Ha olyan házasság ér véget, olyan élettársi kapcsolat szűnik meg, amelyből gyermek is származott, valamennyi érintett - gyermek, gyermekek, egyik, illetve másik szülő - számára kritikus jelentősége van annak, hogy hogyan rendezik kiskorú gyermek esetében a szülői felügyelet kérdését, melyik szülővel fog a gyermek együtt élni, együtt lakni, s miként tart kapcsolatot a különélő szülővel.
Korábban a házasság felbontását követően a gyermekek rendszerint az egyik szülővel - jellemzően és tipikusan az anyával - maradtak, míg az apa különélő szülőként kapcsolatot tarthatott a gyermekkel. Ez a megoldás az évek, évtizedek elteltével egyre kevésbé felelt meg azon különélő szülők - jellemzően apák - igényeinek, akik több időt kívántak a gyermekkel együtt tölteni, s különösen arra törekedtek, hogy nagyobb mértékben részt vegyenek a gyermek életében. Ezzel egyidejűleg mind jobban és jobban elismerést nyert az, hogy a szülők egyenjogúak, azonos jogaik és kötelezettségeik vannak, és ez alapvetően nem változik akkor sem, ha már nem élnek együtt. Jogi megoldást a közös szülői felügyelet[2] fenntartása jelentett, ez azonban nem feltétlenül járt, illetve jár együtt azzal, hogy mindkét szülő ténylegesen a gyermek életének meghatározó résztvevője legyen. A helyzet jobbítása érdekében számos országban lehetővé, és adott esetben gyakorlattá vált az, hogy igen kiterjedt kapcsolattartási jogot biztosítanak a különélő szülő számára, adott esetben elérve azt, hogy közös szülői felügyelet mellett a gyermek idejének mintegy hatvan-hetven százalékát az anyánál tartózkodva tölti, az idő harminc-negyven százalékát pedig kapcsolattartás címén lényegében az apánál. A fizikai értelemben is közös szülői felügyelet megvalósíthatósága érdekében vezették be több európai jogrendszerben a váltott elhelyezés intézményét, amely mellett már nem kapcsolattartásról beszélünk, hanem - ha lehet ezt így megfogalmazni -, teljes értékű szülői felügyeleti jogról: a gyermek idejének felét az anyai, idejének másik felét pedig apai gondoskodásban tölti.
Miután a téma jelentőségénél, gyakoriságánál és mindennapi jellegénél fogva sokakat érint, szinte nincs, aki ne szólna hozzá, s szinte nincs olyan szakmabeli (jogász, gyermekvédő, pszichológus), akinek ne lenne markáns véleménye; az a kérdés, hogy hol legyen a gyermek a szülők házasságának felbomlása után, miért éppen ott legyen, ki garantálja, hogy a legjobb megoldás születik, azonnal sokakat az álláspontjuk megfogalmazására sarkall. Mielőtt áttekintenénk a nemzetközi, európai, illetve magyar jogi szabályozási hátteret, a kérdéseket vetjük fel.
Annak ellenére, hogy a szülők már nem élnek együtt, nyilvánvalóan továbbra is a gyermek szülei, s mindketten részt vesznek a gyermekkel kapcsolatos döntések meghozatalában. Közös szülői felügyelet esetén mind az anya, mind az apa rendelkezik szülői felelősséggel, szülői felügyeleti jogokkal (és természetesen mindenekelőtt kötelezettségekkel). Az, hogy miként alakul a gyermek tartózkodási helye, a kapcsolattartás, illetve ki gyakorolja az egyes konkrét jogokat, alapvetően függ az adott jogrendszer szabályaitól, illetve a vonatkozó ítélkezési gyakorlattól.
A közös szülői felügyelet jogilag mindkét szülőnek pozitív helyzetet biztosít, a gyermek azonban nem feltétlenül él felváltva mindkét szülővel; nagyon gyakran - akár nálunk, akár más európai országokban - a gyermek tartózkodási helye az egyik szülő otthona, a másik szülővel kevésbé szoros a kapcsolata. Az is kérdés, hogy közös szülői felügyelet mellett kell-e szabályozni a kapcsolattartást. Létezik olyan megoldás, illetve vélemény, amely szerint a közös szülői felügyeletnek épp az az egyik lényegi vonása, hogy nincs konkrétan meghatározott kapcsolattartás, hanem mind a két szülő többé-kevésbé kötetlenül lehet együtt a gyermekkel. Más esetben a közös szülői felügyelet éppen nagyon szélesre engedett kapcsolattartással jár együtt. Ami a konkrét kérdésekben való döntési jogot illeti, elképzelhető, hogy nem kerül részletes szabályozásra, hogy mikor dönthet a gyermeket otthonában nevelő szülő és mikor a különélő szülő, s mikor rendelkeznek közös döntési joggal. Másik megoldás az, ha a jogszabály tekintettel van arra a tényre, hogy csak - vagy inkább - az egyik szülő él a gyermekkel a mindennapokban, így ő dönthet a napi kérdésekben.
A bontás után közös szülői felügyeletet gyakorló szülők köthetnek olyan megállapodást, illetve a bíróság elrendelhet olyan megoldást, hogy a gyermek felváltva lakik azonos vagy megközelítőleg azonos időtartamban az anyánál, majd az apánál. Ekkor nem kapcsolattartásról van szó, hanem arról, hogy mindkét szülő érdemben azonos időt tölt a gyermekkel. Mindketten akkor gondoskodnak a gyermekről, ha náluk lakik. Ami a váltást illeti, teljességgel változó megoldások lehetségesek: napi, kétnapi váltástól a kéthavi vagy félévi váltásokig. Nem ritka egyes európai országokban a három-négynapi váltás, illetve az, hogy a gyermek egy hetet tölt az egyik, majd ugyanannyi időt a másik szülőnél; vannak országok, ahol inkább a kéthetente történő váltás vált gyakorlattá.
Kiindulópontnak kell tekintenünk, hogy mindkét szülő alkalmas a gyermeknevelésre és hajlandó is a gyermeket nevelni, vele folyamatosan többet törődni. Mind a közös szülői felügyelet, mind a váltott elhelyezés olyan szülők igényeinek teljesítése érdekében alakult ki, akik arra törekedtek, hogy a jog is ismerje el: nem csupán "vasárnapi" szülők, hanem olyanok, akik a gyermekükkel továbbra is valódi, élő szülő-gyermek kapcsolatot ápolnak.
Ahogyan arra még alább kitérünk, az utóbbi években néhány európai országban az a trend, hogy a közös szülői felügyelet, illetve a váltott elhelyezés váljon általánossá, adott esetben még akkor is elrendelhetővé, ha a szülők egyike ezt nem kívánja. Ez a tendencia már nem feltétlenül csak azokról a szülőkről szól, akik a házasság felbontása ellenére továbbra is gyermekük valóságosan ekként működő szülői szeretnének maradni.
Noha a tanulmány címében a házastársakra utalunk, valójában nincs. Bár sok gyermek szülei házasságban élnek együtt a gyermek születésekor, rendkívül magas azoknak a gyermekeknek a száma, akiknek a szülei tartós, mondhatni házasságszerű élettársi kapcsolatban élnek. Azoknak a gyermekeknek is nőni látszik azonban a száma, akiknek szülei lazább élettársi viszonyban élnek, illetve nem élnek egyáltalán még élettársi kapcsolatban sem egymással sem a gyermek születésekor, sem később. A szülői státusz elsősorban nem a partnerkapcsolaton alapszik, hanem azon, hogy az anyai és az apai státusz betöltött-e. Ha igen, akkor mindkét szülő szülői felelőssége (szülői felügyelete) jellemzően fennáll és közös, alapvetően akkor is, ha már nem élnek együtt. Noha egyes országok nehézkesebben szabályozzák a szülők jogállását akkor, ha nem élnek házasságban, alapvetően mondhatjuk azt, hogy a házasságban élő szülők együttélés alatti és a házasság felbontása utáni szülői felelősségére irányadó szabályok vonatkoznak azon szülők helyzetére is, akik nem házasságban éltek együtt, illetve ténylegesen soha nem éltek együtt.
Míg a házasság során a szülői felelősség közös, a bontás után nem feltétlenül. Vannak olyan jogrendszerek, amelyek garantálják azt, hogy a házasfelek különélése, illetve a házasság felbontása önmagában nem érinti a szülői felügyelet közös jellegét. Élettárs szülőknél ez hasonlóképpen megjelenik. Más kérdés, hogy a házasság közös megegyezéssel történő bontása számos országban akkor lehetséges, ha a házasfelek a járulékos kérdésekben megállapodnak, s a járulékos kérdések egyike pedig rendszerint a gyermek helyzetének, lakhatásának, tartózkodási helye kijelölésének, a szülőkkel való kapcsolatának rendezése.
Sokszor hivatkoznak bírák, ügyvédek arra, hogy ahhoz, hogy a szülők megfelelően rendezzék a gyermek bontás utáni helyzetét, hogy adott esetben éveken keresztül kielégítő módon együttműködjenek, nincs szükség jogi szabályozásra. Attól függetlenül, hogy a jogszabály, bírósági határozat vagy a felek megegyezése mire terjed ki, a volt házastársak józan belátásuknak és a gyermek érdekének megfelelően alakíthatják ki a bontás utáni életüket, amelyben partnerekként ugyan már nincs közöttük közösség, de a gyermek szüleiként igen. Nyilván semmiféle tilalom nincs arra nézve, hogy azzal a bírósági határozattal szemben, amely csak meghatározott szűkebb időtartamban enged kapcsolattartást a különélő szülő és a gyermek között, a szülők úgy igazítsák életvitelüket, hogy a különélő szülő lényegesen több időt töltsön a gyermekkel. Ezzel szemben hivatkoznak arra, hogy hiába teszi lehetővé a jogszabály a közös szülői felügyeletet, illetve a váltott elhelyezést, mindez nem ér sokat, sőt, akár hátrányokkal is járhat, ha a szülők között egyébként semmiféle egyetértés nincs.
Mind a közös szülői felügyeletet, mind a váltott elhelyezést illetően megoszlanak a vélemények abban a kérdésben, hogy lehetséges-e abban az esetben, ha a szülők nem tudnak, esetleg nem is kívánnak együttműködni egymással. Értelemszerűen vannak olyan esetek, amikor a szülők egyike még csak hajlik a gyermek érdekében történő kooperációra, dialógusra, a másik szülő azonban nem - ennek azonban abból a szempontból nincs jelentősége, hogy az együttműködésre feltétlenül mindkét félre szükség van.
A jogi szabályozásban ez akként merül fel, hogy bizonyos jogrendszerek főszabálynak tekintik a közös szülői felügyeletet, azaz a bontás után a szülőknek megmarad a közös szülői felügyelete, kivéve, ha ez ellentétes a gyermek mindenekfelett álló érdekével. Más országok a bontás utáni közös szülői felügyeletet lehetőségként kezelik, amelyet a felek választhatnak akkor, ha elképzelhetőnek tartják az együttműködést és törekednek is annak megvalósítására. Ugyanez megfelelően vonatkozik a váltott elhelyezésre is - kérdés, mennyire szerencsés követendő főszabálynak tekinteni és mennyire alternatívának. Amennyiben akár a közös szülői felügyelet, akár a váltott elhelyezés főszabályként érvényesül, önmagában az, hogy a szülők nem kívánnak együttműködni, vagy egyikük ezt a megoldást ellenzi, nem akadály.
Az, hogy az ítélőképes gyermeknek joga van ahhoz, hogy őt az őt érintő ügyekben meghallgassák, s véleményét figyelembe vegyék, nyilvánvaló gyermeki jog. Nincs abban sem azonban eltérés az európai jogrendszerek között, hogy a gyermeknek a véleménynyilvánítás csupán joga és nem kötelezettsége, s nem teremthető a gyermek számára olyan helyzet, amely érdekeinek sérelmét okozza. A gyermekre nem hárítható az a teher, hogy döntsön a szülei házasságának megromlása utáni helyzetben, s megítélje, mi szolgálja érdekeit. Különösen kérdéses a gyermek meghallgatása olyan szituációban, amikor a szülők megegyeznek abban, hogy a gyermek vonatkozásában továbbra is közös szülői felügyeleti jogot gyakorolnak, illetve váltva - váltott elhelyezéssel - gondoskodnak róla.
Teljes-e az egyetértés abban, hogy bontás utáni közös szülői felügyelet feltétlenül megfelel-e a gyermek érdekének? Nem feltétlenül, ugyanakkor a közös szülői felügyelet törvény alapján történő fennmaradása akkor is, ha a szülők nem élnek együtt, s az, hogy vita esetén is elsősorban ennek elrendelését tartják indokoltnak, arra a következtetésre ad alkalmat, hogy a közös szülői felügyelet az a megoldás, amely a leginkább a gyermek érdekét szolgálja, hiszen jogilag mindkét szülővel garantálja a kapcsolat lehetőségek szerinti teljességét. Miután a közös szülői felügyeletnek elsősorban jogi jelentősége van, még akkor is, ha a gyermek és a különélő szülő tágan meghatározott módon tart kapcsolatot egymással, a gyermek érdeke elsősorban a váltott elhelyezés kérdésében osztja meg a jogászi közvéleményt. Sokan vannak, akik nehezményezik a váltott elhelyezés lehetőségét arra hivatkozással, hogy a gyermek számára megterhelő a folyamatos költözködés, váltás, s gyakorlatilag szinte otthontalanul, de legalábbis az állandó otthont hiányolva nő fel.
A gyermek érdekének figyelembevétele abból a szempontból vethető talán fel, hogy a váltott elhelyezésről mint intézményről eleve feltételezhetjük-e, hogy a gyermek érdekében áll vagy elképzelhető az, hogy a gyermek mindenekfelett álló érdekének ez nem felel meg. Az a megközelítés, amely főszabállyá teszi a váltott elhelyezést, elfogadja azt, hogy ez szolgálja legjobban a gyermek mindenekfelett álló érdekét. Még a főszabályként történő bevezetés mellett is vannak azonban olyan körülmények, amelyeket feltétlenül figyelembe kell venni, s amelyek fennállása esetén a váltott elhelyezés nem valósítható meg.
Az 1989. évi New York-i Gyermekjogi Egyezmény, amely átfogóan rendezi a gyermeki jogokat, a szülők közös felelősségének elismerése mellett foglal állást; az Egyezményben részes államoknak a 18. cikk értelmében azon kell lenniük, hogy biztosítsák annak az elvnek az elismerését, amely szerint a szülőknek közös a felelőssége a gyermek neveléséért és fejlődésének biztosításáért. Ez a rendelkezés két oldalról közelíthető meg: részben a gyermek, részben pedig a szülők, és különösen a különélő szülő oldaláról. Ami a gyermeket illeti, az, hogy mindkét szülő részt vegyen a nevelésében és elősegítse fejlődését, kétségkívül mindenekfelett álló érdeke. Ami a szülőket illeti, a szülők, azaz a férfiak és nők közötti egyenlőség, vagy annak hiánya jelentkezik problémaként. Az ENSZ Gyermekjogi Bizottsága ezzel kapcsolatban hangsúlyozza az anyák és apák azonos jogait, különösen arra tekintettel, hogy számos országtól érkezett a Bizottsághoz olyan jelentés, amelyből egyértelműen kitűnt az, hogy az adott ország jogszabályai, illetve ítélkezési gyakorlata a szülők különválása esetére automatikusan az anyának vagy az apának ítéli a gyermeket. Álláspontjuk szerint a gyakorlatnak olyannak kell lennie, amely mentes a rugalmatlanságtól, nem alkalmaz sem az anyák, sem az apák javára elsőbbséget.[3]
Az Egyezmény értelmében a szülőknek akként kell gyakorolniuk szülői felelősségüket, hogy az megfeleljen a gyermek mindenekfelett álló érdekének. A szülők közös felelőssége nem feltétlenül jelenti a szülők közös szülői felügyeletét, de azt mindenképpen, hogy a gyermek életében mindketten részt vegyenek. Ezt a részvételt pedig nem a szülői jog, hanem hangsúlyozottan a szülői kötelezettség oldaláról kell megközelíteni.
A szülői felügyelet kérdéséhez a Gyermekjogi Egyezmény több cikke is kapcsolódik, ezek az állam, illetve a szülők gyermek iránti felelősségének kérdését tárgyalják. A közös szülői felügyelet vonatkozásában egyet emelünk még ki, a 9. cikk azon rendelkezését, amelynek értelmében az államoknak gondoskodniuk kell arról, hogy a gyermeket szüleitől akaratuk ellenére ne válasszák el, illetve erre a gyermek mindenekfelett álló érdekében és megfelelő eljárási garanciák mellett kerülhet sor. Maga az Egyezmény két példát is említ, ezek egyike az, ha a szülők különváltan élnek és dönteni kell a gyermek elhelyezéséről. Ebben az esetben elkerülhetetlen lehet az, hogy a gyermek az egyik szülőtől ebben az értelemben elválasztva kénytelen élni, s ezért az állam felelősséget vállalni nem tud, ugyanakkor a Gyermekjogi Bizottság felhívta a figyelmet arra, hogy nagyobb tájékoztatást adjanak - akár kampányok formájában - arról, hogy a válás milyen hatást gyakorol a gyermekre.[4]
A nőkkel szembeni megkülönböztetés minden formájának felszámolásáról szóló 1979. évi New York-i Egyezmény, valamint a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (1966) szintén a férfiak és nők közötti megkülönbözetés tilalmából, illetve abból indul ki, hogy a házasság felbontása után, illetve szülői szerepükben jogaik és kötelezettségeik egyenlők, szülői felelősségük közös - alárendelve a gyermek érdekének.
A Hágai Nemzetközi Magánjogi Konferencia által elfogadott, a szülői felelősséggel és a gyermekek védelmét szolgáló intézkedésekkel kapcsolatos együttműködésről, valamint az ilyen ügyekre irányadó joghatóságról, alkalmazandó jogról, elismerésről és végrehajtásról szóló 1996. évi Egyezmény nemzetközi magánjogi és nemzetközi polgári eljárásjogi rendelkezéseket tartalmaz, azaz közvetlenül az anyagi jogi rendelkezéseket nem érinti, ugyanakkor leszögezi a gyermek mindenekfelett álló érdekének elsőbbségét, s a gyermek védelme érdekében való együttműködésnek a szükségességét.
Az Európa Tanács 2002-ben elfogadott, a szülői jogállás keletkezéséről és annak jogkövetkezményeiről szóló Fehér Könyve[5] elveket fogalmaz meg, többek között a szülői felelősség tartalmának és annak a szülők általi, lehetőség szerinti közös gyakorlásáról. Az elvek értelmében kívánatos, hogy a szülői felelősség mindkét szülőt megillesse. Amennyiben mindkét szülő rendelkezik szülői felelősséggel, azonos jogok illetik meg őket a szülői felelősség gyakorlása során és amennyiben lehetséges, azt közösen kell gyakorolniuk, kivéve, ha ez ellenkezik a gyermek mindenekfelett álló érdekével. A gyermek mindenekfelett álló érdekének megfelelően a szülői felelősséget gyakorolhatja egyedül az egyik szülő, vagy az ezzel járó jogok megoszthatók a szülők között akár a hatáskörrel rendelkező bíróság, akár a felek megállapodása eredményeként.
A Fehér Könyv magyarázata értelmében a szülői felelősség gyakorlására vonatkozó elvek kiindulópontja a közösen gyakorolt szülői felelősség, amely kifejezetten a gyermek mindenekfelett álló érdekét szolgálja, függetlenül attól, hogy a szülők házasságban élnek-e vagy sem. Az elvek olyan rendszer megvalósítását tekintik ideálisnak, amikor a közös szülői felelősség alapvetően akkor is fennmarad, ha a szülők már nem élnek együtt, kivéve, ha - kivételes esetekben - ez nem felel meg a gyermek mindenekfelett álló érdekének. A közös szülői felügyelet különélés, illetve bontás utáni fennmaradása alapvetően nem függvénye a felek erre irányuló megállapodásának.
Említenünk kell az Emberi Jogok Európai Egyezményét (1950), amelynek 8. cikke értelmében a gyermeknek és szüleinek egyaránt joguk van arra, hogy a családi életbe való indokolatlan beavatkozástól az állam tartózkodjon, ugyanakkor az államnak pozitív lépésekkel segítenie kell a családi élet megfelelő fenntarthatóságát. A családi élet védelmének elvét érvényre juttató Emberi Jogok Európai Bírósága széles körben értelmezte és értelmezi a gyermeket és szüleit érintő családi élet fogalmát, attól ugyanakkor tartózkodik, hogy a tagállamok vonatkozó nemzeti családjogi jogszabályalkotásába túl mélyen beavatkozzon.
Az Európa Tanács 1996-ban fogadta el a gyermek jogainak gyakorlásáról szóló Egyezményt,[6] amely a gyermek mindenekfelett álló érdekének érvényre jutatása miatt tartja szükségesnek azt, hogy a gyermek valóban gyakorolhassa jogait az őt érintő, különösen családjogi vonatkozású eljárásokban. Ennek érdekében szükséges az, hogy a gyermek megfelelő információkkal rendelkezzen és módja legyen arra, hogy kinyilváníthassa véleményét. 2003-ban került elfogadásra a gyermek kapcsolattartásáról szóló Egyezmény,[7] amely a gyermek érdekének elsődlegessége érdekében célozza - többek között - a gyermek és azon családtagja, elsősorban szülője közötti kapcsolattartást, aki a gyermekkel nem él együtt. A preambulumban foglaltak is kitérnek a kapcsolattartás rendszerességének, közvetlenségének, személyességének követelményeire.
Az Európai Unió a családjog anyagi jogi kérdéseit nem szabályozza; még ha az egységesítés, az esetleges harmonizáció fel-felmerülő téma is, s egyre több, családjogi viszonyokkal kapcsolatos, külföldi elemet tartalmazó vitának a joghatósági, határozatok elismerésére, végrehajtására vonatkozó, illetve kollíziós jogi kérdéseit rendezi az uniós jog - a családjog anyagi jogi szabályai nemzeti szabályok.
Az Európai Unióról szóló Szerződés a 3. cikk (3) bekezdésében témánk vonatkozásában annyit közöl, hogy az Európai Unió - egyebek között - előmozdítja a nők és férfiak közötti egyenlőséget, továbbá a gyermekek jogainak védelmét. Az Európai Unió Alapjogi Chartája, amely 2009 decemberétől alkalmazandó, s amely megerősíti az alapvető jogokat, szól a nők és férfiak közötti egyenlőségről (23. cikk), a 24. cikkben pedig kifejezetten a gyermekek jogairól. A gyermek jogok körében a Charta a New York-i Gyermekjogi Egyezményre támaszkodva hangsúlyozza azt, hogy a gyermekeknek joguk van a jólétükhöz szükséges védelemhez és gondoskodáshoz, továbbá azt, hogy a gyermek mindenekfelett álló érdeke az elsődleges szempont, amelynek érvényesülnie kell mind a hatóságok, mind a magánintézmények gyermekekkel kapcsolatos tevékenységében. A Charta megismétli a Gyermekjogi Egyezménynek a szülő és gyermek közötti kapcsolattartásra vonatkozó rendelkezését (személyes és közvetlen kapcsolat fenntartása) - a szülői felügyelet gyakorlásával kapcsolatban rendelkezést nem tartalmaz.
Az Európai Bizottság 2011 februárjában terjesztette elő az EU gyermekjogi ütemtervét,[8] amelyben a Chartával összhangban fogalmaz meg a gyermekek érdekét megfelelően védő intézkedéseket, terveket. Ebben kifejezetten szerepel a gyermek mindenekfelett álló érdekének érvényre juttatása is. A szülői felügyelettel kapcsolatban arra utal, hogy a családjogi viták rendkívüli módon megterhelik a gyermeket, s különösen a szülői felelősséggel kapcsolatos kérdésekben folyó, határokon átnyúló családi kapcsolatokat érintő perek válhatnak igen terhessé a gyermek számára. Az Európai Bizottság eljárási biztosítékoknak - így a megfelelő tájékoztatásnak -, továbbá a gyermek azon jogának tulajdonít jelentőséget, hogy mindkét szülőjével kapcsolatot tarthasson. Kiemeli az ilyen kérdésekben hozott határozatok kölcsönös elismerésének és végrehajtásának szükségességét. Noha szülői felügyelettel kapcsolatos kérdésekben erről rendelkezik a Brüsszel IIA rendelet,[9] a rendelet felülvizsgálata részben éppen emiatt indokolt.
A Brüsszel IIA rendelet a szülői felelősséggel kapcsolatos kérdésekben a joghatóság, illetve a határozatok elismerése és végrehajtása kérdését rendezi, ezek azonban európai nemzetközi polgári eljárásjogi kérdések, így a rendelet a családjog anyagi jogi rendelkezéseit nem érinti. Miután azonban a rendelet határozottan támaszkodik a New York-i Gyermekjogi Egyezmény alapvető követelményeire, a rendelet alkalmazása során is előtérben áll a gyermek elsődleges érdeke.
Napjainkra Európa legtöbb országában a szülői felelősség, illetve szülői felügyelet a törvény erejénél fogva fennmarad akkor is, ha a szülők felbontják házasságukat, illetve véget ér élettársi kapcsolatuk.[10] Ez a folyamat azzal vette kezdetét, hogy a szülőknek lehetőségük nyílt arra, hogy a házasság felbontása után fenntartsák a közös szülői felügyeletet. Ehhez egyértelműen a szülők erre vonatkozó megállapodására volt szükség, a közös szülői felügyelet nem maradt fenn automatikusan (Svédországban erre már 1976-ban sor került, Németországban csak 1997-ben).[11] Noha a válaszható közös szülői felügyelet intézményéig hosszabb út vezetett, ezzel összevetve lényegesen hamarabb került sor arra, hogy a közös szülői felügyelet a különélés, illetve bontás ellenére automatikusan, a törvény erejénél fogva folytatódjon (Svédországban 1998 óta, Dániában 2002 óta érvényesül ez a rendelkezés). Antokolskaia a közös szülői felügyelet főszabályként történő bevezetését egyértelműen azon, elsősorban apákból álló szülői csoportok fellépésének tulajdonítja, akik határozottan kiálltak azért, hogy a gyermek megszületése után ne csak az egyik szülő gyakorolhassa szülői felügyeleti jogait - a legtöbb országban az anyák nevelik a gyermeket, és az apákat érintette hátrányosan a közös szülői felügyelet lehetőségének hiánya. Elsősorban követeléseik eredménye az automatikusan a különélés, bontás után is fennmaradó közös szülői felügyelet.[12]
Ahogyan a bontás, illetve az élettársi kapcsolat megszűnése, úgy a jogi különválás, illetve a házasság érvénytelensége sem érinti a létrejött szülői felelősség fennmaradását.[13] Bármelyik esetről is beszélünk, tény az, hogy önmagában a közös szülői felügyelet bírósági elrendelése, illetve a felek ilyen jellegű megállapodása nem garantálja a közös szülői felügyelet valóságos működését; előfordulhat, hogy a jogilag fennálló közös szülői felügyelet mellett a gyakorlatban a szülők és a gyermek közötti kapcsolat, együttélés úgy funkcionál, mint ha az egyik szülő gyakorolná a szülői felügyeletet, a másik szülő pedig különélő és kapcsolatot tartó szülőként lenne jelen.[14]
Ami a szülők közötti egyenlőséget, a gyermekkel kapcsolatos jogaik és kötelezettségeik azonosságát illeti, a közös szülői felügyelet esetén minden országban egyenlő a szülők helyzete, ugyanolyan jogok és kötelezettségeik vannak.[15]
Amíg a szülők együtt élnek, a közös szülői felügyelet valóban közös gyakorlása beépül a szülők mindennapi rutinjába, minden család részben másként rendezi az anyai, illetve apai hatásköröket. Különélő szülőknél ennek megvalósítása lényegesen több energiát igényel, s kérdés, hogy a közös szülői felelősség valóban azt jelenti-e, hogy a szülőknek mindig minden kérdésben közösen kell-e dönteniük. Ezt a kérdést a különböző európai országok eltérően szabályozzák. Számos jogrendszer lehetővé teszi egyik, illetve másik szülő önálló eljárását a mindennapi kérdésekben, de a gyermeket érintő fontos ügyekben csak közösen dönthetnek. Ilyen fontos ügyek jellemzően a gyermek iskoláztatása, tartózkodási helyének kijelölése, annak megváltoztatása. Más országok arra vonatkozóan adnak szabályozást, hogy melyek azok az ügyek, amelyek terén egyik szülő önállóan eljárhat, s egyébként valamennyi esetben a közös eljárásra van szükség. Egyes jogrendszerek külön rendezik az önálló eljárás lehetőségét a sürgős ügyekben, azzal, hogy a másik szülőt erről minél hamarabb értesíteni kell. Van példa olyan megoldásra is, hogy amennyiben a szülők közötti kommunikáció nem megfelelő, az egyik szülőnek a tervezett döntéséről időben kell a másik felet értesíteni, aki ellentmondással élhet, de ha harminc napon belül nem ellenzi, a döntést tervező fél jogosult egyedül eljárni.[16]
Miért is válhatott a közös szülői felügyelet a bontást követően is főszabállyá? Noha Antokolskaia elsősorban az apai mozgalmak győzelmére utal, nemcsak arról van szó, hogy a szülők formális jogi egyenlőségét kell ezen a téren támogatni.[17] Alapvető változások történtek a szülői szerepvállalás terén és ez egyértelműen az anya és apa egyenlősége felé vezetett; az apák kimutathatóan igyekeznek nagyobb részt vállalni a gyermek életében akkor is, ha a házasság megszűnt, illetve az együttélés véget ért. Ez változást jelent abban az értelemben, hogy korábban nyilvánvaló volt, hogy elsősorban, illetve kizárólag az anya a gyermek elsődleges gondozója.[18] A családjogi szabályok változása ezt a pozitív tartalmú változást követi. A pozitív tartalom-változást illetően vannak szkeptikusabb nézetek is, utalva arra, hogy a gyermek mégis elsődleges gondozóiként fellépő anyák ezeket a módosításokat nem minden esetben fogadják örömmel.[19]
A másik ok, amelyre visszavezethető a közös szülői felügyelet, az a feltevés, hogy a gyermeknek mindenekfelett álló érdeke a mindkét szülővel való szoros kapcsolat.
Nem lehet kétség afelől, hogy a gyermek számára adott helyzetben az a legszerencsésebb megoldás, ha a szülei a partnerkapcsolatuk felszámolása után is felelős, gondoskodó, egymás szülői minőségét tiszteletben tartó szülők maradnak, akik képesek a mindennapok során a gyermek érdekét ténylegesen előtérbe helyezni. Ha a közös szülői felügyelet mint jogi megoldás ezt elősegíti, akkor feltétlenül támogatásra érdemes intézmény.
Túlságosan sok kutatási eredmény nem áll rendelkezésre ahhoz, hogy vizsgálni tudjuk: milyen módon, s pozitívan, illetve negatívan hat-e a közös szülői felügyelet a gyermekekre, anyákra, apákra. Egy németországi vizsgálat azt kutatta, hogy miként alakul az apa és a gyermek kapcsolata Németországban a bontást követően. Az első eredmények alátámasztották a kutatók feltevéseit: minél hosszabb ideje tart a szülők különélése, annál gyengébb az apa és a gyermek közötti kapcsolat, s a különélő apa új partnerkapcsolata, az ebből a kapcsolatból származó gyermekek, a partner gyermekei szintén gyengítik az apa és a gyermek kapcsolatát. Jelentősége van annak is, hogy az apa korábban közös háztartásban élt-e a gyermekkel; annak ellenben nincs kimutatható jelentősége, hogy a szülők házastársakként vagy élettársakként éltek-e együtt. Az ebben a kutatásban résztvevők következtetésként levonták azt, hogy a bontás utáni közös szülői felügyelet jobb apa-gyermek kapcsolatot eredményez.[20]
A fenti kutatás utóbbi (kezdeti) eredményét vonja kétségbe az az álláspont, amely nem a szülők közötti közös felügyeleti jognak, hanem egyszerűen a szülők közötti konfliktusok hiányának tulajdonítja a jobb kapcsolatot. A szülői viszony konfliktusmentessége pedig gyakrabban eredményez közös szülői felügyeletet.
Sok vitát vált ki a közös szülői felügyelet bontás utáni elsődlegessége. Amíg a felek megegyezésén múlik a közös szülői felügyelet, jobban lehet bízni abban, hogy az valóban betölti rendeltetését - feltéve természetesen, hogy különösebb jogi fenntartások nélkül állapodnak meg a közös szülői felügyelet gyakorlásában. Amennyiben azonban a bíróságnak akkor is elsősorban a közös szülői felügyeletet kell elrendelnie, ha az egyik fél vagy akár mindketten ezt ellenzik, de nem állapítható meg, hogy a gyermek érdekével a közös szülői felelősség fennmaradása ellentétes lenne, fennáll az esélye annak, hogy olyan szülők között marad fenn ez a viszony, akik egymással már esetleg beszélő viszonyban sincsenek. Ez különösen azért lehet probléma, mert a közös szülői felügyelet rendszerint nem egyszerűen beszélő viszonyt igényel, hanem kifejezett együttműködési hajlandóságot. Ez pedig számos esetben nehézséget okoz a szülőknek.[21] Ahhoz azonban, hogy a gyermek számára valóban pozitív hozadéka legyen a közös szülői felügyeletnek, nemcsak az egyik, illetve másik szülőnek és a gyermeknek kell jó kapcsolatban lenni, hanem a szülőknek is.
Ha a szülők közötti kapcsolat konfliktusokkal terhes, a gyermek és a különélő szülő kapcsolattartása, különösen, ha az kiterjedt kapcsolattartást jelent, újabb konfliktusokat generálhat, amely pedig a gyermekre hárít újabb terheket.[22] Noha akad olyan vélemény, amely a konfliktusos szülői kapcsolat esetén inkább a gyermek és a közös szülői felügyeletet gyakorló, de ténylegesen különélő szülő közötti csekélyebb mértékű kapcsolatot preferálja,[23] annak azért mindenképp jelentősége van, hogy a szülő és a gyermek kapcsolatot tarthassanak. Önmagában azonban a kiterjedt kapcsolattartásnak nincs feltétlenül a gyermek jóléte szempontjából jelentősége: kezdeti flandriai kutatási eredmények szerint az apával való kapcsolattartás hiánya és a fennálló kapcsolat érzékelhető különbségeket eredményez, a kapcsolattartás és a kiterjedt, nagyobb mértékű kapcsolattartás ugyanakkor nem feltétlenül.[24]
A közös szülői felügyelet további hátrányokkal jár, ha a szülők nem tudnak bizonyos kérdésekben megegyezni és bíróságtól kell döntést kérniük, illetve, ha anélkül kell minden kérdésben közös megállapodásra jutniuk, hogy valójában mindketten kivennék részüket a gyermek körüli gondoskodás adta tennivalókból; ez utóbbi különösen a gyermeket rendszerint elsődlegesen gondozó anyák számára jelent hátrányt.[25]
A közös szülői felügyelet jogilag ugyan teljes egyenlőséget teremt a szülők között, nem feltétlenül garantálja az azonos szülői felelősség tényleges megvalósulását. Ez vezetett ahhoz, hogy ne csak jogilag, hanem fizikai értelemben is teljes legyen a szülők közötti egyenlőség - ennek megvalósulási módja a váltott elhelyezés. Közös szülői felügyelet mellett, bár meg kell a szülőknek állapodniuk a gyermek lakóhelyét (az európai dokumentumokra gondolva: tartózkodási helyét) illetően, ez az egyik szülő otthona. A váltott elhelyezés módot ad arra, hogy mindkét szülő otthona - felváltva - a gyermek tartózkodási helyéül szolgáljon. Antokolskaia egyértelműen a szülők közötti egyenlőség megvalósításának eszméjéből vezeti le a váltott elhelyezés térhódítását.[26] Bizonyos, hogy a váltott elhelyezésben szerepe van annak, hogy a nők teljes értékű munkaerőként állnak helyt a munkaerőpiacon, s annak is, hogy az apák valóban fokozódó mértékben vállalnak részt gyermekük mindennapi gondozásában.
Maga a bontás utáni közös szülői felügyelet sem tekint vissza intézményként hosszú múltra, s összességében egyfajta modern megoldásként aposztrofálható, a váltott elhelyezés lényegesen újabb eszköze annak, hogy egyik szülő se szakadjon el a gyermektől. Alapvetően új tendenciáról van szó, amely azonban határozottan elterjedőben van. Ennek az újdonságnak azonban az az eredménye, hogy míg a bontás utáni közös szülői felügyelet elsődlegessége egyértelműen jellemző egész Európában (függetlenül attól, hogy a gyakorlatban milyen módon alkalmazzák), addig a váltott elhelyezés tekintetében nagy különbségek mutatkoznak az európai országok között.[27] Eltérések vannak abból a szempontból, hogy ismeri-e az adott jogrendszer a váltott elhelyezést, s abban a tekintetben is, hogy lehetőségként vagy főszabályként alkalmazza.
Annak ellenére azonban, hogy viszonylag új intézmény, nemcsak elterjedése tűnik gyorsnak, hanem az is, hogy olyan módon került viszonylag hamar bevezetésre, amely főszabálynak tekinthető, azaz az egyik szülő ellenzése dacára is elrendelhető. Vannak országok, ahol egyáltalán nincs mód a gyermek váltott elhelyezésére;[28] vannak jogrendszerek, amelyek lehetővé teszik, de ritkán kerül rá sor,[29] illetve csak akkor, ha a szülők ebben megegyeznek.[30] Európában legkorábban Svédországban vezették be, 1998-ban, s a szülők megegyezésének hiányában is elrendelhető, amennyiben ez szolgálja a gyermek mindenekfelett álló érdekét.[31] Franciaországban 2002 óta, Belgiumban 2006 óta elsődlegesként vizsgált lehetőség a bontás utáni helyzet rendezésére;[32] Angliában és Walesben ugyan törvényi bevezetésére nem került sor, de az ítélkezési gyakorlat alkalmazza.[33]
Hogy az egyes vonatkozó jogszabályok értelmezése mennyire nem egyértelmű, arra jó példával szolgál Belgium. A közös szülői felügyelet társadalmi elfogadottságát követően bevezetett váltott elhelyezés intézményét értelmezik főszabályként, de puszta lehetőségként is. A hivatalosnak tekinthető álláspont szerint 2006 óta a bíróság elsősorban a váltott elhelyezés elrendelhetőségét vizsgálja, s ha valamelyik szülő azt nem kívánja, álláspontját alaposan meg kell indokolnia.[34] A bíróság gyakorlata ezzel szemben nem egységes: több bíróság úgy értelmezi a jogszabályt, hogy amennyiben legalább a felek egyike kéri ezt, a bíróságnak meg kell vizsgálnia az elrendelhetőségét, illetve el is kell rendelni, feltéve, hogy a másik szülő nem bizonyítja az elrendelés indokoltságának hiányát. Más jogalkalmazók szerint azonban a váltott elhelyezés nem szinte automatikusan érvényesülő szabály, hanem csak puszta lehetőség, amely a körülmények mérlegelését követően rendelhető el.[35]
A bontás utáni közös szülői felügyelet is vált ki vitákat, de ennél lényegesen több vitát generál a váltott elhelyezés. Az intézmény előnyei nem kérdésesek: a gyermek mindkét szülővel szoros kapcsolatban maradhat, s feltevés, hogy ez a gyermek mindenekfelett álló érdekét szolgálja. Ezenfelül a megoldás kellően szolgálja a szülők érdekeit is, egyik sem válik ugyanis kirekesztetté a gyermek életéből. A megoldás ellenzői elsősorban arra hivatkoznak, hogy a váltott elhelyezés határozottan és elsődlegesen a szülők, különösen az egyébként gyermekétől különélővé váló szülő érdekét, s nem a gyermek érdekét helyezi előtérbe.[36] Sokszor és sokan hangsúlyozzák azt, hogy rendkívül körültekintően lehet csak dönteni, hiszen a gyermekre az állandó tartózkodási hely változtatásának szükségességével nagy teher nehezedik, ezt nem bizonyos, hogy el tudja viselni.
Miután Belgiumban 2006 óta a váltott elhelyezés törvényben szabályozott megoldás, bizonyos kutatási eredmények - még ha egyelőre kezdetiek is - rendelkezésre állnak. 2011 szeptemberére vonatkozóan a leuveni bíróságokon vizsgálták azt, hogy milyen gyakran kérték a felek a váltott elhelyezést, miként rendelték azt el, milyen okokra hivatkozással utasították el, mennyiben volt jelentősége a szülők közötti megegyezés hiányának, a gyermek ellenzésének, a szülők lakóhelye közötti távolságnak, illetve a gyermek életkorának.[37] Az eredmények az eljáró bíróságok megosztottságát mutatják: egyes esetekben főszabálynak tekintették, más esetekben lehetőségnek.
Olyan esetben is elrendelték a váltott elhelyezést, amikor a szülők között nem volt ebben a kérdésben egyetértés, de éppen azt hozták fel a váltott elhelyezés indokaként, hogy annak a szülőnek, aki ezt a megoldást követné, legyen módja bizonyítani a váltott elhelyezés rendszerének működését. Hasonló meggondoláson alapult az a bírósági döntés, amely határozott időre, adott esetben félévre rendelte el a váltott elhelyezést azzal, hogy a hat hónap elteltét követően végleges döntés hozható. Születtek olyan bírósági ítéletek, amelyek a gyermek alacsony életkorát akadályozó tényezőnek tekintették, s csak akkor rendelték el a váltott elhelyezést, ha minden körülmény amellett szólt. Más döntések a szülők közötti egyetértést tekintették feltétlenül szükségesnek. Arra is volt példa azonban, hogy a gyermek korára tekintet nélkül lehetővé tették a váltott elhelyezés gyakorlati megvalósulását arra hivatkozással, hogy ez főszabály, s attól csak kivételesen lehet eltérni.
Miután Belgiumban nincsenek nagy távolságok, könnyebben vállalható a váltott elhelyezés; mindazonáltal elsősorban a 3 és 12 év közötti gyermekek esetében javasolják. Hároméves kor alatt a gyermek még valóban kicsi, eltérőek a kötődési szükségletei, tizenkét éves kor felett pedig a környezet, a barátok jelentősége nő meg, így ismét szerencsésebb, ha csak az egyik szülőnél kerül elhelyezésre. A nagyobb földrajzi távolság mellett a szülő kedvezőtlen életkörülményei szólhatnak a váltott elhelyezés ellen; az utóbbival kapcsolatban megjegyzést kíván, hogy akkor megfelelőek a szülő körülményei, ha önálló szobát tud biztosítani a gyerek számára.[38]
Miután a váltott elhelyezés alapvetően meghatározza a szülők életvitelét, kérdés lehet, hogy miképpen érinti ez a szülők jólétét, s milyen különbségek mutatkoznak az anya és az apa életét, elégedettségük mértékét tekintve. A vizsgálat során[39] tekintetbe vették a szülők érzelmi állapotát, szociális életét. Az előzetes eredmények az anyát érintően mutattak jelentős változást: a váltott elhelyezés jelentősen javította az anya társadalmi életét; míg az apák vonatkozásában nem figyeltek meg változást. Az a következtetés, amely szerint az anyáknak kedvez a váltott elhelyezés, összhangban van azzal a szintén belga (flandriai) kutatással, amely megállapította, hogy a munka és a család ellátásának összeegyeztetése nemcsak a kétszülős családban élő nőknek jelent nagy feladatot, hanem a gyermeküket egyedül nevelő nőknek is.[40]
Svédországban a váltott elhelyezés megállapodás kérdése, de egyik fél ellenzése esetén is elrendelhető. Noha csak 1998-ban vezették be ennek intézményét, a statisztikai adatok szerint már 1992 körül is a különélő szülők gyermekeinek mintegy 4 százaléka élt váltott elhelyezésben. Ez már akkor - miután a gyermekek egyedülálló szülőként jellemzően az anya gondozásába kerültek -, jelezte azt, hogy az apák nem szeretnének különélő szülővé válni.
2002-2004-ben végeztek egy felmérést[41] a váltott elhelyezés működéséről, igyekezve felmérni az intézmény előnyeit és hátrányait. Az eredmények azt mutatták, hogy azok a szülők, akik maguk választották a váltott elhelyezést, ennek megfelelően tudták életüket alakítani és pozitív hozzáállást mutattak. A gyermekek is pozitív tapasztalatokról számoltak be, ha mindkét szülővel fennmaradt a szoros és jó szülő-gyermek kapcsolat; ők ugyanakkor időnként hiányolták az állandó lakóhelyet, s voltak, akik arra utaltak, hogy jó lenne esetenként a kialakult rendszeren módosítani, ezt azonban nem akarták a szüleiknek felvetni. Korántsem voltak a szülői tapasztalatok ennyire pozitívak akkor, ha a bíróság rendelte el bármelyik szülő ellenzése dacára a váltott elhelyezést. Ez utóbbi esetekben nem tudtak beszámolni nagyon sikeres együttműködésről, s az elrendelést követő egy év elteltével csak minden második esetben funkcionált a váltott gondoskodás.
A felmérés eredményeként arra a következtetésre jutottak, hogy a váltott elhelyezés attól függően tudja célját elérni, hogy miként kezelik a szülők az így kialakult helyzetet. Alapvető feltétel, hogy a szülők kellően közel éljenek egymáshoz, lehetővé tudják tenni, hogy a gyermek otthonának váltogatása mellett is ugyanabba az iskolába járhasson és kapcsolatot tarthasson barátaival. A szülők részéről igen nagymértékű rugalmasság és az követelhető meg, hogy érzékenyen reagáljanak a gyermek kívánságaira. A helyzet azonban mindenképpen terhet ró a gyermekre - ahogyan a felmérésben készült jelentésben megállapították: a gyermek fizeti meg annak az árát, hogy minkét szülővel szoros kapcsolatban maradjon.
Jelenleg a szülők különélésével érintett gyermekek több mint harmada váltott elhelyezésben él. Kezdeti eredményei vannak annak a vizsgálatnak,[42] amely azt kutatta, hogy miként élik meg a gyermekek azt, hogy két háztartáshoz tartoznak, miként élik meg mindennapjaikat, hogyan alkalmazkodnak a rendszerhez, mennyiben tudják elfogadni, hogy gyermekkoruk ilyen sajátos körülmények között alakul.
A megkérdezett 10 és 18 év közötti gyermekek megközelítőleg egyenlő időt töltenek szüleikkel. Körülményeik természetesen különböztek; a svéd megközelítés szerint a váltott elhelyezés elrendelése függ attól, hogy amilyen távolságra élnek a szülők egymástól, miként kívánják a váltást megvalósítani, él-e bármelyik szülővel új partner, vannak-e új testvérek, milyen a szülők és a gyermek közötti együttműködés mértéke, mennyiben hasonlóak vagy különbözőek a háztartásokban uralkodó szabályok, miként vesznek részt az érintettek a döntéshozatalban, a szülők egymás közötti megállapodásai, illetve a szülők és gyermekek közötti megállapodásai merevek-e vagy inkább rugalmasak. A gyermekek beszámolói alapján a tényleges törődésnek tulajdonítanak jelentőséget, annak, hogy a mindennapokban hogyan zajlanak a közös tevékenységek. Számos olyan gyermeki vélemény született, amelyek kifejezetten pozitívak voltak és előnyösnek értékelték a megoldást.
Noha eltérőek a váltott elhelyezésben élő családok körülményei, szintén kezdeti kutatási eredmények szerint a szülők társadalmi helyzetének, jövedelmének, végzettségének meghatározó jelentősége van abból a szempontból, hogy milyen valószínűsége van a váltott elhelyezésben való megegyezésnek, illetve elrendelésének.[43]
Noha sem Angliában, sem Franciaországban nem olyan gyakoriságú a váltott elhelyezés, mint Svédországban, illetve Belgiumban, határozottan elterjedőben van mindkét országban, azaz a tendencia nyilvánvaló. A 2009-ben közzétett vizsgálat[44] eredményei olyan angol és francia apákkal felvett interjúkon alapultak, akik gyermekük szülőtől különéltek, és a 19 év alatti gyermek legalább ideje 30 százalékát velük töltötte. Ami a váltás módját illeti, a brit családok jellemzően az egyhetes ciklust választották, amely szerint a gyermek három-négynaponta ingázik a szülők otthona között, például szerda reggeltől szombat estig tartózkodik az egyik szülőnél, majd szombat estétől szerda reggelig a másik szülőnél; a francia megoldás inkább a kéthetes ciklust tartotta ideálisnak, azaz a gyermek egy hetet az anyjával, egy hetet az apjával töltött. A francia interjúalanyok több mint harmada ezt a hetes váltást követte, ugyanakkor volt példa a kéthetente történő váltásra is. A francia szülők azért pártolták a nagyobb időközökben történő váltást, hogy a gyermeknek ne kelljen állandóan ide-oda költöznie, míg az angol családok arra koncentráltak a rövidebb időközökben, akár kétnaponta történő váltás választásakor, hogy egyik szülőtől se legyen a gyermek túlságosan sokat távol.[45] A váltások ugyanakkor nem voltak teljesen merevek, azok módosulhattak a szünidőknek, illetve a gyermek igényeinek megfelelően.
A vizsgálat eredményeképpen az volt megállapítható, hogy alapvetően két tényező szükséges a váltott elhelyezés sikeres működéséhez: az, hogy a szülők kölcsönösen tiszteletben tartsák a másik szülői szerepét, azzal együtt, hogy elismerjék, hogy mindketten központi szerepet játszanak a gyermek életében, valamint az, hogy mindketten elfogadják: korábbi partnerük új életet kezdett, s kettejük közössége már csak a gyermek felnevelésére korlátozódik. Ezen túl azonban - szemben a korábbi feltételezésekkel, amelyek a szülők feltétlen együttműködési készségét hangsúlyozták - nem volt alátámasztható az, hogy a szülők különleges, fokozott kooperációra lennének kényszerülve. A váltott elhelyezést jól működtető válaszadókat egyértelműen lehetett két csoportba sorolni: voltak olyan szülők, akik között aktív volt az együttműködés, de olyanok is, akik mintegy párhuzamos módon teljesítették szülői feladatukat, amellett, hogy viszonylag kevés kommunikációt tudtak felmutatni. A felmérés annak megvilágítására törekedett, hogy érdemes a váltott elhelyezést annak a megoldásnak a méltó alternatívájaként kezelni, amely szerint az egyik szülő otthona lesz a gyermek tartózkodási helye, a másik pedig puszta kapcsolattartásra "szorul".
A bontás utáni közös szülői felügyelet egyfajta jó értelemben vett "lejátszott menetnek" tűnik, Európában teljesen egyértelmű, hogy önmagában a bontás, illetve az élettársi kapcsolat megszűnése nem változtat a szülők közös szülői felelősségén. Nem teljesen egyértelmű, hogy a közös szülői felügyelet mennyiben szolgálja az egyik szülő, a másik szülő, illetve a szülői felügyelet intézményének mégiscsak középpontjában álló gyermek érdekeit - az esetek különböznek, az élethelyzetek, s az élethelyzetek későbbi alakulása eltérő, van jól, van rosszul, és van egyáltalán nem működő közös szülői felügyelet.
Más a helyzet a váltott gondozással, váltott elhelyezéssel. Az intézmény létezik, bár a mögötte álló jogszabályi háttér korántsem egységes Európában, mint ahogyan a nemzetközi, illetve európai egyezményi, jogszabályi háttér sem. A sikerességéről, működőképességéről való kutatások gyerekcipőben járnak (bár ez számos jogintézményről elmondható); az alábbiakban egy ausztrál kutatás eredményeit jelezzük. Angol folyóirat közölte az ausztrál kutatási eredményeket, éppen azért választva Ausztráliát, mert az ott 2006-ban bevezetett megoldásról már álltak rendelkezésre tapasztalatok.
A kutatás eredményei szerint a gyermek akkor profitál ebből a megoldásból, ha a szülők együttműködnek és csekély közöttük a konfliktus.[46] Egyelőre nincs annak nyilvánvaló bizonyítéka, hogy lineáris kapcsolat áll fenn a szülővel töltött több idő és a gyermek jóléte között (ahogyan ez más kutatások alapján sem volt eddig megállapítható). Sokkal inkább úgy tűnik, hogy a gyermek jóléte magának az adott családnak a működőképességével függ össze. Nem kérdés, hogy a váltott elhelyezés számos tényező függvénye, ugyanakkor az ausztrál tapasztalatok szerint a váltott elhelyezés különösen kockázatos azon gyermekek számára, akik veszélyeztetettek, illetve 4 éven aluliak, illetve akiknek szülei folyamatosan konfrontálódnak egymással. ■
JEGYZETEK
[1] A tanulmány az OTKA PD 83548. ny. számú kutatásának keretében készült.
[2] Az alábbiakban a szülői felügyelet és szülői felelősség fogalmakat felváltva használjuk. A mi terminológiánk szülői felügyelet, számos nemzetközi dokumentum és európai jogrendszer olyan kifejezést használ, amelyet felelősségként fordíthatunk. Noha a két kifejezés között van eltérés, tartalmi azonosságuk nem kérdéses.
[3] Kézikönyv a Gyermekjogi Egyezmény alkalmazásához. Egyesült Nemzetek Gyermekalapja, 2007. A magyar kiadást szerkesztette Herczog Mária: Család, Gyermek, Ifjúság Egyesület, Budapest, 2009. 172-173. o.
[4] Kézikönyv, 86. o.
[5] White Paper on Principles Concerning the Establishment and Legal Consequences of Parentage 2002.
[6] CETS n° 160. Convention on the Exercise of Children's Rights 1996.
[7] CETS n° 192. Convention on Contact Concerning Children 2003.
[8] A Bizottságnak az EU gyermekjogi ütemtervéről szóló közleménye az Európai Parlamentnek, a Tanácsnak, az Európai Gazdasági és Szociális Bizottságnak és a Régiók Bizottságának. COM (2011) 60.
[9] A Tanács 2201/2003/EK rendelete (2003. november 27.) a házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, illetve az 1347/2000/EK rendelet hatályon kívül helyezéséről.
[10] Katharina Boele-Woelki et al.: Principles of European Family Law Regarding Parental Responsibilities. Antwerpen-Oxford, 2007. 79-80.
[11] Masha Antokolskaia: Divorce and its consequences: recent developments in Europe. Konferencia előadás. Annual Conference on European Family Law, Trier, 2012.
[12] Antokolskaia (2012)
[13] Katharina Boele-Woelki et al. (2007) 79.
[14] Katharina Boele-Woelki et al. (2007) 80.
[15] Katharina Boele-Woelki et al. (2007) 83., 85.
[16] Katharina Boele-Woelki et al. (2007) 87-89. o.
[17] Nyilván a szülők egyenlősége a közös szülői felügyelet terén is megnyilvánul, ahogyan azt a vonatkozó nemzetközi dokumentumok is garantálni törekszenek; tényként szögezi le Antokolskaia (2012).
[18] An Katrien Sodermans - Sarah Botterman - Koen Matthijs: Joint custody and the well-being of fathers and mothers. Konferencia-előadás. New Family Forms Following Family Dissolution Consequences in/on Postmodern Society. Committee on Family Research Conference 2012. Leuven.
[19] Antokolskaia (2012)
[20] Katja Köppen - Heike Trappe - Michaela Kreyenfeld: Loose ties? Determinants of father-child contact after separation in Germany. Konferencia-előadás. New Family Forms Following Family Dissolution Consequences in/on Postmodern Society. Committee on Family Research Conference 2012. Leuven.
[21] Ennek nehézségeire utal Jane Mair és Esin Örücü is. Jane Mair - Esin Örücü: Harmonised Norms of Parental Responsibilities Facing Reality. In: Jane Mair - Esin Örücü (eds.): Juxtaposing Legal Systems and the Principles of European Family Law on Parental Responsibilities. Antwerp-Oxford-Portland, 2010. 293.
[22] Antokolskaia (2012)
[23] Antokolskaia (2012)
[24] Inge Saris-van Bijnen - Renske Keizer - Pearl Dykstra - Kim Bastaits - An Katrien Sodermans: Parent-child relationships in joint physical custody arrangements. Konferencia-előadás. New Family Forms Following Family Dissolution Consequences in/on Postmodern Society. Committee on Family Research Conference 2012. Leuven.
[25] Jane Mair és Esin Örücü (2010) 294.
[26] Antokolskaia (2012)
[27] Erre a különbségre hívja fel a figyelmet Katharina Boele-Woelki: The CEFL Principles Regarding Parental Responsibilities. In: Katharina Boele-Woelki - Tone Sverdrup (eds.): European Challanges in Contemporary Family Law. Antwerp-Oxford-Portland, 2008. 75.
[28] Így Bulgáriában és Dániában. Katharina Boele-Woelki et al. (2007) 132.
[29] Németországban, Oroszországban, Spanyolországban, Svájcban. Katharina Boele-Woelki et al. (2007) 132.
[30] Csak megegyezés esetén lehetséges Finnországban., Norvégiában. Antokolskaia (2012)
[31] Antokolskaia (2012); Katharina Boele-Woelki et al. (2007) 133.
[32] Antokolskaia (2012)
[33] Katharina Boele-Woelki et al. (2007) 132.; Antokolskaia (2012)
[34] Walter Pintens: Länderbericht Belgien. Konferencia-előadás. 11. Symposium für europäisches Familienrecht, 2012. Regensburg.
[35] Liliane Versluys - Hilde Melotte: The bilocation law. Konferencia-előadás. New Family Forms Following Family Dissolution Consequences in/on Postmodern Society. Committee on Family Research Conference 2012. Leuven.
[36] Így Antokolskaia (2012)
[37] Liliane Versluys - Hilde Melotte (2012)
[38] Walter Pintens (2012)
[39] An Katrien Sodermans-Sarah Botterman - Koen Matthijs (2012)
[40] Christien Gillier - Sofie Vanassche - An Katrien Sodermans - Koen Matthijs: Juggling Alone: Work and family life of single parents in Flanders. Konferencia-előadás. New Family Forms Following Family Dissolution Consequences in/on Postmodern Society. Committee on Family Research Conference 2012. Leuven.
[41] Anna Singer: Active Parenting or Solomon's Justice? In: Katharina Boele-Woelki (ed.): Debates in Family Law around the Globe at the Dawn of the 21st Century. Antwerp-Oxford-Portland, 2009. 63.
[42] Rakel Berman: Childen's experiences of joint physical custody: the Swedish example. Konferencia-előadás. New Family Forms Following Family Dissolution Consequences in/on Postmodern Society. Committee on Family Research Conference 2012. Leuven.
[43] Alma Wennemo-Lanninger - Jani Turunen: Socioeconomic background and children's alternate residence in Sweden. Konferencia-előadás. New Family Forms Following Family Dissolution Consequences in/on Postmodern Society. Committee on Family Research Conference 2012. Leuven.
[44] Alexander Masardo: Managing shared residence in Britain and France: questioning a default 'primary carer' model. Social Policy Review 21. 2009.
[45] Alexander Masardo (2009) 202-203. o.
[46] Belinda Fehlberg - Bruce Smyth - Mavis Maclean - Ceridwen Roberts: Legislating for Shared Time Parenting after Separation: A Research Review. IJLPF 2011. 3. 318.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Szeibert Orsolya, PhD, egyetemi adjunktus, ELTE ÁJK
Visszaugrás
