Hogyan létezhet egy jogi kötelezettségeket megállapító egyezmény szuverénként tételezett államok között? Ez a kérdés bármely nemzetközi szerződés kapcsán felvethető, és ha jogbölcseleti jellegét feloldva gyakorlati problémaként fogalmazzuk meg, akkor a lényegét az a dilemma jelenti, hogy vajon a szuverén államok miért tartják tiszteletben az általuk kötött nemzetközi szerződéseket - már, ha valóban így járnak el - egy decentralizált nemzetközi rendszerben. Pacta sunt servanda vagy inkább pacta non sunt servanda? Ki vagy mi a nemzetközi szerződések őre?
A pacta sunt servanda maximát bővíteni szükséges, helyes megfogalmazása lex internationalis est servanda.[1] Ennek ellenére a továbbiakban is az eredeti, szűkebb értelemben használom. Ennek az oka nem elsősorban a hagyomány tisztelete, hanem az, hogy a nemzetközi szerződések formájában vállalt kötelezettségek végrehajtása tekintetében szeretnék következtetésekre jutni.
Az 1971. évi londoni konferencia, - amelyen az Egyesült Királyság, az Észak-Német Szövetség, az Osztrák-Magyar Monarchia, Olaszország, Oroszország és Törökország vett részt, január 17-i jegyzőkönyve szerint a nagyhatalmak képviselői kijelentették, hogy a nemzetközi jog tényleges alapelve, hogy egyetlen hatalom sem mentesítheti magát valamely szerződésen alapuló kötelezettsége alól.[2] Ahogyan egy polgári jogi szerződés esetén is szükséges, hogy a felek meggyőződése kontraktusuk kötelező erejéről visszavezethető legyen egy azt kimondó jogi parancsra, amely a magánjogi rend alapja, ez egy nemzetközi szerződés esetén is így van. A részes felek egyetértése egy nemzetközi szerződés jogi kötelező erejének nem elégséges alapja. Ahhoz szükséges a tagság a nemzetközi közösségben, amely kötelezőnek ismeri el az államok nemzetközi szerződéseit, és ez igazolja a szerződéskötési gyakorlat érvényességét. Ha az államok a nemzetközi kapcsolatok racionálisan kalkuláló szereplői, akkor nemcsak abban érdekeltek, hogy a partnereik a velük szemben fennálló szerződéses kötelezettségeiket tartsák be, de "minden egyes államnak - legalábbis normális körülmények közepette - érdeke fűződik magának a nemzetközi jogrend egészének a fenntartásához is."[3] Ha minden egyes állam esetében ez a helyzet, akkor a nemzetközi közösség, mint olyan is ugyanúgy érdekelt olyan koncepciókban testet öltve, mint az erga omnes, illetve a jus cogens.[4]
Alapvető jelentőségű, tehát, hogy nem csupán a részes felek, hanem az államok közössége, mint olyan is jogilag kötelezőnek tekinti a nemzetközi szerződéseket.[5] (Ezt bi-
- 425/426 -
zonyítja az is, hogy a szerződéseket be kell iktatni az ENSZ Főtitkáránál.[6]) Az államok közösségének ilyen "meggyőződése"[7] testet is ölthet, még hozzá a pacta sunt servanda alapvető normájában. Ezt az értelmezést erősíti a nemzetközi kapcsolatok konstruktivista iskolájának belátása is. "A konstruktivizmus alaptétele, hogy a nemzetközi kapcsolatokat nem vagy nem csak materiális struktúrák alakítják, hanem a nemzetközi politikáról szóló alapvető feltevések, mint az államok világának anarchiája..."[8] Ilyen konstrukció a pacta sunt servanda tétele is.
Ha elméleti konstrukcióban gondolkodunk, akkor a nemzetközi jogrendnek ez a normája már nem vezethető vissza egy felsőbb normára, maga a legfelső norma.[9] A pacta sunt servanda tehát az alapnorma. Az államoknak oly módon kell eljárniuk, ahogy korábban szokás szerint eljártak, betartva az általuk kötött nemzetközi szerződéseket.[10] Az államoknak azért kell tiszteletben tartaniuk a nemzetközi jogot, mert általában így cselekszenek, amely (eredetileg) a szokásjogban megjelenő tétel. Ezt fejezi ki a pacta sunt servanda elve, mint a nemzetközi jog elsődleges normája. Persze elmondható, hogy az alapnorma azt ismétli meg, hogy az államoknak, amelyek főszabályként betartják a nemzetközi jog szabályait, e szabály szerint be kell tartaniuk ezeket a szabályokat.[11] Kérdés azonban, hogy szükségtelen-e ez a megkettőzés, mivel a nemzetközi szokásjog általánosan elismert meghatározása szükségesnek tekinti a megkettőzést. Ahhoz ugyanis, hogy szokásjogi szabály létéről beszélhessünk, nem elég, hogy az államok meghatározott magatartást tanúsítanak, azaz betartanak egy normát; az államok jogkövető magatartásához az is szükséges, hogy a normát abban a tudatban tartsák be, hogy az rájuk nézve nemzetközi jogilag kötelező, az opinio iuris fogalma ezt fejezi ki.
Az alapnorma mint az érvényesség végső forrása a megkérdőjelezhetetlen abszolútum képzetét kelti, így akár teológiai reminiszcenciákat is idézhet, vagy "metafizikai hivatkozásként"[12] tűnhet fel. A szociológiai értelmezés számára azonban felhívja a figyelmet a jogkövetés egy döntő momentumára. Közelebbről arra, hogy az emberi társadalmak rendezettségének fenntartásához szükség van egy olyan tudatra, amely szerint az egyéneknek, illetve szervezeteiknek, ideértve az államokat is, az e rendezettség garantálására létrehozott normák szerint kell eljárniuk. Lehetséges, hogy itt valójában a normatív tudatról van szó, a tétel azonban ezt a valóságelemet Kelsennél a rendszer koherenciájának megőrzése érdekében szokásjogi alapnormaként fejezi ki.[13] Az államnak nem lehet normatív tudata, de döntéshozóinak igen.[14] Optimális esetben pedig a jognak - így a nemzetközi jognak - való engedelmesség az állam szervező elve és bevett gyakorlata lehet a jogállamiság eszméjének megfelelően. A kérdés az, hogy ez a normatív tudat meddig áll ellen az ellene ható érdekeknek? A válasz, amely egy fontos belátáson, illetve a gyakorlatból egyaránt levont következetésen nyugszik, optimista felütéssel, az, hogy 1945 után a legalább relatíve rendezett, kiszámítható viszonyokban érdekelt államoknak általában nem volt komoly probléma a pacta sunt servanda elfogadása és alkalmazása.[15] Így a pacta sunt servanda a nemzetközi jogi normának történő engedelmességben megnyilvánuló együttműködési szándék kifejezője. Fogalmazhatunk persze úgy is, hogy a pac-
- 426/427 -
ta sunt servanda az engedelmességre irányuló gyakorlat szimbolikus kifejezője.
Akárhogyan is, a pacta üzenete egyértelmű, a szerződéseket teljesíteni kell. Egyes felfogások szerint túl egyértelmű, mert nem mond semmit arra az esetre, ha például a szerződéskötéskori körülmények alapvetően megváltoztak, így csak a rebus sic stantibus klauzulával együtt van valódi értelme, ami ugyan csökkenti az előző tétel normatív parancsának egyértelműségét és határozottságát, de értelmesebbé teszi azt.[16] Nos, ez igaz, de a jog aligha kerülheti ki, a főszabály és a kivételek gondolati sémát, és ez igaz a nemzetközi szerződések jogára is, amint ezt az 1969. évi bécsi egyezmény a nemzetközi szerződések jogáról igazolja.
A potenciális jogsértőt visszatarthatja jogsértéstől a jognak való engedelmesség szokásszerű gyakorlata is. A tételt, hogy az államoknak azért kell tiszteletben tartaniuk a nemzetközi jogot, mert általában így cselekszenek, eszerint úgy is meg lehet fogalmazni, hogy az államok azért tartják be a nemzetközi egyezmények szabályait, mert ez a szokásszerű gyakorlatuk.[17] Azaz valójában nincs szupernorma, de van bevett bürokratikus gyakorlat, amely főként a belső jogban megjelenő nemzetközi jogi normák szokásszerű alkalmazását jelenti. Ilyenkor igen kicsi vagy nincs is különbség egy belső jogszabály és egy nemzetközi szerződési norma között. Azaz, ha az állam a megfelelően gondoskodik belső jogszabályai végrehajtásáról, egyúttal a biztosítja a nemzetközi jognak való megfelelést is.[18]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
