Suri Noémi tanulmánya az öröklési eljárás történeti fejlődését mutatja be a XIX. századtól egészen napjainkig. A szerző középpontba állítja a hagyaték átadását, annak megszerzését, az eljárásban részt vevő személyek, valamint az eljárás során hozott határozatok részletszabályait. A tanulmány aktualitását az adja, hogy 2020. évben az Országgyűlés 10 éve fogadta el a mai napig is hatályban lévő hagyatéki eljárásról szóló 2010. évi XXXVIII. törvényt (továbbiakban: Hetv.).
Az értekezés egymásra épülő három része párhuzamos történeti síkon mutatja be a magyar öröklési eljárást. Elsőként az eljárás létrejöttével foglalkozik, majd az öröklési eljárásban közreműködő személyek és szervek következnek. Végezetül a dolgozat a különböző határozatok és okiratok bemutatásával zárul.
Az öröklési eljárás szabályozását a szerző egészen 1868-ig vezeti vissza. Az 1868. évi LIV. törvénycikk a polgári törvénykezési rendtartásról foglalta magába átfogó jelleggel az örökség és a hagyaték körüli kérdések szabályozását. Azonban a törvénycikk a "kazuisztikus szabályozás" okán többszöri módosításon esett át.
A szerző fontos állomásnak tekinti a polgári közjegyzőséget létrehozó királyi közjegyzőkről szóló 1874. évi XXXV. törvénycikk elfogadását. E jogforrás tette lehetővé, hogy a közjegyzők bekapcsolódjanak az öröklési eljárásokba, egyfajta bírósági megbízottként. A korszakban egyfajta hármas hatásköri megosztottságot említ a szerző, amely a bíróság, gyámhatóság és közjegyzőség közötti feladatok megosztását jelentette. Kiemelésre érdemes, hogy az ipso iure öröklés és a legalitas elve közötti korszakbeli dogmatikai vita hatással volt az öröklési eljárás alakulására.
Az örökösödési eljárás következő jogforrását a szerző az örökösödési eljárásról szóló 1894. évi XVI. törvénycikk bemutatásával folytatja. A változás indoka a kazuisztikus szabályozás felszámolása volt, mivel öt különböző jogforráson alapuló eljárás nem elégítette ki a gyakorlatban felmerülő igényeket. Az örökösödési eljárás kizárólagos királyi járás-
- 106/107 -
bírósági hatáskörbe utalása történt meg, amely bár egységesítette a hatásköri szabályokat, de rendkívüli leterheltséget jelentett a járásbíróságoknak.
A szerző részletesen kitér a 1894. évi XVI. törvénycikk azon rendelkezésére, amely a hagyaték átadásáról szól. E körben megjegyzi, hogy az "átadás" az osztrák jogban ismert hagyatéki vagyontárgyak bírói úton történő átadásától eltért. Az "átadás" szó értelmezése tekintetében kiemeli, hogy az átadás intézménye azt a célt szolgálta, hogy az öröklés folytán keletkező szerzett jogokat hatóságilag is igazolja. A törvénycikk első alkalommal szabályozta átfogóan az eljárás folyamatát, ingatlan hagyaték esetében pedig a kötelező eljárást.
A közjegyzőség jogtörténeti fejlődése szempontjából is jelentőséggel bíró 1927. évi IV. törvénycikk elfogadása az öröklési eljárásban szélesítette a közjegyző hatáskörét. Ezzel kapcsolatban a szerző megjegyzi, hogy a törvénycikk a közjegyzői kar részéről tiltakozást váltott ki, amely az ügyelosztás, ellendíjazás és a királyi járásbíróságok eljárásban megmaradó központi szerepével indokolható.
A szocializmus éveiben az öröklési eljárás teljes átalakuláson ment keresztül. A szerző kiemeli, hogy az 1950-es évek elején egymásnak ellentmondó szabályozás nem volt képes hatékonyan szolgálni az örökléssel kapcsolatban felmerülő jogalkalmazói kihívásokat. A 38/1954. IM utasítás a hagyatéki eljárás lefolytatását kizárólagos közjegyzői hatáskörbe utalta, a bírósági közreműködést pedig teljesen megszüntette. Ezt követte a közel ötven évig hatályban volt hagyatéki eljárásról szóló 6/1958. (VII.4.) IM. rendelet (továbbiakban: He.). A He. megalkotása "immár önálló közjegyzői nemperes eljárást" teremtett a hagyatéki eljárásból.
A tanulmány következő jogtörténeti állomása a 2010. év. Több, mint húsz évvel a megváltozott társadalmi és politikai berendezkedést követően a rendeleti szintű szabályozást - az Alkotmánybíróság 13/2008. (II.21.) AB határozata szellemében - felváltotta a törvényi szintű szabályozás a Hetv. elfogadásával.
A tanulmány második nagyobb szerkezeti egysége az öröklési eljárás egyes szereplőivel foglalkozik. A szerző rámutat arra, hogy a XIX. század második harmadában először a gyámhatóság és a bíróság kettős hatáskör, majd kiegészülve a közjegyzővel egyfajta hármas hatásköri megosztás érvényesült. A közjegyzői törvény novellája - 1886. évi VII. törvénycikk az 1874. évi XXXV. törvénycikk módosításáról és kiegészítéséről - a hagyatéki tárgyalás vezetése tekintetében már teljes közjegyzői hatáskört vezetett be, meghagyva a gyámhatóság jogosítványait. A fentebb már említett 1927. évi IV. törvénycikk a közjegyzőket kötelezte az öröklési eljárás érdemi lefolytatására. Ekkor már kiegészült a közjegyző feladata a végrendeletek kihirdetése, a hagyatéki leltár elrendelése, a hagyatéki tárgyalás és azt követően a letárgyalt hagyaték királyi járásbíróság elé terjesztése feladataival.
Az 1950-es években a gyámhatóság és a járásbíróság hatásköre visszaszorult. A He. által szabályozott, a közjegyzőkre vonatkozó illetékességi szabályok rögzítésre kerültek. További újításként a He. a leltározás feladatait a tanácsi szervekre ruházta, amely azzal járt, hogy a leltárelőadónak kellett elkészíteni a hagyatéki leltárt.
A rendszerváltozást követően - a Hetv. elfogadását követően is - az eljárás megmaradt közjegyzői hatáskörben, amellyel kapcsolatban a szerző kitér arra, hogy a közjegyző szerepe is formálódott közhatalommal felruházott jogosítványai révén.
- 107/108 -
A tanulmány harmadik és egyben utolsó része az öröklési eljárásban megjelenő okiratok, határozatok fejlődését mutatja be. A szerző elsőként a 1868. évi LIV. törvénycikkről állapítja meg, hogy csekély mértékben rendelkezett az örökösödési eljárásban kiadható különböző okiratokról. A bíróság jegyzőkönyvbe iktatta az örökösök közötti egyezséget. Amennyiben nem jött létre egyezség, a bíróság a feleket végzés formájában örökösödési perre utasította. A királyi közjegyzők 1875 után tárgyalási jegyzőkönyvbe foglalták az osztályos egyezséget vagy "átadó végzést" bocsátottak ki.
A mai közjegyzői gyakorlatban is gyakran előforduló öröklési bizonyítványok elődjét az 1894. évi XVI. törvénycikk vezette be. Az örökösödési és hagyományi bizonyítvány kiállítása kérelemre történt, amelynek során a járásbíróság hirdetményt bocsátott ki az öröklésben érdekeltek igényeinek bejelentésére. Amennyiben más érdekeltek öröklési igénnyel nem léptek fel, a bíróság kiállította az örökösödési bizonyítványt.
Az 1927. évi IV. törvénycikk változásokat eszközölt a bizonyítványok kibocsátával kapcsolatban, mivel a közjegyzőt bízta meg a kérelem tartalmi és formai vizsgálatával. Fontos mérföldkő volt az 1912. évi VII. törvény elfogadása, amely a hagyatékátadó végzés rendszerét úgynevezett átadó záradékkal ellátott osztálykivonatok intézményére cserélte le.
A vizsgálat alá vont 38/1954. IM utasítás a hagyaték tárgyalás tekintetében kétféle okiratot ismert: teljes hatályú és ideiglenes hatályú hagyatékátadó végzést. Általánossá vált, hogy a közjegyző végzéssel határozott a hagyaték átadása felől és a hagyatéki eljárás egyéb kérdéseiről. A He. átvette a hagyatékátadó végzés hatályának teljes és ideiglenes hatályú kettősségét, amelyet a Hetv. is fenntartott.
A He. szabályai között az öröklési bizonyítvány is újra megjelent. A bizonyítvány két típusa attól függött, hogy belföldi vagy külföldi felhasználás céljából kívánták felhasználni. A szerző kiemeli, hogy a Hetv. lényeges módosításokkal rendezi az öröklési bizonyítvány öröklési eljárásban betöltött szerepét. Ezzel kapcsolatos álláspontja, hogy az öröklési bizonyítvány kiállítására irányuló eljárás nem a hagyatéki eljárás része, hanem lényegében a Hetv.-ben szabályozott közjegyző hatáskörbe utalt egyéb nemperes eljárás.
A tanulmány záró gondolataiban a szerző kitér az Európai Unió jogának változásait magában hordozó törvénymódosításokra, többek között az európai öröklési bizonyítvány, illetve öröklési tanúsítvány kiállításának részletszabályaira. ■
Visszaugrás
