A gyakorlat rendkívül bizonytalan abban a kérdésben, hogy a közigazgatási határozatoknak van-e jogereje. Pedig ennek a kérdésnek az eldöntése a gyakorlatban is alapvető jelentőségű. Amikor arról kell dönteni, hogy ismételt jogsértésről van-e szó, meghozható-e egy már elbírált ügyben újabb határozat, és milyen feltételekkel, vagy a határozat végrehajtásának felfüggesztése milyen jogkövetkezményekkel jár, akkor mindig meg kell határoznunk viszonyunkat ahhoz a kérdéshez, hogy a közigazgatási határozatoknak van-e jogereje vagy nincs. E tanulmány ennek a megválaszolására vállalkozik.
A jogerőtannal foglalkozó polgári eljárási jogi és közigazgatási jogi irodalom áttekintésének legfőbb tapasztalata az, hogy a jogerő fogalma, lényege tekintetében a szakirodalomi álláspontok igen eltérők. Olyan ez, mint a jog fogalma. Szabó Imre szerint (Szabó, 1972) tudjuk, mit jelent, értjük a fogalmat, de még mindig vitatkozunk rajta, mert mégsem ugyanazt értjük alatta.[1] A szerzők álláspontja abban is eltér, hogy a bírói ítéleteknek (esetleg döntéseknek) jogereje különbözik-e a közigazgatási döntések jogerejétől. Sőt a közigazgatási döntések esetén az is vita tárgya, hogy egyáltalán van-e a közigazgatási döntéseknek jogereje. A polgári jogászok egy része tagadja a közigazgatási döntések jogerejének a létét (Farkas, 1976),[2] míg a közigazgatási jogászok többsége szerint a közigazgatási határozatoknak van jogereje.
Magyarországon először általános munkák vagy kommentárok az 1900-as évek első évtizedében csak érintőlegesen foglalkoztak a kérdéssel (Némethy 1897, Viczián 1905, Concha 1905, Jászi 1907, Wlassics 1911),[3] majd Boér Elek az 1910-ben megjelent A közigazgatási intézkedések jogereje című tanulmányában foglalta össze elsősorban a német jogfejlődés eredményeit, kitekintve a francia közigazgatási jogerőfogalom értelmezésre is. E mű azóta is az egyik legkitűnőbb közigazgatási jogerőtannal foglalkozó tanulmány, amelynek de lege ferenda javaslatai visszatérnek nemcsak a közigazgatási jogi, de polgári eljárásjogi munkákban is. A magyar jogerőtani jogirodalom aranykora az 1910-es évek, melynek csúcsteljesítménye, és ekként sajátosan magyar közigazgatási jogerőfogalom-kidolgozó és jogerő elméleteket összefoglaló műve Baumgarten Nándor közigazgatási bíró és nyilvános egyetemi tanárnak a Magyar Tudományos Akadémia 2400 koronás Besán-pályadíjjal jutalmazott pályamunkája: A jogerő a közigazgatási eljárásban (1917). Az MTA pályázatának köszönhetően több jelentős mű született ekkor ebben a témában (Tomcsányi 1916, Krisztics 1915).[4]
A korabeli magyar közigazgatási jogerő-irodalom E.
- 426/427 -
Bernatzik 1886-ban megjelent Rechtsprechung und materielle Rechtskraft című munkája kapcsán kibontakozott német jogirodalomi vitára reflektált elsősorban, melyben a kialakult szakmai konszenzust az 1902. szeptember 10-én e témában tartott XXVI. német jogászgyűlés alakította ki. Ezért az elemezés során az erre való utalásokat nem mellőzhetjük.
Kezdetektől fogva van egy köre a szerzőknek, akik látszólag tagadják a jogerő létezését a közigazgatási eljárásokban, ez a tagadás azonban csak látszólagos. Arról van szó, hogy akik a jogerő egységes felfogásának hívei (nincs külön alaki és anyagi jogerő) és egyben vitatják az anyagi jogerő létét, azok értelemszerűen általában vitatják a jogerő létét a közigazgatási határozatok esetén. Ennek a nézetnek jeles képviselője Tomcsányi volt, aki a jogerő egységes felfogásából következően (tehát hogy az alaki és anyagi jogerő közt nincs különbség) a bírói felülvizsgálat lehetőségére való tekintettel tagadta a közigazgatási határozatok jogerejét.[5] Ezért szerinte nincs közigazgatási jogerő, a közigazgatási intézkedés célja nem jog és kötelezettség megállapítása, hanem az, hogy elérjen valamely közérdekű pozitív eredményt a köz nevében eljáró ügyfél. A hatóság nem jogot ad (pl. választói névjegyzékbe való felvétel), hanem jogengedélyezést végez, csak a bíróság állapítja meg a jogot. Ezért a köz a döntést megváltoztathatja, következésképp az nem jogerős. Ez az álláspont a közigazgatási anyagi jogerő tagadása és nem általában a közigazgatási jogerőé.
Sokan, akik a közérdekre hivatkozva nem ismerik el a jogerőt - elsősorban a német jogirodalomban - a reflex jogelmélet (reflexhatás) hívei.[6] Tomcsányi vitatja az ebbe az iskolába tartozó Tezner (1896)[7] azon okfejtését, hogy a közigazgatási jogerő csak a magánosokat köti, de az államot nem, és ezért taxatív felsorolásra volna szükség azokban az esetekben, amikor az államot is köti. Tomcsányi ellenvetése ugyanis, hogy a jogerő lényege a jogbiztonság garantálása a közhatalommal szemben. A jogerő intézménye, amely kiterjed az államra, a közérdek rugékony fogalmával való visszaélés ellen van, ezért kell a közzel szemben érvényesülnie (bírói felülvizsgálaton keresztül). Bár van kivétel, mint például egy rendőrhatósági intézkedés a köz érdekében, elismeri, hogy vannak olyan kivételek, amelyek esetében a jogerő a közigazgatásban is létezik. Így van jogerő alanyi szerzett jogok, dologi jogi jogelőnyök esetén,[8] például az ipari vagy hasonló természetű berendezésekre adott jogosítványok (engedélyek) nem vonhatók vissza csak törvénnyel vagy teljes kártalanítással[9] és persze itt is érvényesül a rendőrhatósági intézkedés kivétele. Ugyanígy van jogerő az adóügyekben; a határozatot sem a fél hátrányára, sem előnyére nem lehet utóbb megváltoztatni, de újabb adókivetés esetén a körülmények változnak, azaz nincs ténybeli azonosság. Jól látható ebből, hogy a közigazgatási jogerőt tagadó szerzők valójában az anyagi jogerő létezését tagadják, ezért ezeket az érveket nem a közigazgatási jogerő léte vagy nem léte körében, hanem az alaki és anyagi jogerő kapcsán vizsgáljuk meg.[10]
A két világháború között megint csak általános munkák foglalkoznak - nem túl részletesen - a kérdéssel és némi dogmatikai visszalépés tapasztalható (Ereky 1931, Magyary 1942).[11]
A második világháború után erőteljes szakadás állt be a közigazgatási jogerővel foglalkozó munkákban, melynek elsődleges oka az volt, hogy a szovjet jogfelfogás a jogerő intézményét egyáltalán nem ismerte el a közigazgatási eljárásokban. Jelentős magyar közigazgatási jogászok inkább kerülik a témát és a bírói ítéleteknek az államigazgatási eljárásokra tett jogi hatásait elemzik (Kilényi 1963)[12] ahogy e körben foglalkoznak a kérdéssel a polgári jogászok is (Beck, 1960, 1963).[13] Toldi Ferenc foglalkozik kifejezetten az államigazgatási jogerővel (1956, 1965).[14] Mivel ezen időszakhoz és elsősorban Toldihoz kapcsolódnak a közigazgatási jogerő létét tagadó, szinte máig ható nézetek, ezért az általa megfogalmazottakkal szükséges részletesebben foglalkozni.
Toldi szerint a normatív aktus nem hoz létre jogviszonyt, csak a konkrét aktus, ezért az ellene való jogorvoslatnak nincs elvi alapja. A belső és normatív aktu-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
