https://doi.org/10.59851/jk.79.07-08.1
A jog mibenlétének kutatása a jogtudományban a jog közös nemfogalmának a kidolgozására épül; ezek azonban szelektívek és esetlegesek. Az eredményül kapott változatok egymáshoz képest olyannyira másneműek, hogy közös fogalmi rendbe aligha tagolhatók. A jogtudomány mindennapi alakulása jellegzetesen nem valamely korábbi állítás korrekciós fejlesztéséből, hanem egyenesen tagadásából (ellenfogalmiasításból) indul, ezért maga a tudományfejlődés is jórészt kaotikus.
Tárgyszavak: tudománykontextualizáltság, fogalomalkotás/ellenfogalmiasítás, unified science, tapasztalatfüggőség, negációs fejlődéslogika
The search for the nature of law in jurisprudence is based on the elaboration of next genus concepts, which are, however, selective and randomly contingent. The resulting variants are so different from each other that they can hardly be grouped into a common conceptual order. The development of jurisprudence does not typically start from the correction of an earlier statement, but rather from the latter's denial, or counter-conceptualisation, and therefore its development is largely chaotic.
Keywords: science-contextualisation, conceptualisation/counter-conceptualisation, unified science, experience-dependence, negationist developmental logic
Hivatalos megjeleníttetésében a tudomány olyan képet közvetít magáról, mint amelynek voltaképpen az alanya sem más, mint ami a tárgya, vagyis - egykori marxista kifejezéssel élve - "a tudatunktól függetlenül létező objektív valóság". Az élettelennek és az élőnek a tudománya csakúgy, mint a társadalomé, úgy mutatja eredményeit, mintha általuk és bennük maga a külvilág szólna hozzánk. Láttatva azt, amik nem magunk vagyunk - miközben nyilvánvalóan emberi termék nemcsak maga a következtetés, amire a tudomány jut és a kifejeződés, amivel a tudomány él, de a puszta nyelv is, amelynek eszköztárával megfogalmazza mondanivalóját, sőt azon belül a formula úgyszintén, melyet - mintha maga a valóság törvénye lenne ez - az ismétlődés valamiféle szabályszerűségeként közvetít nekünk. Hivatását, eszményét, önmagának kiállított igazolását egyaránt teljes személytelenség lengi át, miközben a tudomány sem kivétel az alól, hogy világunkban, az embertől önmagának teremtett második természetben semmiféle emberi produktum nem lehet más, mint eleve és per definitionem antropomorf.
Tartalmában és terjedelmében szocialitásunk nagyban-egészében egybeesik a második természettel. Ugyanaz uralkodik itt, mint ami bárhol, ahol az ember - szembesülve a külvilág eredendő és megbonthatatlan heterogenitásával s így birtokbavehetetlenségével - nem múló ösztönösséggel újra és újra mesterséges eszközöket talál ki és vet be, hogy fogódzókat keresve valamiféle biztonságérzetet a maga számára nyerni tudjon. Mik lesznek ezek? Homogenizálások, intézményteremtések. Amik bár az ember által létrehozott keretben és szerkezettel, a létrehozója által meghatározott konstrukciós és operációs szabályokkal, hite szerint mégis képesek már arra, hogy külső behatás nélkül, úgymond személytelenül és mintegy autonóm módon, saját önreprodukciót szintén lehetővé téve működjenek. Vagyis úgyszólván dologi (eldologiasított) erővé váltan viszonylagos (de változatlanul emberi gyökerű) hatalomként érvényesüljenek a heterogenitás mindazon részében, amit már sikerrel birtokba vett az ember. E homogenitás- vagy intézményiség teremtéssel az ember mintegy magán kívüli térbe tolja azt, amit reménytelenül szubjektívnek érez, hogy legalább valamiben, ami már mégsem egyedi személyében ő, mégis megkapaszkodhasson.
Mindebből következően a tudomány maga sem lehet más, mint emberi cselekvés terméke. Tárgya pontosan az és annyi lesz az ember kül- és belvilágának kimeríthetetlen gazdagságából és mélységéből, vonatkozásainak s lehetséges megközelítéseinek, valamint a mindezekben rejlő összefüggéseknek a végtelenségéből, amit és amennyit ebből tudásában felismer és tudományaként megfogalmaz. Eközben pedig mindannyian tudjuk, hogy az, amit történetesen így és ekként ismer fel az ember tudománnyá téve a történelem folyamán, elvileg felismerhető lenne úgy és akként is, tehát másként látottan és megfogalmazottan - más irányból, s másfajta vonatkozások, kölcsönkapcsolatok, hatásmechanizmusok mentén.[1] Sőt
- 329/330 -
éppen, hogy nem kizárt, hogy e lehetőségek száma szintén végtelen, csak éppen felelősen senki sem nyilatkozhat erről, mert ez már kívül esik az ember megszerezhető tudásán, a megismerhetőnek a körén.[2]
Mindaz tehát, amit tudásként s mögötte tudományként megszervezettként elsajátít az ember, legalábbis hite és korlátozott praxisa - mint teszteltség, azaz a tudományban elismert módon sikerrel véghez vitt verifikáció eredménye - szerint valóban a valóságról szól. Ez azonban mindig töredékes részt jelentő lesz, sohasem az egészről szól, hanem és legfeljebb annak végletesen (mert emberi esendőségeinknek megfelelően) kiválasztott szeletéről vagy szeleteiről.
Bármely szűkebb - például jogi - nézőpontú vizsgálódásban a tényproblematika lényegileg visszavezethető a megnevezés problematikájára. Így történetesen: miféle helyzetek vetődnek - és vetődhetnek egyáltalán - fel ténykérdésként adott helyen és időben, egy adott korszak kultúrájában? Vajon mindennek van-e hát neve? Vagy csupán annak, amit a névadás gesztusával már eleve kitüntettünk, mert emberi s társadalmi gyakorlatunk, a külvilág uralása számára fontosnak tartottuk, hogy végtelen környezetéből kiemeljük? Mi magyarázhatja, hogy valaminek ekkor és itt történetesen van neve, miközben akkor és ott esetleg nincs? Válaszunk a fentiek szerint eleve nem indulhat ki másból, csakis az emberi praxisból. Az ember minden aktusa elvileg célszerű, következésképpen a megnevezés mögött valamiféle érdeklődés áll - olyan, amit ehhez fűződő emberi érdek felismerése táplál. Ez leggyakrabban egyszerű használati érték, ám természetszerűleg lehet olyasmi is, mint egy analitikusan tovább bontott s így teljesebb tudás megszerzése.[3]
Mi történnék akkor, ha minden megszerzett emberi tudást egyetlen hatalmas tudáskorpuszban összegeznénk,[4] hogy az egyes tudománytárgyakat most már az egyes tudományok éppen elért szintéziseként láthassuk és fogalmazhassuk meg? Ha megkísérelnénk egyetlen tudásban összefoglalni mindazt, amihez tudományainkban, azokban tételezetten eljutottunk? Nos, a XIX-XX. század fordulója körül érkezett el az az időszak, amikor a tudományos pozitivizmus gőgjében már-már az elérhető tudás teljességének megszerzését ünnepelte, hogy az isteni teremtést úgymond végleg kiiktathassa búvárlása köréből. Lelkileg képletesen hátradőlt, mondván, hogy azt, ami némely perifériákon esetleg ismeretlenként visszamaradt még, majd a közeljövőben könnyedén be fogja még gyűjteni. Logikusnak tetszett számára hát, hogy a betetőzés igézetében programmá tegye tudományainak egyesítését.[5] Az egyesítés nyilvánvalóan egységesítést feltételez, aminek a logikáján és nyelvén dolgoztak már, amikor kiderült: tudományaink mind más és más alapokon épültek, s ezek nemcsak nem harmonizálnak egymással, de nem is harmonizálhatók. Fizika és kémia nem egységesíthető. Biológia és az ember egészségtudománya s társadalomtudományi búvárlása sem. Mindezek emberi történelmünkben máskor, máshol, másoktól, és főként nem azonos kiindulásokból, alapokból fejlődtek ki. Saját utakat jártak, így hát maguk is külön hagyományokat építettek maguk köré. Egységes rendszerbe nem szervezhetők. Az erről történő kényszerű lemondás ráadásul nem csak a mindenkori jelenig tartó utat jellemzi. Tudományaink egymás közt kommunikációra és hídépítésre régóta törekszenek már, tehetetlenségi nyomatékukban mindazonáltal lényegileg mégis saját útjukon és saját fejlődéslogikájukat követve haladnak tovább.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
