Ismert tény, hogy az Európai Unió jelenlegi igazságügyi rendszere a gazdasági integráció kezdetén egy politikai kompromisszum eredményeként jött létre: az alapító tagállamok létrehoztak egy új, szupranacionális bíróságot, de az nem kapott hatáskört a közösségi, később uniós jognak a tagállamok területén történő érvényesüléséhez szükséges eljárások lefolytatására, hanem a nemzeti bíróságoknak kellett saját, meglévő hatásköreiken belül eljárva az uniós jogot is alkalmazni. Abban egyetértés volt kezdetben, hogy ez a munkamegosztás a szupranacionális bíróság és a nemzeti bíróságok között inkább kényszer, mint hatékony megoldás. Abban viszont már rendkívül eltérő álláspontok alakultak ki, hogy milyen irányban lehetne, kellene mindezt megváltoztatni, mi lehet az uniós jog hatékony érvényesülését legjobban garantáló intézményrendszer. A véleményskála egyik végpontját a német jogászprofesszor Walter Hallstein jelentette, aki az Európai Bizottság első elnökeként 1969-ben megjelent monográfiájának a Der unvollendete Bundesstaat (A befejezetlen szövetségi állam) címet adta. Ebben amellett érvelt, hogy az Európai Bíróság és a tagállami bíróságok viszonyát német mintára kell átalakítani, akként, hogy az alkotmányjogi panasz mintájára lehessen uniós jogi panasszal élni a tagállami legfelsőbb bíróságok ítéleteivel szemben az Európai Bíróságnál. Az 1973-ban csatlakozó brit jogászok számára viszont az EU Bíróság meglévő hatáskörei is állandó kritika tárgyát képezték, így annak esetleges bővítése lekerült a napirendről.
Bár az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: EU Bíróság) az Egységes Európai Okmány hatálybalépése után szervezetileg kétszintűvé vált, hatásköreit, a tagállami bíróságokhoz való viszonyát illetően a mai napig szinte változatlan formában működik. Fő feladatát, az uniós jog egységes értelmezését és érvényesítését három eljáráson keresztül tudja megvalósítani: a tagállamokkal szemben indítható kötelezettségszegési eljárásban, az uniós intézményekkel szemben indítható semmisségi eljárásban, és a tagállami bíróságok uniós jogértelmezését segítő előzetes döntéshozatali eljárásban. Szinte kivétel nélkül e három eljárásban dolgozta ki a legfontosabb jogelveket, amiket aztán igyekszik következetesen számon kérni a tagállamokon és az uniós intézményeken egyaránt.
A jogirodalomban új megközelítésként jelent meg 2012-ben az a gondolat, hogy vajon az EU Bíróság jelenlegi szervezeti hatásköri felépítése és félévszázados joggyakorlata alapján - az Európai Unió döntéshozatali rendszerével szemben korábban megfogalmazott demokrácia-deficit mintájára - lehet-e igazságügyi deficitről beszélni?[2] A téma két legmeghatározóbb kutatója Dimitry Kochenov és Andrew Williams szerint az igazságra való törekvés, annak számonkérése az egyes döntéseken nem csak a tagállami bíróságoktól várható el, hanem az EU Bíróságtól is. A luxemburgi testület gyakran hivatkozik az általános jogelvek, a jogállamiság fontosságára, azok betartását vizsgálja konkrét ügyekben, döntéseinek társadalmi-gazdasági, belső, illetve harmadik országok felé megmutatkozó hatásainak szempontjai azonban nem derülnek ki döntéseiből. A kutatók szerint az igazságra való törekvés nem egyenlő az emberi jogokkal, így azok tisztelete, védelme önmagában nem elégíti ki az uniós polgárok, illetve a gazdasági élet szereplőinek igazság iránti igényét. Ez a gondolat egyelőre nem került be az uniós jogi gondolkodás fősodrába, abban változatlanul az a központi kérdés, hogy vajon a tagállami bírók mennyire ismerik az uniós jogból eredő kötelezettségeiket, hogyan, milyen hatékonysággal alkalmazzák az uniós jogot.
Bármelyik tagállam vonatkozásában vizsgáljuk ezt a központi kérdést, elmondhatjuk, hogy nehéz pontos, teljes képet kapni. E jelenséggel kapcsolatban teljes egyetértés mutatkozik az európai kutatók között abban, hogy még az alapító tagállamok bírói gyakorlatában is látens maradhat az uniós jog, ha arra a peres felek egyike sem hivatkozik. Az egyik legelfogadottabb és
- 9/10 -
legkedveltebb mutatószám az egyes tagállami bíróságoknak uniós relációjú tevékenységéről az általuk kezdeményezett előzetes döntéshozatali eljárások száma. Fontos kiemelni, hogy ezen eljárás keretében az EU Bíróság az alkalmazandó uniós jogszabályt értelmezi, és nem az ügy érdemében dönt, az a nemzeti bíró feladata marad. Egy tagállami bíró előtt induló bármilyen büntető vagy polgári pernek tehát nem célja az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezése, az csak egy eszköz lehet arra, hogy a jogilag helyes döntés megszülethessen. Amennyiben azonban valóban lényegesnek mondható az EU Bíróság megkeresésére irányuló eljárások darabszáma, akkor a magyar bíróságok kiemelkedő helyet foglalnak el: a 2004-ben velünk együtt csatlakozott másik kilenc országhoz képest mi kezdeményeztük a legtöbb ilyen eljárást. A magyar bírák aktivitása a régi tagállamokhoz képest is kiemelkedő, tizenöt év alatt többször fordultunk az EU Bírósághoz, mint az 1995 óta tag Finnország vagy Svédország, vagy az 1986 óta tag Portugália.
Az EU Bíróság a nemzeti bíróságok EU-relációjú tevékenysége felett csak akkor tudja ellátni joggyakorlat-egységesítő szerepét, ha a tagállami bíróságok megkeresik őt kérdéseikkel. Annak érdekében, hogy biztosítva legyen ez a kapcsolat, az EUMSZ 267. cikk (3) bekezdése a tagállami legfelsőbb bíróságok számára kötelezővé teszi az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezését. Ennek a kötelezettségnek a pontos tartalma, terjedelme, illetve a kezdeményezés alóli egyes kivételek mai napig is állandó vita tárgyát képezik. A kérdést úgy fogalmazhatnánk meg, hogy a tagállami legfelsőbb bíróságoknak arra kell-e törekedni, hogy e kötelezettséget szigorúan véve lehetőleg minél több ügyben forduljanak az Európai Bírósághoz, vagy csak azokkal az ügyekkel, amelyek kiemelkedő fontosságukra tekintettel indokolják azt. Minden túlzás nélkül elmondható, hogy a magyar Kúria a többi tagállami legfelsőbb bírósággal összevetve ezen a téren is helytállt, mivel rendszeresen eleget tett kötelezettségének, egyúttal koherens és áttekinthető joggyakorlatot dolgozott ki arra az esetre is, amikor nem tartja szükségesnek az EU Bíróság megkeresését.[3]
A tagállami legfelsőbb bíróságok ezen kötelezettségének fontosságát jól mutatja az, hogy az Európai Bizottság is figyeli annak betartását. Több tagállammal szemben a Bizottság azért kezdeményezett kötelezettségszegési eljárást, mert legfelsőbb bíróságai egyáltalán nem, vagy nem átlátható módon, hiányos indokolással utasították el az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezését. Ezzel kapcsolatban már kötelezettségszegési eljárás indult Svédország, Bulgária, Olaszország, Spanyolország és Franciaország ellen is. Ezen eljárások sajátossága, hogy a Bizottság nem a tagállami legfelsőbb bíróságokon, hanem az adott tagállam kormányán kéri számon a bírói gyakorlat hiányosságát. A hatalmi ágak elválasztásának elve miatt a végrehajtó hatalom nem rendelkezhet a harmadik hatalmi ág gyakorlata felett, a konkrét döntések meghozatalára semmilyen közvetett vagy közvetlen befolyást nem gyakorolhat, legfeljebb vonatkozó eljárásjogi szabályokon változtathat. Az időben legutolsó, a C-416/17. sz. Bizottság kontra Franciaország ügyben 2018. október 4-én hozott ítéletében az EU Bíróság először fogalmazott úgy, hogy a tagállam kötelezettségszegése abban áll, hogy a francia államtanács egy konkrét peres ügyben nem kezdeményezett előzetes döntéshozatali eljárást. Az ítélet ezen végkövetkeztetésére tekintettel szinte felrobbant az európai jogirodalom, s egymást túllicitálva írnak olyan víziókat, hogy az EU Bíróság leaszfaltozta a már régóta épülő utat az európai föderális bírósági rendszer irányába, amelyben a tagállami bíróságok döntéseit közvetlen és átlátható módon felülvizsgálhatja egy központi európai bíróság. Kevésbé határozott álláspont szerint, ha az EU Bíróság ebben a döntésében írtakat a jövőben követi, akkor ez az új, fokozott ellenőrzés felelősségteljesebb eljárásra késztetheti a nemzeti legfelsőbb bíróságokat az uniós jog alkalmazása tekintetében, és fokozottabb aktivitásra az előzetes döntéshozatali eljárások kezdeményezése szempontjából.
Amint látjuk, az Európai Unió Bírósága következetes és egyre növekvő szigorral kéri számon a tagállami legfelsőbb bíróságokon is az uniós jog hatékony érvényesülését. Az előbb megismert számok és tények alapján a magyar bíróságoknak beleértve a Kúriát is, nincs e téren szégyenkezni valója. Mégis van egy állandóan visszatérő kritika a magyar, illetve még általánosabban a közép-kelet európai régió bíróságaival szemben: határozataik indokolásának formalista stílusa. Eszerint a közép-kelet európai bírók elsősorban a jogszabály szövegébe kapaszkodnak döntéseik meghozatala során, nem annak célját, értelmét, hanem nyelvtani jelentése szerinti tartalmát használják. Mint minden általánosítás, ez is több sebből vérzik: először is azt kellene tudni meghatározni, hogy milyen az ideális bírói indokolás, akár terjedelmileg, akár egyes részeit tekintve. Másodszor, érdemes lenne az EU-n belül megnézni más régiókat is és összehasonlítani egymással egy francia és egy német legfelsőbb bírósági indokolás terjedelmét. Meglepő különbségeket találnánk. Harmadszor, összehasonlíthatatlanul más mozgástere van egy büntető- vagy egy polgári bírónak, de eltérőek a lehetőségek egy diszpozitív vagy egy kógens magánjogi szabály értelmezésének is. Tény, hogy az uniós jog értelmezéséhez és alkalmazásához több tudásra van szükség, mint amit az adott normaszöveg elolvasása tud adni, de éppen az EU Bíróság egyik főtanácsnoka Michael Bobek emlékeztetett a közép-kelet európai bíróságok vonatkozásában arra: a rendszerváltások előtt a volt szocialista országok bírái annak érdekében fordultak, hivatkoztak szó szerint a jogszabályok szövegére, hogy ezzel kikerüljék az esetleges elvárásokat, utasításokat. Amennyiben az EU Bírósága a tagállami bíróságoktól az uniós jog teljes érvényesülését várja el, akkor ez - Bobek szerint - hasonlatos ahhoz a korábbi helyzethez, amikor a kelet-európai bíráknak a szocialista együttélés megvalósítása érdekében kellett volna a konkrét jogszabályokat értelmezniük.[4]
Az EU Bíróság joggyakorlatának elemzése során jogfejlesztő tevékenységét, aktivizmusát emelik ki leggyakrabban, amikor az uniós tételes jogban megtalálható szabályokból új, általános elveket dolgoz ki és tesz
- 10/11 -
kötelezővé. Érdekes megfigyelni, hogy az a fajta rugalmasság elsősorban a tagállamokkal, illetve a nemzeti bíróságokkal kapcsolatos gyakorlatában figyelhető meg: az uniós jogrendszer alapját képező közvetlenség és elsődlegesség elvét, a tagállamok kártérítési felelősségét az uniós jog megsértéséből eredő károkért a luxemburgi testület előzetes döntéshozatali eljárásokban dolgozta ki, majd kérte számon a kötelezettségszegési eljárásokban. Az uniós intézményekkel szemben megindítható semmisségi eljárásokban viszont kifejezetten óvatos, szinte már formalista indokolás jellemzi. Az EU Bíróság köti magát az EUMSZ 263. cikk (2) bekezdésében tételesen felsorolt semmisségi okokhoz, azokhoz képest új, általános jogelv szintjére emelhető szempontrendszert nem dolgozott ki. Állandó, visszatérő hivatkozása ezen ítéletei indokolásában, hogy a politikai, gazdasági kérdésekben az uniós intézményeknek tág mozgásterük van, azokat az uniós bíróság nem vizsgálhatja. A korábban már említett, az igazságügyi deficitet kritizáló kutatás ezt számon is kéri a bíróságtól, hivatkozva arra, hogy az uniós intézmények jogi aktusainak bírósági vizsgálata során nem hiányozhatnak az értékelvű szempontok.
Összességében az EU Bíróság és a tagállami legfelsőbb bíróságok együttélése békésnek mondható. Amíg a tagállami alkotmánybíróságok igyekeznek fenntartani maguknak a nemzeti alkotmányok értelmezésének monopóliumát, addig a tagállami legfelsőbb bíróságok elfogadták és alkalmazzák az EU Bíróság által az uniós jog és a nemzeti jog egymáshoz való viszonyát meghatározó alapelveket. Az egyetlen ismert kivétel, a dán legfelsőbb bíróság 2016-ban az ún. Ajos-ügyben meghozott ítélete, amelynek sajátossága az volt, hogy ők maguk kezdeményeztek előzetes döntéshozatali eljárást, majd az EU Bíróság határozatát követően az eljáró tanács 8:1 arányú döntéssel annak ellenkezőjét fogadta el ítéletében. Az alapügy tárgya egy munkajogviszony volt. A vonatkozó dán nemzeti törvény alapján, aki az öregségi nyugdíjkorhatárt már betöltötte, nem jogosult a munkajogviszony felmondása esetén semmilyen kifizetésre. Az EU Bíróság szerint ez a nemzeti szabály életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetést jelent, ezért nem alkalmazható. A dán legfelsőbb bíróság viszont azzal érvelt, hogy Dánia Európai Unióhoz való csatlakozási szerződésében Dánia nem hatalmazta fel az EU Bíróságot arra, hogy az elsődleges uniós jogban le nem írt alapelveket tegyen kötelezővé a nemzeti bíróságok számára. Bár a jogirodalomban született pár elemzés, kritika ezen ítélettel kapcsolatban, és Shakespeare óta azt is tudjuk, hogy "valami bűzlik Dániában", a dán igazságszolgáltatási rendszer felkészültségét, függetlenségét, pártatlanságát még senki nem vonta kétségbe.
Amint látjuk és tapasztaljuk, a jogirodalomban, a különböző eredménytáblákon és felmérésekben, az uniós jog nemzeti szintű érvényesülése az EU Bíróság és a tagállami bíróságok ezzel kapcsolatos feladatai vizsgálata során mindig az EU jogból eredő kötelezettségek felől közelítik meg a nemzeti bíróságok kötelezettségeit. Hiánypótló jelleggel gondolatkísérletként most fordítsuk meg az asztalt, és nézzük meg, hogy a nemzeti bíróságoknak milyen elvárásaik lehetnének az EU Bírósággal szemben. Erre felhatalmaz minket az a tény, hogy az EU Bíróság az előzetes döntéshozatali eljárásban meghozott ítéleteiben együttműködő partnernek tekinti a tagállami bíróságokat. Ahogy arra már korábban utaltunk, a magyar bíróságoknak a csatlakozás óta eltelt tizenöt évben gazdag tapasztalata gyűlt össze ezen eljárás kapcsán, amelyekhez hozzáolvasva a más tagállamok vonatkozó gyakorlatát feldolgozó kutatásokat, több hasonlóságot is észlelhetünk.
Az egyik ilyen igény, amelyik egyértelműen kirajzolódik a nemzeti bíróságok részéről, hogy a jelenlegihez képest több párbeszédre lenne szükség az EU Bíróság és a tagállami bíróságok között. Jelenlegi formájában ugyanis ez inkább egy monológhoz, mint dialógushoz hasonlítható. Különösen látványos ez az előzetes döntéshozatali eljárásban, amelyet ugyan kizárólagosan a nemzeti bíróságok kezdeményezhetik, azzal kapcsolatban a peres felek szándéka nem köti őket, és diszkrecionális jogkörükbe tartozik az is, hogy az előttük folyamatban lévő eljárás melyik szakaszában, mit kérdez meg az EU Bíróságtól. A kezdeményező végzés megküldését követően azonban a tagállami bírók szerepe megszűnik az eljárásban: az EU Bíróság megküldi észrevételezésre a feltett kérdéseket a tagállamok kormányainak, az alapeljárás feleinek, akik írásban, tárgyalás tartása esetén pedig szóban is kifejthetik álláspontjukat. A kezdeményező tagállami bíróság ezekből az eljárási szakaszokból teljesen kimarad, nincs lehetősége arra sem, hogy a beérkező írásbeli, szóbeli észrevételekre reagáljon. Gyakran előfordul, hogy éppen ezen beadványok hatására az EU Bíróság a tagállami bírósághoz képest más irányban kezd el gondolkodni. És ezért következhet be az is, hogy az EU Bíróság, minden segítő szándéka ellenére, végül olyan kérdéseket válaszol meg, amikre a tagállami bírónak a konkrét jogvita eldöntése szempontjából nincs szüksége. Ezáltal az egész előzetes döntéshozatali eljárás kontraproduktívvá válik. Amennyiben az EU Bíróság eljárási szabályzata úgy módosulna, hogy a kezdeményező nemzeti bíróság legalább írásban kifejthesse véleményét a beérkező szakmai álláspontokra, az egész biztosan megnövelné az eljárás hatékonyságát.
Itt kell megemlíteni azt is, hogy az előzetes döntéshozatali eljárás önmagában nem csodafegyver, nem alkalmas minden felmerülő jogi probléma megoldására, a nemzeti bíróknak tudniuk kell, hogy mire lehet használni. A legfontosabb, hogy csak olyan kérdéssel lehet fordulni a luxemburgi testülethez, amire annak van hatásköre. A lisszaboni egyetem professzora, Francisco Coutinho, Portugália EU csatlakozásának 25. évfordulója kapcsán írt tanulmányában[5] arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy a portugál bíróságok (beleértve a két legfelsőbb bíróságot is) rendkívül alacsony számú kezdeményezésének a fő oka, a vonatkozó uniós jogi ismeretek hiánya. Sem a portugál bírák, sem az ügyvédek,
- 11/12 -
ügyészek sokáig nem kaptak szerevezett formában semmilyen EU-jogi képzést, az egyetemi tananyag pedig csak az alapok elsajátítására volt elegendő, a részletekben rejlő nehézségek megoldásához már nem. Csak 14 évvel a csatlakozás után, 2000-ben kezdtek el EU relációjú képzést szervezni bíráknak.
Ezt az egyszerű összefüggést - csak azt tudom alkalmazni, amit ismerek, minél nagyobb a tárgyi tudásom, annál inkább lehetek egyenrangú partner - Magyarországon már az EU csatlakozás előtt felismerték, és 2004 előtt elindult a magyar bírói kar felkészítése az új típusú feladatokra. Ez a képzés, továbbképzés azóta is folyamatos, egyre szervezettebb és hatékonyabb. Ma már ott tartunk, hogy csak 2018-ban 514 magyar bíró vett részt a European Judicial Training Network angol, német, illetve francia nyelvű képzésein, a Magyar Igazságügyi Akadémia pedig a trieri székhelyű Európai Jogakadémiával együtt pályázik, illetve valósít meg képzéseket. Mintaértékűnek mondható a magyar bírósági szervezetrendszer keretében működő Európai Jogi Szakatanácsadói Hálózat, amely bíró tagjai bármelyik kolléga rendelkezésére állnak, ha uniós jogi kérdésük merül fel. Felkészültségüket mutatja, hogy csak tavaly több mint ezer kérdést válaszoltak meg, elismertségükre pedig a legújabb példa, hogy felkérést kaptak az egyik egyetemi folyóirattól arra, hogy angol nyelven dolgozzák fel és mutassák be a csatlakozás óta eltelt 15 év magyar bírói gyakorlatának EU-jogi vonatkozásait.
Visszatérve a tagállami bíróságok oldalán felmerülő elvárásokhoz, másodikként a következőt emelhetjük ki: ha az EU Bíróság számon kéri saját joggyakorlatának követését, akkor sokkal egyértelműbben és világosabban kell megindokolnia határozatait. Ez az igény legplasztikusabban az angol jogászok felől érkezett, az általuk megszokott nemzeti bírósági indokolásoktól áll talán legmesszebb az luxemburgi testületé. Leginkább azt hiányolják, hogy magukból a határozatokból nem derül ki, hogy egy korábbi ítélethez képest írt újdonság mögött tudatos paradigmaváltás áll, vagy az csak a tényállás különbözőségére vezethető vissza. Nem vonható le általános következtetés abból se, hogy adott határozatában éppen melyik korábbi határozataiban írtakra hivatkozik vissza, az idézett mondatok gyakran csak az általánosság szintjén mozognak. De a magyar bíróságok által kezdeményezett előzetes döntéshozatali eljárásokban meghozott határozatok indokolása is gyakran kódfejtést igényel, azokból nemegyszer eltérő iránymutatások olvashatók ki. Az EU Bíróság és a tagállami bíróságok közötti együttműködés alapjait rengeti meg, ha az EU Bíróság által adott kötelező iránymutatások nem egyértelműek. Saját magának is időt és energiát spórolna meg a luxemburgi testület azzal, ha jobban kiemelné az esetleges új szempontokat, rávezetné a tagállami bírókat arra, hogy milyen konkrét megfontolások alapján dolgozta ki az adott uniós jogi norma értelmezését.
Minden bizonnyal az EU Bíróság is törekszik erre, csak az eljárási szabályzatában, döntéshozatali módszereiben és sajátosságaiban rejlő nehézségek miatt nem tud egyértelmű indokolással ellátott döntést hozni. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a nyelvi sokszínűség, azaz az EU 24 hivatalos nyelvének használata - ami egyik oldalról nézve érdem és gesztus, mind az uniós polgárok, mind a tagállami bíróságok felé - mennyire elnehezíti az EU Bíróság munkáját. A különböző nyelvi változatok fordítása a bíróság munkanyelvére, a franciára, majd azok visszafordítása a megkereső bíróság hivatalos nyelvére, a legnagyobb precizitás és odafigyelés mellett is számtalan nehézséget okoz. Elég, ha arra gondolunk, hogy nem minden nyelvben találhatók meg az egyes nemzeti terminus technikusok, a bírák pedig szükségszerűen nem az eredeti, hanem a jogász-nyelvész csapat által elkészített fordításból, gyakran csak összefoglalásból dolgoznak. Szentségtörésnek számít már a gondolat is, de a hatékonyság és a pontosabb kommunikáció szempontjából megfontolható, hogy az EU Bíróságnak ne 24, hanem - a nemzetközi bíróságokhoz hasonlóan - csak egy vagy két hivatalos nyelve legyen. Ez a nemzeti bíróságok részéről többletmunkát igényelne, hiszen csak ezeken a nyelveken kommunikálhatnának az EU Bírósággal, az EU Bíróság viszont terminológiailag és dogmatikailag zártabb rendszerben tudna dolgozni, és eljárásai is - a fordítási többletmunka eltűnésével - felgyorsulnának.
És ezzel el is érkeztünk a harmadik szemponthoz, ami a nemzeti bíróságok oldaláról megfogalmazható az EU Bíróság felé. Ez pedig az eljárások időtartama. Köszönhetően a technikai innovációnak, az okosgépeknek, a különböző intelligens programoknak, a gazdasági és a társadalmi együttélés is folyamatosan gyorsul, és ez kihat a nemzeti bíróságokkal szembeni elvárásokra is. Az a pertartam, amely pár évvel ezelőtt még elfogadhatónak, vagy éppen rövidnek volt mondható, az ma már hosszúnak tűnhet. Mindez nem kizárólag magyar jelenség, hanem világ-, illetve európai szinten is megfigyelhető tendencia. Külföldön és belföldön egyaránt keresik a jogalkotók és a bíróságok azt, hogy milyen új eljárásjogi modellekben, milyen fejlesztések mentén lehet a bírósági eljárásokat átvezetni a 21. századba, kompatibilissé tenni őket a megváltozott, felgyorsult életviszonyokhoz. Ezzel az igénnyel egyre kevésbé egyeztethető össze az a tény, hogy egy előzetes döntéshozatali eljárás átlagos időtartama még mindig 15 hónap. Ez komoly visszatartó erő tud lenni a nemzeti bíróságok oldaláról nézve, amikor azt kell mérlegelniük: kérjék-e az EU Bíróság segítségét, és így egy EU-jogilag tökéletes ítéletet hozzanak, vagy pedig másfél évvel korábban lezárják az ügyet, ami a vitás élethelyzet megoldása, az ítélet végrehajtása szempontjából egész biztosan kedvezőbb helyzetet teremtene. Az EU Bíróságnak tehát végig kell gondolnia, hogyan tudja felgyorsítani az előzetes döntéshozatali eljárást, és e körben a jelenlegihez képest sokkal jobban előtérbe kell helyeznie a nemzeti bíróságok szempontjait. Konkrét példaként hadd említsem a magyar Kúria által kezdeményezett két eljárást: a helyi iparűzési adó EU joggal való összeegyeztethetőségére, illetve a devizaalapú kölcsönszerződésekben alkalmazott árfolyamrés tisztességtelenségének vizsgálatára irányuló kérdéseket. Mindkét ügyben a Kúria utalt rá, hogy több száz, illetve több ezer ilyen tartalmú közigazgatási, illetve polgári per van folyamatban, amelyeknek együttes tétje több
- 12/13 -
százmilliárd forint, komoly tételt jelentve a magyar költségvetés, illetve a magyar bankrendszer számára. A bizonytalan, függő jogi helyzet több száz vállalkozást, illetve több százezer adóst érintet ezekben az ügyekben, ezért a Kúria mindkét ügyben kezdeményezte az EU bíróság eljárási szabályzata alapján az ún. gyorsított eljárást. Az EU Bíróság ezt mindkét esetben elutasította, tartalma szerint azzal az indokolással, hogy ezek nem összeurópai szintű problémák, az érdemi döntéseit pedig csak másfél-két évvel később hozta meg. Ha az EU Bíróság tényleges hangsúlyt kíván helyezni a tagállami bíróságokkal, és azon belül is a legfelsőbb bíróságokkal való párbeszédre, akkor sokkal megértőbbnek kell lennie az olyan típusú megkeresésekkel, amelyek lehet, hogy csak egy-egy ország bírói gyakorlatában jelentek meg, ott azonban perek, szerződések, jogviszonyok tömegét érintik. Egy tagállami legfelsőbb bíróság csak a saját országa tekintetében rendelkezik felelősséggel, nem tehet, sőt információ hiányában nem is tud különbséget tenni az ügyek között abból a szempontból, hogy vajon azok közül melyek merülhettek fel más tagállamokban is. Az EU Bíróság azzal tudná hatékonyan segíteni a tagállami legfelsőbb bíróságok munkáját az uniós jog hatékony érvényesülése érdekében, ha jobban odafigyelne a nemzeti szinten felmerülő problémákra és elfogadná az ilyen típusú jelzéseket, kéréseket.
A tanulmány összegzéseként megpróbálom megválaszolni a címben feltett kérdést: milyen mozgástere marad a nemzeti legfelsőbb bíróságoknak az EU Bíróság, mint az uniós jog védelmezője mellett? E rövid áttekintésből, reményeim szerint kiderült, hogy a tagállami legfelsőbb bíróságok fegyelmezetten követik az EU Bíróság által megfogalmazott elvárásokat, és ténylegesen társ-jogalkalmazóként segítik az uniós jog hatékony érvényesülését. A tagállami legfelsőbb bíróságoknak azonban még így maradt mozgástere, hiszen az EU Bíróság joggyakorlata nagyon sokszor nem alkot olyan zárt és koherens rendszert, amiben ne lehetne megjeleníteni a nemzeti érdekeket. Ezt a sajátosságot találóan az angol fellebbviteli bíróság egyik bírája, Lady Justice Arden Hamupipőkéhez és az üvegcipőhöz hasonlította.[6] Eszerint a nemzeti jog Hamupipőke lába, amelyre a tánc előtt fel kell húzni az üvegcipőt. Az uniós jog azonban nem üvegből, hanem egy kevésbé törékeny, jobban tágítható anyagból készült, ami könnyebben felveszi a láb méretét. Hamupipőke, azaz a nemzeti bíró pedig választhat, melyek azok a táncok, amelyeket mezítláb, és melyek azok, amelyeket ebben a cipőben lehet szebben eltáncolni. ■
JEGYZETEK
[1] A tanulmány az Országos Bírósági Hivatal 2019. április 8-9-i 'Aspects of Sovereignty in the Unifying European Area of Justice' nemzetközi konferenciáján elhangzott előadás szerkesztett változata.
[2] Dimitry Kochenov - Andrew Williams: Europe's Justice Deficit Introduced. in: Dimitry Kochenov - Gráinne de Búrca - Andrew Williams (ed.): Europe's Justice Deficit? Hart Publishing, 2015, Oxford; 1-20. o.
[3] Ennek összefoglalását lásd: Osztovits András (szerk.): A magyar bírósági gyakorlat az előzetes döntéshozatali eljárások kezdeményezésének tükrében 2004-2004. HVG-ORAC, 2015, Budapest
[4] Michal Bobek: Conclusions: Of Form and Substance in Central European Judicial Transitions. In: Michal Bobek (ed.): Central European Judges under the European Influence. Hart Publishing, 2015, Oxford; 391-393. o.
[5] Francisco Pereira Coutinho: European Union Law in Portugese Courts: An Appraisal of the First Twenty-five Years after the Accession. In: Yearbook of European Law 2017., 358-390. o.
[6] Lady Justice Arden: Peaceful or Problematic? The Relationship between National Supreme Courts and Supranational Courts in Europe. in: Yearbook of European Law 2010., 3-20. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár, Károli Gáspár Református Egyetem.
Visszaugrás
