A Munka Törvénykönyve 3. §-ának (5) bekezdése értelmében a munkavállaló a munkaviszony fennállása alatt nem tanúsíthat olyan magatartást, amely munkáltatója jogos gazdasági érdekét veszélyeztetné. A (6) bekezdés értelmében ez a kötelezettség azonban a munkavállalót "csak ilyen tartalmú, megfelelő ellenérték fejében kötött megállapodás alapján és legfeljebb három évig terhelheti", amely megállapodásra a polgári jog szabályai az irányadók.
Az Mt. 3. §-ának e két bekezdésében szabályozott jogintézménye, vagyis a konkurenciatilalom és a konkurenciatilalmi megállapodás helyesen csak az Mt. 103. §-ának (3) bekezdésében foglalt munkavállalói titoktartási tilalommal együtt vizsgálható. Az itt található előírás értelmében ugyanis a munkavállaló a munkája során tudomására jutott üzleti titkot, valamint a munkáltatóra és a tevékenységére vonatkozó alapvetően fontos információkat megőrizni köteles. E törvényhely figyelmen kívül hagyásával - a tapasztalatok szerint - fennáll annak a veszélye, hogy a 3. § (5) bekezdésében foglalt versenytilalomba e titoktartási tilalom is beletartozik. Ebből pedig az következne, hogy az (5) bekezdésben foglalt versenytilalom magába foglalja a titoktartási kötelezettséget, illetőleg a közlési tilalmat is, ami konkurencia kizárási szerződés hiányában csak addig köti a munkavállalót, míg a munkaviszonya fennáll.
Ez egy alapvetően téves szemlélet, mivel a munkavállaló a tudomására jutott üzleti titkokat és adatokat sohasem adhatja ki, még a munkaviszonyának megszűnése után sem. A munkaviszonyának megszűnését követően azonban minden további nélkül a munkavállaló versenytársává válhat volt munkáltatójának, csak akkor nem, ha kettőjük között megkötésre kerül egy konkurencia-kizárási megállapodás, aminek értelmében a volt munkavállaló maximum három évig nem folytatja sem magánvállalkozóként, sem pedig munkavégzés keretében azt a tevékenységet, amely a munkakörébe tartozott.
A "megfelelő ellenérték" az a másik neuralgikus kérdés, mivel igen gyakran a megkötött konkurencia-kizárási szerződések (megállapodások) vagy egyáltalán nem tartalmaznak ellenértéket vagy pedig a megállapított ellenérték messze nem üti meg azt a mértéket, ami egyenértékű lehetne azzal, hogy a munkavállaló meghatározott ideig a megállapodás alapján nem gyakorolhatja a foglalkozását, hivatását. A munkavállalók az ilyen, számukra teljesen előnytelen konkurencia-kizárási szerződést a munkaerőpiac telítettsége miatt kénytelenek elfogadni, különösen akkor, amikor a munkáltató a konkurencia kizárást, a munkaszerződésbe foglalja a munkaszerződés megkötésekor. Ilyen esetben legtöbbször az szokott következni, hogy a munkavállaló figyelmen kívül hagyva a konkurencia-kizárási szerződésben vállalt foglalkozásgyakorlási tilalmat, vagy újból elhelyezkedik, vagy vállalkozóként - esetleg kényszervállalkozóként - folytatja szakmáját. Az egyik magyar nagyvárosban az ottani egyik gázmű ily módon mondott fel csoportos létszámleépítés keretében több munkavállalónak, akik az ugyancsak ott újonnan létesült és a másiknak konkurenciát jelentő gázműnél nem mertek elhelyezkedni, mivel féltek, hogy a volt munkáltatójuk erről tudomást szerezne. Sőt: a volt munkáltató éppen azért is kötötte ki a 3 évig tartó foglalkozásgyakorlási tilalmat, nehogy az újonnan alakult konkurensnél helyezkedhessenek el az elküldött dolgozói.
Mármost ami a jelen és a hasonló helyzetet illeti, abban az esetben, ha a munkavállaló a kizárási megállapodásba foglalt, megfelelő ellenérték nélküli foglalkozásgyakorlási tilalmat figyelmen kívül hagyja és újból volt munkakörében elhelyezkedik vagy iparengedélyt (vállalkozói igazolványt kiváltva) egyéni/társas vállalkozóként dolgozik tovább a szakmájában, a munkáltató nem tud vele szemben fellépni, és mind a foglalkozástól való eltiltásra, mind pedig az esetleges kártérítésre irányuló kereseti igényét a Ptk. 234. §-a alapján semmisségre hivatkozással kell álláspontom szerint elutasítani. Az Mt. 3. §-ának (6) bekezdése - miként e cikk elején már szó esett róla - expressis verbis előírja, hogy a foglalkozásgyakorlásától való ellátásért ellenérték jár. A törvény kogens előírása értelmében e szerződés visszterhes jellegű. A törvénybe ütköző szerződés pedig semmis, amire az Mt. 8. §-ával egyezően a Ptk. 234. §-ának (1) bekezdése szerint bárki, bármikor és korlátlan ideig hivatkozhat. A bíróságnak az ilyen munkáltatói keresetet a megállapodás törvénybe ütközésére alapított semmisségére hivatkozással kell elutasítania. Ugyanakkor az ilyen megállapodással hátrányos helyzetbe hozott munkavállaló is bármikor kérheti a munkaügyi bíróságtól a megállapodás semmisségének a kimondását.
Problematikusabb a helyzet akkor, ha a munkáltató felajánlott ellenértéket, azonban az jóval kevesebb, mint az az összeg, amit a munkavállaló egy újabb elhelyezkedés esetén vagy vállalkozóvá válva keresni tudna. A kialakult bírói gyakorlat értelmében megfelelő az ellenérték akkor, ha a tilalmi időhöz arányosított volt jövedelmének legalább kétharmadát vagy háromnegyedét a munkáltató egy összegben vagy járadékban felajánlja és kifizeti. Amennyiben erre nem kerül sor és a szolgáltatás, valamint az ellenszolgáltatás között fennálló aránytalanság nagy, úgy a szerződés érvénytelensége csak annak megtámadása mellett mondható ki. A szerződés megtámadására nyitva álló határidőnél az Mt. 3. § (6) bekezdése alapján a Ptk. előírásait kell alkalmazni, a munkajogi megtámadási határidőt figyelmen kívül kell hagyni és megtámadási határidőre a Ptk. 236. § (1) bekezdését kell alkalmazni. Ez annyit jelent, hogy ha a munkavállaló sérelmesnek tartja a konkurencia-kizárási megállapodást aránytalanul csekély összegben megállapított ellenérték miatt, akkor egy éven belül meg kell támadnia a szerződést az érvénytelenség megállapítása végett. Ha ugyanis e nélkül helyezkedne újból el vagy válna vállalkozóvá, a volt munkáltatója megalapozottan léphetne fel vele szemben a foglalkozás folytatásától való eltiltást és esetleges kártérítés megállapítását kérve a bíróságtól.
Kérdéses azonban, hogy a munkavállalónak mely időponttól kezdve kell megtámadnia az asszinallagmatikus konkurencia-kizárási szerződést? A Ptk. 236. §-ának (1) bekezdése értelmében ugyanis az egy éves határidő a kényszerítő vagy fenyegető helyzet megszűnésével vagy a tévedés felismerésével veszi kezdetét. Ez a probléma akkor áll fenn, ha az asszinallagmatikus konkurencia-kizárást a munkáltató a munkaszerződés létesítésekor kötötte ki. Ez esetben a munkavállaló ugyanis a munkaviszony fennállásának az ideje alatt nem mer protestálni az előnytelen konkurencia-kizárási szerződés miatt, mert fennáll a veszélye annak, hogy a munkáltató felbontja a munkaszerződést. A nyugat-európai államok pozitív jogában vagy ex lege kimondva, vagy a bírói gyakorlatban kidolgozva a munkaviszonnyal összefüggő ilyen és hasonló megállapodások/szerződések megtámadásának a határidejét a munkaviszony megszűnésének a határidejétől számítják, elismerve azt, hogy a munkaviszony a munkavállalót alárendelt helyzetben tartó olyan függelmi viszony, amely alatt korlátozva van megállapodás-megtámadási jogának a gyakorlásában. Ezt az álláspontot helyes lenne, ha a magyar bírói gyakorlat is, egy elvi állásfoglalással magáévá tenné, optimális azonban tételesjogi deklarálása volna.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
