Svédország a szociáldemokrata jólét és a politikai stabilitás egyik mintaállama, ahol a politikai intézmények és a kultúra sajátosságai (pl. negatív parlamentarizmus, neokorporatizmus, konszenzusorientáltság) évtizedeken keresztül biztosították, hogy a jellemzően kisebbségi kabinetek is stabilan és proaktívan tudjanak kormányozni. Bár a svéd modell lényegi elemeit konszenzus övezte, a gazdasági válságok és a globalizáció okozta kihívások korrekcióra késztették a kormányokat. A szociáldemokraták és az ellenpólusukként megerősödő Szövetség szakpolitikai konvergenciája hozzájárult a válságkezelés sikerességéhez, viszont teret engedett a magát egyetlen hiteles ellenzéki pártnak beállító, elit- és migrációellenes Svéd Demokratáknak (SD).
A 2018-as parlamenti választás eredménye részben megerősítette a szélsőségeitől szabaduló párt királycsináló pozícióját, részben viszont új helyzetet is teremtett, mivel a képviselők többsége több körben is elutasította a házelnök által megnevezett kormányfőjelölteket. A Svéd Demokraták nem csupán megtörték a két blokk versengésén alapuló pártpolitikai logikát, hanem a harmadik legnagyobb erőként, egy harmadik pólust képezve stabilizálták helyüket a pártrendszerben. Bár a mérsékelt pártok kezdettől fogva elutasították vele az együttműködést, az SD hagyományos blokkok gyengülésével párhuzamos térnyerése aláásta a politikai stabilitást. Jelen helyzetben a mély tisztelettel övezett és jól bevált parlamentarizmus, illetve az arányos választási rendszer maga is gátolja a stabil kormányzást. A mérsékelt pártoknak dönteniük kell: 1. változtatnak az intézményrendszeren; 2. feloldják az SD-t izoláló karantént, és ezzel legitimálják legfőbb kihívójukat; 3. az SD további kizárásához a blokkokon átívelő, ám az identitásukat veszélyeztető együttműködést folytatnak; vagy 4. nem működnek együtt, és (fel)vállalják a politikai instabilitást? Paradox, de bármelyiket is választják, jó eséllyel a Svéd Demokraták lesznek a választásuk elsőszámú politikai haszonélvezői.
Sweden is a great example of social democratic welfare and political stability. For many decades some political institutions and elements of political culture (e.g. negative parliamentarism, neocorporatism, consensus seeking) made it possible for - usually minority, yet stable - governments to govern proactively. Although the foundations of the Swedish model were supported by all political actors, the economic crisis and the challenges presented by globalization led the governments to introduce changes to the welfare state. The converging policies of consecutive governments of the Social Democrats and their main rival Alliance contributed to the success of Swedish crisis management, while opened the door to the Sweden Democrats (SD), an anti-elitist and anti-immigration party, which portrays itself as the only credible opposition party.
As a result of the 2018 election the moderating SD was reinforced in its position as kingmaker. On the other hand, the election also resulted in a new situation, in which the prime ministerial candidates, presented by the speaker of the parliament, were voted down by the majority of the MPs. The Sweden Democrats not only broke the bipolar competition in the party system, but also stabilized its position as the third largest party and the third pole of the political spectrum. The moderate parties have rejected all forms of cooperation with the SD, but the increasing support of the radicals and the weakening position of the traditional party blocks have undermined political stability. In the current political situation the well-respected institutions of parliamentarism and proportional electoral system present obstacles to government stability. The moderate parties arrived at a crossroad after the election: 1) they may change to institutional framework of political competition to facilitate governability; 2) or lift the quarantine that isolated the SD, and thus legitimize their number one challenger; 3) or sustain the quarantine, while working in coalition over the blocks and risking to lose their identity; 4) or they do not cooperate and head towards political instability. Paradoxically, they may opt any of those, the most likely political beneficiary of their choice will be the Swedish Democrats.
Keywords: Sweden Democrats, welfare state, negative parliamentarism, immigration policy, government stability
Svédország a parlamentáris hagyományok, az arányos választási rendszer és a szociáldemokrata jóléti állam egyik mintaországa. A svéd - a skandináv országok viszonylatában is - a XX. század legszervezettebbnek és legerősebbnek számító szociáldemokrata pártja, mely több évtizeden keresztül uralta a politikai versenyt egy meglehetősen stabilnak tűnő, ötpárti struktúrában. A jellemzően
- 59/60 -
kisebbségi kormányzás ellenére a végrehajtó hatalom proaktívan, de az alapvető reformok tekintetében konszenzusra törekedve intézményesítette és bővítette a jóléti államot, amelynek kialakulásában és működtetésében - különösen az 1970-es évekig - meghatározó szerepet játszottak a (neo)korporatív struktúrák. A svéd szociáldemokraták erejét mutatja, hogy a gazdaság és a jóléti állam válságát hozó 1970-es évek politikai fordulata és az ellenzékben töltött ciklusok ellenére 1990-ig képesek voltak 40% feletti támogatottságuk és domináns pozíciójuk megőrzésére. Az ezredfordulót követően azonban támogatottságuk csökkenni kezdett, és a 2018-as választáson 30% alá esett. Ezzel párhuzamosan új pártok erősödtek meg, és a pártrendszerben olyan átalakulás ment végbe, amely aláásta a konszenzusos politikát, meggyengítette a végrehajtó hatalmi ág pozícióját, nem támogatja erős kormányok alakítását, és gátolja a hatásos kormányzást. A sokáig mintaértékűnek tekintett intézményrendszer a megváltozott feltételek közepette negatívan hat a kormányzóképességre, és komoly dilemma elé állíthatja a svéd politikai élet meghatározó szereplőit, amikor arról kell dönteniük, hogy az évszázados intézményeikhez vagy a politikai stabilitáshoz ragaszkodnak-e jobban.
A svéd intézményi berendezkedés hagyományosan nem kedvez az erős végrehajtó hatalom kialakulásának, mivel az alkotmányos monarchia megteremtését követő parlamentáris kormányforma a törvényhozásnak felelős, annak alárendelten működő végrehajtó hatalmat hozott létre. A kormányok pozícióját stabil parlamenti bázisuk erősíthetné, ennek megteremtését viszont a választási rendszer nehezíti.
Az 1970-től egykamarás parlament (Riksdag) képviselőit eleinte háromévenként választották, 1994 óta négyévente, a megyei és a települési önkormányzati képviselőkkel egyidejűleg döntenek róluk. A parlamenti választási rendszer listás, arányos.[1] A 349 képviselői hely közül 310 sorsa dől el a 29 többmandátumos választókerületben közvetlenül leadott szavazatok alapján. A fennmaradó 39 hely pedig "kiigazító eljárás" során szerezhető meg, melynek lényege az egyes pártok regionálisan megszerzett mandátumainak összevetése és kiegyenlítése a rájuk területileg leadott szavazatok országos aggregálását követően nekik járó szavazatok számával. Akik területileg "túlnyerték" magukat, azoktól elvesznek mandátumokat, akik alulteljesítettek az országosan mért erejükhöz képest, azok pedig plusz helyekhez jutnak.[2] E kiegyenlítő mechanizmussal az egyébként is
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
