Kenyéren és vízen tartással történő határozott idejű szabadságvesztésre vagy akár halálbüntetésre is ítélhették az osztrák örökös tartományokban azt, aki a "házastársi hűség gonosz megsértésében", azaz házasságtörés bűntettében találtak bűnösnek - így szólt Mária Terézi büntető törvénykönyvének rendelkezése2. A Nyugat-Európában ekkor már gyakran hangoztatott liberális családjogi modernizáció igényétől elzárkózott az uralkodónő és a törvénykönyvet előkészítő udvari jogász elit is. A 16 gyermeknek életet adó Mária Terézia esetében a házasságtörés elítélése az egyházi felfogáshoz való erős ragaszkodásból fakadt, de az - egyébként felvilágosult - udvari jogászok sem gondolták azt, hogy a tradicionális erkölcs e tekintetben felülvizsgálandó lenne.
Tőlünk nyugatra azonban a "korszellem" már mást diktált. A 17-18. század fordulóját követően a házassági jog egyházi alapoktól való eltávolodása azt jelentette, hogy a vallási előírásokat nem tartották már kötelezőnek a házasságra nézve annyiban, amennyiben az officium communitatis, azaz a földi társadalom megőrzésére szolgáló intézmény volt. Mindez a keresztény felfogással vegyített természetjog elvilágiasításából, valamint az emberi törvények és az isteni jog közötti kötődés felszámolásából következett.
Példának okáért John Locke a nő és a férfi együttélésének szükségességét abban látta, hogy a gyermekek nevelése és gondozása így oldható meg legjobban. Az apa köteles azzal az asszonnyal házassági közösségben maradni, aki gyermeket szült neki, de az állatvilágban általános minta szerint - mondta Locke - ha az utódok nevelése és gondozása ezt már nem kívánja meg, útjaik szétválhatnak. Ehhez hasonlóan Montesquieu sem beszélt a felek közötti hűségről, amikor a házasság polgári természetét jellemezte. Sőt, mivel a házasság természetes viszonya feltételezi a gyermeknemzést, szerinte a férfi elbocsáthatja feleségét, ha a nő terméketlen. Hieronymus Bruckner úgy vélte, hogy a polgári törvények nem kényszeríthetik az embert morális tökéletességre, így hűségre sem, mivel Krisztus törvénye az embereket nem polgárjogilag kötelezi. A korszak ismertebb szerzői közül egyedül Immanuel Kantnál olvashatunk arról, hogy a házassági szerződés feltétlen jogot biztosít a feleknek egymás felett fizikai és morális tekintetben is, amiből a férj és a feleség felett álló erkölcsi szubsztancia létrejön. Kant a házasságot olyan két különböző nemű személy közötti kapcsolatként definiálta, melyben "egymás nemi tulajdonságait egy életen át kölcsönösen birtokolják".
Ahogy a 19. századra a világi jogtudomány az egyházjogtól véglegesen elvált, a házassági köteléki jog is visszakerült az állam jogalkotási és jogalkalmazási hatáskörébe. Gondolhatnánk, hogy erkölcsi elvárások addig érvényesültek csak, amíg az államegyházi rend következtében a vallási előírásokat kényszerítő erővel tartatták be. Akik így vélik, a családok - napjainkra immár kétségbeejtő - állapotáért elsősorban a tradicionális vallásosság háttérbe szorulását és a szabadelvűséget okolják már azóta, hogy az első szekularizált házassági jogi törvényeket (Franciaországban az 1792. szeptember 20-i dekrétum, Poroszországban az 1794-ben hatályba lépő Allgemeines Landrecht für die Preußischen Staaten, az egységes Németországban 1875. február 6-i törvény, Magyarországon az 1894. évi XXX. tc.) megalkották. Ez az erős kritika különösen azokban az időszakokban volt jellemző, mikor a vallási kérdéseket előtérbe helyező konzervatív politikai fordulat következett be.
Vélekedésük azonban három szempontból sem támasztható alá kellően. Egyrészt a hűség, de legalább a női hűség általában elvárt volt a kereszténység kora előtt is. Azt kívánták, hogy a házasságból olyan utódok szülessenek, akik kétséget kizáróan a férj leszármazói és így jogos örökösei. Másrészt igaz, hogy a középkori katolikus egyházjog, valamint a 16. század után a protestáns felekezeti jogok is őrködtek házassági hűség megőrzése felett, de ahol a családi kapcsolat véglegesen megromlott és a felek önszántukból, belső erkölcsi meggyőződésükből fakadóan nem érezték úgy, hogy szövetséges társuk mellett mindenképp ki kell tartaniuk, a külső erkölcsi kényszer a problémát nem oldotta meg. Megjegyzendő, hogy Bruckner fent idézett vélekedése nem a vallási törvény, hanem annak a brachium seculare segítségével történő érvényesítése ellen irányult. Harmadrészt a fent említett szekularizált házassági jogi törvények, így a magyar házassági törvény sem adta fel azt az álláspontot, hogy a házasság erkölcsi életközösség. Újsága nem erkölcsi tekintetben jelentkezett, hanem abban rejlett, hogy jogegyenlőséget és jogegységet biztosított az addig érvényesülő, egymásnak ellentmondó és diszkriminatív felekezeti házassági jogokkal szemben. Lássuk most kicsit bővebben mindhárom állítást!
Az európai jogi kultúra - bár ázsiai és iszlám hatás is érte - elsősorban a római-germán hagyatékra és a zsidó-keresztény kinyilatkoztatásra vezethető vissza. A házasság, ugyan rendelkezett bizonyos szentség jelleggel (divini et humani iuris consortium), az ősi római jog szerint minden forma nélkül, a férj vagy a feleség által is felbontható volt, ha a nő nem került férji hatalom, manus alá (sine conventione in manum mariti).3 A római házasságfelfogásban a gyermeknemzés és rendezett háztartás igénye volt az elsődleges: ahogy ez az i. e. 3. században már, és az i. sz. 4. században még létező formulából kiviláglik, a házasság liberorum quaerundorum causa, azaz utódnemzés céljából jött létre akkor, ha egy szabad férfi és egy szabad nő, akik egymással szemben ius conubiummal rendelkeztek, életközösségre lépett azzal az elhatározással, hogy tartósan házasságban fognak élni. Ha pedig a házasság e két feltétele, a conubium és kölcsönös affectio maritalis közül bármelyik elenyészett, a házasság jogi értelemben felbomlott. Bírói ítéletre vagy a szándék kifejezett kimondására nem volt szüksége; elég volt bármely, az akarat hiányát jelző cselekmény végrehajtása.4 A házasfél egyoldalú elbocsátásának (repudium) abszolút joga a köztársasági korban már iusta causához kötődött, melyek körében a házasság gyermektelen volta, vagy a házastárs kicsapongó életmódja fontos helyen szerepelt.
A manus-szerzés nélküli házasságok a görögöktől megörökölt humanitás eszméjének ("a dolgok mértéke az ember") hatására sokasodtak meg. Prótagorasz homo mensura-tételének köszönhető a szexuális szabadosság és a házasságtól való idegenkedés rohamos terjedése is.5 A római társadalom morális hanyatlásával együtt a köztársasági kor vége felé már a házasság felbontása is egyszerűbbé vált: ha a felek mindketten bontani kívántak, bontó okot sem kellett igazolni, azaz a kölcsönös megegyezésen alapuló bontás (divortium) korlátlan volt. I. sz. 380 után ez a rendszer csak annyiban változott meg, hogy az ekkor már keresztény császárok a repudium visszaszorítására törekedtek.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
