Svédország a szociáldemokrata jólét és a politikai stabilitás egyik mintaállama, ahol a politikai intézmények és a kultúra sajátosságai (pl. negatív parlamentarizmus, neokorporatizmus, konszenzusorientáltság) évtizedeken keresztül biztosították, hogy a jellemzően kisebbségi kabinetek is stabilan és proaktívan tudjanak kormányozni. Bár a svéd modell lényegi elemeit konszenzus övezte, a gazdasági válságok és a globalizáció okozta kihívások korrekcióra késztették a kormányokat. A szociáldemokraták és az ellenpólusukként megerősödő Szövetség szakpolitikai konvergenciája hozzájárult a válságkezelés sikerességéhez, viszont teret engedett a magát egyetlen hiteles ellenzéki pártnak beállító, elit- és migrációellenes Svéd Demokratáknak (SD).
A 2018-as parlamenti választás eredménye részben megerősítette a szélsőségeitől szabaduló párt királycsináló pozícióját, részben viszont új helyzetet is teremtett, mivel a képviselők többsége több körben is elutasította a házelnök által megnevezett kormányfőjelölteket. A Svéd Demokraták nem csupán megtörték a két blokk versengésén alapuló pártpolitikai logikát, hanem a harmadik legnagyobb erőként, egy harmadik pólust képezve stabilizálták helyüket a pártrendszerben. Bár a mérsékelt pártok kezdettől fogva elutasították vele az együttműködést, az SD hagyományos blokkok gyengülésével párhuzamos térnyerése aláásta a politikai stabilitást. Jelen helyzetben a mély tisztelettel övezett és jól bevált parlamentarizmus, illetve az arányos választási rendszer maga is gátolja a stabil kormányzást. A mérsékelt pártoknak dönteniük kell: 1. változtatnak az intézményrendszeren; 2. feloldják az SD-t izoláló karantént, és ezzel legitimálják legfőbb kihívójukat; 3. az SD további kizárásához a blokkokon átívelő, ám az identitásukat veszélyeztető együttműködést folytatnak; vagy 4. nem működnek együtt, és (fel)vállalják a politikai instabilitást? Paradox, de bármelyiket is választják, jó eséllyel a Svéd Demokraták lesznek a választásuk elsőszámú politikai haszonélvezői.
Svédország a parlamentáris hagyományok, az arányos választási rendszer és a szociáldemokrata jóléti állam egyik mintaországa. A svéd - a skandináv országok viszonylatában is - a XX. század legszervezettebbnek és legerősebbnek számító szociáldemokrata pártja, mely több évtizeden keresztül uralta a politikai versenyt egy meglehetősen stabilnak tűnő, ötpárti struktúrában. A jellemzően
- 59/60 -
kisebbségi kormányzás ellenére a végrehajtó hatalom proaktívan, de az alapvető reformok tekintetében konszenzusra törekedve intézményesítette és bővítette a jóléti államot, amelynek kialakulásában és működtetésében - különösen az 1970-es évekig - meghatározó szerepet játszottak a (neo)korporatív struktúrák. A svéd szociáldemokraták erejét mutatja, hogy a gazdaság és a jóléti állam válságát hozó 1970-es évek politikai fordulata és az ellenzékben töltött ciklusok ellenére 1990-ig képesek voltak 40% feletti támogatottságuk és domináns pozíciójuk megőrzésére. Az ezredfordulót követően azonban támogatottságuk csökkenni kezdett, és a 2018-as választáson 30% alá esett. Ezzel párhuzamosan új pártok erősödtek meg, és a pártrendszerben olyan átalakulás ment végbe, amely aláásta a konszenzusos politikát, meggyengítette a végrehajtó hatalmi ág pozícióját, nem támogatja erős kormányok alakítását, és gátolja a hatásos kormányzást. A sokáig mintaértékűnek tekintett intézményrendszer a megváltozott feltételek közepette negatívan hat a kormányzóképességre, és komoly dilemma elé állíthatja a svéd politikai élet meghatározó szereplőit, amikor arról kell dönteniük, hogy az évszázados intézményeikhez vagy a politikai stabilitáshoz ragaszkodnak-e jobban.
A svéd intézményi berendezkedés hagyományosan nem kedvez az erős végrehajtó hatalom kialakulásának, mivel az alkotmányos monarchia megteremtését követő parlamentáris kormányforma a törvényhozásnak felelős, annak alárendelten működő végrehajtó hatalmat hozott létre. A kormányok pozícióját stabil parlamenti bázisuk erősíthetné, ennek megteremtését viszont a választási rendszer nehezíti.
Az 1970-től egykamarás parlament (Riksdag) képviselőit eleinte háromévenként választották, 1994 óta négyévente, a megyei és a települési önkormányzati képviselőkkel egyidejűleg döntenek róluk. A parlamenti választási rendszer listás, arányos.[1] A 349 képviselői hely közül 310 sorsa dől el a 29 többmandátumos választókerületben közvetlenül leadott szavazatok alapján. A fennmaradó 39 hely pedig "kiigazító eljárás" során szerezhető meg, melynek lényege az egyes pártok regionálisan megszerzett mandátumainak összevetése és kiegyenlítése a rájuk területileg leadott szavazatok országos aggregálását követően nekik járó szavazatok számával. Akik területileg "túlnyerték" magukat, azoktól elvesznek mandátumokat, akik alulteljesítettek az országosan mért erejükhöz képest, azok pedig plusz helyekhez jutnak.[2] E kiegyenlítő mechanizmussal az egyébként is
- 60/61 -
arányosnak számító választási rendszert matematikailag is kiemelkedően arányossá teszik,[3] azaz a pártok által megszerzett mandátumok aránya igen közel esik az általuk országosan megszerzett szavazatok arányához. A teljes megfeleltethetőség legfőbb akadálya a választási küszöb alkalmazása, mely alapján mandátumot csak az országosan 4% felett teljesítő pártok kaphatnak. A nekik járó mandátumok kiszámításához a módosított Sainte-Laguë osztósort alkalmazzák.[4] A szavazásnál a pártlisták félig nyitottak, így nagyobb teret adnak a választói preferenciák kifejezésére. Erre vonatkozó igénytől függően a szavazók háromféleképpen (háromféle szavazópapíron) szavazhatnak: 1. a választott párt és jelöltjei nevét tartalmazó szavazólapon,[5] amelyen lehetőség van a jelöltek egyikének megjelölésével a listasorrendet befolyásoló egyéni preferencia kifejezésére; 2. csak a választott párt nevét feltüntető lapon, amellyel a szavazó a pártot támogatja, és nem kívánja befolyásolni a párt által állított jelöltek sorrendjét; 3. pártok és jelöltek neve nélküli szavazólapon, amelyet azok a szavazók használnak, akik olyan pártot kívánnak támogatni, amelyik nem szerepel önálló szavazólapon - ez esetben a szavazó maga írja fel a támogatott párt nevét a szavazópapírra.[6] A preferenciális szavazáson a saját pártjuk választókerületi támogatottságának legalább 5%-át elérő jelölteket - szavazataik nagyságrendjének megfelelően - rangsorolják, és a lista élére ugratják.[7] A választásokon az aktivitás nemzetközi összevetésben kimagasló: az 1960-as évekig visszatekintve rendre 80% felett alakult az összesített részvétel, de többször akadt példa 90% feletti arányra is.[8]
Részben az arányos választási rendszerrel is összefüggésben, a svéd választások rendre többpárti parlamentet eredményeztek, a pártrendszer mégis évtizedeken keresztül - skandináv összehasonlításban is - kifejezetten stabilnak tetszett. A skandináv országokra jellemző klasszikus törésvonalak[9] mentén ötpárti párt-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
