A magyar alkotmányfejlődésben nyilvánvaló éles cezúrát jelentett az 1989. évi XXXI. alkotmánymódosító törvény előtti és utáni szakasz, az államjogból a jogállamba való minőségi átmenet. A magyar alkotmánybíráskodás története is a jelzett alkotmánymódosító törvénnyel és az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvénnyel vette kezdetét.
Ennek a történetnek kétségtelenül voltak intézménytörténeti előzményei, nevezetesen: a szervezett alkotmányvédelemnek inkább formális, mint tényleges törvényi kísérletei.
A rendszerváltozást megelőző alkotmányfejlődés - 1972-ben - ilyen tartalmú hatásköri szabályt kreált az Országgyűlés és a Népköztársaság Elnöki Tanácsa számára (alkalmazásukra nem került sor), majd 1984-ben a létrehozott Alkotmányjogi Tanács látott el 1984-1989 között igen mérsékelt hatásfokú, "kormánylojális" ellenőrző tevékenységet.[1]
Formai értelemben kétségtelenül pozitív mozzanat volt az 1989. évi I. alkotmánymódosító törvény megalkotása, amely az alkotmányos szervek közé iktatta az Alkotmánybíróságot. Ugyanakkor az Alkotmánybíróság alkotmányosan rögzített hatásköre ugyanúgy, mint a korábbi alkotmányellenőrzés hatásköri szabályai, híján volt a nélkülözhetetlen jogi hatalomnak, a hatékony alkotmányvédelem hatáskörének: az alkotmánysértés megszüntetésének.
A politikai rendszerváltozást megalapozó - a Németh-kormány által jegyzett - sarkalatos törvények (tervezetek) között az alkotmánybíróságról szóló törvénytervezet sem fogalmazott másképpen. A minőségi változást a Kerekasztalon született "Megállapodás" hozta meg.
A magyar alkotmányvédelemnek tehát, ha van is kimutatható alkotmánytörténeti előzménye, a minőségi változást, a tényleges alkotmányvédelmet 1990-től az Alkotmánybíróság működésének megkezdésétől számíthatjuk. "Rászolgál a tiszteletre, ki képességei legjavát adja." - olvashatjuk Szophoklész véleményét, aki nyilván az egyéni teljesítményt értékelte ilyen formán, de úgy gondolom ezt a megállapítást a 25 éves kort elérő Alkotmánybíróságra is alkalmazhatjuk.
A negyedszázadból 23 évet az Alkotmánybíróságon eltöltve - hat évet "tanúként", azaz főtitkárként, a többit az alkotmánybíráskodás gyakorlójaként (helyettes elnökként, elnökként,[2]) - meggyőződéssel állítom, hogy a Testület a politikai hatalomgyakorlás alkotmányos kereteit, ha néha vitatható aktivitással, de határozottan és jellemzően következetesen védelmezte és védelmezi.
A jelen idővel kapcsolatban azért megjegyezni kívánom, hogy 2013. április 2-ával az akkor még hatályos törvényi előírás szerinti felső életkorhatár miatt - alkotmánybírói megbízatásom megszűnt, s emiatt az elmúlt több mint másfél év a fentebb megfogalmazott "meggyőződésemen" kívül esik…
Az Alkotmánybíróságnak 1992-ben az alkotmányosság és a politika viszonyáról kifejtett álláspontja időtállónak bizonyult. Az Alkotmánybíróság az ún. "elévülési" határozatában egyértelműen fogalmazott, miszerint "bármely politikai törekvés kizárólag az Alkotmány keretei között valósítható meg, s hogy az alkotmányosság megítéléséből a napi politikai szempontok ki vannak zárva."[3] 2008-ban az Alkotmánybíróság szó szerint azonosan fogalmazott, amikor a jogállammal összeegyeztethetetlennek tartotta, ha a kormányzat "… az Alkotmány garanciális rendelkezéseinek kiüresítésével, azok tudatos félretételével valósítja meg a közigazgatási szervezeti rendszer reformjára irányuló törekvéseit.[4]
Lényegében ez az elvi alapállás határozta meg az Alkotmánybíróság kritikáját a 2010 utáni gyakori alkotmánymódosítások tekintetében: "Az Alkotmány sorozatos, aktuálpolitikai érdekek és célok megvalósítása, elérése érdekében történő módosítása rendkívül aggályos a demokratikus jogállam követelményei, különösen az alkotmányos jogrend stabilitása, kiszámíthatósága, a széles körű társadalmi legitimitás, az alkotmányos jogrendszerbe ellentmondásmentesen történő beépülése szempontjából."[5]
Az alkotmányos keretek közötti hatalomgyakorlás meghatározó alkotmányossági mércéje az alkotmányos jogállam kritériumainak (alkotmányos követelményének) való megfelelés. Ennek az alkotmánybírósági gyakorlatnak a vázlatos áttekintését kísérlem meg, a - szerintem - időtállónak mutatkozó jogállam-értelmezések, a demokratikus jogállam tartalmi elemeinek
- 88/89 -
az alkotmánybíráskodásba precedensként beépülő tételeknek, alapelveknek a bemutatásával.
Talán merész a párhuzam, mégis megemlítem: Spinoza az arisztokratikus államformáról elmélkedve egy helyütt hivatkozik az "éles elméjű firenzeire", Machiavellire, aki a "Discorsi sopra la prima deca di Tito Livio" c. művében írta a következőket: "… az államban, miként az emberi testben, naponta felgyülemlik valami, ami időnként orvoslásra szorul, ezért szükséges, hogy néha történjék valami, ami visszavezeti az államot az alapelveihez, amelyen kezdetben alapult."[6]
Az Alkotmánybíróság hivatása, hogy az eredményelvűséget túlhangsúlyozó, s az alkotmányosságot relativizáló közhatalom gyakorlóját a jogállami konstans alapelvek, értékek védelme melletti határozott kiállásával az alkotmányos hatalomgyakorlásra késztesse, azaz "visszavezesse" a demokratikus jogállam keretei közé…
Mielőtt rátérnék az Alkotmánybíróság jogállam-értelmezéseinek áttekintésére, egy előzetes - tisztázó - megjegyzést kell tennem. Az Alaptörvénynek az alkotmánybíráskodás szempontjából nehezen, de politikai szempontból viszont könnyebben értelmezhető negyedik módosítása (Záró és Vegyes rendelkezések 5. pont) szerint: "Az Alaptörvény hatálybalépése előtt meghozott alkotmánybírósági határozatok hatályukat vesztik."
Erre tekintettel az értelmezések időtállósága is értelmezésre szorul. Megnyugvással - szakmailag teljes mértékben azonosulva - olvastam az Alkotmánybíróság 13/2013. (VI. 17.) AB határozatát az Alaptörvény és az Alaptörvény előtti alkotmánybírósági határozatok viszonyáról. Eszerint: "[32] A hazai és európai alkotmányjogi fejlődés eddig megtett útja, az alkotmányok szabályszerűsége és szükségképpeni hatással vannak az Alaptörvény értelmezésére is. Az Alkotmánybíróság az új ügyekben vizsgálandó alkotmányjogi kérdések kapcsán felhasználhatja a korábbi határozataiban kidolgozott érveket, jogelveket és alkotmányossági összefüggéseket, ha az Alaptörvény adott szakaszának az Alkotmánnyal fennálló tartalmai egyezése, az Alaptörvény egészét illető kontextuális egyezősége, az Alaptörvény értelmezési szabályainak figyelembevétele és a konkrét ügy alapján a megállapítások alkalmazhatóságának nincs akadálya, és szükségesnek mutatkozik azoknak a meghozandó döntése indokolásába történő beillesztése."[7]
E határozatra alapítva - úgy vélem - már rátérhetek az áttekintésre …
A jogállam általános megközelítése és kiemelt (meghatározó) elemének, a hatalommegosztás elvének értelmezése.
1. Az Alkotmánybíróság a jogállamiságnak formális joguralomkénti értelmezésével már működésének első éveiben értékelési szempontokat fogalmazott meg. A joguralom az állami, közhatalmi tevékenység jogra épülésének alkotmányos követelményét jelenti: "A jogállamiság egyik alapvető követelménye, hogy a közhatalommal rendelkező szervek a jog által meghatározott szervezeti keretek között, a jog által megállapított működési rendben, a jog által a polgárok számára megismerhető és kiszámítható módon szabályozott korlátok között fejtik ki tevékenységüket."[8]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
