A magyar borjog megjelenése ugyan egybeesik a magyar állam születésével, a hazai bortermelés átfogó törvényi szabályozásáról, mégis csak a 19. század második felétől beszélhetünk.[1] Az első kifejezetten átfogó igényű bortörvény az 1893-ban született XXIII. törvény "A mesterséges borok készítéséről és azok forgalomba hozatalának tilalmazásáról" címmel került elfogadásra. Jelenleg hatályos bortörvényünk a 2004. évi XVIII. törvény, "A szőlőtermesztésről és a borgazdálkodásról" elnevezés alatt foglalja magában az ágazat főbb jogi kérdéseit. A tágabb értelemben vett magyar borjog nem lehet teljes a termelők és a borforgalmazók önszerveződő testületének, a hegyközség szabályozásának ismerete nélkül. Ennek ellenére tanulmányomban ennek az önálló fejtegetésre is méltó speciális jogintézmény történeti fejlődésének minden elemét bemutatni nem lehetséges, így erre a tényezőre csak az egyes a szőlőtermesztéssel és a borkészítéssel foglalkozó törvények kapcsán röviden kívánok utalni. Így a 19. század végétől napjainkig olyan jogfejlődési folyamatnak lehetünk tanúi, amely a szőlő és borágazat sorsát a körülményekhez igazodóan, a magyar bor minőségének emelését és a bortermelők érdekeinek összehangolását tizenkét évtized történelmi viharai között is magas szinten tudta megoldani.
A több mint egy évszázad borjogi fejleményeit a magyarországi történelmi változásokra is figyelemmel áttekintve, négy korszakot különíthetünk el. Az első bortörvényünk megalkotásától az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnéséig terjedő időszakban (1893-1918) fő jogkérdésként a borhamisítás elleni küzdelem és a mesterséges borok tilalmának megvalósítása állt a középpontban. Ettől az időszaktól jól elhatárolható az első világháború végétől a második világháború befejezéséig tartó korszak (1918-1945), amelynek alapvető problémája a trianoni határok által egymástól szétválasztott termőterületek és fogyasztók miatt keletkezett konfliktusok jogi eszközök által elősegített megoldása volt. Az ekkor meghozott magas színvonalú bortörvényeknek is köszönhető, hogy a magyar borok ismét európai elismertséget kaptak. A termőterületek és a termeléshez szükséges eszközök államosításával, illetve kollektivizálásával, új ún. "szocialista" korszak (1945-1990) nyílt a szőlőtermelésben és a borgazdálkodásban is. Ebben a harmadik periódusban a minőségi kritériumok helyett a tömegtermelés vált meghatározóvá, a jogi szabályozásban a törvények helyét pedig a lakonikus törvényerejű rendeletek és az ágazat termelési folyamatának minden szakaszában jelen lévő állami felügyeletet biztosító részletes miniszteri rendeletek vették át. Végül, negyedik korszakként az 1990-től napjainkig terjedő évtizedekben ismét megjelent a minőséget, a fogyasztók védelmét, az eredetvédelmet hangsúlyozó jogállami törvényeken alapuló szabályozás, amely a magántermelők újbóli megjelenéséhez vezetett. Jelentős jogi paradigmaváltást jelentett a korábbiakhoz képest, hogy 2004. május 1.-től az Európai Unió tagállamaként Magyarországon immár közösségi és nemzetállami szinten is szabályozást nyert a szőlőtermelés és a borgazdálkodás.
A 19. század közepétől Magyarország szőlőterületeinek száma folyamatosan növekedett, azonban a bortermelés mértéke jelentős ingadozásokat mutatott.[2] Az Osztrák-Magyar Monarchia bortermelése az összes európai bortermelő ország figyelembevételével a második legnagyobb. A Magyarország előállított bor mennyisége tekintetében a harmadik, illetve negyedik helyen állt. Az 1870-es évektől a magasabb szőlőtermelési és borkezelési kultúra elsajátításának elősegítésére több vincellér-képző iskolát alapítottak. A borkereskedelem virágzásnak indult, majd a meginduló fejlődést az 1870-től Európában megjelenő filoxéravész akasztotta csak meg.[3] A filoxéra Magyarországon 1875-től kezdődően jelent meg, s évtizedeken keresztül sújtotta az ágazatot, a szőlőtermő területek nagyságát lényegesen csökkentve (1872 és 1896 között Magyarország és Erdély ültetvényterülete 357.745 hektárról 202.865 ha-ra csökkent, azaz kb. 40%-kal).[4] A filoxéra mellet az 1890-es évektől újabb természeti csapás a peronoszpóra jelent meg, amely némely szőlőtermő vidéken a megmaradt ültetvények több mint felét elpusztította. Ebben a helyzetben borhiány alakult ki, melynek pótlására mesterségesen készített italok jelentek meg. A filoxéravész elmúltával újabb telepítések történtek, melyek a 20. század elejétől kezdődően termőre fordultak s bő termést is adtak. A borkivitel a 20. század elejétől jelentős szerepet játszott a magyarországi árukivitelben.[5] A kereslet és a jó értékesítési lehetőségek egyik negatív hozadéka az lett, hogy nagy területeken jelentek meg a síkvidéki, homoki szőlők.
- 173/174 -
Megállapítható ugyanakkor, hogy hazánk bortermelése az első világháború kitörése előtt arányban állt a hazai és a külföldi piaci igényekkel, így azt értékesíteni lehetett.[6] A vizsgált időszakban két bortörvény is elfogadásra került 1893-ban, majd 1908-ban.
Az első magyar bortörvény megszületését hosszú előkészítő munka előzte meg. A törvény rendelkezéseinek ismertetése előtt szükségesnek tartom a törvény elfogadását megelőző fontosabb körülmények és események rövid áttekintését.
A magyar országgyűlésben az első borhamisítás ellen fellépő törvényjavaslatot még 1876-ban terjesztette elő Szalay Imre képviselő " Törvényjavaslat a gyártott borokról" címmel.[7] E javaslat gyártott bornak azt tekintette, amely szőlőnedv hozzáadása nélkül készült. A szakmai szervezetekkel történő egyeztetés után világossá vált, hogy a termelők a javaslat mellett, míg a borkereskedők és a vegyészek ellene foglaltak állást.[8] Miután a törvényjavaslatot a hosszú ideig tartó egyeztetések miatt az országgyűlésben nem tárgyalták, gr. Széchényi Pál földművelés- iparés kereskedelemügyi miniszter 1887. május 20-án újabb jogszabálytervezetet terjesztett a képviselőház elé "A bortermelés és borkereskedés védelméről" címmel.[9] Az 1884/87. évi országgyűlést azonban rövid időn belül berekesztették, így az előterjesztés tárgyalására végül nem került sor. Az 1888. évi XXV. tc. "Az állami italmérési jövedékről" kimondta, hogy az italmérésre, illetve a kis mértékben való eladásra szóló engedély elvonható, ha az engedményes bármilyen italt hamis név, vagy cím alatt hoz forgalomba.[10] A magyar királyi pénzügyminiszternek a 78.188. számú szabályrendeletének (amit az állami italmérési jövedékről szóló 1888. évi XXXV. törvénycikk végrehajtása adott ki) a 14. §-a meghatározta a "mesterséges bor", a "hamis név" és a "hamis cím" fogalmát. E szerint a mesterséges bor az, amikor a borba, mennyiségének túlságos szaporítása céljából más anyagot kevernek, illetve ha a bor nem szőlőből, vagy mustból készült. Hamis név alatt árult italnak (tehát nem csak borról van szó) az volt tekinthető, melynek minősége és alkatrészei nem feleltek meg annak az elnevezésnek, amely alatt az illető ital áruforgalomba került. Így a végrehajtási rendelet pontosította, hogy sörnek, bornak, vagy bármely más szeszes ital elnevezés alatt csak olyan folyadékot szabad árulni, amely minőségére és alkotórészeire nézve a megnevezett ital ("szeszes folyadék") fogalmának megfelel. A végrehajtási rendelet pontosította, hogy bor, illetve természetes bor név alatt mesterségesen készült úgynevezett bort árusítani nem szabad, hanem ezeket elnevezésben is meg kell különböztetni a bortól, vagy a természetes bortól. Hamis cím alatt árult bornak az volt tekinthető, amely más termelőnek a neve alatt került forgalomba, mint aki termelte. A szabályozás azonban megengedte, hogy az italmérő, vagy az eladó saját neve alatt adhatta el a bort még akkor is, ha nem saját termelése, feltéve, ha nem vét az egészségre ártalmas italok forgalmazásának tilalma ellen.[11] Jogtörténeti jelentőségű tehát az elemzett 78.188. sz. pénzügyminiszteri rendelet, mivel elsőként definiálta a (természetes) bor és a mesterséges bor közti különbséget, valamint a hamis név, illetve hamis cím alatt forgalmazott borok meghatározását is megadta.
A phylloxera és a peronospora pusztításai miatt mindinkább költségessé vált a szőlőművelés, amelynek eredményeképp a borkészítés- és forgalmazás nem mindig volt képes a gyártott és a borhoz hasonló italok által keltett versenyben győzelmet aratni.[12] További gondot okozott Magyarország sajátos helyzete a Monarchián belül. Az 1880-as évek végétől megfigyelhető jelenség volt, hogy nagy mennyiségű bor érkezett a magyar borvidékekre külföldről, hogy ezek után magyarként továbbkerüljön Ausztriába vagy más országokba is. A bortörvény megalkotásának célja az egészség védelme is volt, mert bár az egészségre ártalmas minőségű borokról rendelkezett ugyan több törvény is, mint a közegészségügy rendezéséről szóló 1876. évi XIV. tc., a büntető törvénykönyv (1878. évi V. tc.), valamint a belügyminiszter által e tárgyban kiadott több rendelet is, egységes szabályozás mégsem volt.
Fontos történeti hátterét képezte első bortörvényünknek az európai jogfejlődés is, hiszen az elfogadását megelőző időben három európai ország is alkotott e tárgykörben saját törvényt. Így az 1880. július 21-én elfogadott osztrák törvény a borhoz hasonló italok termeléséről és eladásáról szólóan rendelkezett a borhoz hasonló italokról, az úgynevezett mű-borokról. Ezek előállítását és kereskedelmét ugyan nem tiltotta meg, de egyrészt adóköteles termékké tették,[13]a keményítő cukrok használatát eltiltották, illetve előírták, hogy a műborokat a borra szokásos elnevezések alatt árulni, illetve hirdetni nem szabad. Tehát az osztrák bortörvény megengedte a szőlőléhez az idegen anyagok hozzáadását, a bor minőségének javítása, vegyítés, sőt szaporítás céljából is.[14] Hasonló célokat tűzött ki maga elé az 1889. augusztus 14-15-én elfogadott francia borhamisítási törvény (Loi Griffe) is. Fő rendeltetésének azt tekintette, hogy a fogyasztók számára egyértelműen kitűnjön a bor elnevezés alatt értékesített termék valódi természete. A francia törvény szerint bor megjelöléssel mást, mint friss szőlő erjesztése útján nyert terméket ilyen elnevezés alatt szállítani, eladni, vagy áruba bocsátani nem volt szabad. A francia törvény meghatározta a "cukorbor"
- 174/175 -
(vin de sucre) fogalmát is, ami a friss szőlő héjának cukor és víz hozzáadása útján előidézett erjesztéssel nyert ital. Ilyennek minősült a természetes bornak és ennek a terméknek bármely arányban előállított keveréke is. A francia szabályozás kitért a "mazsolaszőlő bor" (vin de raisain sec) fogalmára is, amely mazsolaszőlő és víz keveréke. Azokon a hordókon és tartályokon, amelyek cukorbort, vagy mazsolaszőlő bort tartalmaztak nagy betűkkel kellett ezt a tényt jelölniük. Az üzleti könyvekben, fuvarleveleken és egyéb kísérő szállítóleveleken is a bor, a cukorbor, illetve a mazsolaszőlő bor elnevezések használata kötelező volt.[15] Harmadik inspiráló joganyagként a bornak és a borhoz hasonló italok forgalomba hozataláról 1892 februárjában, Németországban szóló törvényjavaslatot említhetjük. Ez a törvényjavaslat egyrészt felsorolta, hogy milyen anyagokat nem szabad hozzákeverni a borhoz (pl. timsó, borsav, glycerin, salycilsav, nem tiszta szesz, nem tiszta keményítő cukor, kátrányfestékek), másrészt bizonyos keverékek borhoz való hozzáadását megengedte, de ilyenkor ezt az italt csakis a megfelelő, bortól különböző elnevezés alatt lehetett áruba bocsátani.
Végül 17 év előkészítő munka után 1893-ban megszületett XXIII. törvénycikk "A mesterséges borok készítéséről és azok forgalomba hozatalának tilalmazásáról" címmel. A jogszabály elsősorban a borhamisítás ellen kívánt fellépni, ezért szabályozásának középpontjában a mesterséges borok fogalma állt. A törvény kimondta, hogy bort csak szőlőből illetve szőlőmustból lehet készíteni. E törvény gyakorlati jogalkalmazásához feltétlenül figyelembe kell venni az alkalmazását pontosító végrehajtási rendeleteket is. Így a kereskedelemügyi miniszternek az 1893-ban kiadott 83.432. sz. rendeletét, valamint az ezt hatályon kívül helyező 1897-ben megjelent 53.850. sz. rendeletet. A törvény legfontosabb rendelkezése az, amely megtiltja a mesterséges bor készítését, gyártását és forgalomba hozatalát. Egyúttal tiltotta azoknak az anyagoknak a hirdetését és forgalmazását, amelyek mesterséges bor gyártására alkalmasak. Ebben a körben különbséget tettek azon anyagok között, amelyek ugyan alkalmasak mesterséges borok előállítására, de az okszerű pincekezelési szabályok megengedik a használatukat, illetve az olyanok között, amelyek felhasználása a mustban és az okszerű pincekezelésnél tiltva voltak. A mesterséges bor az volt, amely nem kizárólag szőlőből, illetőleg szőlőmustból készült. A borhoz csak tisztított szeszt vagy borpárlatot (akkori elnevezéssel tiszta cognacot) lehetett hozzáadni. A törvény 2. §-a kifejezetten is megtiltotta a víz, (mint a leggyakrabban hozzáadott, s így visszaélésre leginkább alkalmas anyag), illetve más anyagok borhoz keverését is. A törvény a vegyészeti tudomány fejlődését szem előtt tartva a kizárt anyagok konkrét felsorolását nem kívánta megadni. A törvény megengedte a természetes mustnak az okszerű pincekezelés elveinek megfelelő javítását, így a must cukrozását is.[16] Emellett engedélyezett okszerű borászati eljárásnak tekintették a borok szeszezését, sűrítését és savtalanító szerek alkalmazását és a sav pótlását is. A must cukrozása a tokaji borvidéken termelt boroknál tilos volt.[17] E körben, amennyiben a természetes borhoz külföldi mazsola-szőlőt is hozzáadtak, tilos volt a terméket "tokaji", "hegyaljai", vagy "szamorodni" kifejezés alatt értékesíteni.[18] A törvény végrehajtási rendelete meghatározta a pezsgő és az ürmös borok fogalmát is. A kereskedelemügyi m. k. miniszter 83.432. számú rendeletének 3. §-a a következőképpen tett különbséget a pezsgő és a habzó bor között: "Pezsgő alatt kizárólag szőlőnedvből, illetőleg természetes borból készített oly szénsavdús bor értendő, amelyben a szénsav természetes úton (benn) fejlesztetett és visszafojtatott és a melyhez tiszta borból megengedett czukorral, szeszszel vagy cognackal készült u.n. liqueur adatott hozzá.", illetve "Oly bor, melybe a szénsav (tiszta folyós szénsav) mesterséges uton vitetett be, szénsavas bor, szénsavval telített, vagy telitett bor vagy egyszerűen habzó bor név alatt árusítható.". Az ürmös bor alatt értendő egyrészt a főzés útján sűrített mustból üröm hozzáadásával készített borszerű ital (főtt ürmös, édes ürmös), másrészt a borból szőlőbogyók vagy szőlőfürtök, üröm és egyéb fűszerek hozzáadásával hideg úton előállított ital (rácz ürmös). A törvényben az eredetvédelem kezdeményei is megjelentek. Emellett meghatározásra került a törkölybor és a csiger fogalma is.[19] Tilos volt bort olyan vidék megjelölésével forgalomba hozni, amelyen az nem termett, vagy a vidék jellegének nem felelt meg, illetve tilos volt olyan szőlőfaj megjelölésével forgalmazni, amelyet az nem tartalmazott. A különböző vidéken termett, vagy különböző borok keverése esetén az összeházasított bort olyan vidékűnek, illetőleg olyan szőlőfajtából valónak lehetett feltüntetni, melynek túlnyomó fajbora szerint az tényleg megfelelt.
A magyar jogalkotás történetében először határozták meg a borvidéki beosztást. Ezt a törvény felhatalmazása alapján a kereskedelemügyi miniszternek az 1893-ban kiadott 83.432. sz. rendelete valósította meg. Eszerint az akkori Magyarország területén 22 borvidék volt megtalálható.[20] Az 1893. évi végrehajtási rendelet egyes elemeit négy évvel később a kereskedelemügyi miniszternek az 1897-ben kiadott 53.850. sz. rendelete tovább pontosította.[21] Így a tokaji borok esetében megtiltotta a cukrozást, a szőlőtörkölyből törkölybor készítését pedig csak egyszeri felhasználással engedélyezte. Az 1897. évi végrehajtási rendelet leszögezte, hogy fő célja a hegyi borok védelme. Ezért a meghatározott borvidéken, de nem hegyen, hanem síkon fekvő kertekben, vagy homoki
- 175/176 -
szőlőkben termelt borok borvidéki elnevezéssel egyáltalán nem, hanem csak "kerti bor" vagy "homoki bor" jelzéssel voltak forgalomba hozhatók. A rendelet megtiltotta azt is, hogy külföldi bort hazai termésűként, vagy valamelyik borvidékünk neve alatt hozzanak forgalomba, illetve árusítsanak. A külföldi és hazai borok házasítása esetén a termék hazaiként csak akkor volt árusítható, ha a hozzáadott külföldi bor nem haladta meg az összmennyiség 25%-át. A jogszabály büntető rendelkezései szerint olyan természetes bort, amelyhez külföldi szőlőt használtak "tokaji", "hegyaljai", "szamorodni" elnevezés alatt forgalomba hozni büntetés terhe mellett tilos volt.[22] Így megállapítható, hogy az első bortörvényünk, valamint a végrehajtási rendeletei a tokaji bort fokozott védelemben részesítették, hasonló rendelkezést sem a francia, sem a német bortörvény nem tartalmazott (egyedül a portugál bortörvény írt elő a portói és a madeira borok készítésére különös szabályokat). Ennek egyik fő oka a tokaji bor kivállósága, másrészt a termelőhelytől távoli vidékeken is elterjedt hamisítása volt.[23]
Az 1893. évi első bortörvény és végrehajtási rendeleteinek jelentősége tehát abban állt, hogy meghatározták a mesterséges bor (ezáltal negatív értelemben utaltak a természetes bor tartalmára is), a pezsgő, a habzóbor fogalmát. Emellett a kor kívánalmainak megfelelően, kellő mérsékletességgel szabályozták az engedélyezett borászati eljárásokat, amelyeknél a mércét az okszerű pincekezelés jelentette. Ezek az elemek a fogyasztók védelmét szolgálták.[24] A szabályozásban különösen a borvidékek és a szőlőfajták vonatkozásában megjelentek az eredetvédelem kezdetei is. A törvény erénye, hogy meghatározta a 22 magyar borvidék beosztását, magyar sajátosságként pedig külön védelemben részesítette a tokaji bort.
Az 1893-ban alkotott bortörvény végrehajtásának 15 éve alatt szerzett tapasztalatok, a más államokban az új század kezdete óta szigorított, új bortörvények, illetve a borhamisítás elleni hatékonyabb fellépés eszméje szükségessé tették új jogszabály megalkotását. Az új bortörvény általános jellemzője, hogy a korábbinál részletesebb szabályokat tartalmazott, a végrehajtási rendelet kibocsátásának hatásköre pedig átkerült a kereskedelmi minisztertől a földművelés-ügyihez.[25] Az említett szabályozás egyik hibája az volt, hogy az enyhébb osztrák bortörvények miatt Ausztria szállította külföldre a magyar borokat, aminek köszönhetően milliókban mérhető haszonra tett szert.[26] Az 1893. évi bortörvény európai mércével mérve szigorúnak volt tekinthető, de a borhamisítást meggátolni nem tudta.[27] Ennek fő oka az volt, hogy bár a mesterséges bor készítését megtiltotta, a cukrozás, a szeszezés, a borkősav-adagolás és a törkölybor készítése engedélyezett volt, s ezekkel az eljárásokkal éltek is a borszaporítás céljából.
Az új bortörvény előzményei között feltétlenül említendő az a tény, hogy a filoxérát követően ismét fellendülőben lévő bortermelés is szükségessé tette a korszerű szabályozást. A Magyar Szőlősgazdák Országos Egyesülete, erőteljesen küzdött a bortörvény revíziója érdekében, az 1906. szeptember 16-17-én Nagyváradon tartott III. országos szőlészeti és borászati kongresszus behatóan foglalkozott az előző bortörvény hibáival, és javaslatok is készültek a kidolgozandó új törvényhez.[28]
Az 1908. évi magyar bortörvényt megelőzően Franciaországban több törvényi szabályozás is napvilágot látott. Ezek közül az első az 1905. augusztus 1-én kelt törvény, amelynek egyes elemei napjainkban is hatályban vannak a Fogyasztói törvénykönyvben (Code de la consommation, art. L. 213-1 et s.).[29] Az egyik rendelkezés elsősorban azt kívánta elérni, hogy borként csak természetes bort, mesterségest pedig ne lehessen értékesíteni. A fogyasztóvédelem alapjait is lerakta azzal, hogy a vásárlók becsapását, vagy annak szándékát is szankcionálta, amennyiben az a bor természetét, lényeges minőségi elemeit, összetételét, alkoholfokát, vagy eredet-megjelölését érintette.[30] A hamis eredet-megjelölést büntetőjogilag is szankcionálta.[31] Sajnálatos módon ez a törvény nem tudta megakadályozni a fiktív okiratok kibocsátását, amelynek eredményeképpen a készleten lévő bor mennyiségét mesterségesen felfújták, ez pedig az árak csökkenéséhez vezetett. A törvényhozás a languedoc-i termelők nyomására kiadta az 1907. június 29-ei törvényt,[32] amelynek alapján minden szőlőtermelőnek be kellett jelentenie a polgármesternél a termőterületének nagyságát, az előállított bor mennyiségét, valamint a korábbi készletek mértékét is.[33] A bejelentési kötelezettség elmulasztását súlyos büntetőjogi szankciók (amelynek mértéke elérhette a szüretelt érték háromszorosát is!) sújtották. A törvény a borhamísítás ellen sikerrel lépett fel, de a túltermelés okozta válságot, - amely a rossz minőségű borok mennyiségi növekedését eredményezte - már nem tudta orvosolni.[34] A magyar szabályok kidolgozásánál a francia mellett tekintettel voltak az 1901. évi május 24-i német, illetve az 1907. április 12-ei évi osztrák bortörvényekre is.
Az 1908-ban elfogadott törvény egyik újítása az volt, hogy megjelent a természetes, vagy valódi bor fogalma és a mesterséges bor helyett ez lett a szabályozás alapja (1. §.: "Bor elnevezés alatt az a szeszes ital értendő, mely kizárólag a szőlő levéből (szőlő-
- 176/177 -
mustból) erjesztés útján állíttatott elő."). A törvény azonban nemcsak a bor fogalmát állapította meg, hanem meghatározta azt is, hogy mi a hamisított bor. A jogszabály 8. §-a kimondta, hogy "az a must vagy bor, illetőleg törkölybor, gyümölcsbor, pezsgő- és habzóbor, amelynek készítéséhez vagy kezeléséhez a jelen törvény szerint meg nem engedett anyag használtatott, vagy amely meg nem engedett módon állítatott elő s általában e törvényben meg nem engedett minden borhoz hasonló ital, hamisított bornak tekintendő".
A törvény és a hozzá kapcsolódó végrehajtási rendelet tiltotta a borok szeszezését (az okszerű pincekezelés keretei között, például hordók, palackok tisztítása, beteg vagy hibás borok javítása estében kivételesen mégis megengedett) és a borkősav használatát. A cukrozást csak a must erjedése előtt és legfeljebb a szüreti év november 30-ig engedélyezte, de csak előzetes engedély alapján és kedvezőtlen évjáratú borok javítására. A cukrozás mennyiségileg legfeljebb annyiban megengedett, hogy a cukortartalom a normális évek szintjéig volt emelhető, de egy hektoliter musthoz négy kilogrammnál több semmi esetre sem volt adható.[35] A törvény a 2-4. §-ai meghatározták az engedélyezett anyagokat, ezeken kívül mást a bor készítéséhez felhasználni értelemszerűen nem volt lehetséges. A törvény kifejezetten kizárta bizonyos anyagok használatát. A jogszabály végrehajtási rendelete (A földművelésügyi m. kir. miniszter 1908. évi 112.000. sz. rendelete a borhamisításról és a hamisított bor forgalomba hozatalának tilalmazásáról szóló 1908: XLVII. tc. végrehajtásáról) előírta, hogy a pincékben, présházakban, értékesítő helyiségekben nyomtatványt kell kifüggeszteni, hogy a bortulajdonos és annak alkalmazottai állandóan tájékozottak legyenek arra nézve, hogy a borkezelésnél milyen anyagokat és eljárásokat szabad vagy tilos használniuk.[36]
A törvény további újítása az is, hogy III. fejezetében ("A borseprőre, törkölyborra, gyümölcsborra, pezsgőre és habzóborra vonatkozón rendelkezések" címmel) szigorúan szabályozta a borseprű felhasználását és a törkölybor készítését.[37] Így a saját termésű vagy felvásárolt borának seprőjében levő bort bárki kipréselhette, azonban borseprőt vásárolni, vagy abból borpréselést üzletszerűen folytatni, az összevásárolt borseprőből kipréselt bort tartani vagy forgalmazni tilos volt. Úgyszintén tiltotta a borseprőből vízzel borhoz hasonló ital előállítását. A törkölybor (olyan közönséges asztali borhoz hasonló ital, amely friss szőlő törkölyéből, az ebben visszamaradt boralkatrészek kivonása céljából a törkölyre felöntött vízzel, erjesztés útján állítják elő) készítéséhez szőlőtörkölyön és vízen kívül semmi más egyebet használni nem lehet (cukrot sem). Az elkészült törkölybornak a vízzel való keverését is tiltották. Törkölybor készítésére három naposnál régebbi szőlőtörkölyt használni tilos volt, s egyúttal a törköly e célra való használatát is csak egyszeri alkalommal engedélyezték, a törkölyből nyert színmusthoz pedig legfeljebb egynegyed részéig volt szabad vizet önteni. Ezen túl további szigorítás volt, hogy a törkölybor készítését 48 órával előbb az illető község elöljáróságánál be kellett jelenteni, s csak azoknak engedték meg házi fogyasztásra, akiknek négy kataszteri holdnál kisebb szőlője volt, s akkor is csak az éves fogyasztás mértékéig, de legfeljebb 20 hektoliter mértékig.[38]
A pezsgők és a habzóborok vonatkozásában is szigorodtak az előírások. A habzóborok megjelölését a palackra ragasztott címlapon kellett jelölni, s ezt nem lehetett sem francia, sem más nyelvű jelzéssel helyettesíteni. Különösen tiltva volt a "vin mousseuX" elnevezés használata, amelyen a valódi pezsgőt volt szokás érteni.[39]
Az 1908. évi bortörvény is különös figyelmet fordított a tokaji borok védelmére (II. fejezete "A tokaji borokra vonatkozó különleges rendelkezések" címmel).[40] A törvény meghatározta a tokaji borvidékhez tartozó 31 községeket. A tokaji borvidék területén termett bor, vagy must cukrozása tiltott volt. A borvidékre jellemző borfajták a törvény alapján a következőek: tokaji, tokaji bor, tokaji aszú, szamorodni, hegyaljai, máslás. A korábbi bortörvényhez képest szigorodtak a borok házasításának szabályai is. Ez csak a tokaji borvidéken termett hegyi szőlőkből volt lehetséges, tehát külföldi, vagy más hazai borral nem, s ezen túl még a borvidéken termett síkfekvésű, vagy homoktalajú szőlőben termett, vagy hegyi szőlők másodterméséből szüretelt mustokkal, vagy borokkal sem lehetett. Más borvidékről származó borokat a tokaji borvidékre behozni csak helyi fogyasztás céljából engedéllyel, szigorú nyilvántartási és ellenőrzési szabályok mellett lehetett.[41] A házasítási tilalom csak addig tartott, amíg az itt termelt bort a borvidék területéről ki nem vitték, de ezután is tilos volt a tokaji borvidékre utaló elnevezés alatt forgalomba hozni.
A törvény a borhamisítások kérdésében való szakvélemények megadására borvizsgáló szakértő bizottságokat alakított (Budapesten és Kolozsvárott). A jogszabály 14. §-a az ellenőrzés céljaira bornyilvántartás vezetését írta elő, amelyet legkésőbb 1909. március 1-én kellett elkezdeni. Ilyen bornyilvántartás vezetésére voltak kötelezettek a bortermelők és a boreladók is. A nyilvántartásnak tartalmaznia kellett a raktározott bor vagy must mennyiségét, színét, a minőség közelebbi megjelölését, a beszerzés, illetve az elszállítás idejét. A borforgalomnak az 1908. évi bortörvény szempontjából való megfigyelésére pe-
- 177/178 -
dig egy elnökből és négy tagból álló borellenőrző bizottságot kellett három évre az elsőfokú hatóságok közigazgatási területére felállítani.[42]
A történetileg két első magyar bortörvény elérte főbb célkitűzését. A mesterséges borok előállítása, a borhamisítás az akkori kor viszonyai között Európa egyik legszigorúbb borjogi szabályozásának köszönhetően jelentős mértékben visszaszorult. A felfelé ívelő termelési adatok, a borértékesítés könnyebbé válása következtében a magyar borok visszaszerezték korábbi hírnevüket. Az ágazat szereplői ismét perspektívát láttak a szőlészetben és a borászatban, melyet az egyre gyarapodó új telepítések is igazoltak. Ezt a kedvező folyamatot törte meg az első világháború kirobbanása.
Az első világháborút megelőzően a filoxéravész miatt a magyar szőlőtermő területek 44%-a pusztult el. A szőlőtermesztés újjáéledése a XIX. század végétől indult, a szőlőtelepítések 1914-re befejeződtek, a szőlőterületek elérik a korábbiak 90%-át. A háborús évek alatt a szőlőtelepítés szünetelt, a termő szőlők pedig a munkaerőhiány miatt elhanyagolttá váltak. A hadiszállítások felfuttatták a borkereskedők forgalmát, de a minőség jelentősen romlott. Az első világháborút lezáró Trianoni békeszerződés teljesen átalakítja a magyar borpiacot. Az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnésével elveszti a közös vámterületet, a lecsökkent belpiacon kívül, minden más terület vámkülföld lett. A korábbi magyar szőlőterületek 34%-a az országhatárokon túlra került, köztük számos történelmi borvidék. Ennek ellenére az ország egész művelés alatt álló területéhez képest a szőlőterület aránya a háború előttihez viszonyítva 1,1%-ról 2,4%-ra nőtt.[43] A szőlőterületek többsége azonban homoki, vagy síkvidéki kötött és csak kisebb részben hegyvidéki szőlő. A szőlőbirtokok mérete elaprózott, többségében egy kataszteri holdnál kisebb, így egy két kivételtől eltekintve hiányzik az egyöntetű piacképes típusbor. A magyar bortermelés a hazai igényeket bőven meghaladja, a külföldön való értékesítés azonban nehézkessé vált. A volt Monarchia országaiban a hagyományosan értékesített magyar bort kiszorította az olasz. Az olcsó homoki borok kerülnek túlsúlyba, a tőkehiány miatt nincs megfelelő tárolótér, s a széles fajtaválaszték is gátolja a piacra jutást. Így a fogyasztói piac szűkülése miatt az 1920-as évek elejére kialakult a borértékesítési válság.[44] Az 1921-1923. években átmenetileg javultak az értékesítési lehetőségek, melyeknek hatására mintegy 20.000 ha új szőlőt telepítenek, még korábban gabonaföldként használt termőterületekre is. Ez a megelőzően csak szőlőként hasznosítható területek további elhanyagolásához vezetett.[45] Erre válaszként a magyar szőlőtermelésben eddig példátlan intézkedés lépett életbe, amikor 1923-ban (1923. évi XLIII. tc.) megtiltották a házi szükséglet mértékét meghaladó szőlőtelepítéseket, azokon a síkon fekvő és kötött talajú területeken, amelyeken korábban szőlőültetvény nem volt. [46]
Ebben a helyzetben születik meg a korszak első bortörvénye, az 1924. évi IX. tc., amely a borok minőségének javítását és a külföldi piacokon történő jobb értékesítést tűzte ki céljául. A válság 1925-ben érte el a mélypontját, amely abban is megmutatkozott, hogy többen nem csak az új telepítésekkel hagytak fel, hanem sokan meglévő szőlőjüket is kivágták, illetve a nagyobb arányú kivágást fontolgatták. A magyarországi szőlők állapota, a szőlőtermelők és bortermelők helyzete az 1920-as évek végén tovább romlott. Az állam újabb beavatkozásra kényszerült, így született meg az 1929. évi XVII. tc. a szőlőgazdálkodásról és a hegyközségekről. A törvény kibocsátását követően robban ki a 20. század legnagyobb gazdasági válsága, amely a mezőgazdasági dolgozók, így a szőlőművelésből élők munkanélküliségét jelentős mértékben növelte. Az értékesítési nehézségek miatt a magyar borok külföldi piacai ismét beszűkültek, a hazai piacon korábban nem létező filléres borok jelentek meg. Az 1933-ig elnyúló válságot követően a belső piac bővülésének köszönhetően a bortermelés ismét fellendül. Az értékesítés fellendülésében szerepet játszanak az 1934-től mind nagyobb számban létrejövő szövetkezetek is. Végül megszületett a vizsgált időszak harmadik bortörvénye is az 1936. évi V. tc. a bor előállításának, kezelésének és forgalmának szabályozásáról és a borhamisítás tilalmáról. Összefoglalóan megállapítható, hogy az első világháború utáni időszak súlyos gazdasági viszonyai között a szőlészeti és borászati szakág helyzetének rendeződése és megszilárdulása csak lassan haladt előre. A jogi és a pénzügyi feltételek rendezésének köszönhetően főként az 1930-as évektől, a világgazdasági válság elmúltával ismét megindult a fellendülés, de a második világháború kitörése a meghozott intézkedésék teljes körű végrehajtását újból megakasztotta.
Az 1924. évi IX. tc. "A bor előállításának, kezelésének és forgalmazásának szabályozásáról és a borhamisítás tilalmáról" szóló rendelkezései a trianoni békeszerződés
- 178/179 -
okozta értékesítési nehézségeken kívánt segíteni anélkül, hogy ez a magyar borok természetességének rovására ment volna.[47]
A törvény bevezető rendelkezései között jogilag pontosan meghatározott fogalmakat találunk. Így a bor fogalma mellett a törvény a szőlőmust, a szőlőcefre, a szőlőtörköly, a borseprő és a kemény borseprő definícióját is megadta. Ennek jelentősége abban állt, hogy a meglehetősen eklektikus értelemben alkalmazott terminusok használatát egységessé tette. A jogszabály 10. §-a a magyar vörösborok védelme érdekében előírta, hogy vörösbor néven csak olyan bort szabad forgalomba hozni, amely kék szőlő levének a héjakon történő erjesztés útján jött létre. Sillerbor néven pedig csak olyan bort volt forgalmazható, amelyet szintén kék szőlőből, de a héjon való erjesztés nélkül szűrtek le. Az előírásokat az indokolta, hogy a külföldi piacokon úgy értékesítettek termékeket magyar vörösbor néven, hogy a fehérbort házasították erős festéktartalmú, többnyire direkt termő szőlőkkel.[48]
A törvény lényeges és fontos újításokat vezetett be a borkezelés területén is, amelyek a minőség javítását célozták meg. Ilyen volt a borászati szakismeretek fejlődésének köszönhető újítás, amely lehetővé tette az arzénmentes kén, vagy a cseppfolyósított kén alkalmazását. A kénezés az okszerű borkezelésnél szükséges és nélkülözhetetlen eljárás, de a gyakran előforduló túlkénezés a bor élvezetére és az egészségre is káros hatást idézhet elő. Ezért a törvény 2. §-a - a külföldi szabályozási példák és az orvosi és fiziológiai kutatások eredményeit felhasználva - meghatározta, hogy a kénezett bor literje legfeljebb 200 milligramm összes, illetve 20 milligramm szabad kénessavat tartalmazhatott. A törvény újraszabályozta a cukor hozzáadhatóságának kérdését is. Míg az 1908. évi bortörvény a kedvezőtlen évjáratok esetén megengedte a répa- és nádcukor hozzáadását, addig az 1924. évi bortörvény a feljavítás természetesebb módját választja, nevezetesen csak az ugyanazon borvidékről származó szárított szőlő és must engedély melletti hozzáadását engedélyezte. Az engedély birtokában is csak olyan mértékig, hogy az így feljavított mustból származó bor legfeljebb 3 térfogatszázalék szesztartalommal emelkedhessen, de a 14 térfogatszázalék szesztartalmat ne haladhassa meg. Ezzel semmilyen új anyag nem került a mustba illetve a borba, mégis javított a bor minőségé emelte annak extrakt tartalmát. A bor szesztartalmának mértéke is gondot okozhatott kedvezőtlen évjáratok esetében. ("Jelenleg a helyzet az, hogy a kb. 13 malligand fokos borok azok, amelyek ez idő szerint a világpiac ízlésének kívánalmait megütik."). Ezért szükség esetén a földművelésügyi miniszter a megfelelő szervek véleményének meghallgatása után engedélyezhette legalább 70 %-os hibátlan borpárlat hozzáadását, oly mértékben, hogy azzal a bor szesztartalma az érintett borvidéken a kedvező évjárat szesztartalmát ne haladja meg.[49]
A törvény nagy hangsúlyt helyezett a bor minőségére és a magyar borok jellegének megőrzésére is. A beteg, romlott, ecetesedésnek indult borok forgalmazását megtiltotta, ezek - az 1921. évi augusztus 19-ei francia bortörvényhez hasonlóan - csupán ipari feldolgozásra, párlatkészítésre, borecetgyártásra voltak felhasználhatóak. A filoxéravészt követően elszaporodott direkt-termő fajtáknak (Delaware, Noah, Jaquez, Othello) veszélyeztetik a magyar bor régi karakterét, ezért ilyen szőlőből készült italt csak az amerikai fajta neve alatt, vagy házasítás esetén a borvidék megelölése nélkül, a direkt termő fajtának a címkén való megjelölésével (pl. Othello borral kevert vörösbor) volt forgalomba hozható.[50]
A törvény fontos eredetvédelmi szabályokat tartalmazott egyrészt a "konyakkérdésben", másrészt a tokaji borokkal kapcsolatban.[51]A korábban "Cognac" néven ismert szeszes italt a törvény már borpárlatnak nevezi, s úgy definiálja, mint természetes bornak lepárlása után készült nyersanyag kellő érlelése, esetleg megfelelő ízesítők hozzáadása útján készült, s az ezáltal keletkező zamatanyagokat kellő mennyiségben tartalmazó ital. A tokaji borokkal kapcsolatban "tokajhegyaljai", "tokaji", "tokaji aszú", "szamorodni", "hegyaljai", "máslás", "fordítás" kategóriákat sorolja fel nevesítve.[52]
A szőlészeti, illetve borászati szak- és gazdaságpolitikai kérdések megvitatására, szakvélemények bírálatára és elvi jelentőségű szakkérdésekben véleményezésre és javaslattételre az Országos Szőlészeti és Borászati Tanács megszervezését rendelte el.[53] A törvény V. fejezete szigorú büntetőrendelkezéseket vezetett be. A legenyhébb szabályszegést is kihágásnak tekintette, s akár három hónapig terjedő szabadságvesztést, illetve komoly összegű pénzbüntetést is alkalmazhattak.[54] Ennek hatására nagy számban érkeztek gyanús minták az Országos Borvizsgáló Szakértő bizottsághoz. Az újságok a borkihágásokkal kapcsolatos ítéleteket gyakran közzé is tették, amelynek eredményeképpen, mintegy tíz év alatt a borhamisítások jelentős mértékben visszaszorultak.[55]
Formailag csupán az előző bortörvény módosítása az 1929. évi X. törvénycikk, tartalmilag azonban lényeges szakmai és koncepcióbeli változásokat
- 179/180 -
hozott. A borjog újraszabályozását ilyen rövid időn belül (csak négy év telt el a régi hatálybalépése óta) elsősorban az 1924. november 29-én Párizsban aláírt nemzetközi egyezménnyel létrejövő Nemzetközi Borászati Hivatal (Office International du Vin, OIV) által kiadott kötelező állásfoglalás tette szükségessé. A nemzetközi szervezet a Párizsban 1924. június 30-a és július 5-e között tartott nemzetközi diplomáciai konferencia eredményeként született meg. A nyolc aláíró állam, köztük Magyarország (továbbá: Spanyolország, Tunézia, Franciaország, Portugália Luxembourg, Görögország, Olaszország) az OIN megalakításával egy kormányközi tudományos-technikai szervezetet kívánt létrehozni a szőlészet és a borászat területén. A megállapodás hatálybalépéséhez öt tagállam ratifikációja volt szükséges, ami 1927. december 3-án valósult meg, így a szervezet megalakulására 1927. december 5-én került sor.[56]
Az 1929. évi X. törvény 20-22. §-ai - bár a Nemzetközi Borászati Hivatal (OIV) javaslata még ekkor nem vált határozattá - megtiltották, hogy azokat az italokat, amelyek nem szőlőnek a levéből, hanem friss gyümölcs levéből szeszes erjedés alapján származnak, bármilyen elnevezésű gyümölcsbor néven forgalomba hozhassák. Ezzel a nem szőlőből készült italok csak "erjesztett gyümölcslé" vagy más hasonló elnevezés alatt voltak értékesíthetőek.[57]
A jogszabály egyik nóvuma, hogy bevetette a származási bizonyítvány intézményét, amelynek alapján a földművelésügyi miniszter rendelettel állapíthatta meg azokat a fokozottabb védelemre szoruló hazai borfajtákat, amelyek származását ilyen okirattal kellett igazolni a hatósági ellenőrzések alkalmával. A törvény végrehajtási rendelete 15 ilyen fokozott védelemre szoruló borfajtát sorolt fel.[58] A borok házasításának szabályait a korábbi bortörvényhez képet enyhítette, mivel megengedte, hogy a más borvidékről származó borokkal történő házasítás esetén is feltüntethető volt a borokon az a borvidék, illetve termőhely neve, amelyből a bor 65 %-a származott.[59]A jobb piaci pozíciók elérése érdekében a törvény megalkotta típusbor kategóriáját. Ugyanis a hazai borok mind belföldi, mind külföldi értékesítésének egyik legnagyobb akadálya az volt, hogy ugyanazon borvidékek különböző termelői és szőlőgazdaságai általában különböző minőségű és fajtájú borokat termeltek, melyeknek minősége évjáratok szerint is nagy eltéréseket mutatott. Ennek következménye az volt, hogy a kereskedők egy-egy fajta borból csak korlátozott mennyiségben tudtak a piacra juttatni, a sikeres értékesítés után előálló kereslet kielégítésére, a termelők azonban már azonos minőségű bort szállítani nem tudtak. A bortörvény 16. §-a szerint típusbor az olyan bor, amelynek valamely borvidékről, termőhelyről és szőlőfajtától eredő sajátos tulajdonságait különleges eljárással (házasítás stb.), és különleges kezeléssel állandóvá teszik. A típusborok előállítására eseti jelleggel a földművelésügyi miniszter adhatott engedélyt olyan termelőszövetkezetek és olyan nagyobb forgalmú pincészetek részére, amelyek legalább 3000 hektoliter megközelítőleg azonos jellegű és minőségű borral rendelkeztek. Azok a termelőszövetkezetek, illetve pincészetek, amelyek típusbor előállítására engedélyt kaptak, a tartályokon, hordókon, palackokon állami ellenőrző jegyet voltak kötelesek alkalmazni.[60]
A borok minőségének javítását szolgálta, hogy a törvény újabb borászati eljárásokat engedélyezett. Ilyen volt például a bortörvény 2. és 3. §-a, amelyek újabb borkezelő anyagok használatát engedélyezték (pl. ferrociánkálium, borélesztőként vegytiszta szénsavas ammónium). A tokaji borok vonatkozásában előfordult, hogy egyes aszúborok mint négy- vagy ötputtonyos kerültek forgalomba, pedig hagyományos, régi mértékkel mérve azok még két- vagy három puttonyosnak sem voltak minősíthetők. Így a régi és világhírű minőség megőrzése céljából a földművelésügyi miniszter felhatalmazást kapott a tokaji borok megjelölésének különleges szabályozására. A törvény végrehajtási rendelete a meghatározott hőmérséklet mellett a mustmérőről leolvasott fokszám alapján sorolta az aszúborokat 2 puttonyostól 6 puttonyosig terjedő minőségi csoportba.[61] Mivel a borok forgalomképessége és sok esetben a minősége is a kezeléstől függ, ezért a bortörvény előírta, hogy azok a pincészetek, amelyeknek átlagos éves borforgalma a 4000 hektolitert elérte, kötelesek voltak boraik szakszerű kezelése érdekében pincemesteri szakiskolát végzett pincemestert alkalmazni.[62]
A földművelésügyi miniszter nagy hangsúlyt fektetett a törvény rendelkezéseinek megvalósulására is, így a végrehajtás ellenőrzésébe - nevezetesen a jövedéki ellenőrzés alatt álló feleknél - bekapcsolódtak a pénzügyőrök is. Az ellenőrzések lefolytatására a miniszter hatóságként pincefelügyelőket küldhetett ki, akik a borellenőrző bizottságokkal együtt pincékbe és bortárolásra szolgáló raktárakba is bemehettek.[63]Az 1929. évi törvény nagymértékben hozzájárult a magyar borok versenyképességének javításához, valamennyi célját azonban nem érhette el, ezért hamarosan sor került egy újabb kiadására.[64]
Az 1936. évi bortörvény már nem csupán novelláris (mint az 1929. évi X. törvénycikk) módosítás, hanem egy teljesen új törvény volt. Megalkotásának indoka a gazdasági életben és a borértékesítés terén beálló
- 180/181 -
mélyreható változások, illetve borkezelés technikájának a fejlődése volt. A törvény nagy erénye, hogy meghatározta a borral, a borfélékkel és a szőlő feldolgozásával kapcsolatos fogalmakat. Emellett több esetben is megváltoztatta a must és a bor okszerű kezelése és felhasználása során alkalmazható megengedett eljárásokat. E körben továbbfejlesztette a bor fogalmát, s beiktatta a "friss" jelzőt. Így a bor az a szeszes ital, amely friss szőlő levéből (szőlőmustból vagy szőlőcefréből) szeszes erjedés útján származik. Ezzel a magyar szabályozás közelebb került a külföldi bortörvények meghatározásaihoz. Jelentős újítás volt a besűrített musttal való borfeljavítás gyakorlatának megváltoztatása. A korábbi törvények (1924. és 1929. évi bortörvények) megengedő megfogalmazását kihasználva több kereskedő is export, illetve a bor forgalomba hozatala előtt végezte el borának besűrített musttal való javítását. Ennek következtében a javított borokban utóerjedés történt, amelynek folytán a borok megtörtek, megzavarosodtak, tartályaik dugóját kivetették, esetenként a palackjaikat is szétvetették. Ez a gyakorlat súlyos károkat okozott a magyar bor hírnevének. Így az új törvény 5. §-a a besűrített mustot csak musthoz, illetve seprőjéről le nem fejtett új borhoz engedte meg hozzáadni. Az egyszerre történő erjedéssel összetételében harmonikusabb, jobb borok előállítását remélték elérni. A házasított borok tekintetében is a minőségi javulás irányában történt változtatás azzal, hogy a származási megjelölés ilyenkor csak abban az esetben volt alkalmazható, ha a házasítással létrejövő bor legalább 75 %-ban tartalmazta az elnevezésben megjelöltet.[65] A korábbi szabályozással szemben azt is tiltották, hogy direkt-termők szőlőkből készült borral házasított bor készülhessen. Ez alól kivételt csak a vörösborok színének javításából történő házasítás volt.[66] Fogyasztóvédelmi rendelkezésnek tekinthető a törvény 23. §-a, amely megtiltotta a palackban forgalomba hozott borok címkéjén a fogyasztók megtévesztésére alkalmas rajzoknak és szövegeknek az alkalmazását. Ezen túl azt is elrendelte, hogy a címkén mindenkor fel kell tüntetni vagy a termelő vagy a palackozó pincészet nevét és telephelyét.[67] A törvény végrehajtási rendelete (A m. kir. földmívelésügyi miniszter 1936. évi 70.000. számú rendelete a bor előállításának, kezelésének és forgalmának szabályozásáról és a borhamisítás tilalmazásáról szóló 1936: V. törvénycikk végrehajtásáról.) 28. §-a a borok palackozása, címkézése és "kupakolása" (sic) tekintetében további szabályokat állapított meg. A fokozott védelemben részesülő borok esetében fehér bort csak rajnai alakú, vörös borfajtákat pedig csak burgundi alakú palackban volt szabad forgalomba hozni. Ezeknél a boroknál a palackon címkét és kupakot (staniol borítással) is kellett alkalmazni. A bor címkéjén a kötelező elemek mellett a bor évjáratát is fel lehetett tüntetni, de ilyenkor a bornak a címkén feltüntetettel azonos évjáratúnak kellett lennie.[68] A törvény piacszabályozó rendelkezést is bevezetett francia mintára (blocage). Így a földművelésügyi miniszter az olyan években, amikor az ország bortermése a belső szükségletet és a külföldön eladható bormennyiséget lényegesen meghaladta, a felesleges mennyiséget zár alá vetethette. Ezzel a bő termésű évek árletörő hatását lehetett megelőzni, s kereslet és kínálat egyensúlyozottabbá válhatott.[69]
Fontos újítása volt a törvénynek az a rendelkezése is, amely előírta, hogy a közfogyasztás céljára forgalomba hozott boroknak legalább 9 térfogatszázalék szesztartalommal kellett bírniuk. Az előírás egyrészt a magasabb szesztartalmú borokat akarta a gyengébb minőségű borok versenyétől megszabadítani, másrészt gátat kívánt szabni a borok vízzel történő hamisításának. A szőlősgazdáknak ez a rendelkezés anyagi sérelmet nem jelentett mivel Magyarországon ennél alacsonyabb szesztartalmú bor csak kis mennyiségben termett.[70]
A tokaji borok vonatkozásában megjelent az "essentia", amelynek forgalomba hozatala előtt az aszúkéhoz hasonlóan kötelező volt minőségi vizsgálatot kellett végezni. Tokaji essentia a tokajhegyaljai borvidék zárt területén fekvő hegyi szőlőben termő furmint, hárslevelű, vagy muskotály szőlőfajták tőkéin aszúsodott, töppedt vagy nemesen rothadt szőlőszemek tömegéből saját súlya alatt kicsurgó (szivárgó) sűrű mustból szeszes erjedés útján keletkező olyan bor, amely 100 cm[3]-ként legalább 25 gramm szőlőcukrot és 5 gramm cukormentes extraktot tartalmaz. Emellett a tokaji borokat csak állami ellenőrzőjeggyel volt szabad forgalomba hozni. Az állami ellenőrzőjegy annak tanúsítására szolgált, hogy a bor - hatósági vizsgálat megállapítása szerint - mind származás, mind minőség és jellegzetes tulajdonságok tekintetében megfelel annak az elnevezésnek, amelyet a palackon lévő címke feltüntetett.[71]
Az 1936. évi V. törvénycikk a magyar borvidékek beosztásán annyiban módosított, hogy az összezsugorodott Buda-sashegyi borvidéket besorolta a dunántúli borvidékbe. A bortörvény rendelkezéseinek végrehajtását, ellenőrzését és felügyeletét szőlészeti és borászati felügyelők is elősegítették.[72] A jogszabály rendelkezéseit több mint két évtizeden keresztül alkalmazták, azokat csak majd az 1959. évi 23. tvr. helyezte hatályon kívül. A két világháború közti korszakban a kezdeti értékesítési válságot sikerült leküzdeni. A magyar borjogi szabályozás európai mintákat követett. Magyarország alapító tagja volt a Nemzetközi Szőlészeti és Borászati Szervezetnek (OIV). Az 1929. évi XVII. tc. a szőlőgazdálkodásról és a hegyközségekről, illetve az 1938. évi XXXI. tc.
- 181/182 -
a hegyközségekről, valamint a szőlő és gyümölcsgazdálkodásról háromszintű szervezetrendszert alakított ki (települési szintű hegyközségek, vármegyei hegyközségi tanács és Országos Szőlő- és Borgazdálkodási Tanács), melyek önkormányzati jelleggel jöttek létre, de közfeladatokat is ellátva hatékonyan segítették elő a szőlő- és borgazdaság érdekeinek koordinálását. A jogalkotás az összehasonlító tanulmányokra tekintettel az ágazat aktuális igényeinek megfelelően magas színvonalú jogászi munkáról tanúbizonyságot tévő törvényekkel volt képes támogatni az ágazat fejlődését.[73]
A második világháborút követő, átmenetinek tekinthető rövid időszak (1945-1948) után elindult a magyar állam, társadalom és a gazdaság, így a borgazdálkodás szocialista típusú átszervezése is. A korábban jól működő hegyközségeket fokozatosan leépítették. Először még összhangba kívánták hozni azokat a földműves szövetkezetekkel (1947-ben miniszterelnöki rendelettel módosították az 1938. évi hegyközségi törvényt), majd 1948-ban felügyelet alá helyezték, végül 1949-ben megszüntették őket, vagyonuk pedig államosításra került. A szocialista korszakban 1958 és 1968 között rövid időre ismét működtek, de korábbi jogköreik nélkül, egyfajta szövetkezeti jelleggel. A szőlőtermő területek valamint a pincegazdaságok jelentős részét szintén államosították s ettől fogva a szőlőművelés az állami gazdaságok keretei között, míg a pincék az Állami Pincegazdaság szervezetrendszerében működtek.[74] A második világháborút követő szocialista korszak az 1950-es évek végéig hatályban tartotta a két világháború között megalkotott, a szőlészet és a borászat alapvető kérdéseit tárgyaló jogszabályokat. Az első átfogó változást az 1959. évi 23. törvényerejű rendelet a szőlő-, gyümölcs- és borgazdálkodásról, valamint a végrehajtási rendeletét képező 2/1959 (XI. 27) FM-ÉlmM együttes rendelete jelentette.[75] Az ezt felváltó 1970. évi 36. törvényerejű rendelet a szőlő és gyümölcstermesztésről, valamint a borgazdálkodásról már egyértelműen a nagyüzemi gazdálkodás igényeinek megfelelően került megfogalmazásra.[76]
A törvényerejű rendeletet a szocialista korszak kollektív államfői testülete, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa bocsátotta ki a szőlőtermesztés fejlesztésének előmozdítása, a magyar borok minőségének javítása és a mezőgazdaság szocialista átszervezésének előmozdítása érdekében. A szabályozás fő sajátossága, hogy az állam a szőlőtermelés és a borkészítés folyamatának valamennyi elemét szoros felügyelete alá kívánta vonni. A jogszabályok által rendezett három fő kérdés a következőek voltak: a szőlőgazdálkodás, a bor előállítása és forgalmazása és a tokaji borra vonatkozó külön rendelkezések.
A szőlőművelés alapját jelentő telepítések és felújítások csak a szőlőművelésre kijelölt területek megyei tanácsainak végrehajtó bizottsága által voltak engedélyezhetők. A tervgazdálkodás elvének szem előtt tartásával a szőlőtelepítések előtt mezőgazdasági fejlesztési terveket kellett készíteni. A szőlőtermelést csak az állami tulajdonban lévő állami gazdaságok és a kollektív tulajdonban lévő termelőszövetkezetek végezhették a nagyüzemi termelési módok szem előtt tartásával.[77] Magántulajdonban csak a 400 négyszögölet el nem érő szőlők maradtak, amelyek házi kerti szőlőnek minősültek és csak a személyes fogyasztás mértékét kielégíteni képes mennyiség megtermelésére voltak alkalmasak. Az ország területét a szőlőtermesztési tényezőkre tekintettel 14 borvidékbe osztották be. Ezen túl még borvidékbe nem sorolt jó bortermőhelyek és bortermőhelyek kategóriákat is elismert a jogi szabályozás.[78] A szőlőtelepítést csak az adott területre jellemző, javasolt szőlőfajtákból lehetett elvégezni. Emellett voltak még megengedett szőlőfajták is, azok arányát azonban szigorúan szabályozta a végrehajtási rendelet. Előremutató rendelkezés volt az is, hogy a borvidékeken a direkt-termő fajtákat (Noah, Izabella Jacquez, Százszoros, Concordia, Otelló Seibel 5279/ Feri szőlő) 1966. december 31-ig át kellett oltani. Az állam a szüret megkezdésének engedélyezését is - igaz az állami gazdaság, a termelőszövetkezet és a hegyközség vezetőségének meghallgatása után - magának tartotta fenn, amit az adott község mezőgazdasági szakigazgatási szerve útján gyakorolt.[79]
A bor előállítása és forgalmazásának szabályai között az 1959. évi rendelkezések jelentős mértékben támaszkodtak a korábbi szabályozás eredményeire.[80] A rendelet taxatíve felsorolta a must és a bor előállításánál és kezelésénél alkalmazható eljárásokat és a felhasználható anyagokat. Kedvezőtlen évjáratnál engedély alapján lehetővé tette, hogy a természetes cukorhiány pótlására, legkésőbb a szüreti év végéig a musthoz, illetve az újborhoz sűrített mustot, illetve fonnyasztott (aszalt) szőlőt lehetett hozzáadni, de ezzel a bor szesztartalma legfeljebb 3 térfogatszázalékkal növekedhetett, és a javítás után sem haladhatta meg a 12 térfogatszázalékot. Engedély alapján a borpárlat felhasználása is lehetséges volt. Némi visszalépést jelentett a korábbiakhoz képest, hogy a fogyasztásra szánt borpárlatot a "borpárlat" és a
- 182/183 -
"brandy" elnevezés mellett "konyak" megjelöléssel is szabad volt forgalomba hozni.[81]
A borok palackozása vonatkozásában kötelező előírás lett a címke. A palackok esetében a fehérboroknál fenntartotta a rajnai palackot, a vörös- és sillerbor palackozásához a "bordói" (sic!) alakút írta elő. A gyorsfogyasztásra szánt borok palackozásához füredi típusút kellett használni. A címkén fel lehetett tüntetni az évjáratot, illetve márkázott bor esetén ez kötelező is lett. Márkázott bornak a korábban állami ellenőrzőjeggyel ellátott bort tekintették.[82] A címkén kötelező elem volt a termelő, vagy palackozó üzem megjelölése, a bor elnevezés, a bor minőségi és származási megjelölése. Házasított bort akkor lehetett a bortermőhelyre, a szőlőfajtára utalással forgalomba hozni, ha legalább 70%-a az adott borvidékről, illetve szőlőfajtából származott. Direkt-termő (közvetlenül termő) szőlőből készült bort közfogyasztás céljára nem volt forgalmazható, azt csak engedély útján és kizárólag ipari feldolgozás céljából volt szabad felvásárolni.[83]
A tokaji borokra vonatkozó külön rendelkezések között a legfontosabb az volt, hogy a törvényerejű rendelet - a magyar borjog történetében elsőként - meghatározta, hogy milyen szőlőfajtákból készülhet tokaji bor. Ezek a furmint, a hárslevelű és a sárgamuskotály voltak. A tokaji borok a tokaji pecsenyebor, tokaji szamorodni, tokaji máslás, tokaji aszú és a tokaji esszencia voltak. A tokaji pecsenyebor a válogatás nélkül szedett szőlőfürtök feldolgozásával nyert mustból készült és legfeljebb 11 térfogatszázalék szesztartalmú tokaji bor volt. A tokaji pecsenyebor kategóriájának bevezetése egyértelműen rontotta a történelmi borvidék évszázadok során megszerzett presztízsét, egyúttal nem nehéz felfedezni mögötte az egyre inkább uralkodóvá váló szocialista mennyiségi szemléletet. A törvényerejű rendelet szigorú állami előírásainak gyakorlati megvalósulását az állami szervek folyamatosan ellenőrizték. Megyénként borellenőrző bizottságokat állítottak fel, amelynek hivatalból tagja volt a pénzügyőrség képviselője is. Az ellenőrzés gyakori módja a mintavétel volt, amelyet az Országos Borvizsgáló Szakértő Bizottság felügyelte. A szükséges vegyelemzéseket az Országos Borminősítő Intézet (OBI) végezte.[84]
Az 1959. évi szabályozás után, amely még számos, a két világháború közötti borjogból átvett rendelkezést tartalmazott, az 1970. évi 36. tvr. és végrehajtási rendelete (25/1970. (XI.26.) MÉM rendelet a szőlő- és a gyümölcstermesztésről, valamint a borgazdálkodásról szóló 1970. évi 36. törvényerejű rendelet végrehajtásáról) már egyértelműen az ipari nagyüzemi, elsősorban mennyiségorientált bortermelés jogi hátterét adta. Maga a törvényerejű rendelet a szőlőtermelés és a borgazdálkodás mellett a gyümölcstermesztést is szabályozta, ennek ellenére lakonikus tömörségű, mindösszesen 13 §-t tartalmazott. A szocialista jog sajátosságának megfelelően az érdemi rendelkezéseket a mezőgazdasági és élelmezésügyi minisztérium (MÉM) rendelete tartalmazta. A végrehajtási rendelet szerkezetileg külön részben tárgyalta a szőlőtermesztést és a must, valamint a bor előállítását, kezelését, továbbá forgalomba hozatalát.[85]
A szőlőtermelés vonatkozásában változtatott a házikerti szőlő meghatározásán, ugyanis annak területe legfeljebb 1500 négyzetméter lehetett (a korábbi 400 négyszögöl helyett ez 417 négyszögölt jelent), e feletti területen termelt minden szőlő áruszőlőnek volt tekintendő. A borvidékek beosztásában az 1959. évi tvr.-hez képest nem történt változás, csupán a Fejér megyei móri járásban elhelyezkedő, korábban Bársonyos-császári borvidék elnevezését módosították Mór-császári borvidékre. A telepítésnél csak az Országos Mezőgazdasági Fajtaminősítő Tanács által minősített, majd később engedélyezett szőlőfajták jöhettek szóba. A direkt-termő szőlőfajták telepítése továbbra is tilos volt.[86]
Jelentős újításokat tartalmazott a borok minősítésében az 1970. évi szabályozás. Eszerint a bor lehetett: asztali (kommersz) bor, pecsenyebor, minőségi bor és különleges minőségű (természetes csemegebor). A szabályozás jelentős lemaradást mutat a kor európai bortörvényeihez képest, amelyek ekkortól már a származási helyre (terroir), valamint a magas minőségre helyezték a hangsúlyt. A magyar kategóriáknál a besorolás elsődleges szempontja a szesztartalom lett. Így asztali (kommersz bor) az a bor, amelynél gyöngyöző bornál legalább 8, egyéb esetekben legalább 9 térfogatszázalék szesztartalmú és szesztartalma a 11 térfogatszázalékot nem haladja meg. Pecsenyebor az a 10,5-12 térfogatszázalék szesztartalmú bor, amelynek minőséget meghatározó összetevői az asztali borokét felülmúlják, fogyasztási értéke magasabb és benne a szőlőfajta, illetőleg a termőhely jellege határozottan felismerhető. Minőségi bor az a bor volt, amely valamely borvidékre, termőhelyre, fajtára jellemző illat- és zamatanyagot tartalmazott, továbbá származási helye és évjárata alapján különleges megkülönböztetésre volt érdemes. Különleges minőségű bor a tőkén túlérett szőlőfürtökből, aszú esetében aszúsodott vagy nemesen rothadt szőlőbogyókból származó bor, amely literenként legalább 13 térfogatszázalék szeszt, legalább 25 gramm cukormentes vonadékanyagot (extraktot), és valamely borvidékre, vagy termőhelyre, fajtára ille-
- 183/184 -
tőleg meghatározott készítési módra jellemző illat- és zamatanyagot tartalmazott, továbbá származási helye és évjárata miatt különleges megkülönböztetésre volt érdemes.[87]
A korábbi szabályozásokhoz képest is visszalépést jelentett az a rendelkezés, mely szerint a borok cukor- és szesztartalmát növelni lehetett s ezt a bort csemegebornak nevezték. Az 1970. évi 36. tvr.-hez 1977-től egy újabb végrehajtási rendelet készült. (40/1977. (XI. 29.) MÉM rendelet a szőlő- és gyümölcstermesztés, valamint a borgazdálkodásról szóló 1970. évi 36. törvényerejű rendelet végrehajtásáról), amely továbbra is fenntartotta részletes szabályozás igényét. Kiemelésre érdemesek az eredetvédelemre irányuló rendelkezések. Így a különböző termőhelyekről, szőlőfajtákból és évjáratokból származó must és természetes bor. Ezekre külön-külön vagy együttesen utaló elnevezéssel akkor volt forgalomba hozható, ha a különleges minőségű bor 100%-ban, a minőségi bor 85%-ban, az egyéb borok 70%-ban az elnevezésnek megfelelő származású, minőségű és jellegű volt.[88]
Az 1970. évi 36. törvényerejű rendelet több módosítással ugyan, de az 1997. évi bortörvényig hatályban maradt.[89] A szocialista korszak a hegyközségeket felszámolta, a termelés és az értékesítés valamennyi mozzanatát államilag szabályozta, sőt túlszabályozta. A termelés a korszak végére nagyüzemi keretek között folyt és a mennyiségi mutatókat tartotta szem előtt. Jellemzően tervgazdálkodás folyt (az ún. ötéves tervek keretében), ennek ellenére a kitűzött célokat ritkán sikerült megvalósítani. Értékesítési gondokkal nem küzdött, mivel a Szovjetunió és a szocialista blokk országai hatalmas mértékben szívták fel a magyar borkivitelt. A világ borpiacaitól való elszigeteltség visszavetette az ágazatot. A nyugati valamint az ún. újvilági bortermelő országok mind technológiai fejlettségben, mind az előállított termék minőségében messze Magyarország előtt jártak. A jogállamiság hiányát a borjogi jogalkotás is híven tükrözte. Törvények helyett pár soros törvényerejű rendeletek kerültek kibocsátásra, amelyek konkrétumok híján alkalmazhatatlanok lettek volna, a végrehajtásukra kibocsátott végrehajtási rendeletek nélkül.
Az 1990-es évektől Magyarországon bekövetkező társadalmi és gazdasági átalakulások szükségszerűen megváltoztatták a szőlő és borgazdálkodás környezetét is. A magántulajdonon alapuló piacgazdaság újbóli kialakulása, valamint az ország külgazdasági kapcsolatainak átrendeződése hatással voltak arra a jogi feltételrendszerre is, amelyben a szőlőtermesztés és a borgazdálkodás folyt. Újra előkerült a minőségi bor előállításának igénye, melynek következtében a magyar borok jó hírnevének visszaállítása és a piacképes termékek forgalomba hozatalának célkitűzése reális és megvalósítható törekvésekké válhattak. A jogi szabályozásnál a fő elvek továbbra is a borhamisítás lehetőségének a visszaszorítása, valamint a termékek származásának garantálása maradtak. Az 1990-es évek elején még hatályban volt a többször módosított 1970. évi 36. tvr., valamint az annak végrehajtására 1977-ben kiadott, majd később többször is módosított MÉM rendelet. Jelentős változást hoztak a magyar borjogi szabályozásban is Magyarország és az Európai Unió között meginduló csatlakozási tárgyalások. Ennek egyik állomásaként az Európai Közösség 1993-ban megkötötte hazánkkal a bormegnevezések kölcsönös védelméről és ellenőrzéséről szóló megállapodást, amelyet az 1994. évi XI. törvény hirdetett ki. Ez a Brüsszelben 1993. november 29-én aláírt megállapodás a Magyarországról és az Közösségekből származó borok elnevezésének viszonossági alapon történő védelmének és ellenőrzésének a feltételeit állapította meg.[90] Fontos változás volt az is, hogy a hegyközségek szervezetét 1995-ben ismét helyreállította.[91] A "rendszerváltás" utáni első bortörvény, az 1997. évi CXXI. törvény a szőlő és borgazdálkodásról még fenntartotta a hazai és az európai megközelítés közti különbségeket. Ez főként a szabályozás szerkezetében nyilvánult meg. Míg az Európai Unió szabályozása ágazatspecifikus és borjog néven tartalmazza a rá vonatkozó jogszabályi anyagot, addig hazánkban elsősorban a funkcionális jogszabályok foglalják magukba az ágazat jellegzetességeit (pl. adózás, költségvetési kapcsolatok, támogatások, rendtartási ügyek). Ez az állapot 2004-től megváltozott, mivel Magyarország tagja lett az Európai Uniónak. Így a szőlőtermelés és a borgazdálkodás szabályozásában is megjelent a kettőség. A borjogi normaanyag egyik részét az unió által közvetlenül szabályozott területek jelentik, amelyeket az EU Bizottságának rendeletei tartalmazzák, másrészt a nemzeti hatáskörben maradó tárgykörök. Erre az új helyzetre lett megalkotva a 2004. évi XVIII. törvény, a szőlőtermesztésről és a borgazdálkodásról.
Az 1997. évi bortörvény lényeges újítása az volt, hogy a szocialista korszaktól eltérően a szabályozás tárgya csak a szőlőre, a borra és a borpárlatra terjedt ki, a gyümölcstermelésre már nem. A törvény bevezető rendelkezései az alapvető fogalmak meghatározását
- 184/185 -
adják. Lényeges változtatásnak minősült, hogy a házikerti szőlő mérete az addigi 1500-ról 500 m[2]-re csökkent, azaz azt ezt meghaladó szőlőterület ettől kezdődően árutermelőnek minősült. Ennek azért volt jelentősége, mivel a házikerti szőlőkre a törvényi előírások a termőhely, a fajtahasználat, az eredet és minőségvédelem kérdésében nem vonatkoztak. A törvény hazánk borvidékeinek számát 22-ben határozta meg. A termelők és a helyi igényeknek jobban megfelelő fajtahasználati szabályozás jött létre azzal, hogy a korábbi miniszteri hatáskörből hegyközségibe került az adott borvidékre telepíthető, ajánlott, kiegészítő és ültetvényes fajták jegyzékének összeállítása. A telepítési és kivágási engedélyeket a területileg illetékes hegybíró adta ki, egyúttal az ültetési távolságot is meghatározhatta, hogy az a szomszédokat ne zavarja (árnyékhatás, gyökérátnövés, permetlé-átsodródás). A hegybíró az előírások megszegésekor szankcióként kivágathatta, illetve az ültetvény használóját a megfelelő átalakításra is kötelezhette. A törvény a magyar borok védelmének szempontjából jelentős rendelkezése volt a 16. §, amely a Szekszárdi és az Egri Bikavér borok vonatkozásában előírta, hogy ilyen borokat csak a borvidékhez sorolt településeken lehet előállítani. A borok cukortartalmának kialakításakor EU konform szabályozást vezetett be, a savtartam növelésének engedélyezése pedig a hegyközségi tanács jogkörébe került. A borok elnevezésénél az 1997. évi törvény sajnálatos módon fenntartotta ez EU-ban ismeretlen asztali és tájbor kategóriákat, csak a meghatározott termőhelyről származó minőségi bor, illetve a meghatározott termőhelyről származó különleges minőségi bor megjelöléssel vezetett be az Unióban is használatos fogalmakat. A borpárlatok ugyan szeszipari terméknek minősülnek, ennek ellenére az Országos Borminősítő Intézet végezte a minősítésüket. Ezt a gyakorlatot a törvény továbbra is fenntartotta.[92]
A borok forgalomba hozatalának új szabályaként került bevezetésre a származási bizonyítvány, ami nélkül ettől fogva közfogyasztásra szánt bort értékesíteni nem lehetett. A származási bizonyítvány a termőhelyi vagy fajta megnevezéseknél a földrajzi eredet alapdokumentuma is lett. A származási bizonyítványt a meghatározott termőhelyről származó különleges minőségű borok kivételével (melyeknél ezt a hegyközségi tanács tehette meg) a hegyközség adta ki, vagy ahol ilyen nem volt, a hozzá földrajzilag legközelebb eső hegyközségi tanács hegybírója. A származási bizonyítványt a szőlőre és a borra külön-külön kellett kiadni, hogy a házasításokkal készülő boroknál is vissza lehessen vezetni a készterméket az ültetvényekig. A törvény fontos szerepet szánt a borok palackozásával kapcsolatos szabályoknak, mivel ezeken a borosüvegeken közzétett információk, mind a fogyasztók informálása és védelme, mind a hatósági ellenőrzések hatékony lebonyolítása érdekében meghatározóak. Az EU szabályozásnak megfelelően kötelező adatokról és feltüntethető jelölésekről rendelkezett.[93]
A jogszabály a borászati szakigazgatás rendszerét jelentős mértékben átalakította. Általános hatáskörű szakigazgatási szervként a hegyközségi szervezetek kerültek megnevezésre, amelyek engedélyeket adhattak ki, szakhatóságként járhattak el, a szőlőtermesztéssel és a bortermeléssel kapcsolatos jogszabályok és rendtartások érvényesülése érdekében pedig hatósági ellenőrzést is végezhettek. Két speciális szakigazgatási szervet ismert el a törvény. Az Országos Mezőgazdasági Minősítő Intézet (OMMI) a telepítéssel és a termesztéssel kapcsolatban, a bortermelés területén pedig változatlanul a Országos Borminősítő Intézet (OBI) látott el szakhatósági feladatokat. A törvény a hegyközségek, a hegyközségi tanácsok és a Hegyközségi Nemzeti Tanács feladatait a hegyközségi törvény (1994. évi CII. tv.) előírásaival összhangban állapította meg.[94]
A törvény megalkotására az 1997. évi törvény hatálybalépése óta eltelt viszonylag rövid időhöz képest azért volt szükség, mert Magyarország uniós csatlakozása miatt 2004-től kettős szabályozás érvénye-sült.[95] Mivel a 2004-ben alkotott bortörvény jelenleg is hatályos, annak részletes bemutatása egy történeti ívet bemutatni szándékozó tanulmány keretében nem szükséges.[96] Itt csak arra kívánok utalni, hogy az európai közösségi normák a bor közös piacszabályozása miatt több az ágazatot érintő területen is érvényesülnek, amelyek révén Magyarországnak jogharmonizációs kötelezettsége keletkezett. Ilyen területek a telepítési és újratelepítési jogok, a szőlőnyilvántartás vezetése, a borászati eljárásokra és gyakorlatokra vonatkozó szabályok, a bormegnevezések védelme, a borászati termékek közösségen belüli szabad mozgása, a borok behozatalára és kivételére, valamint az ágazatban végzett ellenőrzésre vonatkozó szabályok. A csatlakozást követően továbbra is a nemzeti szabályozás körébe tartoznak azok a normák, amelyekre a közösségi szabályozás nem terjed ki.
A tanulmány összefoglalásaként megállapítható, hogy a magyar borjog szabályozása mind a négy korszakban hűen tükrözte az ország társadalmi, gazdasági berendezkedését. Az első két időszakban (a dualizmus és a két világháború köztiben) európai mércével mérve is színvonalas törvények születtek. Sajnálatos, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia
- 185/186 -
időszakában a szőlőbetegségek, illetve a gyakori válságok, a két világháború között pedig a trianoni határoknak a fogyasztókat és a termelőket elválasztó jellege, illetve a nagy gazdasági világválság miatt a szőlészeti és borászati ágazat nem tudott valamennyi lehetőségével élni. A szocialista időszak a termésátlagok felfutásához vezetett, azonban Magyarország ebben a korszakban lényegesen lemaradt az európai élvonaltól, s ez egyrészt a jogi szabályozás színvonaltalanságának, másrészt a technikai és tudásbeli lemaradásnak volt köszönhető.[97] A napjainkig is tartó negyedik korszak a minőség, az eredetvédelem és a fogyasztók védelme kulcskifejezések által fémjelzett célok érdekében kívánta alakítani a jogi szabályozást is. Míg az előállított borok kivallóságát tekintve az európai élvonalhoz való felzárkózás már az 1990-es években elindult, addig az 1997-es bortörvény több a még szocialista korszakban létrejött kategóriát is megtartott. Az európai egységes borpiachoz csatlakozás azonban 2004-ben arra kényszerítette a magyar jogalkotást, hogy az európai normákat is átvegye. ■
JEGYZETEK
[1] Feyér Piroska: A szőlő- és bortermelés Magyarországon 1848-ig, Budapest 1981.; Vajda Marie-Françoise: Production et consommation de vin en Hongrie (XVII[e-]XVIII[e] siècle), in: La verre et le vin de la cave à la table du XVII[e] siècle á nos jours (sous la direction de Christophe Bouneau et de Michel Figeac), Pessac 2007, 211-228. o.; Mezey Barna: Bor és törvényhozás a magyar joghistóriában. (Különös tekintettel a borkereskedelem szabályozására), In: Bor és jogtörténet (szerk. Mezey Barna), Budapest 2011. 98-115. o.
[2] Feyér Piroska: Szőlő és borgazdaságunk történetének alapjai, Budapest 1970. 57. o. 1872-ben Magyarország szőlőterülete 335 873,48 ha volt.
[3] Feyér Piroska: i.m. 56-100. o.
[4] Szilágyi János Ede: Eredetvédelmi kérdések a borjogban, Miskolc 2009. 118. o.
[5] Feyér Piroska: i.m., 213-224. o.
[6] Szilágyi János Ede: i.m., 119. o.
[7] Pálvölgyi Balázs: Hamisítások és a magyar borok jó híre külföldön. A filoxérától a második bortörvényig, In: Bor és jogtörténet (szerk. Mezey Barna), Budapest 2011. 130. o.
[8] Képviselőházi Irományok 1892/96., VII. kötet 63-72. o., irományszám 250.
[9] Pálvölgyi Balázs: i.m., 131. o.
[10] Az 1888-ban az állam bevezette az italmérési adót, melynek értelmében a bor, illetve a bormust minden hl-e után zárt városokban (pl. Budapest, Pozsony) 2 ft, nyílt helyeken 3 Ft-ot tartozott minden vállalkozó fizetni. ld. Feyér Piroska: i.m., 227. o.
[11] Magyarországi Rendeletek Tára 1888, 2377-2378. o.
[12] Feyér Piroska: i.m., 101-132.o.
[13] Ez alól kivették a saját termésű törköly és must feldolgozása útján készült törkölybort és a vin piccolo (vinetto) előállítását.
[14] Heinrich-Lenz, Andreas: Das Weinrecht in Östereich von 1880 bis 2003. Eine Analyse zur Entwicklung und Standortbestimmung ökologischer, qualitätsrelevanter, hygenischer, bezeichnungs-und kontrollmäßiger Aspekte des östereichischen Weinrechtes, Wien 2003, 7-10. o.; Az osztrák borjog történetéhez ld. Brauneder, Wilhelm: Bor és jog: a termesztéstől a fogyasztásig (fordította: Necz Dániel), In: Bor és jogtörténet (szerk. Mezey Barna), Budapest 2011. 7-15. o.
[15] Bahans, Jean-Marc-Menjucq, Michel: Droit de la vigne et du vin, Bordeaux-Paris 2010. 77. o. a törvény első articulusa kimondta. hogy: "Nul ne pourra expédier, vendre ou mettre en vente, sous la dénomination de vin, un produit autre que celui de la fermentation des raisins frais". Azaz senki sem szállíthat, adhat el, vagy hozhat forgalomba bor elnevezés alatt olyan terméket, amely nem friss szőlő erjesztése útján jött létre. A törvény előterjesztője a szenátusi raportőri jelentésében leszögezte, hogy a bor elsődleges élelmiszer, amely az emberi élelmezéshez elengedhetetlen összetevőket is tartalmazhat. A törvény a minőségi bor meghatározásához még nem járult hozzá, csak azt határozta meg, hogy milyen termék viselheti a bor megjelölést. Ld. Vialard, Antoine: L'idée de qualité dans le droit viti-vinicoloe du XX[e] siècle, in: Le vin à travers les âges, Bordeaux 2001, 122. o.
[16] Ezzel kapcsolatban ld. A kereskedelemügyi m. k. miniszternek 83.432. számú rendelete 2. §-a. Vö. Feyér Piroska: i.m., 235. o. ; Szilágyi János Ede: i.m., 121. o.
[17] Magyarországi Rendeletek Tára 1893, 2519. o.
[18] Az 1893. évi XXIII. tc. 3. §-a.
[19] Magyarországi Rendeletek Tára 1893, 2522-2523. o.
[20] A borvidékek beosztását 1893-ban a következőképpen állapították meg: 1. Ruszt-sopron-pozsonyi borvidék 2. Pest-nógrádi borvidék 3. Buda-sashegyi borvidék 4. Somlyói borvidék 5. Neszmélyi borvidék 6. Eger-visontai borvidék 7. Abauj-miskolczi borvidék 8. Tokaji borvidék 9. Szerednye-vinnai borvidék 10 Munkács-nagyszőllősi borvidék 11. Érmelléki borvidék 12. Ménes-magyarádi borvidék 13. Versecz-fehértemplomi borvidék 14. Szegzárdi borvidék 15. Villány-pécsi borvidék 16. Badacsonyi borvidék 17. Balatonmelléki borvidék 18. Erdély-marosmenti borvidék 19. Erdély-küküllőmenti borvidék 20. Erdélyi borvidék 21 Alföldi borvidék 22 Fiumei borvidék.
[21] Feyér Piroska: i.m., 235-236. o.
[22] Magyarországi Rendeletek Tára 1897, 321., 329-330. és 331. o.
[23] Feyér Piroska: i.m., 236-237. o.
[24] Pálvölgyi Balázs: i.m.. , 131. o.
[25] Szilágyi János Ede: i.m., 122. o.
[26] Feyér Piroska: i.m., 238. o.; Pálvölgyi Balázs: i.m., 135. o.
[27] Pálvölgyi Balázs: i.m., 134. o.
[28] Feyér Piroska: i.m. 239. o.; Pálvölgyi Balázs: i.m., 135-136. o.
[29] Bahans, Jean-Marc-Menjucq, Michel: i.m., 77. o.; Vialard, Antoine: i.m., 122-125. o.
[30] Vidal, Michel: Histoire de la vigne et des vins dans le monde XIX[e]-XX[e] siècle, Bordeaux 2001, 86. o.
[31] Bahans, Jean-Marc-Menjucq, Michel: i.m., 77-78. o.;
[32] Lachiver, Marcel: Vins, vignes et vignerons. Histoire de vignoble français, Paris 1988. 466-475. o., Garrier, Gilbert: Histoire sociale et culturelle du vin, Paris 2008, 350-355. o.
[33] Martin Jean-Claude: La mesure actuelle de l'évolution des vins de qualité, in: Genèse de la qualité des vins. L'évolution en France et en Italie depuis deux siècles. Actes du colloque franco-italien tenu à l'Institut Universitaire Européen de Fiesole, 31 mai 1991, Badia Fiesolana, (Publiés par Gilbert Garrier et Rémy Pech) Chaintré 1994. 109. o.
[34] ,Lachiver, Marcel: i.m., 476-477. o.
[35] 1908. évi XLVII. tc. a 3-4. §-a.
[36] A földművelésügyi m. kir. miniszter 1908. évi 112.000. sz. rendeletének 38. §-a.
[37] 1908. évi XLVII. tc. 29-36. §.
[38] 1908. évi XLVII. tc. 30-33. §§.
[39] A földművelésügyi m. kir. miniszter 1908. évi 112.000. számú rendeletének 64. §-a.
[40] Szilágyi János Ede: i.m. 122. o.
[41] 1908. évi XLVII. tc. 15-18. § és 20-28. §.
[42] A földművelésügyi m. kir. miniszter 1908. évi 112.000. számú rendeletének 39., 43. , 97., 107-114. §-ai.
- 186/187 -
[43] Egyes adatok szerint Magyarország szőlőterülete 172.000 ha volt. Ld. Feyér Piroska: i.m. 266. o.
[44] A Monarchia felbomlása nem csak a vámközösség megszűnése miatt érintette hátrányosan a borértékesítést, hanem azért is, mert a magyar borok elvesztették közel 40 milliós fogyasztói piacukat, s ezen túl az utódállamok gyakran magas beviteli vámokkal is nehezítették a magyar boroknak a területükre való bevitelét. Lásd: az 1924. évi IX. tc. indokolása
[45] Feyér Piroska: i.m., 269. o.
[46] Feyér Piroska: i.m., 264-268. o.
[47] 1924. évi IX. törvénycikk indokolása. Lásd: Szilágyi János Ede: i.m. 122. o.
[48] 1924. évi IX. törvénycikk és indokolása.
[49] 1924. évi IX. törvénycikk és indokolása.
[50] 1924. évi IX. törvénycikk és indokolása.
[51] Szilágyi János Ede: i.m. 123. o.
[52] 1924. évi IX. törvénycikk 23. és 34. §-ai.
[53] 1924. évi IX. törvénycikk 13.§. ld. Feyér Piroska: i.m., 286. o.
[54] 1924. évi IX. törvénycikk 42-51.§.
[55] Feyér Piroska: i.m., 286. o.
[56] Vidal, Michel: i.m., 94-95. o.; Bahans, Jean-Marc-Menjucq, Michel: i.m., 21. o.
[57] 1929. évi X. törvénycikk 21.§.
[58] A m. kir. földmívelésügyi miniszter 1929. évi 2.000/ II. számú rendelete, a bor előállításának kezelésének és forgalmának szabályozásáról és a borhamisítás tilalmazásáról szóló 1924: IX. törvénycikk, valamint a törvény egyes rendelkezéseit kiegészítő, illetve módosító 1929: X: törvénycikk végrehajtásáról. 35. §. Ezek a következők: soproni veltelini, móri ezerjó, somlyói furmint, badacsonyi rizling, badacsonyi kéknyelű, badacsonyi auvergnas, badacsonyi furmint, badacsonyi muskotály, szekszárdi kadarka, villányi-(pécsi) kadarka, gyöngyösi-(visontai) kadarka, egri kadarka, egri bikavér, tokajhegyaljai szamorodni és tokajhegyaljai aszú (puttonyszám megjelölésével, vagy a nélkül).
[59] 1929. évi X. törvénycikk 7.§. ld. Szilágyi János Ede: i.m. 123. o.
[60] A m. kir. földmívelésügyi miniszter 1929. évi 2.000/II. számú rendeletének 63-64. §.
[61] A m. kir. földmívelésügyi miniszter 1929. évi 2.000/II. számú rendeletének 54. §-a.
[62] 1929. évi X. törvénycikk 26.§.
[63] A m. kir. földművelésügyi miniszter 1929. évi 2.000/II. számú rendeletének 101-102. §-a.
[64] Feyér Piroska: i.m., 287. o.
[65] Az 1936. évi V. törvénycikk indokolásának 1-14. §-ai.
[66] Szilágyi János Ede: i.m., 124. o.
[67] Az 1936. évi V. törvénycikk 23. §-a.
[68] A m. kir. földmívelésügyi miniszter 1936. évi 70.000. számú rendeletének 28. §-a.
[69] Az 1936. évi V. törvénycikk indokolása.
[70] Az 1936. évi V. törvénycikk indokolása.
[71] A m. kir. földmívelésügyi miniszter 1936. évi 70.000. számú rendeletének 20. § és 30.§ 6.-ja.
[72] A m. kir. földmívelésügyi miniszter 1936. évi 70.000. számú rendeletének 17. és 48. §-ai.
[73] Szilágyi János Ede: i.m., 126-127. o.
[74] Szilágyi János Ede: i.m., 128-130. o
[75] Feyér Piroska: i.m., 322-323. o.
[76] Oláh László: Szőlőtermelésünk sorsa 1945-től, In: Borok és korok. Bepillantás a bor kultúrtörténetébe (Szerkesztette Benyák Zoltán-Benyák Ferenc), Budapest 2002, 267-274. o.
[77] Az 1959. évi 23. törvényerejű rendelet 2-3. §-a.
[78] 2/1959 (XI. 27) FM-ÉlmM együttes rendelete, 2. sz. melléklete.
[79] 2/1959 (XI. 27) FM-ÉlmM együttes rendelete.
[80] Szilágyi János Ede: i.m., 128. o.
[81] 2/1959 (XI. 27) FM-ÉlmM együttes rendeletének 53-77. §-ai.
[82] A végrehajtási rendelet (2/1959 (XI. 27) FM-ÉlmM együttes rendelet) 82. §-a tíz nemes borfajtát sorolt fel, amelyeket márkajeggyel (állami ellenőrző jegy) kellet forgalmazni. Ezek a következők: badacsonyi kéknyelű, badacsonyi szürkebarát, badacsonyi rizling, balatonfüredi rizling, somlói furmint, debrői hárslevelű, móri ezerjó, egri bikavér, szekszárdi kadarka, villányi kadarka.
[83] 2/1959 (XI. 27) FM-ÉlmM együttes rendeletének 78-85. §-ai.
[84] 2/1959 (XI. 27) FM-ÉlmM együttes rendelete.
[85] 25/1970. (XI.26.) MÉM rendelet a szőlő- és a gyümölcstermesztésről, valamint a borgazdálkodásról szóló 1970. évi 36. törvényerejű rendelet végrehajtásáról.
[86] 25/1970. (XI.26.) MÉM rendelet, 1. sz. mellékletének 9. pontja.
[87] 25/1970. (XI.26.) MÉM rendelet 17. §-a.
[88] 40/1977. (XI. 29.) MÉM 7-<28. §-ai.
[89] Szilágyi János Ede: i.m., 129. o.
[90] 1994. évi XI. törvény a Magyar Köztársaság és az Európai Közösség között a bormegnevezések kölcsönös védelméről és ellenőrzéséről, Brüsszelben, 1993. november 29-én aláírt Megállapodás kihirdetéséről.
[91] Ennek jogszabályi alapját a hegyközségekről szóló 1994. évi CII. törvény jelentette.
[92] Az 1997. évi CXXI. törvény 1-34. §-ai és melléklete.
[93] Az 1997. évi CXXI. törvény 38-53. §-ai.
[94] Az 1997. évi CXXI. törvény 69. §-a.
[95] A törvény alapjául elsősorban az Európai Tanácsnak a közös borpiaci szervezetről szóló 1999. május 17-ei 1493/1999/EK számú rendelete, valamint az ennek a végrehajtásáról szóló bizottsági rendeletek szolgáltak.
[96] Ld. Prónay Bence: Borjogi alapismeretek, Budapest-Pécs 2011
[97] Szilágyi János Ede: Az európai integrációt megelőző magyar borjog története. Publicationes Universitatis Miskolcinensis Sectio Juridica et Politica, Miskolc University Press, Miskolc, Tomus: XXVI/1. (2008), 197-225. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanszékvezető egyetemi docens.
Visszaugrás
