Emberi Jogok Magyar Központja Közalapítvány, Budapest, 2000. 351 p.
A II. világháború után a nyugat-európai államok törekvéseinek egyik irányát jelentette az alapvető emberi jogok mindenki számára történő biztosítása és védelme. A tíz nyugat-európai állam által létrehozott Európa Tanácsban - mely a tagállamok között kormányközi együttműködést létesített - a szervezet céljai között kiemelt helyet foglalt el az emberi jogok és alapvető szabadságok fenntartása és fejlesztése. Ennek első jelentős eredménye az 1950-ben Rómában aláírt, az emberi jogok és alapvető szabadságjogok védelméről szóló egyezmény (Emberi Jogok Európai Egyezménye) volt, illetve az egyezmény által bevezetett - más regionális rendszerekhez képest az egyéni panaszos eljárásra nagyobb hangsúlyt fektető - érvényesítési mechanizmus. Az Európa Tanács keretében később is számos, az emberi jogokkal kapcsolatos nemzetközi dokumentumot és egyezményt és fogadtak el, többek között az 1961-ben Torinóban aláírt Európai Szociális Kartát, mely a gazdasági és szociális jogokat tartalmazza. A szervezethez később valamennyi demokratikus berendezkedésű nyugat- és dél-európai állam csatlakozott, a szocialista tábor felbomlása után pedig más közép- és kelet-európai államok is felvételt nyertek a szervezetbe.
A nyugat-európai államok másik fontos törekvése volt a gazdasági együttműködés és integráció, melynek megvalósítása érdekében hozták létre a gazdasági integrációs szervezeteket, az Európai Közösségeket. Az Európai Közösségeket létrehozó államok által kitűzött célok elsősorban gazdasági jellegűek voltak, a Közösségeket alapító szerződésben csak néhány rendelkezés érinti az emberi jogok területét. Idővel azonban az integráció fokozatos elmélyülése ellentmondást eredményezett a nyugat-európai fejlődés előbb
- 181/182 -
vázolt két iránya: a gazdasági integráció és az emberi jogok védelme között, s csak fokozatosan talált elismerésre az időközben - a maastrichti szerződés nyomán - Európai Unióvá alakult európai integrációs tömörülésben is az emberi jogok védelmének létjogosultsága és szükségessége.
Weller Mónika "Emberi jogok és európai integráció" című munkája - a hazai szakirodalomban az elsők között - az európai integráció emberi jogi aspektusairól kíván átfogó képet nyújtani. A tanulmány első részében az emberi jogok jellegét, a nemzetközi emberi jogi szabályozás, a közösségi jog sajátosságait vizsgálja, tisztázva ennek során néhány olyan alapkérdést, melynek ismerete a tanulmány tulajdonképpeni témájának ismertetéséhez elengedhetetlen. A második részben a szerző az Európa Tanácsban mint az integráció első lépcsőjében érvényesülő emberi jogi követelményeket tárgyalja és azok tükröződését vagy módosulását az Európai Unió működésében. A harmadik részben annak kifejtése következik, hogy milyen követelmények állnak Magyarország előtt az emberi jogok terén az integrációs törekvésekkel összefüggésben.
A munka első része az alapkérdések tisztázásával foglalkozik, ennek keretében elsőként az emberi jogok fogalmával és rendszerével. Az emberi jogok elméleti hátterét, fogalmát, csoportosítását követően a szerző két kérdés elemzésére részletesebben is kitér, ezek a következők: az emberi jogok kölcsönös összefüggésének elve, valamint az emberi jogok egyetemessége és az azt megkérdőjelező kulturális relativizmus.
A polgári és politikai, illetve a gazdasági, szociális, kulturális jogok közötti összefüggést és kölcsönhatást a szakirodalomban ma már sokan igazoltnak tekintik. A jogok e két csoportjának elválasztása melletti érveket (állami kötelezettség eltérő jellege, a polgári és politikai jogok azonnali biztosításának kötelezettségével szemben a gazdasági és szociális jogok fokozatos megvalósítása, a végrehajtási mechanizmusok különbözősége) ellenérvekkel cáfolja meg a szerző, számos példával támasztva alá ezeket.
Az emberi jogok egyetemességének értelmezésével kapcsolatban egyet érthetünk a szerző azon megállapításával, amely szerint különbség tehető a normaalkotás és a megvalósítás egyetemessége között: míg az előbbi valóban egyetemesnek tekinthető (az emberi jogi egyezmény-tervezetek kidolgozásában az ENSZ valamennyi tagállama részt vesz), a megvalósítás már korántsem egyetemes (nem minden állam ismeri el az egyezményeket magára nézve kötelezőnek, a fenntartások is csökkenthetik a kötelező normák egyetemességét). Az emberi jogok egyetemességével összefüggésben elemzi a tanulmány a fejlődő országok hozzáállását az emberi jogok kérdésköréhez; ezek a - többségükben ázsiai - államok az emberi jogok egyetemességével szemben a kulturális relativizmust hirdetik. Arra a kérdésre, hogy multikul-
- 182/183 -
turális világunkban lehet-e beszélni egyetemességről, Weller Mónika igenlő választ ad. "Az univerzalitás nem jelent kulturális uniformitást, mert az emberi jogok csak az egyéni és a közösségi jólét minimális feltételeit határozzák meg. Az egyetemesség azt jelenti, hogy vannak bizonyos alapvető értékek, amelyek ... minden ember számára fontosak és nélkülözhetetlenek (elidegeníthetetlenek)."
Az alapfogalmak tárgyalását a tanulmány az emberi jogok nemzetközi szabályozásának sajátosságaival folytatja, kiemelve ezzel kapcsolatosan a nemzetközi jog értékrendjének átalakulását, az emberi jogok nemzetközi jog által védett értékekként való megjelenését, az emberi jogok tiszteletben tartásának elvét mint a nemzetközi jog alapelvét, az egyén nemzetközi jogalanyiságát, a nemzetközi emberi jogi szabályozás jogforrásait és az államutódlás nemzetközi emberi jogi szabályozással kapcsolatos összefüggéseit.
A második rész az "Emberi jogok az Európai Unióban" címet viseli. Ebben a részben a tanulmány nemcsak az Európai Unióban érvényesülő emberi jogi szabályozást mutatja be, hanem - ahogyan a Bevezető is ígéri - az Európa Tanács keretében elfogadott emberi jogi egyezmények rendelkezései és az ezekkel kapcsolatos értelmezések is elemzésre kerülnek, továbbá az, hogy ezek miként módosulnak az Európai Unióban. Az Európai Közösségeken belüli emberi jogi szabályozás bemutatása után a tanulmány röviden kitér az Európai Unió második és harmadik pillérének emberi jogokat érintő pontjaira is.
Az Európai Közösségekben az emberi jogi szabályozást indokolják egyrészt a gazdaság és az emberi jogok kapcsolatában rejlő okok, másrészt a közösség erősödésének, az integráció körének bővüléséből adódó politikai következmények. A gazdaság és az emberi jogok közötti kapcsolatot illetően a szerző felhívja a figyelmet arra, hogy a gazdasági fejlettség döntő befolyással lehet az emberi jogok - elsősorban a gazdasági és szociális jogok - biztosítására, ugyanakkor a gazdasági stabilitásra és fejlődésre ösztönző hatással lehet a - polgári és politikai jogok biztosításának eredményeként kialakuló - politikai stabilitás (növekedhet például a gazdasági szereplők befektetési kedve). Az emberi jogok Közösségeken belüli védelmét ezen túl politikai tényezők (a közösségi intézmények működésének demokratizálása), a közösségi szervek aktusaival szembeni védelem is indokolják. A tagállamokban az emberi jogi helyzet úgy is befolyással lehet a közösségi jogra, hogy a valamely tagországon belüli súlyos jogsértések a munkaerő szabad áramlását is hátrányosan befolyásolhatják (visszatartják az ilyen jogsértések az állampolgárokat attól, hogy ilyen tagállamban munkát vállaljanak).
A második rész első nagy szerkezeti egysége a polgári és politikai jogokról szól. E jogok védelmében kiemelkedő szerepet töltött be az Európai
- 183/184 -
Bíróság, azaz a jogalkalmazói jellegű védelem a meghatározó ezen a területen. Először tehát az a folyamat kerül bemutatásra, melynek során az Európai Bíróság tevékenysége során megalapozta az alapjogi védelmet az Európai Közösségekben: kezdetben a közösségi aktusokkal szemben, majd a tagállamok aktusaival szemben, végül a magánszemélyek és szervezetek egymás közötti kapcsolataiban.
Az alapjogok Közösségen belüli hatékonyabb védelmére két lehetőség kínálkozik a szerző szerint: egyrészt a jogbiztonságot erősítő saját közösségi alapjogi katalógus összeállítása (amely zsinórmértéket jelenthet a jogok érvényre juttatása során az Európai Bíróság számára), másrészt - elsősorban a Bíróság feletti külső kontroll biztosítása céljából - az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez történő csatlakozás. Az egyik megoldás semmiképpen nem zárja ki a másikat, éppen ellenkezőleg: együttesen erősíthetik az alapjogi védelmet az Európai Közösségekben. E két megoldási lehetőséget elemzi a tanulmány a továbbiakban.
A jogbiztonság és a demokratikus jogállam követelményeit az esetjog nem elégítheti ki, ezért szükség van az alapvető jogok demokratikusan elfogadott katalógusára is. A közösségeket létrehozó szerződések csak néhány, a gazdasági célok szempontjából fontos jogot tartalmaztak. Az Európai Parlament közvetlen választásának bevezetése (1979) fontos lépés volt a politikai jogok terén. Az alapjogok közösségi szintű összefoglalására tett kísérletek időről-időre kiadott átfogó jellegű vagy egyes speciális emberi jogi kérdéseket érintő politikai jellegű dokumentumokban fogalmazódtak meg. Az alapjogi katalógus kialakításában jelentős állomás a Maastrichti Szerződés, mely az Európai Közösségről szóló Szerződésbe beemelte közösségi polgárjog intézményét. A tanulmány részletesen elemzi a közösségi polgárjog tartalmát képező jogokat: a mozgásszabadságot és a letelepedés szabadságát, a választójogot az Európai Parlament választásán és a helyhatósági választásokon, a diplomáciai és konzuli védelmet, az Európai Ombudsmanhoz fordulás jogát és a petíciós jogot.
Ezután az új Alapjogi Karta tervezete kidolgozásának folyamatát, az abban szerepet vállaló 1996-ban kinevezett "bölcsek tanácsában" felszínre került álláspontokat és a Kartába foglalt jogokat tárgyalja a munka. A Karta elkészítése időközben - a korábbiakban említetteken túl - egyre sürgetőbbé vált abból az okból is, hogy az Amszterdami Szerződéssel módosított Alapszerződés az alapvető jogok súlyos megsértése esetén szankcióként lehetővé tette a tagállamok tagságból eredő jogai gyakorlásának felfüggesztését. A Karta a polgári és politikai jogokon és a gazdasági, szociális jogokon túl külön tartalmazza az EU polgárainak jogait is. Elkészítése során figyelembe
- 184/185 -
vették az Emberi Jogok Európai Egyezményében, az Európai Szociális Kartában és más nemzetközi emberi jogi egyezményekben található jogokat, valamint az Európai Bíróság esetjogát.
Ahogy azt fentebb említettük, az alapjogi védelem erősítésének másik lehetősége az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez történő Közösség általi csatlakozás, amely az Európai Bíróság döntése felett külső, nemzetközi kontrollt teremthetne. Az Európai Bíróság ugyanis az alapjogokat védelemben részesíti, de döntésével szemben semmilyen felülvizsgálati lehetőség nem létezik. Az Európai Bíróság az alapjogokkal kapcsolatos döntéseinél figyelembe veszi általában az Emberi Jogok Európai Bíróságának értelmezéseit, amely szintén az Egyezményhez történő csatlakozás mellett szól. A Bizottság 1979-ben vetette fel memorandumában annak szükségességét, hogy a Közösség valamilyen módon kapcsolódjék az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez. A szerző említi, hogy a kérdéssel az Európai Bíróság is foglalkozott egy 1996-ban kelt tanácsadó véleményében. Ebben a Bíróság nem elemezte a csatlakozás előnyeit, hátrányait, szükségességét, ugyanakkor rámutatott, hogy ez túlmutat a Közösség EK Szerződésben biztosított hatáskörén. Ebből logikusan következik, hogy a csatlakozás előfeltétele a Szerződés megfelelő módosítása, amely a tagállamok részéről egybehangzó politikai akaratot feltételez. A csatlakozás azonban a saját közösségi szabályok kidolgozását nem pótolhatja, a két megoldás tehát egymást nem zárja ki, hanem inkább egymást erősíti. Ebben a kérdésben azonban még nem született meg az Európai Unióban a politikai elhatározás.
A polgári és politikai jogokkal foglalkozó rész néhány, a közösségi jogot érintő, a strasbourgi szervek esetjogából kiemelt jogeset ismertetésével folytatódik, majd a strasbourgi és luxemburgi bíróság jogértelmezése közötti összhang kérdésével zárul.
A második rész következő nagy egysége a gazdasági és szociális jogokkal foglalkozik. A gazdasági és szociális jogok csírái már az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó Római Szerződésben is megjelentek, elsősorban az egyenlő versenyfeltételek megteremtésével összefüggésben, gazdasági céllal. E jogok részletesebb biztosításában - a polgári és politikai jogokhoz képest - jóval nagyobb szerephez jutottak a Közösség jogalkotó szervei, tehát e területen sokkal inkább jellemző volt a jogalkotói aktivitás. Weller Mónika a közösségi szociálpolitika fejlődési útvonalát foglalja össze először, mely az 1974-ben a Tanács által elfogadott, szociális problémák kezelésére irányuló cselekvési programmal indult, majd az Egységes Európai Okmány rendelkezésein, az 1989-ben elfogadott dolgozók alapvető szociális jogairól szóló Közösségi Kartán és a maastrichti szerződéshez fűzött külön jegyzőkönyvön,
- 185/186 -
a Szociálpolitikai Megállapodáson keresztül az Amszterdami Szerződésig vezetett. Utóbbi azzal, hogy a Szociálpolitikai Megállapodást a Szerződés részévé tette, megszüntette azt a kettősséget az EK szociális politikájában, amelyet korábban az Egyesült Királyság Szociálpolitikai Megállapodásból való "kiszerződése" teremtett.
A közösségi szociálpolitika fejlődésének bemutatása után az Európai Szociális Karta és a közösségi jog (a Dolgozók alapvető szociális jogairól szóló közösségi Karta és a vonatkozó EK irányelvek) kapcsolata kerül elemzésre, a Karta egyes rendelkezéseire vonatkozó értelmezési gyakorlatot bemutatva és utalva a közösségi jog párhuzamos, hasonló szabályaira.
A szerző az ezekkel a jogokkal kapcsolatos vizsgálatokat összegezve megállapítja: "Az EU tagállamai különböző mértékben vállaltak kötelezettségeket az Európai Szociális Karta alapján, s különböző mértékben teljesítették azokat. ... A közösségi jog és a Karta rendelkezései közötti összhang tekintetében megállapítható, hogy számos esetben a közösségi jog részletesebb szabályokat, garanciákat tartalmaz, azonban csak a munkavállalók szűkebb körére: a tagállamok állampolgáraira. Más területeken pedig egyáltalán nincs közösségi jogi szabályozás, a Kartában biztosított jogok szélesebb körűek."
Az esélyegyenlőség külön fejezetben történő tárgyalása különösen indokolt, hiszen ez a terület a polgári és politikai, illetve a gazdasági és szociális jogok szoros összefüggését tükrözi. Az emberi jogok egészét átható elv ugyanis az egyenlőség (az emberi jogok mindenki számára egyenlő módon történő biztosítása), a gazdasági és szociális jogokkal összefüggésben azonban más értelmet is nyer: e jogokat nemcsak ennek az elvnek megfelelően kell biztosítani, hanem az egyenlőség e jogok célja is.
A szerző először az egyenlőség, megkülönböztetés és a diszkrimináció tilalmának fogalmait elemzi, majd rátér a nemek közötti diszkrimináció kérdésére. A férfiak és nők közötti hátrányos megkülönböztetés tilalmát az Európai Gazdasági Közösséget alapító Római Szerződés 119. cikke (ma 141. cikk) alapozta meg azzal, hogy a férfiak és nők számára egyenlő munkáért egyenlő bér juttatásáról rendelkezett. A tanulmány részletesen bemutatja azt a fejlődési folyamatot, melynek során az Európai Bíróság - a kiterjesztő értelmezés segítségével - ennek a rendelkezésnek az alkalmazási körét folyamatosan szélesítette. 1977-ben a Defrenne-ügyben a Bíróság a diszkrimináció tilalmát a közösségi jog általános jogelveinek részeként az alapjogok sorába emelte.
A Bíróság a közvetett diszkrimináció elleni küzdelemben is új eszközöket fejlesztett ki esetjogában: a kialakult elv a bizonyítási terhet a munkálta
- 186/187 -
tóra hárítja, azaz bizonyítania kell a munkáltatónak a különbségtétel ésszerű, objektív, szükséges és indokolt voltát, tehát hogy a különbségtétel nem diszkriminatív. Ezt az esetjogban kialakított elvet erősítette meg a 87/80. EK irányelv.
Weller Mónika szól arról is, hogy - bár a közösségi jog jelentős mértékben hozzájárult a férfiak és nők egyenlő jogaihoz a munkavállalás terén - a nemek közötti egyenlőség máig nem valósult meg. A közösségi jog érvényesítésének hatékonysága többek között függ a politikai és bírói rendszer nyitottságától, bíróság tekintélyétől, jogpolitika-formáló szerepétől, a bírósághoz fordulás hajlandóságától, a társadalmi mobilizációtól, társadalmi szervezetek, szakszervezetek perindítási lehetőségeitől. A szerző megjegyzi, hogy az EU esélyegyenlőségi politikája nem mentes a hiányosságoktól, s talán az egyik legnagyobb fogyatékosságaként említhető, hogy az esélyegyenlőségi politika csak a foglalkoztatással összefüggő diszkriminációt kezeli. Gyakoriak a kritikák azzal kapcsolatosan is, hogy ezeknek az esélyegyenlőségi szabályoknak a kialakításában a nők részvétele igen csekély, vagyis a "férfiak határozzák meg a nők jogait". A jövőben tehát a nők döntéshozatali részvételét növelni szükséges a női értékrend döntésekben való megjelenítése céljából.
A tanulmány a továbbiakban a hátrányos megkülönböztetés egyéb formái elleni küzdelmet elemzi. Az Amszterdami Szerződés 13. cikkét illetően - mely a diszkrimináció különböző formáiról (nemi, faji, vallási hovatartozáson, fogyatékosságon, életkoron vagy szexuális orientáción alapuló hátrányos megkülönböztetés) rendelkezik - a szerző megállapítja, hogy a cikk nem biztosít alanyi jogot, csak eljárási alapot a megfelelő intézkedések megtételéhez. Ez lehet jogalkotás, vagy egyéb intézkedés (akcióprogramok, ajánlások) elfogadása. Röviden elemzi a munka a 2000. június 29-én elfogadott 2000/43. EK irányelvet, mely az egyenlő bánásmód elvének faji vagy etnikai származásra tekintet nélkül történő végrehajtásáról szól.
Ezek után kerül bemutatásra a tanulmányban a diszkrimináció tilalma az Európa Tanács tevékenységében. Kitér e tárgyban az Emberi Jogok Európai Egyezményének 14. cikkére, mely a diszkrimináció tilalmát csak az Egyezményben foglalt jogok tekintetében írja elő, vagyis a hátrányos megkülönböztetés tilalmának megsértését csak ezekkel a jogokkal összefüggésben lehet megállapítani, önállóan a 14. cikk megsértésére hivatkozni nem lehet. Rövid ismertetőt kapunk az Egyezmény 2000. november 4-én elfogadott 12. Kiegészítő Jegyzőkönyvéről, amely a megkülönböztetés általános megfogalmazásával kiterjeszti az Egyezmény 14. cikkét az Egyezmény alkalmazási körén túlra is.
- 187/188 -
Az Európai Unió első pillérének emberi jogi védelmének ismertetése után a tanulmány röviden elemzi a Közösség külpolitikája, valamint a második és harmadik pillér emberi jogi aspektusait is.
Az Európai Unióról szóló Szerződés második pillérként létrehozta a Közös Kül- és Biztonságpolitika intézményét, melynek céljai között szerepelt az emberi jogok tiszteletben tartásának megszilárdítása is. A maastrichti szerződés alapján ennek legfontosabb eszközei az együttes fellépés és a közös álláspont lettek. A gazdasági szankciók is - amelyeket közösségi intézkedésekkel hajtanak végre - a Közös Kül- és Biztonságpolitika keretébe kerültek. Emellett a szerző említi még, hogy a tagállamok számos közös nyilatkozatot is kiadtak emberi jogi kérdésekben. Utal a tanulmány az Amszterdami Szerződésre is, mely a Közös Kül- és Biztonságpolitika eszközrendszerét erősítette.
A harmadik pillér, vagyis a Bel- és Igazságügyi Együttműködés emberi jogi vonatkozásairól ír a szerző a második rész utolsó pontja alatt. Ennek a tárgykörnek a teljes bemutatását azonban terjedelmi korlátok miatt - melyre maga is utal - mellőzi. Kiemeli azonban, hogy a harmadik pillérben hozott döntések közül számos az emberi jogok hatékonyabb biztosítását segíti elő. Példaként említi a kábítószerkereskedelem, emberkereskedelem és a szervezett bűnözés egyéb formái elleni küzdelmet, de hozzáteszi: számos ezek közül megfelelő garanciák nélkül az emberi jogok sérelmével is járhat. Ezeken a területeken a tagállamok közötti együttműködés szorosabbá fűzése mellett az emberi jogok védelmét szolgáló garanciák kiépítése, erősítése is lényeges követelmény.
A tanulmány harmadik, befejező részében rövid elemzést találunk hazánk európai integrációjáról és az emberi jogok terén előttünk álló követelményekről. Magyarország 1990. november 6-án nyert felvételt az Európa tanács tagjainak sorába, mely számára az európai integráció első lépcsőfokát jelentette. Külpolitikai törekvésünk, hogy áttérjünk a következő lépcsőfokra, azaz felvételt nyerjünk az Európai Unióba. Ennek megfelelően Weller Mónika először arról ad képet, Magyarország az Európa Tanács tagjaként milyen kötelezettségeket vállalt az emberi jogok területén a szervezet keretében és ezeket hogyan teljesítette, majd pedig az Európai Unióhoz csatlakozás emberi jogi követelményeit vázolja fel.
Kétségtelen, hogy a magyar jogrendszerre mindezidáig a legnagyobb hatást az Emberi Jogok Európai Egyezménye gyakorolta, melyet Magyarország az Európa tanácsba való felvételével egyidejűleg írt alá, s 1992. novemberében erősített meg. Az Egyezmény alkalmazását először az Alkotmánybíróság gyakorlatában mutatja be a tanulmány, kiemelve az Emberi Jogok Európai Egyezménye rendelkezéseire utaló, illetve az Emberi
- 188/189 -
Jogok Európai Bírósága jogértelmezését figyelembe vevő AB határozatokat. Ezután a hazai bíróságok gyakorlatában vizsgálja az Egyezményt. A Bírósági Határozatok áttanulmányozása után megállapítja, hogy nem túl gyakran hivatkoznak a bírói gyakorlatban az Egyezményre. Néhány esetben azonban érdemi hatással volt az Egyezmény és esetjoga az ítéletre. A strasbourgi szervek Magyarországgal szemben benyújtott panaszokkal kapcsolatos döntéseit tárgyuk szerint mutatja be a szerző, kiemelve azokat az ügytípusokat, melyek a hazai jogrendszer és gyakorlat leggyakoribb problémáira mutatnak rá:
- tisztességes és ésszerű időn belüli eljáráshoz való jog,
- rendőrséggel, büntetésvégrehajtással kapcsolatos panaszok,
- kiadatási, menedékjogi ügyek.
A tanulmány végén rövid összefoglalót találunk az Európai Unióhoz csatlakozásról, emberi jogi szempontból. Weller Mónika Magyarország felkészülését ezen a területen alapvetően kielégítőnek tartja, azonban ez semmiképpen sem ad okot a tétlenségre. Különösen a kisebbségek parlamenti képviseletével, a romák helyzetével, a menekültügyi eljárással kapcsolatban, a befogadó állomásokon és közösségi szállásokon tapasztalható körülmények, valamint a rendőri bántalmazások és börtönviszonyok kérdésében van még hazánknak tennivalója. A jogalkalmazás terén (igazságszolgáltatás, közigazgatási szervek) is tovább kell néhány ponton lépnünk a felkészülés folyamatában, igazodva az Európai Unió követelményeihez.
A szerző összefoglalóan megállapítja: "Magyarország sikeresen integrálta jogrendjébe az európai emberi jogi értékeket, s az emberi jogi követelmények teljesítése tekintetében nemzetközi összehasonlításban nem kell szégyenkeznünk. Természetesen léteznek még hiányosságok és előfordulnak egyedi jogsértések, de ezek a jogorvoslati rendszer tökéletesítésével és a jogalkalmazók megfelelő képzésével kiküszöbölhetők, illetve orvosolhatók. Egy ország nemzetközi megítélését az emberi jogok tiszteletben tartásával kapcsolatban nem kizárólag az határozza meg, hogy hány esetben állapítottak meg jogsértést, hiszen jogsértések még a legfejlettebb európai jogrendszerekben, jogállamokban is előfordulnak. A nemzetközi megítélést nagymértékben befolyásolja a kormányzat hozzáállása ezekhez a kérdésekhez. Eddig Magyarországot a jószándékú együttműködés jellemezte, s ennek köszönhető a jó nemzetközi megítélése emberi jogi kérdésekben, többek között az Európai Unió Bizottsága részéről".■
Visszaugrás
