1. Az 1906. év szeptemberében beiratkoztam a Budapesti Tudományegyetem Bölcsészeti Karára, történelem-latin szakos rendes hallgatónak. Húszéves voltam már, de mögöttem három esztendei papnevelő intézeti nevelés valóban nem fokozta életrevalóságomat, s jó szüleim indokoltnak vélték, hogy miként három év előtt a bécsi egyetemen, úgy ezúttal a budapestin, egyiküknek gyámolításával kezdjem meg tanulmányaimat. Akkor atyám kísért el sorsdöntőnek szánt utamra, most anyám vállalta ezt a feladatot. Egy gyermekkori iskolatársam közreműködésével az Egyetem központi épületének, tehát a bölcsészeti és jogi fakultás tantermeinek közelében bérelt számomra szép, kétablakos földszinti szobát, nem külön bejáratút, de déli fekvésűt, aztán havi száz koronás költségvetés rögzítésével, jóságos szívében aggodalommal, magamra hagyott. Havi száz korona - öt darab húszkoronás bankjegy - nagy pénz volt ez akkoriban egy pesti diákember számára bevételül és ugyancsak nagy pénz egy erdélyi kispolgári család budgetjében kiadásul. Nem könnyelműsködtem, szesz és dohány nélkül, reggeli kávé, menzai ebéd és rendszerint olcsó hideg vacsora voltak a lakbér mellett kiadási tételeim. (Könyvekre mástól kaptam borítékban ötven korona ajándékot.) A Sörház utcai bérházban kívülem még egy filozopter lakott, az enyéimnél is szerényebb viszonyok között, amelyek bizony már mostoháknak is voltak nevezhetők. Persze hamar megismerkedtünk, s én a Gyulafehérvárról indult katolikus teológus és ő, a nyakas kálvinista enyedi diák igen jól megértettük egymást. Aztán csak évtizedek múlva találkoztunk a fővárostól távol eső Mázaszászváron, egy kevéssé emlegetett baranyai bányászfaluban, mindketten megöregedett, de el nem vénhedt pedagógusok. Pavai Vajna Ferenc nyugalmazott bányafőtanácsos, országos hírű, jeles geológus, a mecseki bányászat és a harkányi gyógyfürdő nagyszabású fejlesztése és korszerűsítése körül kiváló érdemeket szerzett szakember, én a pesti indulás után hatvan esztendővel. Ő jóízűen pipázott, én türelmesen köhécseltem. Az élet messze sodort egymástól, de mindketten optimisták maradtunk. És emberszeretők. Azonos indulás, azonos kvalitás.
De elszaladt, megint csak elszaladt a tollam. Egyelőre még a pesti belváros közepén, s hosszú életünk egyik kezdő szakaszában vagyunk. A Sörház utca egyik sarokházában üzemelő kisvendéglőből gépzene vidám hangja szűrődik az őszi estébe. Aszongya "Vendéglő a víg villamos kalauzhoz". Könnyű feladat a villamos kalauz számára vígnak lenni: este 8-kor beszivárog a közeli Eskütérről a róla elnevezett kisvendéglőbe, s táskájából előszedi hideg vacsoráját, egy-két könnyű fröccsel ízesítve fogyasztván, egy piros villamossal még kapuzárás előtt hazaér, hogy másnap reggel kipihenten elegáns sárga villamoskocsiján korzózzék a Duna-parton az "új" Országházig és vissza, jószerivel megint csak a Belváros rendes népét szállítgatván ide-oda. De nekem az akkori sorsom bizony nehéz, s kilátásaim bizonytalanok. Szemben a víg villamos kalauzzal én bizony szomorkás diák, tandíjmentes bölcsészhallgató vagyok, aki másfél órai séta után szintén kapuzárás előtt hazaérkezni igyekszem.
A szép, a "nótás házmesterlány" a népszerű Radó Antal által hangulatosan meg lévén ugyan énekeltetve, de a koraesti tíz órakor történt kapuzárás után már zordon felmenője (apja vagy nagyapja) úgynevezett kapupénz ellenében nyit ajtót számomra. Mellesleg mondva: a kapupénz éjfélig csak 10 fillér volna, de ha én "úriember" létemre nem a dupláját fizetném, a nagy ház rendjének féltékeny őre bizonnyal becsületsértés gondolatával inkasszálna. Pedig 20 fillér az egyetemi hallgató napi kenyérszükségletének ellenértékéül elegendő. De végül is - így vagy amúgy - itthon vagyok, s a főbérlők nappali szobájában csendben átlopózva könyvemhez telepedhetem. És ugyan melyiket vegyem elő? A legsürgetőbb feladat persze a latin és történelmi kollokviumokra készülni, hiszen ezek sikerétől függ a nélkülözhetetlen tandíjmentesség. Igen, igen, de áprilisban a gyulafehérvári papnevelő intézetben - püspöki engedéllyel - a hittudományi tanfolyam hetedik és nyolcadik félévi anyagából: lelkipásztorkodás-tanból és egyházjogból vizsgát kell tennem. Az előbb említett lelkipásztorkodás-tan kevésbé érdekel ugyan, mivel ha - netalán - mégis a papi pályát választanám, adminisztratív munkában való elhelyezkedésre igyekezném, vagy gimnáziumi, esetleg főiskolai tanár óhajtanék lenni. Az egyházjog mindenesetre nagyon érdekel, kedvvel tanulom, hiszen legelőször is a kánonjogi doktorátus megszerzésére törekszem. És mindenesetre nem "kilépett kispap", hanem végzett teológus minőségben folytatnám tanulmányaimat. (A 19. század elején ez az embertípus nálunk még elvétve is alig-alig fordult elő, a bécsi Egyetemen ellenben megszoktam, hogy a teológiai karon civil hallgatók is vannak, többnyire középkorú, komoly úriemberek.) Tehát egyelőre nemcsak bölcsész vagyok, hanem teológus is, és jogász, jogász, jogász, és nem csupán egyházjogász, hanem igen, igen elsősorban éppen római jogász.
Az Egyetemen Szentmiklósi professzor nem bőbeszédű előadásait egyre növekvő figyelemmel hallgatom, szorgalmasan jegyezgetek. A 200 személyre méretezett tanteremben október közepén még bőven van üres hely, a hallgatóság könnyebb fajsúlyú elemei csak szórványosan, nem diligenter frekventálják az előadásokat. Persze még könnyebb, sőt egyenesen kényelmes az elhelyezkedés ugyanazon tanteremben a hét öt köznapjának délutánján, amikor Melichár címzetes nyilvános rendkívüli tanár egyházjogi főkollégiumát hallgatom. Az előbb említett tágas tanteremben tízen-tizenöten szorongunk, de ez a létszám is egyre vékonyodik. Amikor pécsi magántanári előadásaimra legalább harminc tényleges hallgatót számlálhattam, hát bizony némi önelégültséggel emlékeztem az előkelő budapesti univerzitás nem kevésbé előkelő docensének (Melichár miniszteri tanácsos volt, "békebeli" méltóságos úr) gyéren látott kollégiumaira, amelynek noha öten-hatan, a második félévben pedig éppen csak ketten, egy erdélyi gróf - Bolza - és jómagam képviseltük a hallgatóságot, sőt
- 561/562 -
nagynéha a gróf is elmaradt és egyedül hemzsegtem a gondosan előkészített előadásokon. A délelőtti programba, a bölcsészkari előadások mellé, csupán a római jog heti nyolc óráját tudtam ütközés nélkül beilleszteni, s így az egyházjog két professzorának ötórás főkollégiumai közül egyiket sem vehetvén fel, a barátságos Melichár prof. hallgatója lettem és mindkét félévben jelesen kollokváltam.
Egyelőre azonban még az első szemeszter első félévében vagyunk, s a víg villamos kalauz sorsát talán irigyelnem is lehetne, ha nem gondolnék arra, hogy otthonában este családi gondok várják. Nekem ilyenekben aligha lesz részem, mert civil emberként is kitartani kívánok a papi státusban kötelező cölibátus mellett. Nem is tértem el ettől a szándékomtól - hatvanhárom éves koromig. Sörház utcai lakásomat tavasszal elhagytam, s nagynénémnek és férjének Molnár utcai lakásába költöztem, hogy szabadabban mozoghassak és takarékoskodhassam. Náluk egy külön bejáratú kis udvari szobát kaptam, s egyetlen gyermeküket, egy a nagyhírű piarista gimnáziumban jeles eredménnyel tanuló, igen eszes és jólnevelt fiúcskát kellett munkájában alkalmilag támogatnom. 1907 nyarán aztán elhatároztam, hogy a reverenda néven ismert papi talárnak egyelőre búcsút mondok, s mint teológiát végzett világi bölcsészhallgató folytatom tanulmányaimat.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
