rendeltetésű állami szervekben alkalmazott emberek rendezett, összehangolt munkája révén valósul meg. Általános működési elve a joguralom (a "Rule of Law"), azaz a jog szabályai egyaránt kötik a társadalom tagjait és - bár más függelmi rendszerben - az állam különféle szerveiben alkalmazott, és az állam nevében cselekvő embereket, vagyis az államot.
A ius puniendi, a büntetés (alkalmazásának) joga itt is felségjog. A büntetés célja a társadalom védelme.[8] Az állam a békés társadalmi együttélés, a társadalom tagjai jogainak védelme érdekében politikai kötelezettségként törekszik a bűnözés visszaszorítására. Ennek egyik - nélkülözhetetlen, bár a tudományos tapasztalatok szerint mérsékelt hatékonyságú - eszköze a büntetőjogi büntetés.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
