Közismert tény az emberi társadalom különböző mérvű rétegzettsége. Történelmi távlatban beszélhetünk hieratikus, arisztokratikus, rendi- vagy osztálytársadalmakról, hiszen ilyen és ehhez hasonló elképzelések, magyarázatok és leíró jellegű elméletek fogalmazódtak meg az emberi társadalom dimenzióinak feltérképezéséről.
Úgy tartják, a középkori társadalomszerkezet három fő réteget különböztetett meg: a dolgozókat, a védelmezőket és az imádkozókat. A dolgozók az értékteremtés letéteményesei voltak: földművesek, iparosok s egyéb produktív munkát végzők. Ahol érték teremtődik, ott érdek is keletkezik: vagy megszerezni, vagy megvédeni kell az értékeket. Ezt a funkciót biztosította a védelmezők rendje: lovagok, az arisztokrácia, a rendfenntartók, akik jó esetben csak az idegen betolakodók ellenében védelmezték az értékteremtők munkájának gyümölcsét, rossz esetben maguk is zsákmány-produktív társadalmi tényezővé váltak. Katonákra nem mindig volt szükség, de ha a kellő pillanatban hiányoztak volna, aránytalanul nagy lett volna a veszteség. Ezért békeidőben is érdemes volt áldozni rájuk, az eltartásukra. Pragmatikus szempontból az imádkozók rendjére volna a legkevésbé szükség, azonban az élet anyagi oldalának kiegészítése a szellemi vetülettel transzcendens értelemben is teljességet biztosíthat.
Ehhez hasonló szerveződés ismeretes Indiában is.
Az indiai társadalom egyik legjellemzőbb sajátsága a kasztrendszer, ami a világ nyugati felén az elmaradottság, a társadalmi igazságtalanság, a sötét középkor szinonimájaként ismeretes. Pedig a félreismert kasztrendszer jól strukturált és évezredeken át működőképes társadalmi rendszert jelentett, ahol nem az emberek elkülönítése, hanem a kompetenciák szerinti együttműködése volt a lényeg. Miért éri annyi bírálat a kasztrendszert? Miként egyeztethető össze a magasztos ind szellemiség és a társadalom ilyetén tagozódása? Jóllehet meglehetősen sok negatív képzet kötődik a fogalomhoz, a társadalom eme berendezkedését mégis - vagy éppen ezért! - érdemes alaposabban megvizsgálni.
A kaszt valójában idegen kifejezés Indiában, a hódítóként érkező portugálok használták először. Szó szerinti jelentése: faj, törzs, fajta, illetve szociológiai vonatkozásban az öröklődő foglalkozáson és az azonos társadalmi helyzeten alapuló társadalmi szegmens, sokszor előjogait féltékenyen őrző, elkülönülő csoport. A származás és házasodás alapján kialakult társadalmi csoportok szisztematikus, hierarchikus rendszerét nevezik kasztrendszernek. Ez a tagozódás sohasem az anyagi javak mennyiségéhez kötődött, sokkal inkább a felelősségvállaláshoz s az ebből fakadó feladatkörökhöz, később a származáshoz. Idővel ez a struktúra meglehetősen pejoratív jelentésűvé vált, holott eszményi formájában az emberi képességek és a képzettség alapján szervesen együttműködő, egészséges társadalmi testet jelentette.
Az indiai gondolkodás nem egyénekből összetevődő halmazként fogja fel a társadalmat, hanem a közösség részeként értelmezi az individuumot, akinek így szerves feladata van a mindenségben. Ennek a szemléletmódnak az alapján igyekeznek szem előtt tartani az ember örök, isteni hivatását, s emellett tisztességgel betölteni a földi élet feladatait. Az ősi tradíció négy életcélt fogalmaz meg az ember számára. Első az erény, a vallás, erkölcsi normák, az emberi hivatás (dharma) követése, minden egyebet erre alapoznak. Második az értékteremtés (artha), a gazdasági gyarapodás, a megélhetés biztosítása, majd az érzékek szférája (káma), szerelem, család, utódok kérdése. Mindezek a világi, földi hivatás részei, míg a negyedik cél az üdvösség, (móksa), az ember égi hivatása. Az első három életcél ez utóbbit szolgálja, ez ad transzcendens perspektívát az embernek. Ennek következtében igen mélyen gyökerező a szellemi értékrend, még akkor is, ha ez korunkban visszaszorulni látszik.
Élete során az embernek mind a négy életcélt ajánlatos szem előtt tartania, ezek dinamikus egyensúlyának megvalósulása az ideális helyzet. Ezt célozta a tradicionális társadalmi szerveződés, az úgynevezett kasztrendszer is.
Indiában a kaszt helyett a varna (szín, alak, megjelenés) szót használják a társadalmi rendek megjelölésére, ami nem a bőrszín, hanem a mindenséget s így az ember jellemét is meghatározó tulajdonságok színkódjával függ össze (lásd alább). A társadalom tagolódásával szervesen összefügg a lelki életrendek, életszakaszok (ásramák) rendszere is.
A négy társadalmi rend a i) bráhmana (pap, tanár, értelmiség), ii) ksatrija (harcos, arisztokrata), iii) vaisja (kereskedő, gazdálkodó, pénzügyi szakember) és iv) a súdra (kétkezi munkás, szolga), Ideális formájában mind a négy rend a közösség egészének szerves része, s az emberi szervezet testtagjaihoz hasonlítják őket. Az archaikus, tiszta eszmeiségű kasztrendszer-
- 107/108 -
ben a bráhmanák voltak a misztikus erő letéteményesei, a ksatriják képviselték a szekuláris erőt, a vaisják a gazdasági erőt, a súdrák pedig a fizikai erőt.
A társadalmi szervezet egészséges működéséhez mindenkire szükség van, sőt, az archaikus kortól fogva máig eleven a közös cél, a túlvilági üdvösség. Saját kötelessége, hivatása végzésével mindenki elérheti a tökéletességet.
A társadalom efféle tagozódása mellett az egyéni élet szakaszait is kategorizálták. Az emberélet hosszát száz esztendőnek tekintve négy, egyenként huszonöt éves periódust különböztetnek meg. Az első szakasz a felkészülésé, a növendék (brahmacsárí) élete az áldozatosságról és a tanulmányokról szól. A második szakasz a házas élet (grhasztha) rendje, amikor az ember családot alapít és szűkebb-tágabb rokoni körét szolgálja. A harmadik szakasz a gyermekek felnőtté válása után a visszavonultságot jelenti, klasszikus értelemben erdei remeteség (vánapraszt-ha), lazább értelmezése zarándokélet, a figyelem és az életgyakorlat spiritualizálása. A végső szakasz pedig a lemondás rendje (szannjásza), ami a világtól való függetlenedést és az Isten iránti teljes odaszen-telődést célozza. Így az indiai társadalmi szerveződés szabatos megnevezése a társadalmi és lelki rendek törvényszerű rendszere (varna-ásrama dharma).
A társadalom ilyetén tagozódását isteni eredetűnek tekintik, erre utal a Rig-véda, a Bhagavad-gítá, illetve a Manu-szanhitá szövege is. A rendszer eredeti alapja nem a születés vagy egyéb előjog, hanem az emberek eltérő természete, tulajdonsága és sajátságos munkája.
Az emberi természetet három anyagi vonás minősíti, a jóság vagy világosság, a szenvedély vagy energia és a tudatlanság vagy tömeg. Ezek az anyagi természet úgynevezett kötőerői, melyeknek sajátságos szín-szimbolikája van: a jóságot világos árnyalattal (sárga vagy fehér), a szenvedélyt vörössel, a tudatlanságot pedig sötét tónussal (mélykék) jelzik.
A "szín" jelentésű varna kifejezés így már jobban értelmezhető, ugyanis a varnákra ezek a tulajdonságok más-más arányban jellemzőek: a bráhmanákra a jóság világossága, a ksatrijákra a szenvedély vörös tüzessége, a vaisjákra a szenvedély és a tudatlanság elegye és a súdrákra a tudatlanság sötét tónusa jellemző. Ugyanakkor ez a tagozódás nem elválasztást jelent, hanem szerves összerendeződést, egymásrautaltságot. Ennek is szép magyarázata a társadalmi rendek teremtetése, ahogyan az egyetemes isteni aspektus szájából megnyilvánulnak a bráhmanák, karjaiból a ksatriják, törzséből a vaisják és lábaiból a súdrák. Így a társadalom rendjei szerves egységet, mintegy egészséges emberi szervezetet alkotnak, melynek minden tagja létfontosságú szerepet játszik, együttműködésük a társadalom egészére nézve a fennmaradás záloga.
A legtöbb követelmény - szám szerint kilenc - a bráhmanával szemben támasztatik: legyen nyugodt, önfegyelmezett, aszketikus, tiszta, béketűrő, becsületes, bölcs, tudós és vallásos. A ksatriják jellemzője a hősiesség, erő, elszántság, lelemény, bátorság, nagylelkűség és vezetőképesség, a vaisják feladatköre a földművelés, tehénvédelem és kereskedés, a súdráké pedig a fizikai munka és a felsőbb kasztok hűséges szolgálata.
A társadalmi és lelki rendek és vonatkozásaik
| Társadalmi rendek | Követelmények | Tulajdonságok | Színkód | Lelki rendek | Hivatásuk |
| Bráhmana pap, értelmiségi | nyugodtság önfegyelmezés vezeklés tisztaság béketűrés becsületesség bölcsesség tudás vallásosság | jóság | fehér | szerzetes (szannjászí) | léttisztítás tudás rettenthetetlenség |
| ksatrija királyi, harcosi, admi- nisztratív | hősiesség erő elszántság leleményesség harci bátorság nagylelkűség vezetőképesség | szenvedély | vörös | visszavonult remete (vánaprasztha) | aszkézis elvonulás lelki felkészülés |
| Vaisja gazdálkodó | földművelés tehénvédelem kereskedés | szenvedély + tudatlanság | vörös + kék | családos (grhasztha) | önfegyelem adakozás ünnepek |
| Súdra Szolga | fizikai munka mások szolgálata | tudatlanság | kék | nőtlen tanuló (brah- macsárí) | tanulmányok vezeklés egyszerűség |
- 108/109 -
A kezdetben természetes társadalmi tagozódás idővel valóban megfogalmazott privilégiumokat, kezdték túlhangsúlyozni a bráhmanák szerepét. Ez a rend őrizte integritását, míg a ksatriják és vaisják száma csökkent, illetve lesüllyedtek a súdrák közé, ahová a hindu társadalomba fölvett bennszülöttek viszont fölemelkedtek. Így alakult ki a kétszer születettek rendje, a három felső kaszt (melyek tagjai nemcsak vér szerinti szülőktől, hanem lelki értelemben, másodszor is megszülettek) és az egyszer született alsó kaszt, a súdráké, valamint a vegyes kasztbéliek, illetve kasztonkívüliek csoportja. Ide tartoztak a tisztátalan foglalkozásúak (halottvivők, vadászok, hóhérok, mészárosok), akik rituális értelemben tisztátalannak számítottak, ezért voltak "érinthetetlenek", továbbá a hegylakó bennszülött vadászó, rabló törzsek, valamint a rabszolgák, akik közé a hitehagyó ksatriját és vaisját számították. Az idegenek is ebbe az érinthetetlen kategóriába tartoztak. Érdekes megegyezni, hogy a görögöket intellektuálisan fejlettnek, de tisztátalan gyakorlatot követőnek, a hindu világfelfogás kebelén kívülinek s így "barbárnak" tekintették, míg a hódító mozlimokkal szemben az érinthetetlenség az ideológiai és politikai önvédelemnek is része volt.
A kasztrendszerrel szemben vádként fogalmazzák meg a merevséget, a foglalkozás szerinti kötöttséget, illetve az átjárhatatlanságot, sőt bizonyos embertelen megkülönböztetést. Kétségkívül túlkapásnak tűnik, hogy egy bráhmana már attól is beszennyeződne, ha egy súdra árnyéka reá vetődik. Az efféle jelenségek nem inherens részei az eredeti, szerves együttműködésen alapuló társadalomszervezetnek, sokkal inkább az anyagi érdekek és az emberi gyöngeségek tükröződései. Olyannyira, hogy a történelem során kialakult torzulásokat mutató rendszert elanyagiasult társadalmi struktúrának (aszura-varnásram) nevezik, szemben az eredeti, tiszta eszmények szerinti isteni (daiva) varnásram rendszerrel.
Nos, a Manu-szanhitában megfogalmazott szisztéma közel sem ennyire merev. Jóllehet meg van kötve például, hogy melyik kaszt tagja miféle megélhetéssel foglalkozhat, de vészhelyzetre való tekintettel szinte bármilyen megoldás elfogadható. Így a bráhmana szerezheti megélhetését alamizsnából, gyűjtögetésből vagy tanításból, de végszükség esetén földműveléssel is foglalkozhat, sőt a VII. századból említenek útonál-lással foglalkozó bráhmanákat is. A ksatrija pénzforrása a földbirtok, a hadviselés illetve adószedés, de voltak kereskedő harcosok is. Az átjárhatatlanság, vagyis a kasztok közötti házasodás tilalma talán elvi támpont volt, mégis sok szó esik a varnák közötti házasodásról már a Manu-törvénykönyvben is.
A vegyes házasodás is hozzájárult a rendszer bo-nyolódásához, olyannyira, hogy Megaszthenész, aki i. e. 303-293 között Csandragupta király udvarában volt görög követ, saját ismeretei alapján hét fő társadalmi csoportot - bölcsek, földművesek, pásztorok, kézművesek-kereskedők, harcosok, felügyelők, királyi tanácsosok - sorol fel. A későbbiekben a törzsi, illetve foglalkozási hovatartozás is kasztosodott, így az eredeti négy rend mellett több tucatnyi alkaszt alakult ki.
Mégis, mi ennek a bonyolult rendszernek a célja? Szociológiai szempontból a struktúra megmerevedése egyfajta védekezési mechanizmusnak is tekinthető: a hódító idegenek úgymond érinthetetlenek, velük tilos a házasodás, stb. - így nyilván könnyebben fenntartható volt a társadalom integritása. Manapság sok szó esik a klónozás és a genetikai szűrés fontosságáról, s ne feledjük, a kaszt szerinti beosztás és kaszton belüli endogámia egyfajta nemesítés, a génállomány szelekcióját is jelenthette, aminek társadalmi hatásai nem elhanyagolhatók.
Azonban ahogyan a varna-rendszer eredete szakrális, úgy a célja is az: az ember lelki fejlődésének biztosítása. A varnák és ásramák alapvető életutat jelölnek ki az ember számára: a hovatartozás, a feladat, élethivatás fölismerése s az azzal való azonosulás akár évezredeken át stabil társadalmi rendszert eredményez. Az egyén a nagyobb közösség, a társadalom szolgálatában, szolgálatával leli meg léte értelmét, így fejezheti ki önmagát - ez a hindu kultúra életképességének egyik nagy záloga. Innen fakad a tradíciótisztelet, s a látásmód, miszerint egy élet útja illeszkedik a születések hosszú sorába, mellyel az ember alkotó módon rója le földi kötelezettségeit és a tisztességgel fölvállalt feladatával készül spirituális elhivatottságára.
Indiában merőben más az individuum megítélése, mint a nyugati társadalmakban. A nyugat az egyénekből építi fel a társadalmat, az indus az egyént a társadalom egészének szerves részeként értelmezi. Ott a hovatartozás nem feltétlenül kényszerpályát jelent, hanem egy lehetőséget, amit végig kell vinni. Nyugaton az egyén függetlenségében vélik felfedezni a haladás szinte egyedüli zálogát, s a társadalmi meghatározottságot az emberi szabadság beszűküléseként értelmezik. Mégis pozitív jelenségnek tekintjük, ha kézműves-, orvos- vagy tanárdinasztiák alakulnak ki, ahol a gyermek követi atyja mesterségét. Nem hasonló ez a kasztrendszer foglalkozás szerinti beosztásához? S vajon mennyire átjárható a kasztok közötti korlát mondjuk egy hajléktalan fiatalember és egy ügyvéddinasztia leánya között? Rómeó és Júlia vajon nem a családi kasztkülönbségek áldozata lett? Értelmiségi, politikus-katona, menedzser-vállalkozó és proletár - nem a modern kor szavaival megfogalmazott kasztok ezek? Sajátságos emblémáik, szokásaik, előjogaik éppúgy megvannak, mint a maradinak, csökevényesnek bélyegzett indiai kasztrendszerben élőknek. Tekinthetjük-e tehát kizárólag indiai sajátságnak a kasztrendszert?
- 109/110 -
A kasztrendszer visszásságaival sokan igyekeztek szembeszállni. Elég, ha Gandhira gondolunk, aki az érinthetetlen páriákat "Isten emberének" (haridzsan) nevezte. Ott volt továbbá a XIX. század hindu reformmozgalma - amellyel Rabindranath Tagore is szimpatizált -, amely keresztény elemeket igyekezett ötvözni a hindu tradícióval, vagy az egyik legkorábbi "egyenjogúsági harcos", Srí Csaitanja (1486-1534), aki a középkori bhakti vallásos reneszánsz egyik legjelesebb képviselőjeként elvetette a származási különbségeket, s rámutatott a lélek transzcendens természetére. Abszolút szemszögből a lélek nem súdra és nem bráhmana, ezek csak világi megjelölések. Az örökkévalóság perspektívájából nézve az ember életútja akkor is lehet kielégítő, sőt fontos mozzanat, ha sanyarú megpróbáltatások szegélyezik. Sokkal jobb egy tisztességes utcaseprő, mint egy sarlatán jógí - mondják, és ez jelzi a feladatvállalásnak ama szentségét, amit a varnák és ásramák társadalmi szisztémája ideális esetben tükröz. E társadalmi rendszer célja mind szubjektíve, mind objektíve spirituális: szolgálja egyfelől az egyén felemelkedését, hiszen bármely kasztba tartozó ember elérheti a lelki tökéletességet (megtisztulás, önátadás) saját kötelessége hűséges végzésével, másfelől a vallási hagyomány szerint a rendszer célja Visnu öröme, ami objektíve is transzcendens célkitűzés.
Azonban az évszázadok során a mitikus-archaikus struktúra korrumpálódott, s India függetlenné válásával törvényileg megszüntették a kasztrendszert. Az alsóbb rendek hátrányos megkülönböztetését preferenciák, számukra fenntartott kvóták bevezetésével igyekeztek ellensúlyozni a felsőoktatás, államigazgatás, munkahelyek stb. területén. Hivatalos értelemben tehát nem létezik kasztrendszer Indiában, de az emberek tudatában ambivalens módon tovább él: magasabb kasztbélitől nagyobb felelősséget, több erkölcsi tartást várnak el, s a vidék mellett még a nyugatiasodó nagyvárosokban is őrzik a kasztrendszerrel összefonódó hagyományokat. Mindemellett a jelenkor sajátságai, az anyagi gyarapodás, a képzettségbeli előmenetel, a pénzügyi helyzet és a társadalmi mobilitás mintha egy újfajta kasztosodást indítana meg.
"Szájából született a pap, két karjából a lovag,
Gazda lett a két combjából, szolga meg a lábaiból."
(Rig-véda, 10.90.12. Purusa-szúkta)
"A Nagy Lélek arca a bráhmana, karja a ksatrija
Combja a vaisja, s lába súdrát óvja."
(Bhágavata-purána 2.1.37.)
"Az emberi társadalom négy osztályát Én teremtettem az anyagi természet három kötőereje és a hozzájuk illő munka szerint. Tudd meg, habár Én vagyok e rendszer alkotója, Én mégis nem-cselekvő és változatlan vagyok! (Bhagavad-gítá 4.13.)
Óh, Ellenség-fenyítője, a bráhmanákat, ksatrijá-kat, vaisjákat és súdrákat cselekedeteik minősége szerint, az anyagi természet kötőerőinek megfelelően csoportosítják.
A bráhmanák munkáját az alábbi, természetükből adódó tulajdonságok jellemzik: nyugodtság, önfegyelmezés, vezeklés, tisztaság, béketűrés, becsületesség, bölcsesség, tudás és vallásosság.
Hősiesség, erő, elszántság, leleményesség, bátorság a csatában, nagylelkűség és vezetőképesség képezi a ksatriják feladatát.
A vaisják természetéből adódó kötelességét földművelés, tehénvédelem és kereskedés, a súdrákét pedig a fizikai munka és mások szolgálata jellemzi.
Mindenki elérheti a tökélyt saját kötelessége végrehajtásával. ..." (Bhagavad-gítá 18.41-45.)
XI. Az indiaiak általában hét kasztra[1] vannak osztva. Azok, akiket bölcseknek neveznek, kevesebben vannak, mint a többiek, de őket tisztelik leginkább. Számukra nem kötelező a fizikai munka, és nem kell munkájuk eredményét a közösséggel megosztani. Valójában semmiféle kötelezettségük nincs, azt kivéve, hogy áldozatot ajánljanak fel az isteneknek India népe nevében. Ha valaki egyéni áldozatot mutat be, akkor ezek a bölcsek közreműködnek, máskülönben az istenek nem fogadnák el az áldozatot. Ezek az indiaiak kiválóak a jóslásban, és a bölcseken kívül senki nem jósolhat. Az évszakokról és a közösséget fenyegető veszélyekről jósolnak, de magánügyekről az egyes embereknek soha nem jósolnak. Vagy azért, mert jóslásuk nem tér ki apró részletekre, vagy mert méltóságon alulinak találják azt, hogy ilyen dolgokkal foglalkozzanak. Ha valaki háromszor tévedett a jóslásban, akkor semmi baja nem esett, kivéve, hogy el kellett hallgatnia. Soha többé nem kérték meg ezt a személyt, hogy jósoljon. Ezek a bölcsek meztelenül élnek, télen a szabadban és a napsütésben, de nyáron, a tűző napsütésben a mezőkön, mocsaras területeken hatalmas fák alatt. Ezek árnyékának kerülete eléri az öt plethront[2], és tízezer ember bújhat meg az árnyékában. Az idényre jellemző gyümölcsöt esznek, valamint fakérget, mely édes és tápláló, mint a datolya.
Utánuk következnek a földművesek, a legnépesebb indiai osztály. Nem vesznek részt háborús
- 110/111 -
tevékenységekben, nem forgatnak fegyvert, hanem szántják a földet. Adót fizetnek a királyoknak és az önálló városoknak. Ha belső háborúk dúlnak az indiaiak között, akkor ezeket a parasztokat és földjüket nem bántják. Néhányan háborúznak és mindenkit lemészárolnak, és mások a közelben békésen kapálnak vagy betakarítást végeznek.
A harmadik indiai osztályba az állattartók tartoznak, a birka- és marhatenyésztők. Ők a nem a városok vagy falvak mellett laknak, hanem nomádok és a hegyoldalakon élnek. Adót az állataikból fizetnek, valamint madarakra és vadállatokra vadásznak.
XII. A negyedik osztályba tartoznak a kézművesek és a kereskedők. Ők olyan munkások, akik hozzájárulást fizetnek a munkájukból, kivéve a fegyverkészítést, melyet közpénzből fizetnek. Ebbe az osztályba tartoznak még a hajósok és matrózok, akik a folyókon hajóznak.
Az ötödik osztály a katonáké, a parasztok után ez a második legnagyobb számú osztály. Ők rendelkeznek a legnagyobb szabadsággal és lelkesedéssel. Kizárólag katonai jellegű feladatokkal foglalkoznak. Fegyvereiket mások készítik számukra és lovat is másoktól kapnak. A táborokban kiszolgálják őket; gondozzák a lovaikat, fényesítik fegyvereiket, vezetik az elefántokat, rendben tartják és vezetik a harci szekereket. Ők maguk háború idején harcolnak, békében pedig szórakoznak. Akkora fizetséget kapnak a közösségtől, hogy azon még másokat is el tudnak tartani.
A hatodik osztályt megfigyelőnek nevezik. Mindent megfigyelnek, ami az országban folyik, és azt jelentik a királynak, ott, ahol királyok uralkodnak, és a hatóságoknak, ott, ahol független a nép. Hamis jelentést adni törvényellenes, de soha egy indiait sem vádoltak ilyesmivel.
A hetedik osztályban azok vannak, akik a királlyal vagy hatóságokkal együtt irányítják a közösséget. Számát tekintve ez egy kicsi osztály, de bölcsességét és jellemét tekintve kiemelkedik a többi közül. Ebből az osztályból választják a kormányzókat és kerületi kormányzókat, helyetteseket, a kincstár őrzőit, a hadsereg és flotta tisztjeit, pénzügyi tisztviselőket és a mezőgazdasági munkák felügyelőit.
A kaszton kívül házasodni törvényellenes, például a kézműves kasztból a parasztokéba, vagy fordítva. Egy személy nem folytathat kétféle tevékenységet, nem mehet át egyik kasztból a másikba. Egyedül az lehetséges, hogy bármelyik kasztból csatlakozzanak a bölcsekhez, mivel munkájuk nem könnyű, sőt a legnehezebb az összes közül.
(Flavius Arrianos (95 k.-175 k.), római császárkorban élt, görög származású államférfi és történetíró; geográfiai műve az Indiké, amelyben összegezte az Indiával kapcsolatos korabeli ismereteket. Ókori keleti történeti chrestomathia. Szerk. Harmatta János. Osiris, Budapest 2003)
Bhaktivedanta Swami: Az eredeti Bhagavad-gítá, BBT, Vaduz én.
Bhaktivedanta Swami: Srimad Bhagavatam, vol. 2. BBT, 1997
Crooke, William: Things Indian, Oriental Reprint Books, Delhi 1972
Dasgupta, Surendranath: A History of Indian Philosophy, Motilal Banarsidass. Delhi, 1997
Griffith, Ralph T.H.: Hymns of the Rgveda, Munshiram Manoharlal Ltd, New Delhi 1987
Mani, Vettam: Puranic Encyclopaedia, Motilal Banarsidass Ltd. New Delhi 1996
O'Flatherty, Wendy D. (ed.): Rig-Véda, (ford. Pék Zoltán, Farkas Lőrinc) Budapest 2000
Radhakrishnan, Sarvepalli: The Principal Upanisads, Harper Collins India, Delhi, 2000
Walker, Benjamin: Hindu World Vol. 1-2. Munshiram Manoharlal Ltd, New Delhi 1983
Harmatta, János (szerk.): Ókori keleti történeti chrestomathia. Osiris, Budapest 2003 ■
Jegyzetek
[1] Ebben az időben már felbomlott, illetve keveredett a hagyományos négy osztatú (bráhmana, ksatrija, vaisja, súdra) varna-rendszer.
[2] Egy plethron száz lábnak, azaz egy hatod stadionnak (kb. 30,83 m) felelt meg. Területmértékként 950,5 m2.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző a Kagylókürt főszerkesztője.
Visszaugrás
