Az elmúlt 20 évben különböző aspektusokból, de közel kerülhettem az uniós intézményekhez. 2004 május 1-én, mint belgiumi nagykövet Brüsszel főterén ünnepelhettem az uniós csatlakozást, 2010-ben alkotmánybíróként párhuzamos indokolással éltem a Lisszaboni Szerződés alkotmányosságáról szóló bírósági döntéshez. Párizsi nagykövetként igyekeztem az akkori magyar EU elnökség prioritásait megismertetni, valamint az akkor elfogadott magyar Alaptörvény körüli vitákat helyre tenni. Miniszterként részt vehettem az igazságügyi tanács ülésein, majd 2019-2024 között európai parlamenti képviselőként dolgozhattam. Ezen időszak alatt sokat tanulhattam és sok élményben volt részem. Az Európai Parlamentben megtapasztalhattam az európai integráció gyengítését eredményező sokszor felesleges ideológiai vitákat, valamint a tagállamok, illetve a politikai pártok közötti eltérő érdekek összeütközését. Sokszor gondoltam arra, hogy amennyiben az európai integráció alapító atyái az égből a mai Európai Unióra tekintenének, akkor vajon mit gondolnának? Elégedettek lennének? Erre nem tudhatjuk a választ. Jómagam noha a politikához közel kerültem, de mindvégig megmaradtam jogásznak. Megmaradtam a magyar közjog iránt elkötelezett oktatónak, azzal, hogy vigyázó szememet az elmúlt évtizedekben az európai intézmények felé fordítottam. Ezért előadásomban is a jogi aspektusokra helyezem a hangsúlyt, persze nem kerülhetem meg, hogy egyes európai intézményeket az uniós joggal kapcsolatosan ne érintsek. Az európai integráció egyik legfontosabb szövétneke a közösségi jog.
És így jutok el előadásom témájához, hogy megfogalmazzam gondolataimat az uniós jog természetéről. Az összehasonlító joggal foglalkozó jogászok az európai kontinensen különbséget tesznek angolszász jog, kontinentális jog, azon belül latin és germán jogrendszerek között. Mindegyik jogrendszer egy önálló kultúrát képvisel, a brit precedens rendszer nem összehasonlítható a francia állami etatista jogrendszerrel, amelyben a közigazgatási bíráskodásnak, és így az Államtanácsnak kiemelkedő szerepe van. Ügyvéd koromban láttam az európai kontinensen működő jogászok közötti különbségeket is. Egy angolszász jogász, ha egy jogvitát lát, amelyben az állam is szereplő, azt kérdezi, hogy mi a pernyertesség esélye, "go to the Court" a jelszó. Egy állam által okozott káreset esetében a francia jogász azt kéri, hogyan tudna ügyvéd úr az állam politikai képviselőivel találkozót szervezni a jogvita politikai rendezése céljából. A jog szerepéről való felfogásban tehát ugyanolyan különbségek vannak nemzeti szinten, mint ahogy magában a nemzeti jogrendszerekben is vannak lényeges eltérések.
És itt térnék rá az uniós jogra. Kezdjük magán az elnevezésen. A Lisszaboni Szerződés vezette be az uniós jog (European law, Droit Européen) kifejezést, előtte a közösségi jog (droit communautaire) elnevezés volt használatos. Ezen látszólag formai különbség mögött véleményem szerint van egy mögöttes tartalmi üzenet is. Már a Maastrichti Szerződés elfogadása óta a politikai unió létrejötte az elsődleges cél, és ezt jobban kifejezésre juttatja az "egységes" uniós jog elnevezés, mint az elsősorban a négy alapszabadságot szimbolizáló közösségi jog kifejezés. Az uniós jog fogalmat már a francia és holland népszavazással megbukott Európai Alkotmányos Szerződés is tartalmazta szimbolizálva azt, hogy az uniós jog több mint a gazdasági együttműködésre vonatkozó normák összessége. Az Alkotmányos Szerződés el nem fogadása, egyébként azzal is járt, hogy az európai szimbólumok (zászló, himnusz, Európa nap) sem kerültek szerződési szintű elfogadásra, noha ezek fontos szerepet játszanak egy belső kohézió megteremtésében.
De milyen is az uniós jog összehasonlítva a nemzeti jogokkal? Az uniós jog alapvető ellentmondása, hogy nagyon sokfajta jogrendszer szemléletmódját próbálja összehangolni, vagy még inkább az, hogy bizonyos esetekben az uniós jogalkotó által kiválasztott egyik jogcsaládi modell nehezen vagy egyáltalán nem hozható összhangba a másik jogcsaládi modellel. Ha csak magyar, cseh, német, olasz terminológiát, jogintézményeket kellene összefésülni, az még viszonylag egyszerű feladat lenne. De az európai integráció az ilyen kereteket már régen szétfeszítette (valójában sosem vette azokat figyelembe), és ebből adódik olykor az Unióban az, hogy nem értjük egymást.
Az uniós jog ugyanis dogmatikailag gyökértelen. Erőteljesen hat rá az angolszász jogi gondolkodás, mindenekelőtt az angol nyelv széles elterjedése miatt. Egyes uniós jogi területeken azonban nyilvánvaló pél-
- 60/61 -
dául a francia jogi gondolkodás erős befolyása. Ezek olykor rendkívül távol állnak a magyar jogtól, elég pusztán a szerződési jog területére tévednünk két példáért: az angolszász jog - mivel az esetjogi felépítéséből adódóan alacsonyabb absztrakciós szinten mozog - nem ismeri például a jogviszony fogalmát; a francia jogban viszont ismeretlen a szerződések érvényességének-semmisségének rendszere (ott az abszolút és relatív érvénytelenségi kategóriák léteznek). Az ilyen és ehhez hasonló különbségek nyomán szembesül gyakran komoly nehézségekkel a jogalkotó az uniós jog átültetése kapcsán.
Az európai kontinensen meglévő klasszikus közjog-magánjog elhatárolás az uniós jogban nem játszik szerepet, vagy ha igen, akkor is az csak marginális szerepet kap.[2] A francia közjogászok sérelmezik, hogy az Unió jogalkotása felborítja a jól bevált közjog-magánjog elhatárolást, ezzel szemben a brit jogászok éppen arra hivatkoztak, hogy az uniós jog elősegíti a közigazgatási jog fejlődését. Az uniós jog szinte valamennyi jogágat érint, valamennyire hatást gyakorol, de ez nem jelenti azt, hogy az uniós jog a római jogi hagyományon alapuló köz és magánjog elhatárolására építkezne. Az uniós jognak inkább közjogi jellege van, az államok és az érintettek számára állapít meg jogokat és kötelezettségeket. Persze mondjuk, hogy létezik uniós közjog, uniós büntetőjog, uniós társasági jog, uniós munkajog stb., de ezeknél az unióra történő utalás sokkal inkább csak jelzőként értékelhető. Az uniós jog funkcionális jog, a tagállamok együttműködését szabályozó jog.
Amíg a tagállami jogban nemzeti hagyományok jelennek meg, addig az uniós jog a kompromisszumok joga. A nemzeti nagy kodifikációs alkotások a nemzeti sajátosságokat is figyelembe tudják venni, azonban az európai jogalkotásban az európai bürokrácia is meghatározó szerepet játszik. A kezdeményező a Bizottság, a Tanács és az Európai Parlament a tényleges jogalkotók, bár a Bizottság lobbi erejét alábecsülni a jogalkotás tekintetében kár lenne. Mint korábbi igazságügyi miniszter megtapasztalhattam, hogy a Bizottság milyen ügyesen, néha a meggyőzés sajátos eszközeit is használva igyekszik a vonakodó tagállamokat jobb belátásra bírni. Ahhoz, hogy a jog elfogadásra kerüljön a résztvevők közötti nézetazonosságra van szükség. A jogalkotás bonyolultságára tekintettel egy uniós jogszabály elfogadása hosszabb időt igényel, mint a nemzeti jog esetében. A kompromisszum elérését hosszas politikai csatározások és intenzív lobbi tevékenységek késleltethetik. A jogalkotásnál szerepet játszik, hogy a nagyobb súlyú országok, illetve az Európai Parlamentben többséggel rendelkező frakciók támogatnak-e egy jogalkotási kezdeményezést vagy sem. Itt titkos, a színfalak mögötti tárgyalásoknak meghatározó szerepe van. Míg a nemzeti jogalkotás adott esetben elég jól átlátható, addig az uniós jogalkotás szövevényességét csak a bennfentesek tudják nyomon követni. A nemzeti parlamentek kész jogszabály szöveget kapnak véleményezésre, de jól tudjuk, hogy érdemi ráhatásuk nincs a folyamatokra.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
