Úgy tűnik, a köztársasági elnöki hatalomgyakorlás legjellemzőbb formájává lassan-lassan a törvények visszaküldése válik. Köztársasági elnökeink ugyanis - egy-két kivételtől eltekintve - a rendszerváltás óta egyre nagyobb előszeretettel élnek e jogukkal: akár úgy is fogalmazhatunk, hogy egyre inkább e jogukon keresztül jelennek meg, és jelenítik meg az elnöki intézményt. Különösen igaz ez az utóbbi másfél évre, ami a politikai vétó virágzásának korát hozta el, 2012 májusa óta ugyanis 18 törvényt küldött vissza a köztársasági elnök az országgyűlésnek megfontolásra, míg ezzel egy időben csak egy alkotmányossági vétót emelt.[1]
Az Alaptörvény a köztársasági elnöki jog- és hatáskörök közül az egyik legjelentősebb módosítást az elnöki vétójogokon hajtotta végre. Az államfő által gyakorolható előzetes normakontroll kezdeményezési jogát (alkotmányossági vétójogot) egy korábbi tanulmányunkban már elemeztük.[2] E korábbi tanulmány azonban még a Negyedik Alaptörvény-módosítást megelőzően született, amely elsődlegesen az elnök alkotmányossági vétóját illetően eredményezett változásokat, ez azonban - ahogyan az látható lesz - kihatással van a politikai vétójog értelmezésére is.
A törvényeket jellemzően az államfők hivatottak aláírni elfogadásukat követően, még a kihirdetés előtt.[3] A törvényalkotással szembeni vétójog az államfők arra irányuló joga, hogy a már elfogadott törvényt a törvényhozó részére visszaküldheti. Példákat mind a prezidenciális, mind a parlamentáris kormányzati rendszerű országokban találhatunk rá, eltérés a vétógyakorlás szabályaiban, illetve a vétó joghatásában van. Vagyis maga a vétó intézménye kormányformától függetlenül létező joga az államfőnek (Európában inkább kivételesnek mondható a hiánya). A monarchiák alkotmányai nem rendelkeznek külön a törvények uralkodói visszaküldéséről, aminek az az oka, hogy a szentesítés részeként eredendően megilleti az uralkodót, bár a gyakorlatban a szentesítés ma már inkább érvényességi kellékként funkcionál. Így azt mondhatjuk: a kormányforma nem, az államforma viszont annál inkább befolyásolja, hogy az államfő felléphet-e a törvényhozási produktumokkal szemben az aláírás előtt.[4]
A politikai vétók ebből, a monarchiákban valamikor nagyon is komoly államfői aktivitásra alapot adó szentesítési jogból eredeztethetők, funkciójuk igazán a szentesítésen keresztül válik érthetővé. A szentesítési jog ugyanis egészen a parlamentarizmus térhódításáig sokkal több volt, mint puszta érvényességi kellék: azt fejezte ki, hogy - mint a törvényhozás részesének is tekintett intézmény - az uralkodó maga is egyetért az adott törvénnyel (annak tartalmával, céljával stb., vagyis politikai értelemben helyesli azt).[5] Éppen ezért ha az uralkodónak kételyei voltak, jogában állt - királyi leiratban - megtagadni aláírását a törvénytől, ami a király döntése folytán ebben a formában nem emelkedhetett törvényerőre. Ha úgy tetszik, abszolút hatályú vétó volt joghatásában, tartalmilag pedig azt jelentette, hogy mivel az uralkodó politikai elképzeléseivel ellentétes volt, nem válhatott az ország törvényévé. Vagyis a szentesítési záradék ezen eredeti értelmében egy nagyon is komoly politikai alkufolyamat eredményeként kerülhetett egy törvényre, általa az uralkodó valódi részesévé válhatott a törvényalkotásnak (még annak ellenére is, hogy maga konkrét módosító szöve-
- 118/119 -
get nem tehetett hozzá a törvényhez, csak elutasíthatta azt). Mint említettük, mára a szentesítés "megszelídült", hasonlóan a parlamentáris monarchák egyéb jog- és hatásköreihez. Ami persze nem zárja ki annak lehetőségét, hogy az uralkodói befolyásolás más formái ne alakulhatnának ki a törvényalkotással kapcsolatban.[6]
A törvények visszaküldésének joga, vagyis a politikai vétó a köztársaságokban jellemző kontroll-eszköz az államfő kezében, a törvények aláírásának kötelezettsége mellett, annak részleges feloldásaként. A politikai vétó ugyan nem teremt jogot arra az államfőnek, hogy olyan mértékben avatkozzon a törvényalkotásba, mint ahogyan a monarcháknak lehetősége volt a szentesítés révén, funkcionálisan ugyanazt a szerepet tölti be. Nevezetesen: a köztársasági elnök politikai nézeteltérésének kifejezésére kap általa jogot a törvényhozóval szemben, kifejtheti, hogy egy adott törvényt politikai okokból nem tud elfogadni, és lehetőséget (de csak lehetőséget) kap arra, hogy a törvényhozót álláspontjának átgondolására ösztönözze. E jogkör lényege tehát az államfői politizálás, a politikai nézeteinek ütköztetése a törvényhozóéval (legalább is a többségével).
Behatárolja ugyanakkor e jog gyakorlását - és egyúttal az államfő közjogi pozíciójára is kihat -, hogy vétója nem eliminálhatja a törvényhozói akaratot, s ezért az leszavazható. Ez esetben az államfő nem tehet mást, mint aláírja a törvényt akkor is, ha nem ért vele egyet (vagy lemondhat). Éppen ezért a vétójoggal felruházott köztársasági elnökök esetében nem tekinthetjük a törvény aláírását úgy, mint amely az államfő akaratát is kifejezi, hiszen nem feltétlenül van ez így (legfeljebb vélelmezhetjük egyetértését, ha nem vétózott). Másként fogalmazva: ameddig a szentesítés megadása (eredetileg) egyet jelentett az államfő beleegyezésével és egyetértésével, addig a - politikai és alkotmányossági - vétó az aláírási kötelezettség, mint főszabály "áttörését" jelenti. Így - bár a politikai vétó lehetőséget ad a köztársasági elnöki politikai akarat kifejtésére - a törvény államfői aláírása "csupán" érvényességi kellék[7], s ennek révén végképp nem tekinthető a köztársasági elnök úgy, mint aki része a törvényalkotási folyamatnak. Mint külső szereplő kontroll-eszközt kap a törvényhozással szemben, s mint külső szereplő, akaratát nem kényszerítheti rá a törvényhozóra.
A törvények aláírása és kihirdetése számos esetben az európai köztársasági elnökök ellenjegyzés nélküli, önálló joga (kötelezettsége). Egyes esetekben azonban a törvény aláírása ellenjegyzéshez kötött (például a német szövetségi elnök a Grundgesetz kifejezett rendelkezése alapján), más esetekben a köztársasági elnökkel együtt más közjogi tisztségviselőknek is alá kell írnia a törvényeket: a cseh köztársasági elnök mellett részt vesz a promulgációban az alsóház elnöke és a miniszterelnök; hasonlóképp a szlovák köztársasági elnök mellett a törvényhozás elnöke és a miniszterelnök is aláír. A cseh alkotmány további speciális szabályt alkalmaz arra az esetre, ha a Képviselők Kamaráját feloszlatták. Ilyenkor a Szenátus jogosult meghozni a halaszthatatlan jogi rendelkezéseket (mint törvényeket), amelyeket a köztársasági elnök a szenátus elnökével és a miniszterelnökkel közösen ír alá.[8] További egyedi megoldás Kelet-Közép-Európában, hogy a köztársaság elnöki promulgációs kötelezettség elmulasztása esetére kijelöl egy olyan közjogi tisztségviselőt, aki pótolja az államfő aláírását: a litván és a szerb alkotmány is a házelnököt kötelezi ilyenkor a promulgációra.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
