Írásunkban a sírrablás tényállását vizsgáljuk a germán népjogokban, különös tekintettel azon kérdésre, hogy az egyes törvények tényállási- és szankciórendszerében milyen mértékben mutathatók ki római jogi és egyházi, illetőleg elsődlegesen germán szokásjogi hatások. E vizsgálódás során nem csupán a jogi forrásbázis elemzése látszik szükségesnek, hanem bizonyos nyelvtörténeti vizsgálatok is, amelyek a kérdés összehasonlító vizsgálatát lehetővé teszik, mintegy e tényállás példáján rávilágítva a germán népjogok normáinak rétegződésére.
A germán törvénykönyvek jóformán mindegyike - a Lex Saxonum, a Lex Thuringorum és az Ewa Chamavorum kivételével - jelentős teret szentel a sír és a holttest jogi védelmének, illetve szankcionálja a sír és a holttest meggyalázok. E kérdéskörre részletesen kitér tehát az Edictum Theodorici,[1] a Lex Visigothorum,[2] a Lex Burgundiorum,[3] az Edictus Rothari,[4] a Lex Salica,[5] a Lex Ribuaria,[6] a Pactus Alamannorum,[7] a Lex Alamannorum[8] és a Lex Baiuvariorum.[9] Írásunkban először a gót, a burgund és a langobard forrásokat vesszük górcső alá (I.), majd a frank forrásokat elemezzük (II.), végezetül pedig a délnémet, vagyis az alemann és bajor Volksrechtek rendelkezéseit tekintjük át (III.).
Az Edictum Thoderici lapidárisan tömör rendelkezése kapcsán, miszerint annak, aki a sírt lerombolta/tönkreteszi, halállal kell lakolnia, több kérdés is felvetődik.[10] (Az Edictum Theodorici, I. Nagy Theuderich keleti gót uralkodó törvénykönyve szintén 500 körül született, ám ez nem a perszonalitás elvén állt, hanem a gót és római eredetű lakosságra egyaránt vonatkozott; alapját a császári rendeletgyűjtemények és a paulusi Sententiae képezték.[11]) A történetíró Cassiodorus több olyan esetről is beszámol, amikor Theuderich közvetlen intézkedéseket tett sírok megnyitása kapcsán. Tisztségviselőjének, Dudának parancsot adott egy sír felnyitására, és az ott található arany és ezüst közcélra való elvételére.[12] Ennek során ugyanakkor az uralkodó meghagyta, hogy a holttestnek érintetlenül kell maradnia, és intézkedett a sír megfelelően díszes helyreállíttatásáról, s - lévén hogy a kincshez csak funestum scelus révén juthatott hozzá - megindokolta, hogy jelen esetben (mintegy jogellenességet kizáró okra hivatkozva) azért lehetett a sírból az aranyat és az ezüstöt elvenni, mivel arra nem a halottnak van szüksége, hanem az élőknek. Anna comeshez intézett írásában - amint erről szintén Cassiodiorus beszámol - Theoderich elítéli a sírrablást, nevezetesen egy Laurentius nevű pap esetében utasítva comesét, hogy amennyiben bebizonyosodik,
- 529/530 -
hogy a pap megzavarta a holtak nyugalmát a sírokban kincsek után kutatva, gondoskodjék arról, hogy az elkövető ne tarthassa meg a zsákmányt.[13] Ugyanakkor, tekintettel az elkövető egyházi jogállására, lemond arról, hogy megbüntesse, célozva az eljövendő nagyobb büntetésre, amely alatt - s ez nehezen volna eldönthető - vagy az isteni büntetést, vagy a püspök által kiszabottat érti.[14] A Cassiodorus által ránk hagyományozott ún. Formula comitivae privatarumban, vagyis azon rendelkezésben, amellyel Theoderich comeseire ruház át bizonyos feladatokat, rájuk bízza azt is, hogy a halottak nyugalmáról gondoskodjanak, vagyis hogy ne engedjék, hogy a sírokat megfosszák a márványborítástól, az oszlopokat díszítményeiktől, s hogy se a holttestet, se a hamvakat ne érje méltatlan, kegyelettelen, a pietas követelményével ellenkező bánásmód.[15] E rendelkezésből világossá válik, hogy Nagy Theoderich nem csupán a sírrablást/sírgyalázást rendelte büntetni, hanem azt is, ha valaki - például akár építőanyagot szerzendő, akár a birtoka használatát korlátozó sírt eltávolítandó - lerombolta, illetve megcsonkította a sírelméket.[16] Mindez nem meglepő annak ismeretében, hogy az uralkodó nagy hangsúlyt fektetett az antik épületek megóvására.[17]
Kérdéses azonban, hogy az Edictum Theoderici által rendelt halálbüntetés valóban ex asse germán jogi eredetű-e. Hogy erre a kérdésre választ kapjunk, érdemes áttekinteni a római jogi, valamint a korabeli zsinati szabályozást. A klasszikus római jog szerint a sepulchrum violatum, vagyis a sírhely megrongálása/meggyalázása mint szakrális háttérrel bíró delictum - hiszen a sírhely isteni jog alá tartozik, azon belül is res religiosa - popularis actiót eredményezett, így ha a rokonok nem indították, bármely polgár kérhette.[18] Előbbi esetben a bíró elbírálásán múlott a büntetés összege, utóbbiban százezer sestertius volt; keresete az actio de sepulchro violato, ami infamiát vont maga után.[19] Egy - talán Tiberius nevéhez köthető -, csupán tartományi hatályú császári rendelet ugyanakkor halálbüntetéssel fenyegette a sírhely meggyalázok.[20] Általánosabb jelleggel a jogtudósi interpretatio révén vált a sírgyalázás "büntetőjogilag" is üldözhetővé, lévén hogy a - halottakkal kapcsolatban csupán a temetés megzavarására vonatkozó - lex Iulia de vipublica és lex Iulia de vi privata rendelkezéseit kiterjesztették a sírgyalázásra is, amely innentől fogva kényszermunkával, relegatióval, deportatióval, illetve akár halállal is büntethetővé vált.[21] A felfegyverzett sírrablókat, akárcsak az útonállókat (latrones), halállal büntették.[22]
A paulusi Sententiaeben olvashatók nem adnak világos képet: az egyik szöveghely szerint az elkövetőt, ha honestior, deportatióval, ha humilior, bányamunkával kell sújtani,[23] a másik szerint pedig, ha a humiliores körébe tartozik, büntetése halál.[24] Iulianus Apostata rendelete a sírrablásra/sírgyalázásra a templom kirablásának büntetését, vagyis főbenjáró szankciót helyez kilátásba.[25] Gordianus a sír alkatrészeivel, építőelemeivel kereskedők tettét a crimen laesae maiestatis körébe sorolja,[26] I. Constantinus pedig az síremlékről építőanyagot elvivőket további büntetéssel, nevezetesen a kincstárnak fizetendő tíz font arany büntetéssel sújtja.[27] II. Valentinianus 385-as rendelete kizárja a sírgyalázókat minden későbbi amnesztia köréből,[28] III. Valentinianus 447-es rendelete pedig részletesen szabályozza a cselekmény elkövetőivel szemben kiszabandó büntetést azok statusára tekintettel: ha az elkövető klerikus, veszítse el méltóságát"és éljen örökös száműzetésben,; ha rabszolga, colonus, vagy vagyontalan szabad, halállal lakoljon; ha előkelő, veszítse el vagyona felét, és legyen infamis. Ha pedig valamely császári tisztségviselő elmulasztja e bűntett üldözését, veszítse el hivatalát, vagyonát és becsületét.[29] A 633-ban megtartott IV. Toledói Zsinat a sírgyalázást elkövető papokat hivatalukból elmozdítani rendeli, valamint hároméves bűnbánatra kötelezi.[30]
Mindennek fényében tehát megállapíthatjuk, hogy Nagy Theoderich teljes egészében a bűntettel szemben egyre keményebben fellépő római (császári) jog szellemével és rendelkezéseivel összhangban sújtja halálbüntetéssel a sírrablást/sírgyalázást, s nagy valószínűséggel ennek során fokozott hangsúlyt helyezett az épületek, az értékes síremlékek megőrzésére is,
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
