Hosszú évtizedek óta sem látszik csendesedni a vita a hálapénzjelenségről. Vannak, akik orvos etikai, mások szociológiai, megint mások munka- és/vagy büntetőjogi kategóriaként próbálják eredőit megértve választ találni arra a kérdésre, miként lehetne annak mibenlétét objektíven meghatározni? A cél ugyanis az lenne, hogy egyértelműen meghúzzuk a határt a zéró tolerancia hívei által hirdetett bűncselekménykénti felfogás és a jelenséget szemérmes szemlehunyással nyugtázók között. A rendszer további szabályozatlan fenntartása semmivel nem indokolható, meggyőződésem szerint meg kell találni a megengedett, valamint a tilalmazni indokolt juttatások közötti határt.
Ennek megalapozásához elsőként a dolgozat címében közismertnek gondolt fogalmakat szükséges meghatároznunk.
Több szerző, így különösen Balázs Péter véleménye szerint a hálapénz nem szinonimája a paraszolvenciának[2]. A tárgyban írott tanulmányok - talán a szóismétlések elkerülése érdekében - felváltva használják a két fogalmat, azonos értelmet tulajdonítanak azoknak. A köznyelvben szintén megfigyelhető, hogy tartalmilag azonos a használatuk, azaz nincs megkülönböztetés bizonyos egészségügyi helyzetek alapján a tekintetben, hogy pl. műtétért paraszolvenciát, a beteg otthonában történő megvizsgálásáért hálapénzt szoktak-e adni vagy fordítva. Meglátásom szerint azonban a két fogalom eltérő jelentést hordoz, mely felvetésem alátámasztására elsőként megvilágítom a két fogalom eredetét és az abból kimutatható tartalmi különbözőségeit.
A paraszolvencia szó két részből tevődik össze. Az eleje a görög para- előtagból ered, amelynek jelentése "melletti", "feletti", "túl".[3]
A szolvencia a latin solvō "old, lazít, kiköt", illetve (problémát) "megold" igéből ered. Ennek folyamatos melléknévi igenévi alakja a solvens "oldó, lazító, kikötő; megoldó", amelynek többes számú alakja a solventia - ennek az alaknak a jelentése tehát "oldók, lazítók, kikötők; megoldók".
A solvo ige átvitt értelemben az adósság szülte kötelék feloldozását, megfizetését (solvo pecuniam, aes alienum) vagy esetleg valamely bírság kifizetését (solvo litem aestimatam) jelenti. (A "solvo beneficium" valamely jótétemény viszonzására, visszafizetésére vonatkozó szókapcsolat.) Az etimológiai gyökerek fejtegetése kapcsán fontos adalék, hogy a solventia az ókori és középkori latinban nem igazán volt használatos, ám az insolventia igen! Már a legrégebbi római jogászok is leírják: aki solvendo non est, azt az insolventia jellemzi. Magyarán: aki nem tud fizetni, az fizetésképtelen, azaz nem tudja rendezni fizetési kötelezettségét.
Figyelembe véve a solvo átvitt értelmét, a paraszolvencia mellékes juttatást, egyfajta "melléfizetés"-re utaló tartalmat hordoz magában. Megoldok vele valamit, amit rendes fizetéssel - pecuniam numero - nem tudok.
Sőt! A paraszolvenciában etimológiailag is "bűzlik" valami: benne van a szabálytalan megoldó képesség.
A parasolventia tehát elemeiből ítélve olyan dologra utal, amelynek nyújtásával ki- vagy megoldunk valamit.
Ha tehát elfogadjuk azt a megközelítést, hogy a paraszolvencia kifejezés valaminek anyagi előny nyújtásával való megoldására utal, akkor a nyelvtani megközelítés nyomán könnyen belátható, hogy viszonylag újkeletű műszavunkkal, a hálapénzzel valóban nem azonos tartalmat takarnak. Dolgozatomban a fogalmak tartalmi megközelítését ennek az elhatárolásnak mentén fogom tovább szőni.
A hálapénz kifejezést első ízben az 1957-es Orvosi Egészségügyi Szakszervezet Kongresszusán használta egy szakszervezeti küldött, amely akkor általános derültséget keltett[4]. Az új fogalom születését Balázs Péter akként írta le, hogy az 1957. évi Orvos-Egészségügyi Dolgozók Szakszervezete II. Küldöttgyűlésének határozat-tervezetében tették fel először a kérdést: "elfogadhat-e egészségügyi dolgozó honoráriumot egyébként díjazott munkájáért, ha az valóban a beteg hálájának és megbecsülésének kifejeződése, és azt semmi etikátlan ténykedés nem előzte?"[5]
Jogszabályi szinten első ízben a személyi jövedelemadóról szóló 1987. évi VI. törvény végrehajtására kiadott MT rendeletben kerül említésre, mint ajándéknak nem tekinthető juttatás.[6] A ma hatályos személyi jövedelemadóról szóló törvény szintén említi, tartalmát nem meghatározva akként, hogy a hálapénz nem adómentes be-
- 677/678 -
vétel.[7] Talán nem felesleges, ha az egyéb jogágak helyes hálapénzfogalom tartalom értelmezése kapcsán idézem a személyi jövedelemadóról szóló törvény meghatározásának lényegi elemeit. Eszerint 7. Egyéb indokkal adómentes: 7.2. a magánszemély részére más magánszemély(ek) által ingyenesen vagy kedvezményesen juttatott (fizetett) vagyoni érték; nem alkalmazható e rendelkezés, ha a juttatás (a fizetés) a magánszemély vagy más által teljesített termékértékesítésre (vagyoni érték átengedésére), szolgáltatásnyújtásra tekintettel vagy azzal összefüggésben történik (így különösen nem adómentes a magánszemély által, hálapénz címén megszerzett vagyoni érték).
A bevétel tehát vitán felül nem adómentes. De miért is nyújtják a hálapénzt? Az Szja. törvény értelmében a bevételt szerző magánszemély által teljesített szolgáltatásnyújtásra tekintettel vagy azzal összefüggésben. Ez természetesen kevés fogalommeghatározásnak, de az nem utal annak időbeliségére, nem határozza meg a szolgáltatásnyújtás mibenlétét, mihez képest és milyen szolgáltatásért nyújtják. Az adójogszabály abban sem differenciál, hogy a szolgáltatás nyújtása amúgy is munkaköri kötelessége lenne a kedvezményezettnek, avagy azt épp a hálapénz, mint cél elérése érdekében teszi. Mindössze deklarálja, hogy aki a szolgáltatásnyújtás fogalma alá vonható tevékenységet végez és ezért magánszemélytől hálapénzt kap, annak adóznia kell a bevétele után.
Az adófizetési kötelezettség létrehozásával ugyanakkor a jogszabály azt az előfeltételt is magában hordozza, hogy az ilyen módon szerzett jövedelmet legálisnak, azaz jogszerűnek tekinti.
Témám szempontjából azért van jelentősége a paraszolvencia - hálapénz fogalom kettősségének, mert magam is hajlok arra, hogy eltérő tartalmat tulajdonítsak azoknak.[8]
A paraszolvencia jelenség alapja, annak a modern mítosza, hogy alapja a beteg hálája, köszönete. Amikor a jelenség kialakulását vizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy múltja régebben gyökerezik, mint a szocialista egyenlőség és tervgazdaság gyakori hivatkozása. Ahogy Balázs Péter írja: "Következetesen elkövettük azt a bűnt, hogy gátlástalanul alacsony szinten számoltunk az orvosi díjakkal, és ellenségesen viselkedtünk a magánfinanszírozással szemben". Az 1891. évi munkásbiztosítási törvény óta az orvos munkabére a közgyógyellátásban orvos és beteg között nem képezheti szabad megállapodás tárgyát[9].
A második korszakot a betegségi és baleseti kötelező egészségbiztosításról szóló 1927. évi XXI. törvénycikk hozta el, amely minden fizikai dolgozót felvett a rendszerbe, köztisztviselők és magánalkalmazottak esetén bizonyos fizetési összeghatár alatt engedte meg a biztosításhoz való csatlakozást. Az orvosok a magánbetegeket állami finanszírozású ellátások alá rendelték be, amolyan mindenki jól jár, kivéve az állam - alapon. Az orvos díjazása természetesen nem hálapénz volt, hanem a magán egyészségügyben megállapítható honorárium, azonban ezáltal gyakorta üzemeltetési költség nélkül vitt magánpraxisok jöttek létre. Lám, a történelem ismétli - vagy folytatja - önmagát.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
