A támogatott döntéshozatal hazánkban csaknem egy évtizede alkalmazható jogintézmény, amely a fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezménynek (a továbbiakban: CRPD)[1] a 2007. évi XCII. törvénnyel történő magyarországi ratifikációját[2] követően - némi kodifikációs kitérő[3] után - a 2013. évi V. törvény (Ptk.) 2:38. §-ában, valamint a 2013. évi CLV. törvényben (Tdtv.) került szabályozásra. A jogintézmény célja, hogy a felnőtt fogyatékossággal élő személyek az élet minden területén másokkal azonos alapon gyakorolhassák a cselekvőképességüket, s az ehhez szükséges segítség hozzáférhetővé váljon számukra. E jogintézménynek köszönhetően az érintett, úgynevezett "sérülékeny" felnőtt személyeknek immár Magyarországon is törvényes lehetőségük van a cselekvőképesség korlátozását s a gondnokság alá helyezést elkerülni, így tehát saját, önálló jognyilatkozatokat tenni, valamint szerződéseket kötni (természetesen csak azon jogügyletekben, amelyek érvényességéhez a törvény eleve nem írja elő a kötelező jogi képviselet szükségességét).
A támogatott döntéshozatal kapcsán kiindulásképpen fontos hangsúlyozni, hogy a már hivatkozott CRPD 5. cikke tiltja a fogyatékosság alapján történő bárminemű hátrányos megkülönböztetést. A CRPD 12. cikke szerint pedig a fogyatékossággal élő személyeket másokkal azonos alapon megilleti az élet minden területén gyakorolható cselekvőképesség.
A támogatott döntéshozatal jelentőségét és az egyes emberéletekre gyakorolt hatását jól mutatja, hogy ezen "lehetőség" igénybevételével az érintett felnőttek a mindennapjaikat meghatározó döntéseket (azt például, hogy hol, kivel és miként élnek, milyen munkát vállalnak, s hogyan, milyen tevékenységekkel töltik szabadidejüket) maguk is meghozhatják, a döntéshozatalban aktívan részt vesznek úgy és olyan módon, ahogy a támogatás iránti személyes szükségletük kifejeződik. Tekintettel arra, hogy a döntéshozatalukban vagy sokszor a döntéshozatal egyes aspektusaiban akadályozottsággal küzdő felnőttek (így például az intellektuális és pszichoszociális fogyatékossággal élő személyek, stroke-os, demens, illetve különböző balesetek következtében agysérülést elszenvedők, későbbiekben összefoglalóan: kognitív fogyatékossággal élő személyek) körében hazánkban, de alapvetően a világ országainak többségében sem tudott e jogintézmény - egyéni és társadalmi "hasznossága" ellenére - megfelelő teret nyerni, alaposabb hazai és nemzetközi szintű vizsgálódást igényel.
Amennyiben a támogatott döntéshozatal potenciális "célcsoportjára", azaz az általa közvetlenül érintett személyi körre gondolunk, láthatjuk, hogy egy nehezen körülhatárolható meghatározásról lehet szó.[4] Dilemmaként felmerülhet, hogy a támogatott döntéshozatalt mint "lehetőséget" a rendelkezésre álló diagnózisok, orvosi szakvélemények alapján szükséges-e hozzáférhetővé tenni, vagy az érintett személy saját maga által megtapasztalt nehézségek, s így az általa kifejezett támogatási szükségletek mentén.
Figyelemmel arra, hogy a támogatott döntéshozatal alapját, így a cselekvőképesség gyakorolhatóságának biztosítását deklaráló CRPD megszületése és e nemzetközi dokumentum egésze is az emberi jogi megközelítés talaján áll, a diagnózis - vagy belátási képesség - -alapú,[5] tehát az úgynevezett orvosi-klinikai modellből építkező megközelítést azonnal el kell vetnünk, de legalábbis Curk, Gurbai és Freyenhagen javaslatára a belátási képesség értékelését tematikus bontásban - a cél, a szociokulturális
- 31/32 -
háttér és a terápiás szövetség/kapcsolat aspektusából[6] - célszerű elvégeznünk. Leginkább azonban nyilván az érintett személy szükségleteit kell fókuszba állítanunk, vagyis hogy milyen típusú és mértékű támogatásra van igénye a szóban forgó felnőttnek az adott döntés meghozatalához.
A kép azonban a támogatási szükségletek terén is nagy változatosságot mutat: vannak olyan személyek, akiknek nehezen megy a különböző információk megértése, mások lassabban ismerik fel az adott helyzetben rendelkezésre álló/szóba jöhető alternatívákat, s előfordulnak olyan személyek is, akik nem tudják verbálisan megfelelő színvonalon kifejezni szándékaikat, akaratukat.
Mindezzel együtt magunk is jól tudjuk, hogy döntéseink eleve sokfélék: vannak kisebb jelentőségű, gyorsabban átgondolható döntési helyzeteink, s előfordulnak nagyobb horderejű, az életünket alapjaiban meghatározó döntések. Döntéshozatalunk és a döntési helyzetek lehetnek egy adott kulturális közeg által meghatározottak, illetve a motivációink, céljaink stb. által befolyásoltak. Az pedig, hogy felismerjük-e ezeket a döntési helyzeteket, s mérlegelni tudjuk-e a felmerülő alternatívákat, számos, összetett képességet igényel. Nem véletlen, hogy a cselekvőképesség szabályozásának szakirodalma különös figyelmet szentel a képességelméleteknek,[7] s a témákhoz kapcsolódó egyes képességfogalmaknak.[8]
Az egyéni képességeken túl azonban nagy jelentősége lehet döntéshozatalunkban az egyes közösségeknek, az úgynevezett szocializációs színtereknek,[9] amelyekben felnevelődünk, továbbá annak a társas környezetnek, amelyben az adott döntés pillanatában élünk/vagyunk (család, munkahely, barátok stb.). Számos esetben kiemelkedő jelentősége van tehát a "kapcsolati hálónknak", mely akár bizalmi szempontból, akár professzionális háttere tekintetében elérhető, hozzáférhető erőforrást jelent számunkra.
Fentieken túl szót kell ejtenünk arról, hogy miként döntési helyzeteink, úgy maguk a választásaink, motivációink és céljaink is életszakaszonként, élethelyzetenként változhatnak, így tehát döntéseink előre igen nehezen megjósolhatók. Az sem biztos, hogy ezek teljesen kongruensek egész életívünk során. S vannak olyan élethelyzeteink, amikor mások szemében kifejezetten "rossz" vagy nehezen tolerálható döntéseket hozunk, de felnőtt emberi mivoltunktól elvitathatatlan, hogy a bennünket, az életünket érintő kérdésekről magunk határozunk, s adott esetben viseljük döntésünk következményeit. E következményekből számos esetben tanulunk, s ilyen módon - felnőtt emberi lényként is - egy életen át indirekt "tapasztalati tanulásra" vagyunk hivatottak, melynek lehetőségétől pusztán a "fogyatékossága" okán senkit nem lehet megfosztani.
A fenti leírás talán kellőképpen megvilágította a támogatott döntéshozatal súlyát és jelentőségét a fogyatékos személyek szempontjából, s meggyőző magyarázattal szolgálhat arra, hogy a világ legkülönbözőbb tájain miért is indulhatott el ezen új paradigmára épülő jogintézmény implementációja, vagyis a cselekvőképesség szabályozásának reformfolyamata.
A témával kapcsolatos nemzetközi szakirodalmat, s a különböző CRPD országjelentéseket[10] olvasva az látható, hogy az egyezményt ratifikáló úgynevezett "részes államok" számos előkészítő eszközt vetettek be, különböző felülvizsgálatokat, revíziókat végeztek, kutatásokat kezdeményeztek, melyek nyomán eltérő jogpolitikai megoldásokat alkalmaztak a CRPD leginkább vitatott 12. cikkelyének nemzeti jogrendszerükbe történő beültetése[11] céljából. A támogatott döntéshozatal implementációjáról szóló forráskutatás - a témában eddig közzétett csekély számú tanulmány ellenére - rendkívül változatos képet mutat.[12] Mindezeken túl a támogatott döntéshozatalhoz való hozzáférhetőség tekintetében országonként is komoly eltérések tapasztalhatók. A jogintézmény paradigmaváltó jellege miatt az sem véletlen, hogy gyakran esetbemutatásokból, esettanulmányokból,[13] narratív
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
