A g.-i takarékszövetkezet 1985. október 30-án V. J.-né névre (közelebbi személyi adatok megjelölése nélkül) 10 000 forint betét elhelyezéséről az 1417125 sorszámú bemutatóra szóló takaréklevelet állította ki. A g.-i takarékszövetkezet ellen felszámolási eljárás indult, 1992. július 23-át követően a takaréklevél jogfolytonos kezelője az I. r. alperes lett. V. J.-né (sz. SZ. E.) egy ideig g.-i lakos 1988. október 2-án történt elhalálozását követően hagyatékát a közjegyző 1994. január 12-én kelt hagyatékátadó végzésével a perben nem álló V. J. sz.-i lakosnak adta át. V. J. 1995. június 28-án az I. r. alperesnél bejelentette, hogy a tulajdonát képező fenti számú takaréklevél elveszett és kérte a kifizetés felfüggesztését. Ezt követően a közjegyző póthagyaték-átadó végzésével a takaréklevél szerinti pénzkövetelést V. J.-né SZ. E. póthagyatékaként V. J.-nek adta át. Az örökös kérelmére a közjegyző 1995. október 13-án elrendelte a takaréklevél megsemmisítése iránti eljárást és hirdetményben hívta fel a takaréklevél birtokosát annak bemutatására. A takaréklevél birtokosa a hirdetményben meghatározott egy hónapos időtartam alatt nem jelentkezett, ezért a közjegyző 1995. november 29. napján kelt végzésével a takaréklevelet megsemmisítette. A végzés alapján az I. r. alperes V. J. részére 41 137 forintot kifizetett.
Az iratok tanúsága szerint ugyancsak G.-n élt V. J.-né sz. B.-M., aki 1997. február 28-án halálozott el. Hagyatékát a közjegyző - leszármazói öröklés jogcímén - a felperesnek adta át. A felperes ezt követően az örökhagyó birtokából hozzákerült több takaréklevéllel együtt az 1417125 sorszámú takaréklevelet is megkísérelte beváltani, azt azonban az I. r. alperes nem fizette ki.
A felperes a keresetében 77 291 forint és járulékai megfizetésére kérte az alpereseket egyetemlegesen kötelezni. Keresetét az I. r. alperessel, mint a takaréklevél jogfolytonos kezelőjével szemben a Ptk. 533. §-ának (1) bekezdésére, a Magyar Állam II. r. alperessel szemben pedig a Ptk. 533. §-ának (4) bekezdésére, valamint az 1952. évi 9. tvr. 2. §-ában foglaltakra alapította.
Az alperesek a kereset elutasítását kérték.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította. A másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet helybenhagyta. A jogerős ítélet indokolása szerint a takaréklevél alapján a jogosultat megillető összeget 41 700 forintot a közjegyző a már említett póthagyatékátadó végzésével teljes hatállyal a perben nem álló V. J.-nek adta át, ezért a V. J. kérelmére indult megsemmisítési eljárás befejezését követően az I. r. alperes jogosult volt az összeget a részére kifizetni. A felperes a közjegyző útján megsemmisített okiratra igényt nem alapíthat. A II. r. alperes helytállási kötelezettsége pedig azért nem állapítható meg, mert az I. r. alperes az erre vonatkozó jogszabályok megtartása mellett fizette ki a betét összegét V. J. részére.
A jogerős ítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelmet nyújtott be, melyben arra hivatkozott, hogy a Ptk. 533. §-ának (1) bekezdésében foglaltakkal ellentétben a pénzintézet a takaréklevél bemutatása ellenére sem fizette ki részére az ez alapján járó összeget. Álláspontja szerint a megsemmisítési eljárás lefolytatásának az 1989. évi 2. tvr. 7. §-a alapján nem volt helye, tekintve, hogy a takaréklevél nem veszett el és nem semmisült meg. A bíróságok a Ptk. 533. §-ának (4) bekezdése és az 1952. évi 9. tvr. 2. §-ában foglaltak megsértésével utasították el a II. r. alperessel szemben a keresetet, tekintve, hogy a hivatkozott jogszabályhelyek szerint az állam helytállási kötelezettsége feltétel nélkül áll fenn. Hivatkozott továbbá arra, hogy - miután V. J.-vel nem állt jogviszonyban - tőle a kifizetett összeget a másodfokú bíróság megállapításával ellentétben az I. r. alperes követelheti vissza. Végezetül utalt rá, hogy V. J. oly módon jutott a takarékbetét adataihoz, hogy az I. r. alperes dolgozói szolgálati titoksértést követettek el, ez biztosított lehetőséget V. J.-nek a megsemmisítési eljárás lefolytatására. Ezzel a magatartásával az I. r. alperes megszegte a jogelődjével kötött takarékbetét szerződést, ezért a Ptk. 318. §-ának (1) bekezdése, valamint a 348. §-ának (1) bekezdése szerint is felelősséggel tartozik.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság az alábbi indokok szerint nem találta megalapozottnak.
A Pp. 270. §-ának (1) bekezdése szerint a jogerős ítélet felülvizsgálatát jogszabálysértésre hivatkozással lehet kérni. A másodfokú bíróság jogszabálysértés nélkül jutott arra a jogi következtetésre, hogy a felperes a közjegyző által megsemmisített takaréklevél alapján sem az I. r., sem a II. r. alperestől nem követelheti az abban foglalt összeget kifizetését.
Az nem volt vitás, hogy egy V. J.-né nevű betétes - közelebbi adatai megjelölése nélkül - bemutatóra szóló fenntartás nélküli takaréklevél ellenében adott át meghatározott pénzösszeget az I. r. alperes jogelődjének, ezáltal közötte és a pénzintézet között a Ptk. 533. §-ának (1) bekezdése szerinti takarékbetét-szerződés jött létre.
A takarékbetétekről szóló - 1989. február 1-jétől hatályos - 1989. évi 2. tvr. 7. §-a szerint a bemutatóra szóló, fenntartás nélkül elhelyezett takarékbetétet a pénzintézet az okirat bemutatója részére a felvételi jogosultság vizsgálata nélkül visszafizeti, kivéve, ha az elveszett vagy a megsemmisült okiratot az erre irányuló eljárásban semmissé nyilvánították. A megsemmisítési eljárás megindítása és annak lefolytatása a 105/1952. (XII. 28.) MT rendelet (a továbbiakban: R.) 40-45. §-aiban foglaltak szerint a közjegyző feladatát képezi. Az R. 40. §-ának (2) bekezdése értelmében a megsemmisítést annak utolsó birtokosa, valamint az is kérheti, akit az értékpapír alapján valamely jog illet meg. A perbeli esetben a perben nem álló V. J. arra alapítva kérte a közjegyzőtől a megsemmisítési eljárás lefolytatását, hogy a takarékbetétben írt követelést a közjegyző teljes hatállyal - mint édesanyja V. J.-né póthagyatékát - a részére adta át. A megsemmisítési eljárás megindítása és annak lefolytatása a R. 40. §-ának (2) bekezdésében és 40-45. §-aiban foglalt rendelkezések szerint megtörtént és - mert a hirdetményi határidő alatt a takaréklevél bemutatása nem történt meg - azt a közjegyző semmissé nyilvánította [R. 44. §-ának (2) bekezdése]. Az okirat megsemmisítése az 1989. évi 2. tvr. 7. §-a szerint azzal a jogkövetkezménnyel járt, hogy arra az okirat kiállítója fizetést nem teljesíthet, ezért törvénysértés nélkül tagadta meg az összeg kifizetését az I. r. alperes a megsemmisített okiratot bemutató felperes részére. Tekintve, hogy a közjegyző jogerős póthagyatékátadó végzése szerint az összeg igazolt tulajdonosa a perben nem álló V. J. volt, a Ptk. 98. §-ában, 99. §-ában és 112. §-ának (1) bekezdésében írt tulajdonosi jogosultságokra tekintettel az I. r. alperes meg sem tagadhatta az összeg kifizetését V. J. részére.
Törvénysértés nélkül állapították meg az eljárt bíróságok azt is, hogy az összeg felperes részére történő kifizetésére a II. r. alperes sem kötelezhető. A takaréklevél kiállításának időpontjában hatályban volt 1952. évi 9. tvr. 2. §-a szerint a takarékbetétek visszafizetéséért az állam szavatol, és hasonlóképpen rendelkezik a Ptk. 533. §-ának (4) bekezdése is. Az államháztartásról szóló 1992. évi XXXVIII. törvény 42. §-ának (6) és (7) bekezdése szerint az állam által vállalt szavatosságon és helytálláson állami kezességvállalást kell érteni. A kezesi szerződéssel kapcsolatos rendelkezéseket a Ptk. 272. és következő §-ai tartalmazzák. A Ptk. 272. §-ának (1) bekezdése szerint a kezes arra vállal kötelezettséget, hogy amennyiben a kötelezett - a perbeli esetben az okirat kiállítója - nem teljesít, maga fog helyette a jogosultnak teljesíteni. Az állam a takarékbetétek visszafizetéséért vállalt kezességét jogszabályokban tette közzé, ez azonban nem jelent feltétlen kötelezettségvállalást és nem változtat a Ptk. 273. §-ának (1) bekezdésében írt azon rendelkezésen, amely szerint a kezes kötelezettsége ahhoz a kötelezettséghez igazodik, amelyért kezességet vállalt és felhozhatja mindazokat a kifogásokat, amelyeket a kötelezett érvényesíthet a jogosulttal szemben. A perbeli esetben a kötelezett a jogszabályok megtartásával fizette ki a vele szemben fennálló követelést harmadik személy részére, ezáltal a Ptk. 273. §-ának (1) bekezdése szerint az állam mint kezes is mentesül a fizetési kötelezettség alól.
Alaptalanul hivatkozott a felperes arra, hogy közte és V. J. között nincsen jogviszony. A jogviszonyt az a körülmény teremtette meg, hogy V. J. olyan pénzösszeg birtokába jutott, amelyre tulajdonjoga alapján a felperes kíván igényt tartani.
A felperes a felülvizsgálati kérelmében hivatkozott arra is, hogy az I. r. alperes dolgozói banktitkot sértettek, ezért a Ptk. 318. §-ának (1) bekezdése, 339. §-ának (1) bekezdése és 348. §-ának (1) bekezdése szerint az I. r. alperest kártérítési felelősség terheli. A felperes a korábbi eljárásokban kárigényt nem érvényesített, az eljárt bíróságok e kérdésben döntést nem hoztak. A Pp. már hivatkozott 270. §-ának (1) bekezdése szerint jogerős ítélet felülvizsgálatára jogszabálysértés esetében kerülhet sor. Ebből okszerűen következik, hogy olyan kérdés, amellyel a korábban eljárt bíróságok erre irányuló kérelem hiányában nem foglalkozhattak - és így azzal kapcsolatos jogszabálysértést sem követhettek el -, nem alapozhatja meg a felülvizsgálati kérelmet. A felülvizsgálati kérelemben a keresetet megváltoztatni nem lehet, olyan új jogcímre, vagy olyan új tényre, amelyet a korábbi eljárásokban nem hoztak fel, eredményesen nem lehet hivatkozni.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta (Legf. Bír. Gfv. I. 30. 195/1999. szám).
Az I. r. alperes 1993. július 22-én 1 587 186 DEM követelést tartalmazó, 1996. január 22-i lejáratú, a C. Bank Rt. Budapesthez telepített forgatható saját váltót állított ki, a váltóban megjelölt rendelvényes javára. A váltótartozás kifizetéséért - annak kiállítójáért - a II. r. alperes váltókezességet vállalt. A rendelvényes a váltót a felperesre forgatta. A felperes azt 1995. december 28-án fizetés végett a telepeshez postai úton továbbította, eközben a váltó elveszett, a felkutatása eredménytelen volt. A felperes közjegyző előtt váltómegsemmisítési eljárást kezdeményezett. A közjegyző 1998. július 22-én kelt végzésével a váltót semmissé nyilvánította.
Az I. r. alperes 1998. augusztus 24-én a váltótartozásból 1 198 104 DEM-et kifizetett, a fennmaradó összeg kifizetését megtagadta.
A felperes a módosított keresetében - elsődlegesen a váltójogviszonyra alapítva - az alpereseket 389 082 DEM kifizetéskori forint ellenértékének, ennek 1998. augusztus 24-től járó évi 6% váltókamatának, három váltódíjnak és a perköltségeknek megfizetésére kérte egyetemlegesen kötelezni. Másodsorban - amennyiben az alpereseket a váltójogviszony alapján fizetési kötelezettség nem terhelné - a kölcsönszerződésre, mint a váltó kiállításának alapjául szolgáló jogviszonyra alapítva a Ptk. 523. §-ának (1) bekezdése és 272. §-a alapján kérte az alperesek egyetemleges marasztalását a tőkekövetelésben, annak 1998. augusztus 24-től járó "törvényes" késedelmi kamataiban és a perköltségekben. A másodlagos kereseti kérelme teljesítése esetére, továbbá az I. r. alperes 1 587 186 DEM 1996. január 22-én érvényes árfolyamon számított forint ellenértéke és annak kamata megfizetésére jogalap nélküli gazdagodás címén kérte kötelezni.
Az alperesek a kereset elutasítását kérték. Az I. r. alperes elsősorban azzal védekezett, hogy megsemmisített váltóra a váltóból eredő igény nem alapítható, ezért váltójogviszony alapján nem marasztalható. Előadta továbbá, hogy a felperes által követelt összeg megfizetésére akkor sem lenne kötelezhető, ha a felperes az igényét a megsemmisített váltó alapján érvényesíthetné. A felperes ugyanis a váltót lejáratkor fizetés végett nem mutatta be, ezért azt ekkor nem tudta kiegyenlíteni. A megsemmisítés időpontjára viszont a DEM-nek a forinthoz viszonyított árfolyamata megváltozott, az az összeg, ami 1996. január 22-én még a teljes tartozás rendezéséhez szükséges DEM megvásárlásához elegendő volt, 1998. augusztus 10-én már csupán 1 198 104 DEM megvásárlására nyújtott fedezetet, így az általa peren kívül kiegyenlített összegen felüli 389 082 DEM megfizetésére nem kötelezhető.
Az alapjogviszonyra alapított másodlagos kereseti kérelem kapcsán előadta, hogy közötte és a felperes között kölcsönszerződés nem jött létre, így a Ptk. 523. §-ának (1) bekezdése alapján sem marasztalható.
Az elsőfokú bíróság ítéletében az alpereseket a váltójogviszony alapján egyetemlegesen a kereset szerint marasztalta és kötelezte a perköltség megfizetésére is. Arra a jogi álláspontra helyezkedett, hogy a váltó megsemmisítése esetén a jogszerű váltóbirtokosnak a váltóból eredő igényei nem enyésznek el, ezért a váltójogi szabályok szövegének közzétételéről szóló 1/1965. (I. 24.) IM rendelet (a továbbiakban: Vár.) 43. §-a, 47. §-ának (1) és (2) bekezdése, valamint 48. §-a alapján az alperesek egyetemlegesen kötelesek a váltótartozást megfizetni. Alaptalannak ítélte az alpereseknek az árfolyamveszteségre alapított kifogását is. Rámutatott: az I. r. alperes a váltóban a tartozás DEM-ben való kifizetését vállalta, ezért az árfolyamveszteséget a felperesre nem háríthatja át. Csupán utalt rá, hogy amennyiben az I. r. alperes a tartozás kiegyenlítéséhez szükséges összeget nem forintban, hanem DEM-ben tartotta volna rendelkezésre, a csökkenés nem következett volna be.
Az ítélet ellen az alperesek fellebbeztek, amelyben az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását és a kereset elutasítását kérték. Mindketten arra hivatkoztak, hogy a váltó megsemmisítése következtében a felperes a követelését a váltójogviszony alapján nem, kizárólag az alapjogviszonyra alapítva érvényesítheti, ezért nem volt helye a váltójogviszonyon alapuló marasztalásuknak.
A Legfelsőbb Bíróság a fellebbezéseket alaptalannak találta, a következő indokok szerint.
A felperes az igényét az elveszett és a közjegyző által megsemmisített váltóra alapította, és azt a megsemmisítést kimondó közjegyzői végzés alapján érvényesítette.
Annak a kérdésnek az eldöntésére, hogy egyrészt érvényesíthető-e a megsemmisített váltóból eredő követelés, másrészt, hogy arra az értékpapír hiányában a közjegyzői végzésre alapítva van-e a jogosultnak törvényes lehetősége, a Vár. 86. §-a nem ad konkrét eligazítást. E kérdés tekintetében annak az országnak a törvényét tekinti irányadónak, amelynek területén a fizetés történik. A perbeli váltó fizetési helye Budapest, ezért a magyar jog rendelkezései kerülnek alkalmazásra. A 105/1952. (XII. 28.) MT rendelet az elveszett értékpapírok megsemmisítését a közjegyző hatáskörébe utalja, de azzal, hogy ezt az eljárást a váltótörvényben megállapított külön szabályok szerint kell lefolytatni [45. § (2) bekezdés]. Ilyen külön szabály hiányában az eljárásra az MT rendelet 40-44. §-ai az irányadóak. Nem tartalmaz azonban a magyar joganyag külön szabályt arra nézve, hogy a megsemmisítő határozat alapján a fizetést a volt váltóbirtokos váltójogilag is követelheti-e, azaz a megsemmisítő végzés a váltót pótolja-e. A Ptk. és a Vár. szabályaiból azonban levezethető, hogy a váltó elveszése a váltójogviszonyt nem szünteti meg, továbbá, hogy a váltóból eredő igény a közjegyzői megsemmisítést kimondó határozat alapján is érvényesíthető. Abból kell kiindulni, hogy a Ptk. 338/A. §-ának (1) bekezdése szerint a váltó pénzkövetelésről szóló értékpapír. Az értékpapír kiállítója feltétlen és egyoldalú kötelezettséget vállalt arra, hogy az értékpapír ellenében meghatározott pénzösszeget szolgáltat az értékpapír jogosultjának. A perbeli váltó, mint értékpapír kiállításával ezért az I. r. alperes, mint kiállító és a felperest megelőző váltóbirtokos, mint rendelvényes között váltójogviszony jött létre. A II. r. alperes az I. r. alperesért vállalt váltókezesség folytán, a felperes pedig a váltó forgatása útján vált alanyává e váltójogviszonynak. A fizetési kötelezettséget ez a váltójogviszony alapítja meg, de fizetni a kiállító csak annak lesz köteles, akit a bemutatott értékpapír legitimál.
A bemutatás elmaradása, illetve a váltó elveszése azonban nem jár a főadós és a kezese váltójogi kötelezettségének a megszűnésével. Nincsen ugyanis olyan anyagi jogszabály, amely kimondaná, hogy a váltó elveszése vagy megsemmisülése a váltójogi kötelezettség, illetve jogosultság megszűnésével járna. Más kérdés, hogy a váltó jogszerű birtokosát a forgatmányok összegfüggő láncolata legitimálja és hogy a nyugtázott váltót vissza kell adni a fizető kötelezettnek. A kiállított váltóról másolatok készültek, azok a perben rendelkezésre álltak. A Vár. 67. §-ának (1) bekezdése szerint másolat a saját váltóról is készíthető, azt a kiállítón kívül a mindenkori váltóbirtokos is jogosult elkészíteni. A Vár. 67. §-ának (3) bekezdése szerint a váltómásolat átruházható, de az alapján a váltóból eredő igények érvényesítésére a másolat birtokosának nincs törvényes lehetősége, csupán az igény érvényesítése érdekében a Vár. 68. §-ának (1) és (2) bekezdése szerint az eredeti váltó kiadását követelheti.
A váltó megsemmisítése azt célozza, hogy ha a váltóhitelező követelési joga nem vitás, az a váltótól függetlenül is bizonyítható, úgy követelését annak birtoka nélkül is érvényesíthesse, viszont megakadályozza azt, hogy az elvesztett váltó alapján követeléssel annak későbbi birtokosai felléphessenek. Nem enyészteti el azonban magát a váltókövetelést. A váltókövetelést csak a Vár.-ban és a Ptk.-ban írt jogi tények szüntetik meg; úgy mint a fizetés, a sikerrel érvényesített kifogások, a váltójogi cselekmények elmulasztása a megtérítési váltóadósokkal szemben stb.
A már hivatkozott MT rendelet 43. §-a szerint a közjegyző kérelemre meghagyja az értékpapír alapján fizetésre kötelezett személynek, hogy az időközben esedékessé váló összeget helyezze bírói letétbe. Nyilvánvaló, hogy az így letett összeg sorsát utóbb rendezni kell, tehát fel sem merül, hogy a váltójogi követelést a közjegyzői eljárás megszüntetné.
Alaptalan az I. r. alperesnek arra történő hivatkozása is, hogy a tartozásért - tekintve, hogy az ún. árfolyamveszteségből ered - nem tartozik helytállni. A Vár. már hivatkozott 38. §-ának (1) bekezdése szerint a váltóbirtokos a váltóból eredő igényeit annak fizetés végett történő bemutatásával érvényesítheti. A bemutatás elmaradása azonban jogellenes magatartásnak nem tekinthető, ahhoz a Vár. 53. §-ának (1) bekezdése jogkövetkezményként a megtérítési váltóadósokkal szemben a váltóból eredő igények elvesztését fűzi, a Vár. 70. §-ának (1) bekezdése szerint viszont a főadóssal és az érte kezességet vállaló személlyel szemben megkezdődik a három éves elévülési határidő. Ez utóbbiakkal szemben az igényérvényesítés elmaradásának jogkövetkezménye az, hogy a jogosult a bemutatásig az elévülési határidőn belül sem érvényesíthet váltókamatot [Vár. 17. §, 28. § (2) bekezdés, 42. § (1)-(2) bekezdés, 53. § (1) bekezdés]. Annak azonban nincs jogi akadálya, hogy a főadóssal és az érte kezességet vállaló személyekkel szemben az igényét az elévülési határidőn belül bármikor érvényesítse. Az érvényesítés folytán a váltókötelezettek a váltóban foglalt pénzkövetelést kötelesek teljesíteni. Az alperesek a perbeli esetben a váltó összegének a Vár. 42. §-ának (1) bekezdésében írt bírósági letétbe helyezésével háríthatták volna át az elhúzódó fizetés kockázatát a felperesre. A váltóban a felek effektivitási záradékot alkalmaztak, azaz a váltókötelezett fizetési kötelezettségét DEM-ben határozták meg, ezért a letétet is DEM-ben kellett volna teljesíteni [Vár. 41. § (3) bekezdés]. Az összegnek DEM-ben való rendelkezésre tartását az 1996. január 1-jétől hatályos devizakódex: az 1995. évi XCV. törvény és a végrehajtása tárgyában kiadott 161/1995. (XII. 26.) Korm. rendelet rendelkezései nem akadályozták, de ha az összeget az I. r. alperes a váltó esedékességkor forintban betétként elhelyezi, az árfolyamveszteséget a betét után járó kamatokkal is elkerülhette volna.
A jogosulti késedelem csupán a kötelezett egyidejű késedelmét zárja ki. A jogosultnak járó szolgáltatás mértékét vagy pénzkövetelés összegét erre tekintettel nem lehet csökkenteni. Nyilván a jogosult sem követelhetne magasabb összeget, ha esetleg a külföldi valuta forinthoz viszonyított árfolyama csökkenne.
Alaptalanul hivatkozott a II. r. alperes arra is, hogy a felperes vele mint kezessel szemben a fizetés végett történő bemutatása nyitvaálló határidő elmulasztása miatt a váltóból eredő igényeit elveszítette. A Vár. 32. §-ának (1) bekezdése szerint a váltókezes kötelezettsége ugyanolyan, mint azé, akiért a kezességet vállalta. A II. r. alperes az I. r. alperesért mint a saját váltó kiállítója vállalt váltókezességet, így a vele szemben a fizetés végett történő bemutatás elmulasztásának jogkövetkezményei ugyanazok, mint az I. r. alperessel szemben. Ehhez képest az igény vele szemben is a Vár. 70. §-ának (1) bekezdésében írt három éves elévülési idő alatt érvényesíthető. A Vár. 53. §-ának (1) bekezdése szerint ugyanis a bemutatás elmaradása az elfogadó (a Vár. 78. §-a szerint a kiállító) vonatkozásában nem jár jogvesztéssel.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta (Legf. Bír. Gf. I. 31. 282/1999. szám).
T. I. 1993. július 30-án 300 000 forint névértékben befektetési jegyeket vásárolt, amelyek 1995. április 14-én kikerültek a birtokából, s az értékpapírok megsemmisítése iránt eljárás indult. Az eljárást a közjegyző 1995. december 12-én azért szüntette meg, mert a befektetési jegyeket az alperesnél bemutatták, aki azokat 1995. október 30-án letéti őrzésbe vette, s erről a közjegyzőt értesítette.
T. I. pert indított egyebek mellett a jelen per felperese ellen is annak megállapítása iránt, hogy a perbeli értékpapíroknak ő a tulajdonosa. Keresetét a másodfokú bíróság jogerős ítéletével elutasította, mert megállapította, hogy a perbeli értékpapírokat a jelen per felperese 1995. június 7-én megvásárolta, így kerültek a birtokába, ezért azok tulajdonosává vált (Ptk. 119. §).
A jelen perben a felperes az értékpapírok kiadása vagy azok ellenértékének megfizetése iránt indított keresetet még 1996-ban az alperes ellen. Az alperes a perbeli értékpapírokat csak azt követően - 1998. december 15-én - adta ki a felperesnek miután a T. I. által a tulajdonjog megállapítása iránt indított per jogerősen befejeződött. A felperes az értékpapírok átvétele után keresetét a perköltségre leszállította.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a felperesnek a perköltségre leszállított keresetét elutasította. Álláspontja szerint a felperes nem pernyertes, ezért a perköltségigénye alaptalan. Az alperes - miután a T. I. által indított perben a perbeli értékpapírok tulajdonjoga vitás volt - a jogerős ítélet meghozataláig nem ismerhette el a felperes tulajdonjogát. Figyelembe vette azt is, hogy az alperes nem a felperestől, hanem annak élettársától, N. ZS.-tól vette át a perbeli értékpapírokat és ezután helyezte letéti őrzésbe. A jogerős ítélet után azonban az alperes teljesített. Ezért a Pp. 81. §-ának (1) bekezdése értelmében határozott a bíróság a perköltségviselésről.
A másodfokú bíróság a felperes fellebbezése folytán az elsőfokú ítéletet a fellebbezett részében megváltoztatta, és az alperest a felperes javára 33 000 forint elsőfokú perköltség megfizetésére kötelezte. Abból indult ki, hogy az alperes a keresetet 1998. december 15-én önként teljesítette, amely egyenértékű azzal, hogy a felperes teljes egészében pernyertes. A pervesztes fél a pernyertes fél költségeit a Pp. 78. §-ának (1) bekezdése alapján köteles megfizetni. Az alperes mentesülését az jelenthette volna, ha a Ptk. 287. §-ának (1) bekezdése értelmében ténylegesen bírói letétbe helyezéssel teljesít.
A jogerős másodfokú ítélettel szemben az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, amely a másodfokú ítélet hatályon kívül helyezésére és az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult. Álláspontja szerint a másodfokú bíróság jogszabálysértően állapította meg, hogy az alperes a perre okot adott. Az alperes nem ismerhette el a felperes igényét mindaddig, amíg a másik igénylő, T. I. keresete alapján a per jogerősen le nem zárult. A függő-jogi helyzet 1995. október 30. és 1998. október 30. között állt fenn. A bírói letétbe helyezéssel történő teljesítés a fél számára nem kötelező, ezt a Ptk. 287. §-ának (1) bekezdése lehetőségként írja elő.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság az alábbiakban kifejtettek szerint nem találta megalapozottnak.
A felperes azért szállította le a keresetét, mert az alperes az érvényesített követelését teljesítette. Az alperes tehát a Pp. 80. §-ának (1) bekezdése alapján akkor mentesülhetne a perköltség megfizetése alól, ha a perre okot nem adott. Ezt azonban az alperesnek nem sikerült bizonyítania.
A perbeli értékpapírok - befektetési jegyek - bemutatóra szóló értékpapírok voltak, azok kibocsátójával vagy a kibocsátó megbízottjával szemben az értékpapírokból eredő jogait a Ptk. 338/B. §-a alapján az értékpapír birtokosa, bemutatója érvényesítheti. A felperes, illetve megbízottja, mint az értékpapír birtokosa, az alperessel szemben nem az értékpapírból eredő jogait kívánta gyakorolni, hanem mint értékpapír forgalmazót az értékpapírjai eladásával bízta meg. A felperes megbízottja tehát nem fizetés végett mutatta be az alperesnél az értékpapírokat, hanem az ügylet realizálása végett. Az alperes - előadása szerint - nem is teljesíthetett hozamkifizetést. A Ptk. 287. §-ának (1) bekezdése - amely a szerződések teljesítési módjának egyik szabálya - nem alkalmazható, mert az alperesnek nem volt szerződéses kötelezettsége a felperes irányában. A közjegyzői határozat az értékpapír birtokosát hívta fel arra, hogy az értékpapírt a közjegyzőnél mutassa be és megtiltotta a kifizetésre kötelezett szerveknek, hogy az értékpapírra fizessenek.
A 105/1952. (XII. 28.) MT rendeletben szabályozott eljárás kétféle módon fejeződhet be. Amennyiben az értékpapírt nem mutatják be, úgy azt a közjegyző semmissé nyilvánítja és az értékpapír tényleges birtokosa annak alapján jogot nem érvényesíthet. Ha azonban bemutatják, a közjegyző nem tartja magánál az értékpapírt, hanem a bemutatónak visszaadja és az eljárást megszünteti. Nem vizsgálja - nem is teheti -, hogy a bemutató tulajdonos-e vagy sem.
A perbeli esetben a felperes megbízottja eladásra vitte be az értékpapírokat az alpereshez, aki felhívta a felperest, hogy a letiltásra tekintettel keresse meg a közjegyzőt. Egyben "rendezésig" az értékpapírokat "bevonta" azzal, hogy azokat letéti őrzésben tartja. Ezt a felperes tudomásul vette, ez azonban nem jelentette azt, hogy a felek között letéti szerződés jött volna létre, ehhez hiányzott az egybehangzó akaratnyilatkozat. A bevonásra és őrzésre az alperes részéről egyoldalúan került sor. A közjegyző a megsemmisítési eljárást megszüntette, ezt követően az értékpapírt annak kell kiadni, aki azt bemutatta, hacsak nincs valamilyen egyéb jogcíme az alperesnek az értékpapírok birtokban tartására. Az eljárás megszüntetése folytán már a kifizetés sincs megtiltva. A kifizetés viszont szerződéses kötelezettség, ezért ebben a körben már esetleg felmerülhet a bírósági letéttel való teljesítés kérdése. A birtokbaadás tekintetében - szerződés hiányában - azonban nem. A felelős őrzés szabályai sem jöhetnek szóba, mivel az alperes az értékpapírokat azok tényleges birtokosától vette át, annak ideiglenes beleegyezésével. Az alperesnek tehát a megsemmisítési eljárás után nem volt joga arra, hogy az értékpapírok kiadását azzal szemben, aki azt bemutatta, megtagadja. Ha az értékpapír megkerül - azt bemutatják -, sem a közjegyzőt, sem az alperest nem illeti meg az a jog, hogy az értékpapírt a tulajdonjogi per rendezéséig visszatartsa. Azt annak a részére kell visszaadnia, aki bemutatta. Ha az értékpapír megkerül, a megsemmisítési eljárás célját veszti és az értékpapír tényleges birtokosa és a magát az értékpapír tulajdonosának állító személy között dől el, hogy ki jogosult az értékpapír birtoklására, így az abból eredő jogok érvényesítésére.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a másodfokú ítéletet hatályában fenntartotta (Legf. Bír. Gfv. I. 31. 333/2000. szám) ■
Visszaugrás
