Az általános, nem kereskedelmi jellegű eladósodottság nem mai jelenség. A középkori (különösen az Erzsébet-kori) Angliában volt szembetűnő, de a mai francia és spanyol vidékeken is általános volt már a 13. századtól. Mindenki tartozott mindenkinek, ha másképpen nem, akkor úgy, hogy rokon, barát, ismerős számára vállalta biztosíték adását. Az adósságokat sokáig egymás között, gyakran a különféle joghatóságok bevonásával rendezték. Így Párizsban már 1300 és 1320 között számos rendelet szabályozta a királyi bíróság (le Châtelet) működését, 1301-ben 60-ban maximálták a megállapodásokat író közjegyzők számát, és ezzel egy időben már működött a püspöki jogszolgáltatás is a követelések rendezésével kapcsolatban (jurisdiction gracieuse et contentieuse) a királyi mellett (prévôt royal) (J. Claustre: La dette et la juge, Paris, Publication de la Sorbonne, 2006, 122). A 13. században jelennek meg először az adósságok elengedésének első formái is. Már IX. (Szent) Lajos (1226-60) adott ki fizetési haladékot biztosító kiváltságleveleket lettre de répit formájában.
Adósságok teljes eltörlésére, a kereskedőkre vonatkozó mentesítést is megelőzve, először minden bizonnyal Angliában került sor. Az 1648 folyamán bekövetkező áremelkedések különösen mértékben megnövelték a szerényebb körülmények között élők szenvedéseit. Ennek következtében 1649 szeptemberében és decemberében a Parliament olyan törvényeket hozott, amelyek szerint azok a szegény adósok, akiknek a vagyona, leszámítva a ruházatukat és szerszámaikat, nem haladta meg az öt fontot, erről bíróság előtt esküt tehettek, és a hitelezők megfelelő értesítése után adósságaik (és a börtön) alól mentesültek. A század folyamán még több ilyen törvény született Angliában (L. E. Levinthal: The early history of English bankruptcy, University of Pennsylvania Law Review and American Law Register, 1919, 18sk).
Ma már minden fejlett jogrendszer alkalmazza a nehéz helyzetbe került fogyasztó valamilyen módon való felszabadítását terhei alól. A múlt adósságaitól való megszabadítás újra képessé teszi a fogyasztót a teljes értékű részvételre a gazdasági életben. Vagy, ha úgy tetszik, újra beléphet a jövedelemszerzés, fogyasztás, hitelfelvétel taposómalmába. "The discharge of a consumer debtor frees the debtor from the shackles of existing debt and places him on the economic treadmill once again - to earn, consume and borrow." (R. E. Flint: Bankruptcy policy: toward a moral justification for financial rehabilitation of the consumer debtor, Washington & Lee Law Review, 1991, 516).
A contrario közelítve a kérdést felmerül, mi készteti a hitelezőket arra, hogy a nyilvánvalóan fizetésképtelen adósokat a jog által alkotott fejőgépen, amerikai jogi szlenggel izzasztóban (sweat box) tartsák? Mi kényszeríti őket (minket) arra, hogy a régi német mondás, miszerint a nincs elveszi a császár jogát is (wo nichts ist, hat der Kayser sein Recht verloren), ellenében cselekedjenek (hagyjuk őket cselekedni)? Ehhez tudnunk kell, hogy a hitelezés oroszlánrészét végző pénzintézetek ügyfélköre gazdaságilag (és így potenciálisan jogilag is) három jól elkülöníthető szegmensre osztható.
Az elsőbe a folyamatosan törlesztő, fizetőképes adósok tartoznak, amelyek a pénzintézetek anyagi bázisát adják. A hitelipar (credit industry) számára azonban nem ez a csoport jelenti a profit legfontosabb forrását. A profit javát
20/21
a második csoportba tartozó, fizetési késedelembe eső (defaulted), de még éppen fizetőképes adósokból szedik ki a rájuk terhelt pótlólagos fizetési kötelezettségek segítségével. Ennek számos kifinomult technikája ismert. A harmadik kategóriába tartozó adósok nyilvánvalóan fizetésképtelenek, így a bankok számára is racionális lenne a megegyezés, ha csak ezt a csoportot vennénk figyelembe. A bankok azonban ilyen esetekben az előző csoport, a megszorultak viszonylatában állnak hozzá a fizetésképtelen adósok problémaköréhez is. Nem lehetnek a bukottakkal szemben könyörületesek, sőt a lehetséges legnagyobb szigort kell felmutatniuk akkor is, ha az az adott jogviszony tekintetében gazdaságilag irracionális is. Ezzel zárják le a könnyű utakat a megszorultak számára, és biztosítják, hogy sokukon és sokáig maradjon rajta a pénzügyi fejőgép, illetve minél tovább maradjanak az "izzasztóban" (sweat box). A pénzügyi körök fizette és uralta hazai pénzügyi (szak)irodalomban ennek leírását persze bajosan fogjuk megtalálni (saját forrás többek között E. Warren-A. Warren Tyagi: The two-income trap, Basic Books, 2004, 139). A fenti gazdasági racionalitás a fogyasztói csőd teljes körű bevezetésének egyik fő gátja, és nem csak nálunk.
Külön nem foglalkozunk az esetleges fogyasztói adósságrendezési eljárásokkal. Terjedelmi okok mellett ezt ténylegesen az indokolja, hogy a pénzügyileg padlóra került fogyasztó számára ezekben az eljárásokban az egyetlen igazi adut a meghiúsulás esetén nyitva álló mentesítés jelenti. A mentesítés lehetősége nélkül az adósságrendezésre kényszerítő folyamatban a fogyasztó olyan, mint a fegyvertelen gladiátor, akiért hiába szorít akár az ezerfejű, akár az egyfejű cézár. Ez a sajátos visszafelé való gondolkodás az, ami a hitelezőt a megegyezés felé hajtja. Erről a hajtóerőről a reorganizációs eljárásnál is lesz szó.
A kérdés persze úgy is felvetődik, hogy széles körű mentesítés esetén mi kényszeríti a fogyasztót a tartozásai kifizetésére, sőt akár a mentesítés megadásakor a kötelezettsége újbóli megerősítésére (reaffirmation)? Erre alapvetően három dolog miatt lesz hajlandó a fogyasztó. Az egyik a meglepően sokakban meglévő belső erkölcsi parancs. Érdekes módon, amikor a pénzügyi szektor, vagy reklámetikai kérdésekben a teljes gazdasági szektor (de említhenénk a politikai szektort is) képviselői az önkorlátozás szépen csengő elvét hirdetik, és etikai kódexekben vélik megtalálni a tevékenységük szabályozásának üdvözítő módját, addig a fogyasztók esetében az ilyen típusú szabályozási lehetőség puszta létét teljes összhangban tagadja valamennyi előbb említett brancs. Holott éppen a normál polgári létben élők esetében, akiknek a hitelnyújtók fő partnereinek kellene lenni egy igazán tisztességesen működő, ténylegesen prudens pénzügyi szektorban, a bankruptcy stigma még ma is jelentős hátrány. Ezzel az amerikai szakirodalom kiterjedten foglalkozik, de hazánkban sem vágyik a hitelképes fogyasztói réteg kifejezetten a csődbukott titulusra. A hitelképes, megbízható egyének kiválasztása pedig magának a szakmának, a banki ügyek vitelének (ha nem a banküzemtannak) a szerves része (vagy legalábbis kellene, hogy az legyen).
A másik ok a hitelképesség fenntartása. A további hitelhez jutás egy alapvetően erre épülő gazdaságban gyakran elemi érdeke a fogyasztónak is. A pótlólagos hitelektől való elzárásnak mint szankciónak pedig a mentesítéstől és a fogyasztói csődtől független, más jogi jelleggel bíró adósnyilvántartási szabályok szabhatnak határt.
A harmadik ok az, amikor az adós kötelezettsége olyan biztosíték nyújtásában testesül meg, ahol a főkötelezett az adós számára fontos személy. A főkötelezettel szoros rokoni kapcsolatban álló kezes, amennyiben csak egy módja van rá, ki fogja húzni a bajból a rászorulót és nem fog a mentesítés védőernyője alá menekülni. Ez fordítva is igaz, amennyiben a főkötelezett adós tesz meg mindent az adósság rendezéséért, nehogy a számára fontos kezeshez érjen a hitelező, hiszen alapesetben a kezes jellemzően nem mentesül, ha a főkötelezett mentesül.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
