1. A jog tudottan fogalmilag kettősséget rejt magában, amennyiben egyfelől természetes, mert a társas létezés előfeltételeként általános érvényű magatartási mintákat ír elő, másfelől viszont pozitív, mert politikailag szervezett partikuláris értékeket közvetít egy logikailag zárt rendszerben.
Évszázadokon keresztül a jog természetes oldalát tekintették alapvetőnek, a pozitív megközelítést pedig csak a nagy értékek iránti XX. századi kétely állítja előtérbe. Még a marxizmus is, amely erősen hangsúlyozza a jog osztálykötöttségét, természetes eszmei alapon áll, hiszen a jogot a történelmi haladás léptékében mérve, aláveti azt a társadalmi igazságosság kiteljesedését előfeltételező követelménynek, és mintegy előrevetíti a jog elhalását.
Az, hogy a természetesség inkább kitűnik, mint a pozitív elem, magától értetődő, hiszen a társadalom érdekhasadtságaival szemben itt a magában a közös emberit hordozó személy védelme kerül előtérbe, az, ami minden emberi megnyilatkozásban alapvető. Ha a személy védelme az igazságosságon alapuló elbánás záloga, akkor az ehhez kötődő jog és erkölcs fontosságában megelőzi a politikát és a gazdaságot, habár gyakorlati szempontból az utóbbiak a fontosabbak, hiszen az egyéni létezéssel szemben különös módon a közjó illetve a csoportos haszon (háztartási biztonság) megvalósítására hivatottak. Ha azonban az egyénben a személyiség alanyát látjuk, a történeti esetlegességhez kötött létezésen túlmutató lét teljessége felé forduló embert vesszük észre, és így nem csupán a jogot és az erkölcsöt emeljük ki, hanem azok természetességét is hangsúlyozzuk.
A jog természetes felfogása mindig függvénye a személy méltóságáról vallott nézeteknek. Mindamellett a törvénynek való engedelmesség eszmei megalapozásában az európai gondolkodásban sok évszázadon keresztül megfigyelhető az a folyamat, amelyben hit, erkölcs és jog szétválnak egymástól, és amely különösen a rómaiaknál jut igen messzire.
Amint a "ius" önállósul a "fas" és a "mos" szabályozási területeivel szemben, a törvénykezés eszmei alapjai mellett külön figyelem irányul a jogforrásokra (praetori döntés, jogtudósi kommentár stb.), és ennek révén lehetőség kínálkozik a pozitív jogi felfogás kialakulására. A középkorban az egyén köré olyan közösségi kötelékek épültek, amelyek a kölcsönös szolgálat rendjét közvetítő hierarchikus láncolatokban szilárdulnak meg. Ennek megfelelően a jogtudat hangsúlyozottan eszmei alapon áll, az egyéni jogvédelem pozitív felfogása pedig feloldódik a keresztény erkölcsben. Ezt a védőburkot töri fel a protestantizmus, amely megindítja a szekularizálódás, sőt a profanizálódás folyamatát. A tudás előbb leválik a hitről, majd az erkölcsről, a magát a közösséggel szembeállító egyén pedig egyre inkább a hitbeli és erkölcsi megfontolásoktól független pozitív jog védelmére támaszkodik. A természetjog polgári felfogásában már az igazságosság alapja nem a testvériség moralitása, mint a középkorban, hanem a racionalista filozófia és a felvilágosodás ideológiája által felszínre hozott ésszerűség: természetes az, ami ésszerű, és ami ésszerű, az igazságos.
A természetes jogot a hagyományőrző gyakorlat alakítja ki, miközben a joggyakorlat önmagát folytonosan átalakítva idomul a társadalmi változásokhoz. A hagyomány a hittel és az erkölcsökkel függ össze. A külvilág formákban kifejeződő tagoltságának érzékelése tudatosítja létezésünk végességét, ami egyrészt fölkelti a tökéletességben való részesülés iránti vágyat - ez a hit felé mutat -, másfelől pedig arra készteti az embert, hogy fel-
- 287/288 -
mérje a múltat.[1] Ez utóbbiból adódik az erkölcsi megfontolás. Az erkölcshöz való igazodás együttműködési szabályok betartásának a kérdése, ugyanakkor azonban idealitás keresése is, még ha az erkölcs szokásainak esetlegességébe van is rejtve.
2. Arisztotelész és az ő nyomán Aquinoi Tamás felfogásában a jog az egyenlőséget közvetíti, az egyenlőség viszont az igazságosság kifejezésének az eszköze (ez az ún. disztributív igazságosság felfogása). Az értékek ilyen hierarchiájában a természetes jog előbbre való, mint a tételes (pozitív) jog. A tételes jog ugyan intézményes alapra helyezi az emberek közötti ellentétek rendezését, azonban csak bizonyos vonatkozásokban (secundum quid), tehát csak részlegesen képes kifejezni az igazságosságot, és ezen keresztül az igazságot. A pozitív jog persze formailag magába zárhat természetes jogi parancsot, mint ahogy ez gyakran meg is történik. A pozitív jog azonban mégiscsak a létezés ténylegességéhez kötött, a természetjog ellenben a lét lényege felé való haladásban értelmezhető, és ezért a szerencsés esetben bekövetkező gyakorlati összhang sem homályosíthatja el a jog kétféle megnyilvánulása közötti különbséget.
Az Arisztotelészre támaszkodó Aquinoi Tamás felfogásában megismerésünk kiindulópontja a létező valóság (ens), amelyből mint részesedett létből a lényegre (essentia) mint magánvalóságra (substantia) következtethetünk, mert végső soron a létet magát (esse) kívánjuk megragadni (De ente et essentia, I.2, Summa theologica, I.3.3, Metafizika, 1.3, továbbá 5.7 és 5.18).[2] Ha gondolkodásunk nem éri be a történetileg értelmezhető létezés szemléletével, hanem szubsztanciát keres, akkor a tételes jog kauzalitásán túl a természetes jog által kifejezett szubsztanciális értékekre irányul. Ekkor nem fogadhatjuk el azt, hogy a jog csakis genetikus-kauzális vetületben lenne ábrázolható, hanem azt is megítéljük, hogy a jogilag kifejezett célok jónak vagy rossznak bizonyulnak-e. Nem hihetjük tehát, hogy a jogintézmények a ható-okok világában kielégítően megmagyarázhatók lennének.[3] A jog lényege eleve nem a ható-okok mechanizmusával, hanem teleologikus összefüggéssel magyarázható, ha ti. figyelembe vesszük azt, hogy egy jogilag releváns magatartás előzménye a megfelelő jogszabályi rendelkezés, amely annak nem ható-oka, mivel attól el is lehet térni, hanem csak cél-oka, amennyiben betudható annak. A tételes jog ugyan csak történeti összefüggésben értelmezhető, a természetes jog azonban közvetlenül az erkölcshöz igazodik, és ennyiben kilépés a történeti esetlegességeket tükröző ható-okok világából.
Aquinoi Tamás a jogot a puszta értelemről leválasztva a gyakorlati észhez kapcsolja, benne az igazságosság mintegy végső érvényesítési eszközét látva (Summa theologica, II.II.57.1).[4] A jog alapja nem lehet tehát általában egy gondolat, hanem csak a törvény abban az értelemben, hogy a jog alapjául az okosság bizonyos szabálya szolgál, amely már előzetesen létezik, a jogban azután kifejezésre jut. Habár a természetes jog valamely rendelkezése túlmutat az egyedi eseten, az okossághoz kötődő jog alapja mégis csak reális lehet, vagyis valamilyen gyakorlati megnyilvánulás. Az igazságosság tárgya Tamás felfogásában csak külsődleges tevékenység (exterior operatio) lehet, ami a dolgok összemérhetőségén nyugszik (58.10).
Valaminek mint dolognak a természetére csak az egyedi tartalmi jegyek alapján következtethetünk (57.2). Az egyediségtől elvonatkoztatott fogalmaink valóságosak ugyan, mégsem bírnak olyan önálló léttel, mint az egyedi dolgok. E visszafogott univerzalizmus egyensúlyoz a kritikátlan univerzalizmus (püthagoreus szubsztancializmus) és a konkretizmus (hérakleitoszi evolucionizmus) között. Ahogy vállalja a közvetítést a maga korában Arisztotelész, épp úgy Tamás is elkerüli azokat a szélsőségeket, amelyeket a középkori skolasztikában a realizmus abszolút idealizmusa és a nominalizmus kételye képvisel.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
