Az adómegtagadás csak látszólag adózási kérdés. E cselekedetben az egyén vagy közösség és a hatalom közötti viszony jogkövetési jellegzetességei jelennek meg. Az adómegtagadás gyökerei a modern adórendszerek XVIII-XIX. századi kialakulásához, a polgári alkotmányok keletkezéséhez nyúlnak vissza, és az adóztató főhatalom korlátait mutatják meg. A tudósok gyakran az adómegtagadásra, mint a polgári engedetlenség, a civil ellenállás eszközére tekintenek. Ezzel szemben az államok igyekeznek ezt a cselekedetet kriminalizálni, és közönséges adócsalásként bemutatni és kezelni. Az adómegtagadás akkor válik mindenki számára egyértelműen politikai kérdéssé, amikor tömegesedik, és a társadalom jelentős részére kiterjed. Az adófizetés megtagadása: "olyan lehetőség, amellyel az adót kivető hatósággal szembeni ellenállást kifejezésre lehet juttatni. Ha gyakorivá válik annak a jele, hogy a kormány és a kormányzottak között nincs egyetértés, és a tömegek részben vagy egészben elutasítják a rendszerrel való azonosulást" - írja Stefan Malfer.[1]
Az adóellenállás kormányzati megítélését alapvetően meghatározza, hogy a modern államháztartási rendszerekben az állami szolgáltatások zavartalan fenntartásának alapfeltétele az adók folyamatos beszedése. Az adómegtagadás jogát éppen a pénzáram zavartalan fenntartása miatt utasítják el a jogalkotók, országonként eltérő szigorúsággal és módon. "Illúzió lenne azt hinni, hogy az államok eltűrik az adómegtagadást és engednek az adóztatási privilégiumaikból."[2] Az alkotmányok és alkotmányerejű normák csak kivételesen teszik lehetővé az adómegtagadást. A szabályozás logikája a törvényhez kötöttségre épül. Ennek szellemében számos alkotmány, így például a spanyol 31. cikk (3) bekezdése, vagy az olasz I. fejezet 23. cikke, illetve a magyar Alaptörvény I. cikkének (3) bekezdése azt mondja ki, hogy az adókat csak törvényben lehet szabályozni, tehát az adóztatás elvi korlátját a törvényhez kötöttségben határozzák meg. Európában e szabályozási attitűdnek történelmi gyökerei vannak. Az angol Magna Charta Libertatum (1215), illetve a magyar Aranybulla (1222) már korlátozta a főhatalom adóztatási jogát, és azt a nemesség beleegyezéséhez, az adómegajánlás jogához kötötte. A XVII. században a Bill of Rights 4. cikke már nem a nemesség, hanem a parlament jóváhagyásához kötötte az adó kivetését. Ez a szabályozási modell, amelyben az adózói jogok egyetlen biztosítékaként a törvényhez kötöttség szerepel, nem teszi lehetővé az adóalanyok számára, hogy a hatályba lépett törvény célszerűségét, ésszerűségét, indokoltságát vizsgálják. Ez a megközelítési mód a parlament appropriációs, jogán alapul, így formális kérdéssé teszi az adómegtagadás elvi és gyakorlati kezelését. Eszerint, ha a parlament megfelelő módon elfogadott és közzétett egy adótörvényt, akkor a megtagadás indokoltsága nem vizsgálható. "A volt NSZK Szövetségi Alkotmánybírósága kimondta, hogy valamely törvényes adóintézkedést nem lehet alkotmányellenesnek minősíteni azért, mert az a törvényhozó téves prognózisán alapult" - írja Földes Gábor.[3] A magyar Eötvös József 1854-ben a korszellemnek megfelelően a szabadság biztosítékának nevezte a törvényhozás adómegtagadási jogát, és úgy vélte, hogyha joga van dönteni az adók kivetéséről, akkor dönthet az adó megtagadásáról is.[4] Látnunk kell, hogy az adómegtagadás napjainkban nem parlamenti viták tárgyaként jelenik meg. Az államok adómegtagadás elleni jogi rendszerét erősíti, hogy számos országban, így a dán alkotmány 42. cikk 6. bekezdésében, illetve Magyarországon az alkotmány 8. cikk (3) bekezdés B.) pontjában kifejezetten megtiltják adózási, költségvetési kérdések tárgyában népszavazási kiírását, és az Alkotmánybírósághoz való fordulás jogát is korlátozzák.
Ezzel ellentétben számos szerző az adómegtagadás erkölcsi oldalát vizsgálja és azt az általános ellenállási jogból vezeti le.[5] Gondolkodásukat befolyásolja Rousseau Társadalmi szerződés tana, tehát az a gondolat, hogy az állam a polgáraival kötött szerződésnek megfelelően, jól és hasznosan, a közösség érdekében köteles végezni munkáját. Ez a főhatalom nem lehet korlátlan, és ellentétes az emberek, a közösség érdekeivel.[6] Az adómegtagadást vizsgáló gondolkodók számára a kérdés az volt, hogy etikai szempontokból kiindulva a hatályos adótörvényekkel ellentétesen milyen esetekben tagadható meg az adók megfizetése. Azért izgalmas kérdés a háborús adók megtagadása, mert itt éppen erkölcsi alapon utasítják el a helytelen célokat kitűző hatalom pénzügyi támogatását. Gondolatmenetükben abból indulnak ki, hogy az adózásra, mint civilizációs közjót szolgáló eszközre tekintenek, ami a szervezett emberi együttélés szükségszerű feltétele. A szolgáltató, polgárait segítő állam támogatása számukra is fontos. Ha az állam a közjót valósítja meg, közérdeket szolgál, akkor az ehhez szükséges adók megfizetése etikus, vagyis az ehhez szükséges adók megtagadása etikátlan.[7] Ha viszont az adókivetés az állam hibájából túlzó, vagy indokolatlan, vagy morálisan elfogadhatatlan célt szolgál, akkor az adómegtagadás válhat etikus-
- 256/257 -
sá. Hozzátenném, hogy a megtagadás indokaként erkölcsi alapon sem csak a háborús költekezés jöhet szóba. Ilyen tényezőként említhetem a pazarló állami működést, a korrupciót, a szakszerűtlenséget, vagy a diktatórikus hatalomgyakorlást. A kérdés az, hogyan határozhatjuk meg, és mi indokolhatja erkölcsileg az adóztatást vagy az adómegtagadást. Crowe szerint a kérdés szélsőséges esetekben könnyen eldönthető, és morális kötelességünk az igazságtalan adók megtagadása.[8] "Ha az adóink arra kellenének, hogy Hitler háborús gépezetét finanszírozzák, akkor a törvényesen kivetett adók kivetése is etikátlan, tehát a megtagadásuk etikus."[9] - írja McGee. De hogy járjunk el kevésbé szélsőséges esetekben? Vizsgálhatja-e az amerikai, angol, francia polgár kormányainak háborús céljait, politikájuk etikai tartalmát? Megtagadhatják-e a NATO-államok polgárai az adók megfizetését az iraki, afganisztáni, észak-afrikai beavatkozásra hivatkozva? Felvethető a kérdés, hogy minden háború egyformán elítélendő, vagy csak a támadó háborúk nem támogathatók, a megelőző műveletek igen? És ha ez így van, az afgán beavatkozás védekező, megelőző jellegű volt-e, vagy megtorlás? Igazolhatja-e a beavatkozásokat az ENSZ Biztonsági Tanácsának felhatalmazása? És ha egy beavatkozás jogilag megalapozott is, akkor morálisan is feltétlenül igazolható? Úgy vélem, kizárólag a világot leegyszerűsítő, fekete-fehér, jó-rossz rendszerekben gondolkodók képesek határozottan dönteni.
Az adózás és az erkölcs kapcsolatáról sajátos álláspontot fogalmaz meg a híres francia jogász, Leroy-Beaulieu[10]. Véleménye szerint hibás az a megközelítés, amely az adózást egyszerű szolgáltatás-ellenszolgáltatási aktusaként határozza meg. Az adófizetés nem csupán a jelen polgárai és a regnáló hatalom kapcsolata alapján jön létre. Figyelembe kell venni a múlt döntéseit is, az államadósságot növelő hibás kormányzati, esetleges háborús lépések következményeit. Minden egyes adófizető részfelelősséggel tartozik államának működéséért, hiszen az állam polgárai nevében cselekszik. A társadalmi szolidaritás - írja Leroy-Beaulieu - adózói csoportokon és generációkon átível és részben a közös hibák megváltását is szolgálja. Éppen e társadalmi szolidaritás miatt egyetlen polgár sem tagadhatja meg ezekre a hibákra hivatkozva az adófizetést. Ezt a gondolatot a szerző az Egyesült Államok mexikói háborújának finanszírozására felvett kölcsöneinek törlesztésével kapcsolatos vitában fejtette ki és kiállt e törlesztések etikai alapon történő folytatására. Ez a gondolatmenet véleményem szerint aláássa a háborús adómegtagadás szilárdnak tűnő elvi alapjait. Tovább nehezíti a megtagadók helyzetét, hogy a modern költségvetési rendszerek igényei megnőttek, és az állami szolgáltatások összetettsége szinte lehetetlenné teszi az egyéni mérlegelést. A modern költségvetési alapelvek (univerzalitás, egységesség, teljesség) megnehezítik a háborús adók elutasítását, hiszen a befizetett adók felhasználásának a követése, ellenőrzése szinte lehetetlen. A fent említett elvek miatt, kevés kivétellel (társadalombiztosítási járulékok, elkülönített állami pénzalapok, az 1%-os felajánlások, céladók) a költségvetésbe befolyt bevételek bármely kiadás fedezésére fordíthatók. Nem tudjuk megmondani a több tízezer költségvetési tétel rengetegébe befolyó és onnan kikerülő pénzeket mely kiadások fedezetére fordították. Így tehát az adómegtagadóknak számolniuk kell azzal, hogy tetteik következményeként nem csupán a háborús célokra szánt előirányzatok, de minden más feladat finanszírozására szánt összeg is csökken. Néhány kivétel azonban említhető, amelyek áttörték az univerzalitás és egységesség elvét. Az amerikai Robert T. Pennock összefüggést lát a telefonadó és az USA háborús kiadásainak emelkedése között. Úgy látja, hogy a telefonadót a XX. század közepétől kifejezetten arra használták, hogy a háborús kiadásokat finanszírozzák. A telefonadó összegét akkor emelték, amikor ténylegesen háború volt, és így 1966-ban, a vietnámi háború kitörésekor mértékét 10%-kal növelték. Majd 1983-ban, a Reagan-kormány háborús kiadásaival párhuzamosan emelkedett.[11] Éppen ezért a telefonadó megtagadása háborúellenes gesztus volt, amit ő maga is gyakorolt. Úgy véli, az USA Szja bevételeinek 25-40 %-át fordítják közvetetten háborús célokra. Az amerikai kormány az 1960-as évek közepéig külön kezelte az ún. háborús alapot, amely az adómegtagadók elsődleges célpontjává vált. A kormányok tanultak ebből és számos módszert kialakítottak a hadi költségvetési tételek elbujtatása érdekében. Megállapíthatjuk, hogy a háborús adómegtagadás kérdésében példaértékűen ütköznek össze az erkölcsi, a fiskális és az állam politikai érdekei.
Mi a háborús adó és hogyan született a háborús adómegtagadás?
Háborús adónak nevezi a nyugati szakirodalom azokat az adókat, amelyek közvetlenül vagy közvetve, de azonosítható módon háborús célokat finanszíroznak. Ilyen lehet egy háborús hadigépezet működtetése, vagy felkészülés a háborúra, vagy idegen területek megszállásának finanszírozása. Ezeknél a tételeknél felvethető, hogy mikor és mennyiben haladják meg a feltétlenül szükséges honvédelmi kiadásokat. A kormányok törekszenek arra, hogy ne legyenek pántlikázott, célzott bevételek és hadialapok, amelyeket könnyű azonosítani, ellenőrizni. A céladók alkalmazása, vagyis amikor előre bejelentett hadicélokra szedtek adókat, a történelem folyamán gyakran általános elutasítással szembesülhettek. Ennek korai példája volt Észak-Amerikában, 1637-ben, amikor a holland telepesek katonai erődjük felújítása érdekében adót vetettek ki az algonkin indiánokra, akik azt teljes mértékben
- 257/258 -
elutasították. Az Amerikai Egyesült Államok kialakulásához vezető történelmi folyamatban kiemelkedő szerepet játszott az adóztatás, hiszen közvetlen kiváltó okként szerepelt az önállósodási törekvésekben. A XVIII. században Anglia az Északamerikai gyarmatain a franciák elleni hétéves háborúban a hadi kiadásainak egy részét e gyarmatok lakosaira kívánta áthárítani, hiszen az ő érdekükben lépett fel. Ennek ellenére az angol helyőrségek ellátására 1765-ben kivetett bélyegadót a gyarmat lakói hangosan és egyöntetűen elutasították, a "nincs adózás képviselet nélkül-elv" alapján. Majd James Otis mozgalmat indított az angol adóztatás ellen, amelyben azt hirdette, hogy a képviselet nélküli adóztatás zsarnokság. A gyarmatok New Yorkban 1765-ben összeült kongresszusa kimondta: "Semmiféle adó nem vethető ki a gyarmatokra másként, mint saját képviselőik által."[12] Az angol kormány nem engedett, sőt bevezette a tea adót, amelyet kifejezetten a megszálló katonaság költségeire szedett volna be. Ennek 1770-ben történt kihirdetése vezetett a bostoni teadélutánhoz, amely közvetlenül kiváltotta a függetlenséghez vezető háborús eseményeket. Mintegy 100 évvel később, 1848-ban a Mexikó-USA háborúban több vallási csoport (memmoniták, quakerek) elutasították a háborús adók befizetését. Ekkor jelent meg David Thoreau-nak, a polgári ellenállás atyjának a háborús adók megfizetésének megtagadására felszólító röpirata, ami miatt egy napra börtöne zárták.[13] Hasonló folyamat játszódott le Európában, az 1848-49-es forradalom leverése után Magyarország és Horvátország lakossága elutasította a kényszerrel bevezetett osztrák adórendszert, amelyet a katonai megszállás finanszírozására vetettek ki.[14] Ennek a mozgalomnak az volt az érdekessége, hogy nem csupán az egyes adófizetők, de a teljes magyar és részben a horvát és erdélyi közigazgatás is felsorakozott az ellenálláshoz. A vármegyék kinyilvánították, hogy a parlament jóváhagyása nélkül bevezetett adók törvénytelenek és azokat nem kell megfizetni. A hivatalnokoknak meg kellett tagadniuk a közreműködést az adószedésben, sőt kimondták, hogy akik az adót beszedik, vagy a beszedéshez hozzájárulnak, hazaárulóknak minősülnek.
A háborús adómegtagadásban új korszakot nyitott a vietnámi háború, amelyben az adóellenállás az alternatív (hippy) kultúra szerves részévé vált. A híres popénekesnő, Joan Baez az ellenállás jelképévé vált, mert jövedelemadója 60%-ának befizetését megtagadta. Míg a második világháború alatt összesen 6 ember tagadta meg az adómegfizetést és került börtönbe az USA-ban, addig az ellenállók száma az 1960-as évek végén meghaladta a 100.000-et. Az aktivisták 1965-ben meggyőztek 365 amerikai hírességet (pl. Dorothy Dayt, Noam Chomskyt, Szent-Györgyi Albertet[15]), hogy az adójuk egy részét ne fizessék be a háborús kormánynak. 1967-ben már 528 amerikai író is támogatta a mozgalmat a telefonadó megtagadásával. A mozgalomhoz 1963-ban csatlakoztak a történelmi egyházak is, McCracken tiszteletes azt hirdette: "éretlen dolog pénzügyileg támogatni a háborút, és ezzel egyidőben prédikálni ellene."[16] Az egyház később is felszólalt Reagan háborús retorikája és költségvetése ellen, amelynek eredményeként 1981-ben az adómegtagadók száma megháromszorozódott. Még ebben az évben Raymond Hundhausen seattle-i püspök nyíltan felszólította a híveit, hogy jövedelemadójuk 50%-át tartsák vissza, tiltakozva a nukleáris fegyverkezés ellen. Az 1980-as évek végére az USA kormány számára már jelentős problémát jelentett a tömeges adómegtagadás. Az ellenállási mozgalom már olyan szervezet volt, hogy tagjait 192 központ segítette országszerte anyagilag, jogi tanácsadással. A szervezetek újságot jelentettek meg, amelyben az adómegtagadásra vonatkozó gyakorlati tanácsokat közöltek és konferenciákat is rendeztek.[17] A mozgalom világszerte elterjedt és jelenleg már több ázsiai és nyugat-európai országban működik háborús adót megtagadók egyesülete. Dániában békeadó alap működik, míg Belgiumban a hadiadók ellen tiltakozók az adómegtagadáskor visszaigényelhetik az adójuk egy részét.[18] Hollandiában szintén működik békeadó alap, és 1993-tól létezik a háborús adót megtagadók napja. Itt az adózók adójuk 9%-át irányíthatják át a békeadó alapba.[19] Svédországban 1994-1996 között indult adófizetők a békéért mozgalom. Az Ázsiai térségben, Indiában, Malajziában és Japánban találhatunk háborús adómegtagadó szervezeteket.
A teljesség kedvéért meg kell jegyeznem, hogy számos példa található arra is, hogy a társadalom nagy része nagy lelkesedéssel, önként erkölcsi meggyőződéssel felsorakozott a háborús célokat megvalósító vezetői mögé. Az ókorban, amikor Hannibal Rómát ostromolta, a szenátus nem mert új adókat kivetni. Ennek ellenére a szenátorok önként és egymással versenyezve hordták az adószedőkhöz arany- és ezüst kincseiket. "A nép pedig lelkesen követte őket olyan féltő gondoskodással a közügyek iránt, hogy valósággal versenyeztek, és az adóbegyűjtők alig győzték a munkát."[20] Hasonló hazafias buzgalmat láthattunk Franciaországban, amikor a francia flotta 1779-ben Saintes-i veresége után népi mozgalom indult egy új hadiflotta felállítására. " Még az adóbérlők sokat szidott társasága is vállalta egy hadihajó megépítését, amit "Haszonbérlet" névre kereszteltek."[21] Angyal Pál a magyar adózási szokásokat vizsgáló művében is beszámol ilyen háborús lelkesedésről, azt írja "a Rákóczi és az 1848-as szabadságharcok idején az öntudatos hazafiság érzésére épülő áldozatkészség nyilvánult meg az adóztatásban."[22] A tömegek válsághelyzetben mutatott viselkedéséről írta összefoglalóan Alexis de Tocqueville: "A hazaszeretet inkább nagy, de
- 258/259 -
múlékony erőfeszítésekre késztet, mint kitartó fáradozásra. Miután válság idején megmenti az államot, békeidőben gyakran hagyja pusztulni."[23] A tömeg lelkesedését vagy ellenállását morális szempontból nem szabad túlértékelnünk, hiszen az nem csupán adómegtagadásban, de háborús lelkesedésben, vagy épp tömeghisztériában is megnyilvánulhat. Az adómegtagadás oldaláról nézve a tömeg szerepe az, hogy világossá tegye az ellenállás megjelenését, és olykor az adóztatás határait. A hatalom az egyes adóalany ellenállását észre sem veszi, figyelmét csak a tömeges fellépés képes kiváltani.
A következőkben azt vizsgálom, hogy mi a különbség a hadiadók megtagadása és az egyszerű adócsalás között, büntetőjogi és adóigazgatási szempontból. Jogi jellegzetességeit tekintve e két cselekedet között nehéz különbséget tenni, hiszen egyformán sértik a közpénzügyi rendszerek érdekeit. Tartalmi szempontból mindkét esetben arról van szó, hogy az adózó szándékosan kikerüli, vagy kifejezetten megtagadja az egyébként számára előírt adókötelezettség teljesítését, ezáltal a közösségnek anyagi hátrányt okoz. Az adóalany mindkét esetben tudja, illetve tudnia kellene, hogy cselekedete negatívan hat a közbevételekre és ezáltal növeli mások terheit, szűkíti az állam pénzügyi lehetőségeit. A különbség az erkölcsi megalapozottságban van. Míg az adócsalót az egyéni haszon, anyagi előny megszerzése motiválja, és igyekszik tettét eltitkolni, és számára közömbös az általa okozott közösségi, költségvetési kár. Ezzel szemben a háborús adómegtagadó tudatosan, erkölcsi meggyőződésből, polgári engedetlenség részeként, és nem a saját anyagi haszna érdekében, de kifejezetten kívánja tettének negatív, közösségi következményeit, a közbevételek kiesését, s mindezt nyíltan hirdeti is. Magatartása erkölcsileg vitatható, hiszen a modern rendszerekben nem követhető nyomon az egyéni befizetések sorsa. Az adómegtagadóknak szembe kell nézniük azzal, hogy cselekedetük következményeként nemcsak a háborús költségvetésre, de az egészségügyre, az oktatásra és minden más hasznos állami kiadásra is negatívan hat. Tettük kárvallottjai így polgártársaik és ők maguk is. Cselekedetük akkor lehetne erkölcsileg igazolható, ha elképzelhetőnek tartanánk egy olyan állami működést, amely minden elemében a polgárok érdekével ellentétesen, háborús célokat szolgálna. Ennek gyakorlati megvalósulását nehéz elképzelni, hiszen még a legelvetemültebb fasiszta vagy kommunista diktatúrák is működtettek kórházakat, finanszíroztak családsegítő, kulturális és népjóléti feladatokat. Az viszont tény, hogy a kormányoknak elsődleges érdekük a bruttó fedezet és az egységesség elvének érvényesítése, mert erre hivatkozva a háborús adómegtagadás közérdeket veszélyeztető jellegzetességére hívhatják fel a figyelmet. Tudatosan úgy kezelhetik őket, mint közönséges adócsalókat és a szokásos adóigazgatási eljárásokat indítják meg ellenük.
A háborús adómegtagadás nemzeti példáit vizsgálva szembetűnő, hogy ilyen aktivitást jellemzően Észak-Amerikában és kisebb mértékben Nyugat-Európában és Ázsiában figyelhetünk meg. Az idézett történelmi példák ellenére megállapíthatjuk, hogy Közép-Európában ez a jelenség az elmúlt 100 évben nem jelent meg tömegesen. Ennek oka egyrészt a civil társadalom fejletlenségében keresendő. A közép-európai helyzetet jól jellemzi egy magyar gondolkodó kérdésfeltevése: "Megúszta volna-e Thoreau egyetlen éjszakai elzárással az adómegtagadást, ha Poroszországban, vagy a cári Oroszországban él?"[24] A válasz az, hogy valószínűleg súlyosabb következményekkel kellett volna szembenéznie. Adómegtagadásért Havasalföldön, Habsburg Birodalomban és máshol Közép-Kelet Európában is súlyos büntetés járt. A Közép-európai monarchiák, majd szocialista diktatúrák túlhatalma nemcsak a modern adórendszer létrejöttét tette lehetetlenné, de az ehhez kapcsolódó polgári, adófizetői öntudatot is. Nem jöhetett létre a közpénzek ellenőrzésének modern rendszere, és fejlett adózási-közpénzügyi kultúra sem. Ezekben az országokban az adófizetésre, mint megkérdőjelezhetetlen alattvalói kötelezettségre, és nem mint a szolgáltatás-ellenszolgáltatás polgári elemére tekintettek. Maga a polgári ellenállás is csupán ritkán jelenhetett meg. Ekkor azonban szélsőségesen, robbanásszerűen és nem pénzügyi csatornákon nyilvánult meg (1956 - Budapest, 1968 - Prága, 1989 - Bukarest). A Közép-európai rendszerváltások óta eltelt emberöltő még csak most kezdi kialakítani az adójogi jogkövetés kultúráját.
Végezetül meg kell említenem még egy tényt, ami megnehezíti a közép-európai háborús adómegtagadó mozgalmak működését. Ez pedig a honvédelmi kiadások alacsony szintje. Ezekben az országokban (Szlovákia, Szlovénia, Csehország, Magyarország, Románia, Lettország, Litvánia, Észtország) a háborús kiadások összege az elmúlt évtizedben radikálisan lecsökkent, és alig éri el a központi költségvetési kiadási oldal 0,5-0,8%-át. Ezzel szemben Angliában és az USA-ban és Ausztráliában e kiadások szinten maradtak, míg Ázsiában, Japánban, Indiában, Kínában, Pakisztánban drasztikusan nőnek. A Közép-európai régióban nem az a kérdés, hogy túlzottan sok pénzt fordítanak-e a hadseregek fejlesztésére, hanem az, hogy beszélhetünk-e egyáltalán működőképes hadseregekről.
- 259/260 -
Ezek az országok még a NATO-tagságukból fakadó hadsereg fejlesztési kötelezettségeiknek sem tesznek eleget. Ez az állami attitűd alapjaiban teszi lehetetlenné a háborús adó megtagadását és annak létalapját szünteti meg azáltal, hogy még a szükséges honvédelmi kiadásokat sem tartalmazzák a mindenkori költségvetések. Ezekben az országokban nem csupán a civil öntudat, de a túlzó háborús kiadások is hiányoznak.
Alexis de Tocqueville: Az amerikai demokrácia. Európa, 1993
Angyal Pál: A magyar büntetőjog kézikönyve. Adócsalás. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T., Budapest 1930
Bart Horeman: Jelentés egy holland csoport tevékenységéről (1995-1996), VI[th] International Conference on Peace Tax Campaigns and War Tax Resistence
Eötvös József: A XIX század uralkodó eszméinek befolyása az államokra. Pest 1854
Ferenczi István: Állampolgár és pénzügyi igazgatás. Állam- és Jogtudomány Budapest 1981
Földes Gábor: Az adójog határai. Kandidátusi értekezés. Budapest 1988
Gombár Csaba: A politika parttalan világa. Budapest 1986
H. David Thoreau: A polgári engedetlenség iránti kötelezettség, Fekete sas, Budapest 2008
Leroy-Beaulieu: Pénzügytan. 1. kötet. MTA Könyvkiadó Hiva-tala,Budapest 1880. 152-153. o.
Martin T. Crowe: The Moral Obligation of Paying Taxes, Catholic Press, Washington, 1944
Phil Rimmer: Beszámoló a békeadó törvényjavaslatok műhelyéről, VI[th] International Conference on Peace Tax Campaigns and War Tax Resistence
R. T. Pennock: On the Justice of Conscientious War Tax Resistance, Journal of Accounting, Ethics and Public Policy Vol 1, No 1, Winter 1998
Robert Riversong War Tax Resistance, Vermont Commons, pp3. Practical War Tax Resistance, 3. rész. Vermont 2005
Robert W. McGee: The Philosophy of Taxation and Public Finance. Kluwer Academic Publishers, London 2004
Rousseau: Társadalmi szerződés. Phönix-Oravecz-kiadás, Budapest 1947
Simon Schama: Polgártársak - A francia forradalom krónikája. Európa Könyvkiadó 1988
Stefan Malfer: Az adómegtagadás és adóvégrehajtás Magyarországon 1860 és 1862 között. Történelmi Szemle 1984. 4. sz.
Vecseklőy József: A csillagos lobogó nyomában, Magvető Könyvkiadó, Budapest 1985 ■
JEGYZETEK
[1] Stefan Malfer: Az adómegtagadás és adóvégrehajtás Magyarországon 1860 és 1862 között. Történelmi Szemle 1984. 4. sz. 664.o.
[2] Ferenczi István: Állampolgár és pénzügyi igazgatás, Állam-és Jogtudomány Budapest 1981. 386. o.
[3] Földes Gábor: Az adójog határai, Kandidátusi értekezés, Budapest 1988 127. o.
[4] Eötvös József: A XIX század uralkodó eszméinek befolyása az államokra, Pest 1854 314-315. o.
[5] Thomas Paine, Adam Smith, Berardi, Martin T. Crowe, Robert McGee, Rawles; Magyarországon Földes, Deák és Szilovics
[6] Rousseau: Társadalmi szerződés, Phönix-Oravecz-kiadás, Budapest 1947. 42-43.o.
[7] Robert W. McGee: The Philosophy of Taxation and Public Finance, Kluwer Academic Publishers, London 2004. pp. 15.
[8] Martin T. Crowe: The Moral Obligation of Paying Taxes, Catholic Press, Washington 1944
[9] McGee: i.m. pp. 16.
[10] Leroy-Beaulieu, Pénzügytan. 1. kötet. MTA Könyvkiadó Hivatala, Budapest 1880. 152-153. o.
[11] R.T. Pennock: On the Justice of Conscientious War Tax Resistance, Journal of Accounting, Ethics and Public Policy Vol 1, No 1, Winter 1998
[12] Vecseklőy József: A csillagos lobogó nyomában. Budapest 1985. 44-46.o.
[13] H. David Thoreau: A polgári engedetlenség iránti kötelezettség, 1848
[14] Stefan Malfer: i.m. pp. 662.
[15] Robert Riversong War Tax Resistance. Vermont Commons, Vermont, 2005, pp. 2.
[16] Robert Riversong War Tax Resistance. Vermont Commons, Vermont, 2005, pp. 3.
[17] Practical War Tax Resistance, 3. rész
[18] Phil Rimmer: Beszámoló a békeadó törvényjavaslatok műhelyéről, VI.th International Conference on Peace Tax Campaigns and War Tax Resistence
[19] Bart Horeman: Jelentés egy holland csoport tevékenységéről (1995-1996), VI[th] International Conference on Peace Tax Campaigns and War Tax Resistence
[20] Alexis de Tocqueville: Az amerikai demokrácia. Európa, 1993. 223. o.
[21] Simon Schama: Polgártársak - A francia forradalom krónikája, Európa Könyvkiadó, 1988. 90. o.
[22] Angyal Pál, A magyar büntetőjog kézikönyve, Adócsalás, Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T., Budapest 1930. 9. o.
[23] Alexis de Tocqueville: i.m. 202. o.
[24] Gombár Csaba: A politika parttalan világa. Budapest 1986. 131-132. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanszékvezető egyetemi docens, PTE ÁJK Pénzügyi Jogi Tanszék.
Visszaugrás
