Az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) létrehozásakor[1] a Biztonsági Tanács (BT) az eredeti szándékok szerint hatékony, korlátozott taglétszámú végrehajtó szerv lett volna, amely folyamatosan működik. Az ENSZ Alapokmány 24. cikke szerint a BT-t terheli az elsődleges felelősség a nemzetközi béke és biztonság fenntartásáért. A BT elsősorban azt állapítja meg, hogy a kérdéses szituáció sérti, illetve veszélyezteti-e a nemzetközi békét, vagy bárminemű támadó cselekmény fenn áll-e.[2] A helyzet megítélésében a BT széles diszkrecionális jogkörrel rendelkezik, azaz, ha az agressziónak vagy a béke megszegésének feltételei nem is állnak fenn, még mindig ott a béke veszélyeztetésnek fogalma, amely igen széles skálán elhelyezkedő cselekményeket foglal magában, és amely az előző két tényállástól eltérően nem feltétlenül jár együtt katonai megmozdulásokkal, vagy háborús erőszak alkalmazásával, így a fogalom maga nagyon sok fajta és féle magatartásformával tölthető meg. A megfogalmazás különösen alkalmas arra, hogy "megnyújtsa" a BT karját, amely így elér a belső konfliktusokig is, azaz amennyiben úgy látja, hogy pl.: egy polgárháború veszélyezteti a nemzetközi békét és biztonságot, úgy azt a VII. fejezet hatálya alá tartozó helyzetnek minősíti és ennek alapján intézkedik. A minősítést követően BT eldönti, hogy milyen intézkedések szükségesek a nemzetközi béke és biztonság helyreállítása érdekében.
A BT miután megállapította, hogy az adott konfliktus a VII. fejezet körébe tartozik-e vagy sem, a következőket teheti:
- megelőző intézkedéseket rendel el (40. cikk)
- fegyveres erők alkalmazásával nem járó intézkedéseket alkalmaz (41. cikk)
- fegyveres erők alkalmazásával járó intézkedéseket alkalmaz (42. cikk)
A BT a béke veszélyeztetését első alkalommal a közel-keleti háború során 1948-ban állapította meg, ezt követően azonban a nagyhatalmak versengése és a hidegháború kialakulása miatt[3] a BT gyakorlatilag teljes kudarcot vallott funkciója ellátásában. A hidegháború lezárásával a BT helyzete újra megerősödött és a 90-es évek elején számos a VII. fejezet körébe tartozó döntés született. Ezek közé sorolandók a jugoszláv helyzettel kapcsolatban hozott döntések is.
A BT már 1991-től kezdve számos határozatában adott hangot annak, hogy a jugoszláviai konfliktus, annak folytatódása illetve súlyosbodása "veszélyezteti a nemzetközi békét és biztonságot".[4]
A BT 771 (1992) számú, 1992. augusztus 13-i határozatában tűrhetetlennek minősítette a jelentések kapcsán megismert, a volt Jugoszlávia területén, különösen Boszniában és Hercegovinában kialakult helyzetet. A BT a humanitárius jog megsértésének min-
- 297/298 -
den formáját elítélte és felhívta az államokat és a nemzetközi szervezeteket, hogy tegyenek hozzáférhetővé a BT számára minden, a volt Jugoszlávia területén elkövetett, a humanitárius jog megsértésére irányuló bűncselekménnyel kapcsolatos információt.
Ezt követően a BT 1992. október 6-i 780 (1992) számú határozatával megbízta a Főtitkárt, hogy állítson fel egy pártatlan Szakértői Bizottságot, amelynek feladata volt a fenn említett információk feldolgozása és azt követően a Főtitkár tájékoztatása, valamint a genfi egyezményben megfogalmazottak és egyéb humanitárius jogok megsértésén alapuló vádak alapján egy büntetőtörvényszék tervezetének kidolgozása. A Főtitkár 1993. február 9-én kelt levelében megküldte a BT elnökének a Szakértői Bizottság előzetes jelentését, amely tényekkel támasztotta alá a korábbi jelentéseket, azaz megerősítette, hogy a volt Jugoszlávia területén a humanitárius jogok folyamatos megsértése történik.[5]
Ennek alapján a BT megtárgyalta és elfogadta 1993. február 22-én 808 (1993) számú határozatát, amelyben hivatkozva előző határozataira ismételten hangot adott aggodalmának, hogy a volt Jugoszlávia területéről még mindig folyamatosan érkeznek jelentések a humanitárius jog széleskörű megsértéséről, közöttük azok a jelentések, amelyek tömeges gyilkosságokról és etnikai tisztogatásokról szólnak. A határozatban a BT megállapította, hogy ez az állapot veszélyezteti a nemzetközi békét és biztonságot, továbbá kimondta azt is, hogy véget kell vetni az ilyen bűncselekményeknek és hatékony lépéseket kell tenni annak érdekében, hogy az elkövetésükért felelős személyek felett ítélkezni lehessen. A határozatban a BT meggyőződvén arról, hogy egy nemzetközi törvényszék felállítása elérhetővé teszi a fenti szándék megvalósítását és hozzájárulhat a béke helyreállításához, illetve fenntartásához, döntést hozott, amely szerint nemzetközi törvényszéket kell felállítani a volt Jugoszlávia területén 1991 óta elkövetett nemzetközi humanitárius jogsértésekért felelős személyek felelősségre vonására. A határozat felkérte a Főtitkárt, hogy a határozat elfogadásától számított hatvan napon belül nyújtsa be a BT-nek megtárgyalás végett a tárgyra vonatkozó valamennyi szempontot tartalmazó jelentését. A BT felkérésében az a felhívás is szerepelt, hogy a jelentés tartalmazzon javaslatokat a törvényszék felállítására vonatkozóan és a tagállamok által e körben előterjesztett, értékelésre alkalmas indítványokat.[6]
A Főtitkár a felkérésnek megfelelően számításba vette a tagállamok javaslatait, (három nagyobb terjedelmű javaslat érkezett: Franciaországtól, Olaszországtól és az Európai Biztonsági és Együttműködési Konferenciától), sőt a nem-tagállam Svájcnak a 808-as határozatra vonatkozó észrevételét is. A Főtitkár kapott észrevételeket a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságától, kilenc nem kormányzati szervtől, nemzetközi értekezletektől és egyéni szakértőktől is.[7]
A BT a Főtitkár jelentését változtatás nélkül fogadta el az 1993. május 28-i 827 (1993) számú határozatával, melyben létrehozta a volt Jugoszlávia területén 1991 óta elkövetett, a nemzetközi humanitárius jogokat súlyosan sértő cselekmények elkövetéséért felelős személyek megbüntetésre hivatott Nemzetközi Törvényszéket (a továbbiakban: Törvényszék) és elfogadta a Főtitkár jelentéséhez csatolt Alapszabályt is. A határozatban a BT felkérte a Főtitkárt, hogy terjessze elő a bírák számára, illetve az eljárás és a bizonyítás szabályaira vonatkozó tagállami javaslatokat, továbbá felszólította valamennyi tagállamot, hogy a legteljesebb mértékben működjön együtt a Törvényszékkel és annak valamennyi szervével; ösztönözte az államokat, a kormányközi és nem kormányzati szervezeteket, hogy járuljanak hozzá a Törvényszék felállításához pénzalapokkal, felszereléssel és szolgáltatásokkal, ideértve a szakértők felajánlását is.[8]
A Törvényszék létrehozásakor az ENSZ arra törekedett, hogy az jogilag "támadhatatlan" legyen, a vádlottak és védelmük ne hivatkozhassanak arra, hogy a Törvényszék megfelelő alap nélkül került felállításra. Ezért a Törvényszék Statútuma hatályos nemzetközi szerződésekre épül, széles körben garantálja a terhelt jogait és a tanúvédelemre is nagy hangsúlyt fektet. Mégis sokan vitatják a Törvényszék jogi megalapozottságát. Arra hivatkoznak, hogy a Törvényszék nem a megfelelő jogi formában került felállításra, az annak alapjaként megjelölt jogszabályhely nem megfelelő, így tulajdonképpen az nem is létezhetne. A Törvényszék bár ENSZ keretében került felállításra, de nem a Közgyűlésben, valamennyi tagállam részvételével, hanem a BT keretében. A kritikák szerint a jugoszláv válság esetében nem volt megalapozott a BT eljárása és döntése, nem megfelelően mérte fel és értékelte a helyzetet és így a jogi alapként megjelölt Alapokmányi rendelkezések (24. cikk, 29. cikk illetve a VII. fejezet) nem megfelelőnek. Az alábbiakban arról lesz szó, hogy mennyiben tekinthetőek ezek a bírálatok megalapozottnak. Mivel az Állami Eötvös Ösztöndíj keretében lehetőségem volt olaszországi kutatásokat végezni a témára vonatkozóan, ezért a dolgozat az ott
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
