A commodatum körében felmerülő felelősség[1] római jogi problematikájának részletes vizsgálata - amelynek tekintetében igen gazdag forrásanyagra támaszkodhatunk - már önmagában véve is bőven kiadna egy önálló monográfiát. Jelen tanulmányban néhány, a commodatarius felelősségének témakörében különösképpen releváns fragmentumot kívánunk elemzésünk tárgyává tenni a klasszikus korra nézve - már csak a terjedelmi korlátok miatt sem kívánunk ebben a tanulmányban a haszonkölcsönbe vevő préklasszikus és iustinianusi jogi felelősségével foglalkozni. Már csak azért sem, mert - a ma is uralkodó objektív teória tükrében - a haszonkölcsönbe vevő custodia-felelőssége (amely alapesetnek tekinthető a commodatum körében) elsősorban az e tekintetben igen gazdag klasszikus kori kazuisztika fényében verifikálható. Az alábbiak vizsgált fragmentumok tükrében azonban az is egyértelművé válik, hogy a commodatarius korántsem mindig felel custodiáért még a klasszikus korban sem.
Az alábbi híres szövegben Ulpianus megállapítja, hogy ha egy rabszolgát egy tállal együtt haszonkölcsönbe adtak, akkor úgy tűnik, hogy a tálat is haszonkölcsönbe adták. A következő, első látásra teljesen világos, azonban annál több értelmezési problémát felvető Ulpianus-szöveg azonban nem csak ebből a szempontból érdemel figyelmet:
Si me rogaveris, ut servum tibi cum lance commodarem et servus lancem perdiderit, Cartilius ait periculum ad te respicere, nam et lancem videri commodatam: quare culpam in eam quoque praestandam. Plane si servus cum ea fugerit, eum qui commodatum accepit non teneri, nisi fugae praestitit culpam. (Ulp. D. 13, 6, 5, 13)
A szöveg két, egymástól egyértelműen elkülöníthető részből áll.[2] A textusban ismertetett tényállások önmagukban véve igen világosak. A szöveg első részében Ulpianus arról beszél, hogy ha valaki egy rabszolgát egy tállal együtt ad haszonkölcsönbe, a (pincér) rabszolga pedig elveszíti a tálat, a (Földi András szerint valószínűleg Augustus korában élt[3]) Cartilius[4] szerint - akire Ulpianus hivatkozik - a veszély a haszonkölcsönbe adót terheli. Ugyanis (Ulpianus feltűnően óvatosan fogalmaz) úgy tűnik, hogy a tálat is haszonkölcsönbe adták; ezért culpáért is helyt kell állni.
A szöveg második részében pedig Ulpianus azt fejtegeti, miszerint nyilvánvaló, hogy ha a rabszolga a tállal együtt megszökik, az, aki a rabszolgát haszonkölcsönbe vette, nem felel, hacsak nem volt vétkes a rabszolga szökésében.
Az első esetben tehát a haszonkölcsönbe adott rabszolga problémamentesen visszaszolgáltatható, ott arról van szó, hogy a rabszolga a tálat elveszíti. A második esetben azonban a rabszolga a tállal együtt megszökik, és ezért sem a rabszolga, sem a tál nem adható vissza a haszonkölcsönbe adó részére.
A fragmentumban foglaltak értelmezése sok tekintetben attól függ, hogy a custodia-felelősséget objektív vagy szubjektív alapon közelítjük meg; nézetünk szerint a szöveg értelmezése során aligha megkerülhető az interpolációkritikai módszer alkalmazása. Ha premisszaként elfogadjuk a commodatarius objektív custodia-felelősségét, akkor a szövegben szereplő periculum kitétel a custodia veszélyének viselését jelenti. Ugyanis, hacsak nem kötöttek a felek olyan speciális megállapodást, amelynek alapján a vis maior veszélyét is viselnie kellene a haszonkölcsönbe vevőnek, a commodatarius felelőssége custodiáért áll fent a klasszikus korban, a commodatarius a vis maior veszélyét nem viseli.
A szövegben olvasható "quare culpam in eam quoque praestandam" kitétel értelmezése számos problémát vet föl. Első látásra természetes, hogy ha valaki a periculumért (a vis maiorért) helytállni köteles, akkor, mivel a többen a kevesebb is benne van, culpáért is felel; illetve ha a periculum alatt periculum custodiae-t értünk (ami szinte teljesen biztosnak tűnik[5]), akkor is nyilvánvaló, hogy a custodia-felelősség magában foglalja a culpáért való felelősséget is. Több mint valószínűnek tűnik egyrészt tehát az, hogy a szövegben említett "veszély" a custodia és nem a vis maior veszélyét jelenti, illetve az is, hogy az ebben a szövegrészben említett culpa a szövegben eredetileg szereplő custodiát váltotta fel,[6] vagyis e vonatkozásban interpolációval van
- 109/110 -
dolgunk. Elképzelhetőnek tartjuk, hogy az egész "quare culpam in eam quoque praestandam" kitétel a kompilátorok betoldásának eredménye (talán nem hat ez a megállapítás túlságosan radikális szövegkritikának), és a szöveg eredetileg csak azt rögzítette, hogy a haszonkölcsönbe vevő a custodia veszélyéért vagy egyszerűen csak custodiáért köteles helytállni.
Másként interpretálja Ulpianus szavait a fragmentum első részét a másért való felelősség szempontjából vizsgáló Földi András. Földi értelmezése szerint a commodatariust a haszonkölcsönbe adott rabszolga magatartásáért terhelte a felelősség; a szerző hangsúlyozza, hogy a commodatarius veszélyviselése a rabszolgának a tál elvesztésével kapcsolatos culpájára is kiterjed,[7] illetve "a custodia ebben a konkrét esetben a rabszolga culpájáért való helytállást jelenti";[8] az ominózus szövegrészt ("quare culpam in eam quoque praestandam") azonban Földi is "nyelvileg mindenképpen romlottnak" és "talán interpoláltnak" minősíti.[9] Földi később azt is hangsúlyozza - az itt elemzett forrásra hivatkozva, azonban általánosabb jelleggel is érvényes megállapítás gyanánt -, hogy a római jogtudósok a custodia-felelősséggel tartozó adósoknál is szívesen hivatkoztak a culpára, amely nem feltétlenül interpoláció eredményeként került a szövegekbe.[10]
A második esetre rátérve: amennyiben a rabszolga a tállal együtt megszökött, a haszonkölcsönbe vevő nem tehető felelőssé, hacsak magában a szökésben nem volt vétkes. Ebben az esetben tehát vétkességi felelősségről van szó; a szökéssel okozati összefüggésben álló kárért a commodatarius csak akkor tehető felelőssé, ha e tekintetben vétkes volt. E vonatkozásban a culpa klasszikus eredetét valószínűsíthetjük; a konkrét eset alapján a rabszolga szökése nem tekinthető olyan casus minornak, amely a haszonkölcsönbe vevő objektív felelősségét alapozná meg a tál vonatkozásában. Látszik tehát, mennyire problematikus volt még Ulpianus idejében is a rabszolga szökése folytán előállott károkért való felelősség, bár itt nem magáért a haszonkölcsönbe adott rabszolgáért, hanem a rabszolgával együtt haszonkölcsönbe adott tálért fennálló felelősségről van szó. Amennyiben tehát a haszonkölcsönbe vevő nem felelős a szökésért, úgy nem felelős a tálért sem.
Még mindig a Digesta 13. könyvének 6., "Commodati vel contra" c. titulusánál maradva, érdemes megvizsgálni az alábbi, szintén Ulpianustól származó, meglehetősen komplex tényállást tartalmazó fragmentumot is, amelyben egy ezüst étkészlet haszonkölcsönbe adásáról van szó, és amely tényállás a custodia- és a másért való felelősség témakörének szempontjából is elemezhető:
Si de me petisses, ut triclinium tibi sternerem et argentum ad ministerium praeberem, et fecero, deinde petisses, ut idem sequenti die facerem et cum commode argentum domi referre non possem, ibi hoc reliquero et perierit: qua actione agi possit et cuius esset periculum? Labeo de periculo scripsit multum interesse, custodem posui an non: si posui, ad me periculum spectare, si minus, ad eum penes quem relictum est. Ego puto commodati quidem agendum, verum custodiam eum praestare debere, penes quem res relictae sunt, nisi aliud nominatim convenit. (Ulp. D. 13, 6, 5, 14)[11]
Az Ulpianus ediktumkommentárjából származó szövegben a jogtudós arról beszél, hogy ha te arra kértél meg engem, hogy neked lakomát rendezzek, és ezüst étkészletet biztosítsak, és ezt megtettem, majd utána arra kérsz, hogy tegyem meg ugyanezt a következő napon, és mivel én nem tudom kényelmesen az ezüstöt hazavinni, otthagyom, és az eltűnik, kérdés, hogy milyen keresettel lehet perelni, és ki viseli a veszélyt. A jogtudós Labeóra hivatkozik, aki a veszélyt illetően azt írta, hogy a veszély viselése nagyban függ attól, vajon odahelyeztem-e egy őrzőt vagy sem (tehát gondoskodtam-e az értékes ezüst étkészlet őrzéséről valaki útján). Ha őrzőt vettem igénybe, a veszély engem terhel, ha viszont nem, akkor pedig azt terheli, akinél az ezüstöt otthagytam. Ulpianus úgy véli, noha a haszonkölcsönből kifolyólag kell perelni; annak a személynek, akinél a dolgokat hagytam, azok őrzéséért helyt kell állnia, hacsak kifejezetten más megállapodásra nem került sor.
A tényállás röviden - jórészt Knütel[12] és Cardilli[13] kitűnő elemzését segítségül hívva - a következőképpen foglalható össze: "Tu" arra kéri meg "Ego"-t, hogy rendezzen egy lakomát, s ebből a célból még egy értékes ezüst étkészletet is biztosítson "Tu" részére. "Ego" teljesíti a megállapodást. "Tu" ezután a következő napra vonatkozóan ugyanerre kéri fel "Ego"-t, aki azonban, nem lévén képes arra, hogy kényelmesen hazavigye az étkészletet, úgy dönt, hogy azt "Tu"-nál hagyja. Az éjszaka folyamán azonban az ezüstnek nyoma vész.
A két szinten is megjelenő jogi problémát maga Ulpianus is kifejezetten rögzíti: kérdés egyrészt, hogy "Ego" mint az étkészlet "szolgáltatója" milyen keresettel perelheti "Tu"-t; másrészt pedig az a kérdés, hogy kit terhel a veszély (periculum).
Az Ulpianus által hivatkozott korai klasszikus Labeo szerint a perelhetőség és a veszély viselése nagyban azon múlik ("multum interesse"), hogy "Ego" odahelyezett-e az ezüst mellé egy felvigyázót (custos); ha igen, akkor "Ego" nem perelheti
- 110/111 -
"Tu"-t, így a veszély "Ego"-t terheli; ellenkező esetben viszont a veszély "Tu"-t terheli. Knütel kifejti, miszerint az, hogy Labeo miből indulhatott ki, bizonytalan; talán azt feltételezte, hogy a haszonkölcsön tkp. megszűnt, amikor a haszonkölcsönbe adó az őrzőjén keresztül az étkészletet újból átvette.[14] Ezzel pedig a haszonkölcsönbe vevő custodia-felelőssége eleve létalapját vesztette volna.[15] Labeo azonban Knütel szerint arra is gondolhatott, hogy a haszonkölcsön-szerződésből fakadó jogviszony a következő napig meghosszabbodott, a haszonkölcsönbe adó pedig a saját emberének felvigyázóként történő odaállításával az őrzési kötelezettség terhét a commodatarius válláról levette, akit ennek folyományaként a dolgok őrzéséért nem is akart felelőssé tenni.[16]
Ulpianus ugyanakkor a következőképpen döntött: "Ego" (a commodatum alapján mint haszonkölcsönbe adó) a commodatum keresetével (actio commodati directa) perelheti "Tu"-t, és ezért "Tu" custodia-kötelezettséggel tartozik az "Ego" által nála hagyott dolgok tekintetében, hacsak a felek másként nem állapodtak meg.
Hány szerződésről is van szó a fragmentumban? "Ego" és "Tu" vonatkozásában az első relictio argenti miatt jött létre az első commodatum; ezt követően pedig nézetünk szerint létrejön még egy haszonkölcsön-szerződés ugyanezen felek között; álláspontunk szerint tehát két haszonkölcsönről van szó a tényállásban, bár elvileg a másik, fentebb Knütel nyomán ismertetett megközelítés is elfogadható (ti., hogy a haszonkölcsön-szerződésből fakadó jogviszony a következő napig meghosszabbodott, tehát csak egy commodatumról van szó a tényállás alapján). Labeo még egy esetleges harmadik személyt is említ a szövegben: az étkészlet őrzőjét, akit "Ego" helyezett oda az ezüst őrzése céljából - hogy "Ego" és a custos között pontosan milyen jogviszony is áll fent, nem tudhatjuk, de ez nem is kardinális kérdés a jogeset egészének, illetve lényegének szempontjából.
Mármost ha "Ego" őrzőt rendelt az ezüst mellé, akkor Labeo teljes egészében "Ego"-ra telepítette a veszélyt, "Tu"-t pedig Labeo álláspontja szerint nem lehet a haszonkölcsön alapján felelőssé tenni. Ha viszont "Ego" nem rendelt őrzőt az ezüst mellé, úgy viszont a károkat arra telepíti, akinek az ezüst a hatalmában (ami csupán naturalis possessiót jelent a haszonkölcsönbe vevőnél) lett hagyva: azaz "Tu"-ra ("ad eum penes quem relictum est").[17]
Ulpianus azonban más véleményen van, aki - amint azt Knütel[18] szerint a korlátlan szembeállítás mutatja, függetlenül attól, hogy ott hagyott-e egy őrzőt vagy sem - úgy döntött, hogy "Ego" minden esetben perelheti "Tu"-t, akinek vonatkozásában Ulpianus kifejezetten hangsúlyozza a custodia-felelősséget. Ulpianusnál tehát egyértelmű a custodia-felelősség fennállása minden olyan esetben, amikor a haszonkölcsönbe vevőnél maradt az étkészlet, az őrző odaállításától függetlenül is.
A számos értelmezési problémát felvető[19] textus további mélyebb értelmezésébe most nem kívánunk belemenni; csupán arra kívánunk rámutatni, hogy ez a szöveg nézetünk szerint egyértelműen a klasszikus kori custodia-felelősség objektív elméletét támasztja alá, amely Ulpianus korában a commodatum esetében minden kétséget kizáróan fennállt. A custodiam praestare kifejezés ugyanis egyértelműen az objektív custodia-felelősségre utal. A szövegben több helyen is előforduló periculum szó azonban itt sem a technikus értelemben vett vis maior viselésére utal, hanem az ezüst étkészlet elvesztésének mint casus minornak a veszélyére - szó sincs ugyanis emberi erővel elháríthatatlan eseményről a szövegben.
Ulpianus egy, szintén a Digesta 13. könyvének 6. titulusa alatt felvett másik forrásszövegben viszont csupán a commodatarius culpáért való felelősségéről látszik beszélni:
Eum, qui rem commodatam accepit, si in eam rem usus est in quam accepit, nihil praestare, si eam in nulla parte culpa sua deteriorem fecit, verum est: nam si culpa eius fecit deteriorem, tenebitur. (Ulp. D. 13, 6, 10 pr.)[20]
Amennyiben a haszonkölcsönbe vevő a dolgot rendeltetésszerűen, tehát arra használta, amilyen célra azt kölcsönkapta,[21] nem felel, ha a dolog megrongálódásában vétkesség nem terhelte; amennyiben viszont a dolog megrongálódásában a commodatarius vétkes volt, felelősséggel tartozik. Ez a textus nem utal kifejezetten a haszonkölcsönbe vevő custodia-felelősségére, illetve abban nincsen részletesebben kifejtett tényállás. Annyit azonban megállapíthatunk, hogy ha a custodia-felelősség objektív teóriáját fogadjuk el, a textus talán interpolált vagy legalábbis erősen lerövidített lehet. Mivel valamennyi interpolációkritikai megállapítás kockázatos, ezért csak hipotetikus jelleggel és óvatosan fogalmazzuk meg abbéli sejtésünket, hogy vagy a custodiára is utalt az eredeti Ulpianus-szöveg, vagy esetleg az eredeti textusban nem a custodia-felelősségről, hanem csupán a haszonkölcsönbe vevő vétkessége folytán beállott károkért való felelősségről lehetett szó egy konkrét, eredetileg részletesebben kifejtett tényállás alapján, és ebből a feltételezetten hosszabb eredeti szövegből a kompilátorok csak a culpáért való felelősséget rögzítő megállapítást hagyták meg. Természetesen mindez csak sejtésként fogalmazható meg. Mindenesetre más szövegek alapján egyértelműen veri-
- 111/112 -
fikálható, hogy a commodatarius a klasszikus korban nem csak akkor felelt a haszonkölcsönbe adott dologban bekövetkezett kárért, ha abban nem terhelte vétkesség, hiszen felelősségének határa nem a culpa, hanem a custodia volt. Erre tekintettel pedig a Digestában olvasható szöveg ebben a formában nemigen illeszthető be a klasszikus kor vélelmezhetően eredeti, az objektív custodia-felelősséget is széles körben és a haszonkölcsön tekintetében is ismerő felelősségi szabályrendszerébe. Itt is utalunk azonban az újabb szakirodalomból többek között Földi András nézetére, aki megállapítja, hogy a római jogtudósok a custodia-felelősséggel tartozó adósoknál is szívesen hivatkoztak a culpára, amely nem feltétlenül interpoláció eredményeként került a szövegekbe.[22] Az egyes források interpolált mivoltának feltételezése tekintetében természetesen mindig fokozott óvatossággal kell eljárnunk.
A következő, Pomponiustól származó, a Digesta "De condictione furtiva" c. titulusa alatt fölvett forrásszöveg elsősorban a haszonkölcsönbe vevő, illetve a letéteményes által elkövetett használatlopás miatt indítható condictio furtivával foglalkozik, illetve annak jogi természetét veti egybe az actio commodati directával, valamint az actio depositi directával. A szöveg ugyanakkor a haszonkölcsönbe vevő felelőssége szempontjából általában is említést érdemel:
Qui furtum admittit vel re commodata vel deposita utendo, condictione quoque ex furtiva causa obstringitur: quae differt ab actione commodati hoc, quod, etiamsi sine dolo malo et culpa eius interierit res, condictione tamen tenetur, cum in commodati actione non facile ultra culpam et in depositi non ultra dolum malum teneatur is, cum quo depositi agetur. (Pomp. D. 13, 1, 16 pr.)[23]
Aki tehát lopást követ el az akár haszonkölcsönbe, akár letétbe adott dolog tekintetében, azokat használva, a condictio ex causa furtiva keretében helytállni köteles. E kereset az actio commodatitól abban különbözik, hogy, még amennyiben a dolog a haszonkölcsönbe vevő dolus malusa és culpája nélkül veszett is el, mégis felel a condictio keretében, még ha a commodati actio keretében culpán, a depositum alapján (amikor actio depositivel perlik a letéteményest) pedig dolus maluson túlmenően nem is felel.
A szövegben foglalt tényállás maga szorosan véve nem a custodia-felelősség kérdésköréhez kapcsolódik, hiszen abban a commodatarius, illetve a depositarius által elkövetett furtum ususról (használatlopásról) van szó; nyilvánvaló, hogy ez a commodatum esetében az olyan eseteket jelenti, amikor a commodatarius nem rendeltetésszerűen használta a dolgot, a letét esetében viszont bármilyen használat furtum usus, hiszen a depositarius a dolgot egyáltalán nem használhatja. Ilyen esetekben a furtum usus miatt mind a commodatarius, mind pedig a depositarius perelhető a vagyoni megtérítésre menő condictio furtivával, mégpedig függetlenül attól, hogy a kontraktuális keresetek - az actio commodati directa, illetve az actio depositi directa -megindításának alapjául szolgáló feltételek megvannak-e.
A szöveg számunkra releváns része a haszonkölcsönbe vevő felelősségéről szól. Az egyértelmű, hogy a letéteményes a klasszikus korban, a szerződés ingyenessége miatt csupán dolusért felelt, és ezt a szöveg egyértelműen rögzíti is. Ami számunkra releváns: a szöveg alapján a haszonkölcsönbe vevő csak dolusért és culpáért felel; a textus olyannyira nem tesz említést a custodiáról, hogy kifejezetten rögzíti, miszerint a commodati actio alapján a haszonkölcsönbe vevő culpán túlmenően nem felel. Nem túlzás ezért interpolációra következtetni a textus (vagy legalábbis ez utóbbi szövegrész) alapján, hiszen számos más szöveg alapján a commodatarius custodiáért való felelőssége kétségtelenül és egyértelműen konstatálható. De a szöveg egészének eredetisége is védhető álláspont lehet, ha arra gondolunk, hogy a használatlopást eleve csak szándékosan lehet elkövetni, és így a szöveg alapjául szolgáló tényállásban eleve nem is jött szóba a vétkességtől független custodia-felelősség.
A következő, interpolációval aligha gyanúsítható Pomponius-szövegben foglalt tényállás alapján egyáltalán nem merül fel a haszonkölcsönbe vevő custodia-felelőssége:
Si commodavero tibi equum, quo utereris usque ad certum locum, si nulla culpa tua interveniente in ipso itinere deterior equus factus sit, non teneris commodati: nam ego in culpa ero, qui in tam longum iter commodavi, qui eum laborem sustinere non potuit. (Pomp. D. 13, 6, 23 pr.)[24]
A meglehetősen világos tényállásban "Ego" haszonkölcsönbe adott egy lovat "Tu"-nak, hogy azt "Tu" egy meghatározott helyre (ad certum locum) történő utazás céljából igénybe vegye. A ló állapota azonban a lovaglás során romlik, a nélkül viszont, hogy a haszonkölcsönbe vevőt bármilyen vétkesség terhelné a ló állapotának rosszabbodásában. Pomponius döntése értelmében a haszonkölcsönbe vevő nem felel, ugyanis inkább a haszonkölcsönbe adót terheli vétkesség abban, hogy olyan hosszú
- 112/113 -
útra adta haszonkölcsönbe a lovat, amely megerőltetéssel az megbirkózni nem tudott.
Pomponius tehát a konkrét tényállás alapján a haszonkölcsönbe adó "felelősségét" (e szó használata esetében most indokolt az idézőjel) állapítja meg; a commodatarius custodia-felelőssége fel sem merül, mert hiába használta ő ingyenesen, érdekelt adósként a lovat, a rendeltetésszerű használat ellenére történő állapot-rosszabbodásért nem lehet felelőssé tenni. A ló állapotának romlása nem "kisebb baleset", e tekintetben a haszonkölcsönbe vevő custodia-felelősségét nem lehet kimondani - a veszély így a tulajdonosé lesz. A ló állapota nemhogy nem a commodatariusnak felróható okból romlott, hanem abban kifejezetten a commodans volt vétkes Pomponius szerint, amennyiben az olyan kimerítően hosszú útra adta a lovat haszonkölcsönbe, hogy az a nagy megerőltetéssel megbirkózni nem volt képes.
Tegyük fel a kérdést: ha a commodans ezzel épp a haszonkölcsönbe vevőnek okozott kárt, felel-e a commodans az ő irányában egy esetlegesen ellene megindított actio commodati contraria alapján? A válasz nézetünk szerint csak nemleges lehet, hiszen a haszonkölcsönbe adó mint ingyenadós felelőssége, miként jól ismert, a dolusnál megáll, így culpáért már nem felel a commodatarius irányában. A szövegben olvasható, a haszonkölcsönbe adó culpájára történő utalás nézetünk szerint nem a commodans culpáért való felelősségére utal, hanem inkább retorikai eszköz, amelynek segítségével a jogtudós akként argumentál, hogy jelen esetben szóba sem jöhet a commodatarius felelőssége, hiszen nem a commodatariust, hanem inkább a commodansot terheli culpa a ló állapotának rosszabbodásában, és az ebből fakadó károkat értelemszerűen a commodans viseli. Ami tehát a casum sentit dominus elvének kifejeződése, a commodatarius felelősségének kizárása mellett.
Paulus a kései klasszikus kori jogtudós műveiből a posztklasszikus korban összeállított Sententiarum libri tanúsága szerint azt a kérdést vizsgálja, vajon megindítható-e az actio commodati (directa), ha az eredetileg más célból haszonkölcsönbe adott dolog vis maior folytán elpusztul:
Servus vel equus a latronibus vel in bello occisi, si in aliam causam commodati sunt, actio commodati datur: custodia enim et diligentia rei commodatae praestanda est. (Paul. 2, 4, 3)
Helyesen mutatott rá már Krückmann is, hogy itt nem balesetért fennálló felelősségről van szó.[25]
A tényállás szerint, amennyiben egy rabszolgát vagy egy lovat haszonkölcsönbe adtak, és azok rablótámadásban vagy háborúban elpusztulnak, ha más célból adták commodatumba ezeket a dolgokat, a haszonkölcsönbe adó részére megadatik az actio commodati (directa). A haszonkölcsönbe adott dolog vonatkozásában ugyanis - szól az indokolás - custodiáért és diligentiáért is helyt kell állni. Kérdés, hogy ezek valóban Paulus szavai-e, vagy csupán a posztklasszikus időkből származnak.
A commodatarius custodia-felelőssége szempontjából számunkra a "custodia... praestanda est" kitétel lényeges, bár a forrásszövegben foglalt tényállás nem a custodia-felelősséghez, hanem a vis maior veszélyének viseléséhez kapcsolódik, hiszen a rablók támadása és a háború is vis maior, ami ugyanakkor elhárítható lett volna, ha a commodatarius rendeltetésszerűen használta volna a dolgot, hiszen neki felróható, hogy a dolgot vis maior érte, a felróható magatartás és a bekövetkezett kár közötti okozati összefüggés kétségtelenül fennáll. A custodiáért való helytállás tehát a szövegben voltaképpen a (dolgot a commodatariusnak felróható módon ért) vis maiorért való helytállást (a vis maior veszélyének viselését) jelenti; a diligentiára történő utalás pedig azt jelenti, hogy a bekövetkezett kár kellő gondosság tanúsítása mellett elhárítható lett volna. Mivel ez a tényállás - bár a "custodia. praestanda est" kitétel általános érvényű megállapítás a haszonkölcsön vonatkozásában - nem a casus minorokért fennálló custodia-felelősség példája, és bár a posztklasszikus kori szövegmódosítás nem zárható ki (hiszen több, a iustinianusi kompilációban olvasható, nagy valószínűség szerint interpolált vagy kifejezetten a iustinianusi Institutiókból származó forrásszöveg is együtt említi a custodiát a diligentiával[26]), a diligentiára történő utalás itt mégis kifejezetten klasszikus eredetűnek tűnik.
Paris álláspontja szerint "a custodia és a diligentia két különböző fogalom", és a francia romanista hangsúlyozza, miszerint Paulus döntése Gaius döntését erősíti meg: a commodatarius custodiáért felel.[27] Molnár Imre szerint a custodia és a diligentia együttes említése a forrásszövegben "együtt nem tűnik túlzottan világosnak", bizonytalanságra utal[28] - nézetünk szerint azonban e tekintetben nem állja meg a helyét az interpolációgyanú, és e tekintetben a magunk részéről MacCormack[29] álláspontjához csatlakozunk. Egyáltalán nem biztos, hogy egy forrásszöveg csak azért interpolált, mert abban az egyébként custodia-felelősséggel tartozó adós vonatkozásában említésre kerül a culpa vagy éppen (az itt vizsgált Paul. 2, 4, 3 esetében pl.) a diligentia.
Előfordulnak olyan kivételes esetek is, amikor a haszonkölcsönbe vevő felelőssége dolusnál megáll:
- 113/114 -
Interdum plane dolum solum in re commodata qui rogavit praestabit, ut puta si quis ita convenit: vel si sua dumtaxat causa commodavit, sponsae forte suae vel uxori, quo honestius culta ad se deduceretur, vel si quis ludos edens praetor scaenicis commodavit, vel ipsi praetori quis ultro commodavit. (Ulp. D. 13, 6, 5, 10)[30]
Olykor tehát a commodatarius a neki haszonkölcsönbe adott dolog vonatkozásában csupán dolusért fog helytállni. Ha a felek kifejezetten így állapodnak meg, a commodatarius csak dolusért felel (a felelősséget tehát a felek adott esetben enyhíthetik, a megállapodásuktól függően).[31]
Amennyiben pedig a haszonkölcsön létrejöttét a haszonkölcsönbe adó érdeke motiválja, így, amennyiben valaki jegyesének vagy feleségének ékszert ad ünnepélyes alkalmakon való használat céljából, vagy ha a praetor rendez játékokat, és a színészeknek ad valamit haszonkölcsönbe, vagy ha valaki önként haszonkölcsönzött dolgokat ebből a célból a praetor részére. Ezekben az esetekben a haszonkölcsön tkp. mindkét fél érdekében létrejön, nyilván nem csak a haszonkölcsönbe adó érdekében (csak a haszonkölcsönbe adó érdekében létrejött commodatumról aligha lehetne beszélni), ugyanakkor a haszonkölcsön létrejöttét ezekben az esetekben a commodans érdeke motiválta.[32]
Ami most számunkra lényeges: az ebben a fragmentumban tárgyalt esetekben a commodatarius nem felel custodiáért. Mint annyi más helyen a római "felelősségi jogban", itt is azt láthatjuk, hogy az utilitas döntő jelentőségű a felelősség mikéntje szempontjából. Az itt tárgyalt esetekben a haszonkölcsön megkötésének a commodans általi motiváltsága egyértelműen indokolja, hogy miért nem felel custodiáért, de még culpáért sem a commodatarius, az olyan esetek mellett, amikor a felek külön szerződés útján eleve kizárják a haszonkölcsönbe vevő custodia-felelősségét, amit minden további nélkül megtehetnek.
A haszonkölcsönbe vevő felelősségét tárgyalja a következő, híres forrásszöveg is, amelyben szintén említésre kerül a mindkét fél érdekében is kötött haszonkölcsön-szerződés, és ennek keretében a commodatarius olykor csupán dolusért való felelőssége is. Az aligha tagadhatóan legalábbis részben interpolált szöveg azonban korántsem csupán ebből a szempontból érdemel figyelmet:
In rebus commodatis talis diligentia praestanda est, qualem quisque diligentissimus pater familias suis rebus adhibet, ita ut tantum eos casus non praestet, quibus resisti non possit, veluti mortes servorum quae sine dolo et culpa eius accidunt, latronum hostiumve incursus, piratarum insidias, naufragium, incendium, fugas servorum qui custodiri non solent. Quod autem de latronibus et piratis et naufragio diximus, ita scilicet accipiemus, si in hoc commodata sit alicui res, ut eam rem peregre secum ferat: alioquin si cui ideo argentum commodaverim, quod is amicos ad cenam invitaturum se diceret, et id peregre secum portaverit, sine ulla dubitatione etiam piratarum et latronum et naufragii casum praestare debet. Haec ita, si dumtaxat accipientis gratia commodata sit res, at si utriusque, veluti si communem amicum ad cenam invitaverimus tuque eius rei curam suscepisses et ego tibi argentum commodaverim, scriptum quidem apud quosdam invenio, quasi dolum tantum praestare debeas: sed videndum est, ne et culpa praestanda sit, ut ita culpae fiat aestimatio, sicut in rebus pignori datis et dotalibus aestimari solet. (Gai. D. 13, 6, 18 pr.)[33]
A szöveg számos különböző kérdést érint, amelyek sokasága az egész fragmentum tekintetében mintegy "toldozott-foldozott" benyomást kelt. A szöveg minden egyes megállapításával és kitételével nem foglalkozunk részletesen, csupán néhány fontos kérdést kívánunk érinteni e fragmentum kapcsán.
Miként Visky is kifejti, egyes szerzők az egész textus eredetiségét kétségbe vonták;[34] más szerzők pedig a szöveg egyes részeit illetően igyekeztek rámutatni az interpoláció nyomaira. Különösen sok támadás érte a szövegnek azt a részét, amelyik a commodatarius diligentiájára vonatkozik, de azt a részét is, amelyik a commodatarius culpájáról szól, illetve azt a részét is, amelyik a commodatarius és a creditor pigneraticius helyzetét állítja szembe egymással.[35] Olyan nézet is ismert, mégpedig Luzzatto tollából, amely szerint a "casus non praestet, quibus resisti non possit" szövegrész a diligentiára vonatkozó interpolációval szoros összefüggésben került a szövegbe.[36] Visky szerint, ami a diligentiával kapcsolatos részek interpolált voltát illeti, az ellen aligha lehet bármit is felhozni,[37] Luzzatto imént hivatkozott nézetét azonban Visky is - igen helyesen - kritikával illeti. Visky ugyanis valószínűtlennek tartja, hogy a "cui resisti non possit" a diligentiával kapcsolatos interpolációval összefüggésben volna; ez a kitétel származhatott nemcsak Gaiustól,[38] hanem akármelyik másik klasszikus jogtudóstól is.[39]
A későbbi szakirodalom azonban már jóval kevésbé támadja a szöveget, mint az interpolációkritikai irodalom. MacCormack[40] már sokkal szolidabb értelmezést követ a fragmentum tárgyalása során; a legújabb szakirodalom[41] is sokkal mértéktartóbb a szöveg egészének interpretációját illetően.
- 114/115 -
Vegyük most már szemügyre a szöveg egyes konkrét megállapításait. Álláspontunk szerint ugyan a szöveg első mondatának első két tagmondata valóban interpolált, a szöveg jelentős részben azonban különösebb fenntartások nélkül eredeti, klasszikus jogi szempontból is releváns megállapításokat tartalmaz.
A fragmentum aligha tagadhatóan interpolált első mondata szerint a haszonkölcsönbe vevő olyan gondosságot köteles tanúsítani, amilyet a leggondosabb családapa saját ügyeiben tanúsít. A diligentissimus pater familias saját ügyeiben tanúsítandó gondosságának zavaros felelősségi mércéje kétségtelenül interpolált. Az első mondatban a diligentiára történő utalás nem feltétlenül tekinthető ugyan interpoláltnak - arra a könyvünkben többszörösen is hangsúlyozott körülményre tekintettel, hogy a diligentia szónak egy, egyébként a klasszikus korban custodiensnek tekintett adós felelősségével kapcsolatos szövegben történő felbukkanása alapján önmagában véve még nem lehet interpolációra következtetni -, azonban a diligentiáért való helytállást követően említett "qualem quisque diligentissimus pater familias suis rebus adhibet" kitételről nehezen hisszük, hogy ne volna interpolált. A szöveg első része eredetileg minden bizonnyal a custodiára utalt, akár a diligentia mellett vagy éppen helyett. Általában tartózkodnunk kell az önkényes rekonstrukcióktól, itt azonban egyáltalán nem valószínűtlen, hogy az eredeti szövegrész csupán tényleg annyit rögzíthetett, hogy "in rebus commodatis custodia praestanda est", vagy esetleg "in rebus commodatis custodia et diligentia praestanda est", az utána következő, a diligentissimus pater familias saját ügyeire történő utalás nélkül, ami nyilvánvalóan glosszémának tűnik, a kései császárkori római jogi szövegek pompázatos, bőbeszédű stílusában, a klasszikus kori objektív custodia-felelősségre történő utalást felváltandó, egyben azonban a csillogó stílus mögött egy dogmatikailag valójában igen pongyola, messzemenően szubjektív és jogpolitikailag tkp. tarthatatlan felelősségi kritériumot eredményezve.
A commodatarius a szöveg folytatásában olvashatók szerint nem tartozik helytállni az olyan casusokért, amelyeket elhárítani nem lehet, mint a rabszolgák haláláért (ha abban sem dolus, sem pedig culpa őt nem terhelte), a rablók és az ellenség támadásáért, a kalózok támadásáért, a hajótörésért, a tűzvészért, illetve az olyan rabszolgák szökéséért, akiket nem szoktak őrizni. E szövegrész tartalmi értelemben vett klasszicitását - a részletesebb elemzéstől és az e tekintetben releváns könyvtárnyi szakirodalom meghivatkozásától most eltekintünk, hiszen feladatunk nem a vis maior kérdéskörének részletesebb vizsgálata - nézetünk szerint nem lehet különösebben vitatni; a fuga servorumot leszámítva olyan esetekről van itt szó, amelyek a vis maior körébe tartoznak, és amelyekre értelemszerűen nem terjedt ki a haszonkölcsönbe vevő felelőssége a klasszikus korban. A rabszolga szökéséért a klasszikus korban sem terhelte mindig helytállás az adóst; e tekintetben Ulpianus (D. 50, 17, 23: "fugae servorum qui custodiri non solent... a nullo praestantur.") is rámutat arra, hogy az olyan rabszolgák szökéséért, amelyeket nem szoktak őrizni, senki sem áll helyt; a források tanúsága szerint a servus non custodiendus vonatkozásában a klasszikus korban sem állt fent custodia-felelősség, csupán a servus custodiendus vonatkozásában.
Gaius közlése szerint, amit a rablókról, a kalózokról és a hajótörésről mondott, azt érteni kell arra az esetre is, ha egy dolgot olyan céllal adtak haszonkölcsönbe, hogy azt a commodatarius magával viheti egy utazásra. Ha azonban a commodans úgy adna haszonkölcsönbe egy ezüst étkészletet,[42] hogy a commodatarius azt mondja, a barátait fogja meghívni vacsorára, a haszonkölcsönbe adott ezüst étkészletet azonban a haszonkölcsönbe vevő egy utazásra magával vinné, akkor a commodatarius minden kétség nélkül helytállni tartozik a kalóztámadásért, a rablótámadásért és a hajótörésért is. Meglehetősen világos tényállást tartalmaz a szöveg e része, amelyben egy ezüst étkészlet commodatumáról van szó. Mint láttuk, a commodatarius felelőssége szempontjából nagy jelentősége van annak, hogy milyen célból kötötték meg a felek a szerződést; noha a commodatarius természetesen alapesetben - ahogyan senki - nem felel vis maiorért, azonban ha a dolog vis maior miatti elpusztulása a commodatarius (jelen esetben szándékos) szerződésszegésével áll közvetett okozati összefüggésben, a vis maior veszélyét neki kell viselnie.[43] E szövegrész alapvetően klasszikus eredete sem vitatható. Ami pedig magát a "casus non praestet, quibus resisti non possit" szövegrészt illeti, mint fentebb már láttuk, már Visky is valószínűtlennek tartotta, hogy az a diligentiával kapcsolatos interpolációval összefüggésben került volna a szövegbe.
Az előbbi variáció esetében hozott döntés azonban csak akkor állja meg a helyét, ha csupán a haszonkölcsönbe vevő érdekében kerül sor a commodatumba adásra; ha viszont mindkét fél érdekében jön létre a haszonkölcsön, így ha a felek egy közös barátot hívnak meg vacsorára, úgy, hogy a haszonkölcsönbe vevő magára vállalja az üggyel való fáradozás terhét, és ebből a célból kerül sor az ezüst étkészlet commodatumba adására, a commodatarius csupán dolusért tartozik helytállni.[44] Azonban a döntés során Gaius szerint tekintetbe kell venni, vajon nem felel-e a commodatarius culpáért is. E szövegrész is alapvetően klasszikus eredetűként fogadható el; az, hogy a szöveg nem utal a commodatarius felelősségét illetően a custodiára, nem jelent problémát, hiszen ebben az
- 115/116 -
esetben a commodatum (annak alapkonstrukcióját nyilván a szerződési gyakorlat alapján továbbgondolva, illetve dogmatikailag értékelve) nem csak a commodatarius érdekében jön létre, ami - az érdekelv alkalmazásának szemléletes példájaként - a commodatarius felelősségének mértékét is csökkenteni fogja. A szövegrésznek a haszonkölcsönbe vevő culpájára, pontosabban a culpa vizsgálatának szükségességére vonatkozó utalása sem problematikus: kétségtelen és teljességgel logikus, hogy a konkrét esettől függően a haszonkölcsönbe vevő esetleges culpáját is meg kell vizsgálni, hiszen az ő érdekeltsége kétségtelenül fennáll akkor is, ha a szerződés nem pusztán az ő, hanem részben a haszonkölcsönbe adó érdekében jött létre. Érdemi tartalmi kifogások tehát e szövegrésszel szemben sem hozhatók fel. Ha a szerződés megkötését a commodans érdeke is motiválta, a commodatarius nem felel custodiáért.
A szöveg utolsó kitételei pedig a kézizálogba és a hozományba adott dolgokra nézve is kiterjesztik a culpa vizsgálatának kívánalmát. E kitétellel részletesebben nem foglalkozunk; annyit azonban mégis leszögezünk a szövegnek a záloghitelező felelősségére vonatkozó rövid utalása kapcsán, hogy a záloghitelező egyes kései klasszikusok szerint már custodiáért felel. A záloghitelező custodia-felelőssége eleve igen vitatott, és arra csupán két forrásszövegben (Ulp. D. 13, 7, 13, 1; C. 8, 13, 19) találunk kifejezetten utalást, és mindkettő Gaius koránál később keletkezett. Nem találunk tehát komolyabb érvet arra nézve sem, hogy a záloghitelező felelősségét illetően a csupán culpára vonatkozó utalás ne lehetne Gaius-korabeli.
Több szempontból is az előző fragmentumban foglaltakhoz hasonló kérdéseket feszeget Gaius az alábbi, interpolációkritikai szempontból szintén korántsem támadhatatlan fragmentumban:
Et ille quidem qui mutuum accepit, si quolibet casu quod accepit amiserit, nihilo minus obligatus permanet: is vero qui utendum accepit, si maiore casu, cui humana infirmitas resistere non potest, veluti incendio ruina naufragio, rem quam accepit amiserit, securus est. Alias tamen exactissimam diligentiam custodiendae rei praestare compellitur, nec sufficit ei eandem diligentiam adhibere, quam suis rebus adhibet, si alius diligentior custodire poterit. Sed et in maioribus casibus, si culpa eius interveniat, tenetur, veluti si quasi amicos ad cenam invitaturus argentum, quod in eam rem utendum acceperit, peregre proficiscens secum portare voluerit et id aut naufragio aut praedonum hostiumve incursu amiserit. (Gai. D. 44, 7, 1, 4)[45]
Míg a Gai. D. 13, 6, 18 pr. alatt szereplő szöveg a Digesta 13. könyvének 6., "Commodati vel contra" c. titulusa alatt nyert felvételt és Gaiusnak a provinciai edictumhoz írott kommentárjából származik, addig ez a szöveg a Digesta 44. könyvének 7., "De obligationibus et actionibus" c. titulusa alatt szerepel, és a Res cottidianae sive aureából került átvételre.
A szöveg első megállapítása a kölcsönvevő adós "felelősségére vonatkozik". Gaius ismertetése szerint az, aki kölcsönt (mutuum) kapott, bármilyen casus folytán is veszíti el a kölcsön tárgyát, "semmivel sem marad kevésbé lekötelezett" ("nihilo minus obligatus permanet"), azaz helytállni tartozik minden kárért, semmilyen casus esetén sem mentheti ki magát a helytállás alól. Mivel a római jogtudósok a casusokon belül csak a vis maior körébe sorolható tényállásokat látták el különféle, nem kis mértékű és a modern jogokra is jelentős hatást gyakorló terminológiai sokféleségről tanúskodó megjelölésekkel (ld. még pl. az ebben a szövegben is szereplő casus maior, továbbá a vis extraria, vis magna, vis divina, illetve theou bia terminusokat is), a "quolibet casu" értelemszerűen a "maiore casu", tehát a vis maior értelmében szerepel a szövegben.[46] Az adós tehát vis maior esetén sem mentesül. Ebben semmi meglepetés nincsen. Közismert, hogy a kölcsönszerződés adósa abszolút helytállással tartozik; egyrészt, mert stricti iuris szerződésről van szó, másrészt pedig azért is, mert az adós a kölcsön tárgyán tulajdonjogot szerzett, és generikus visszaszolgáltatási kötelezettséggel tartozik, amikor is "a fajta nem pusztulhat ki" (genus perire non potest, illetve non censetur).[47] (A kölcsön esetében az olyan felelősségalapító tényezők, mint a dolus, a culpa és a custodia egyáltalán nem jönnek figyelembe, sem magának a kölcsönnek az alapkonstrukciója miatt [hiszen az adós itt mint tulajdonos értelemszerűen minden kárt visel, illetve egyébként is generikus visszaszolgáltatási kötelezettséggel tartozik], sem pedig perjogi okokból, hiszen stricti iuris szerződésről van szó; a stricti iuris actio keretében pedig nem vizsgálják sem a dolust [szemben a clausula dolival ellátott stipulatio alapján indított actio ex stipulatuval], sem pedig a culpát, illetve a custodia-felelősség sem merül fel, hiszen ezek mind-mind a bonae fidei szerződésekhez, illetve actiókhoz kapcsolódó felelősségi mércék.) Ezek annyira közismert tételek, hogy az e tekintetben releváns speciális szakirodalom meghivatkozásától is eltekintünk. Nincs semmiféle okunk arra, hogy ezt a szövegrészt interpolációval gyanúsítsuk, hiszen abból egyértelműen kitűnik a klasszikus római jog álláspontja.
A szöveg második részére azonban már nem a kölcsönvevő adós "felelősségével", hanem - azzal egybevetve - az olyan adós felelősségével foglalkozik, aki használatra kapott át egy dolgot (szándéko-
- 116/117 -
san tartózkodunk a "haszonkölcsön" szó használatától, az alábbiakban kifejtett okokból). Itt már valódi felelősségi kérdések merülnek fel, és a fragmentumnak e második része már nem teljesen mentes az interpolációktól sem.
A fragmentumnak az "is vero qui utendum accepit" kezdetű részében Gaius arról beszél, hogy ha valaki használatra (ad utendum) vesz át egy dolgot, és azt olyan casus maior folytán veszíti el, amelynek az emberi gyengeség nem tud ellenállni, mint pl. tűzvész, vihar vagy hajótörés folytán (vagyis ha az adós a dolgot vis maior folytán veszíti el), az adós szabadul a tartozása alól. Mindazonáltal az adós a dolog őrzése során mégis rendkívüli gondosságot (exactissima diligentia) köteles tanúsítani, és nem elegendő, hogy az adós ugyanolyan mértékű gondosságot tanúsítson, mint amilyet a saját ügyeiben tanúsít, ha más gondosabban képes a dolgot megőrizni. Azonban ha a casus maior az ő culpájára visszavezethető okból következett be, akkor felel, miként, ha azért vett át valaki használatra egy ezüst étkészletet, hogy a barátainak vacsorát adjon, majd utána azt magával viszi egy utazásra, és az ezüst étkészletet hajótörés, avagy rablók vagy egy ellenség támadása folytán veszíti el.[48]
A szöveg második részében szereplő "Alias tamen exactissimam diligentiam custodiendae rei praestare compellitur, nec sufficit ei eandem diligentiam adhibere, quam suis rebus adhibet, si alius diligentior custodire poterit." mondatban foglalt pompázatos stílusú, dogmatikailag azonban igen problematikus kitételekkel kapcsolatban arra kívánunk rámutatni, hogy a szövegnek ez a része bizonyosan nem mentes a kompilátorok erőteljes beavatkozásától. Álláspontunk szerint aligha tagadható, hogy az exactissima diligentia mércéje - amint a diligentissimus pater familias saját ügyeiben tanúsítandó diligentiája is a Gai. D. 13, 6, 18 pr. szövegében - a klasszikus kori objektív custodia-felelősségre vagy egyszerűen csupán a diligentiára történő utalást kívánta felváltani, szubjektív színezettel. Nem önmagában a diligentiára történő utalás miatt vethető fel egyértelműen az interpoláció, hanem a fenti kitételek miatt. Ha viszont eltekintünk ezektől a kitételektől, akkor a szöveg tartalmilag bizonyosan klasszikus eredetű; itt ugye megint arról van szó, mint az előző esetben is: aki használatba vett egy dolgot, kétségtelenül igen gondosan kell eljárnia (a casus minorok bekövetkezését is nagyobb eséllyel háríthatja így el); vis maior esetén azonban mentesül a felelősség alól; ha viszont a vis maior okozati összefüggésben van a dolgot használatra átvevő culpájával (hiszen a dolgot nem a szerződésben előírtaknak megfelelően használta), akkor már "felel" a vis maiorért is. A szövegben említett konkrét tényállás nem a custodia-felelősséggel kapcsolatos. Elképzelhető persze, hogy az eredeti Gaius-szöveg az "Alias tamen exactissimam diligentiam custodiendae rei praestare compellitur, nec sufficit ei eandem diligentiam adhibere, quam suis rebus adhibet, si alius diligentior custodire poterit." helyett a custodia-kötelezettségre, és/vagy az ennek során tanúsítandó fokozott gondosság követelményére is utalt, illetve arra is, hogy a dolgot használatra átvevő a vis maior alól mentesül; a konkrét tényállás azonban nem a custodia-felelősséggel kapcsolatos, hanem a szerződésellenes használatból fakadó károkért való felelősség szempontjából releváns. A konkrét eset leírása egyértelmű: valaki azért vett át valaki használatra egy ezüst étkészletet, hogy a barátainak vacsorát adjon, de utána azt magával viszi egy utazásra, és az ezüst étkészletet hajótörés, avagy rablók vagy egy ellenség támadása folytán veszíti el. A jogvita tárgyát nyilván az képezte, hogy ilyen esetben felel-e az adós a károkért. Maga a custodia-felelősség pedig fel sem merült, hiszen vis maiorról van szó, amelyért értelemszerűen a klasszikus korban sem felelt a custodia-kötelezett.
Mármost egy kérdést kell még tisztáznunk (vagy legalábbis megkísérelni tisztázni) a fragmentum második része alapján: milyen szerződésről lehet szó? Első látásra úgy tűnik, haszonkölcsönről, és a jogtudós éppen a mutuum és a commodatum kapcsán fölmerülő felelősséget kívánta egybevetni. A Gai. D. 13, 6, 18 pr. szövegében kifejezetten haszonkölcsönről esik szó, és mivel a Gai. D. 44, 7, 1, 4 szövege részben hasonló kérdéseket tárgyal, mint az előző, kifejezetten a commodatarius felelősségét vizsgáló fragmentum, okszerűen adódik a következtetés, hogy a D. 44, 7, 1, 4 alatt felvett szöveg második részében is a haszonkölcsönről esik szó. A szintén Gaiustól származó, a D. 44, 7, 1, 3 alatt felvett szöveg pedig kifejezetten a commodatumról szól.[49] A D. 44, 7, 1, 4 alatt felvett szöveg azonban kifejezetten nem említi a commodatumot, csupán a használat céljából történő átvételről szól, mintegy szándékosan kerülve a commodatumra történő kifejezett utalást. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a D. 44, 7, 1, 4 alatt felvett szöveg a Digestának nem a kifejezetten a commodatumról szóló részében, hanem a De obligationibus et actionibus szóló részében szerepel. Álláspontunk szerint Gaius eredetileg kifejezetten a commodatumról beszélhetett e fragmentum esetében is; a kompilátorok azonban talán már nem csupán a commodatumra, hanem más, olyan szerződésre is gondoltak Gaius eredeti szövegének a Digestába történő felvétele során, amelyben valaki szintén használatra vesz át egy dolgot. A használat nem csupán ingyenes, hanem természetesen visszterhes szerződés keretében is lehetséges. A másik szóba jöhető használati kötelem így nyilván a dologbérlet lehet, amely a bérlőt bérleti díj ellenében jogosítja fel a dolog használatára. E tekintetben tehát nem zárjuk ki a kompilátorok manipulációját, bár persze elvileg az is lehet, hogy ők is csupán a haszonkölcsönre gondoltak - ez esetben
- 117/118 -
viszont nézetünk szerint a commodatum szó is szerepelne a szövegben. Kétségtelen viszont, hogy a szövegben említett tényállás kapcsán a dologbérlőre nézve is el lehet mondani mindazt, amit a commodatariusra nézve: az ezüst étkészlet elvileg nemcsak commodatumnak, hanem locatio conductio reinek is a tárgya lehet, a dologbérlő pedig a klasszikus korban custodia-felelősséggel,[50] a iustinianusi jogban pedig a felemelt diligentia-mérték szerinti culpa-felelősséggel[51] tartozott, és a szerződésellenes használat a dologbérlő esetében is eredményezheti a vis maiorért való "felelősséget". Talán ezért kerüli a szöveg a commodatumra történő utalást. Ez persze csak hipotetikus jelleggel állapítható meg. Mindenesetre, ha a kompilátorok az eredetileg Gaiustól származó fejtegetést csupán a commodatumra kívánták volna érteni, akkor a szöveget valószínűleg nem a Digesta 44. könyvének meglehetősen általános címmel ellátott 7. titulusába, hanem a 13. könyv 6. titulusába vették volna fel, miként a D. 13, 6, 18 pr. alatt felvett szöveget is.
Érdemes végül részletesebben is megvizsgálni a következő Pomponius-szöveget, amely szintén a haszonkölcsön-szerződéshez és az annak keretében fölmerülő kontraktuális felelősséghez is kapcsolódik. A szöveg egyértelműen a vétkességi alapú felelősség példájaként idézhető; mivel számos fontos dogmatikai kérdés is fölvetődik e fragmentum alapján, érdemes azt részletesebb vizsgálat tárgyává tenni:
Qui re sibi commodata vel apud se deposita usus est aliter atque accepit, si existimavit se non invito domino id facere, furti non tenetur. Sed nec depositi ullo modo tenebitur: commodati an teneatur, in culpa aestimatio erit, id est an non debuerit existimare id dominum permissurum. (Pomp. D. 47, 2, 77 pr.)[52]
Pomponius a következő esetet tárgyalja: valaki a neki haszonkölcsönbe adott vagy nála letétbe helyezett dolgot másként használta, mint amilyen célra azt átvette (vagyis szerződésellenesen használta). Pomponius szerint, ha a használó úgy vélte, hogy ezt nem a tulajdonos akarata ellenére (invito domino) teszi, nem felel lopás miatt. De nem felel letét alapján sem. Az pedig, hogy felel-e commodatum alapján, attól függ, mennyiben volt vétkes, azaz attól, hogy vajon nem kellett-e volna úgy vélnie, hogy azt a tulajdonos meg fogja-e engedni neki.
A szöveg a fragmentumot újabban elemző Serrano-Vicente szerint interpolációval nem gyanúsítható, a fragmentum koherenciája miatt.[53] A szöveg első látásra valóban nagyon egyszerű, egyértelmű és logikus megállapításokat tartalmaz. A culpára történő utalás a szövegben tartalmilag mindenképpen eredeti, azon legfeljebb stiláris tekintetben változtattak valamit a kompilátorok, ha változtattak egyáltalán; a szöveg ugyanis a szubjektív felelősséggel foglalkozik, így abban a custodiára eleve felesleges lett volna utalni. Az "in culpa aestimatio est" azonban talán némiképp furcsának vagy legalábbis szokatlannak tűnik más, a felelősség kérdéskörével kapcsolatos szövegek terminológiájával egybevetve azt, tartalmilag azonban semmit sem lehet ellene felhozni.
A textus alapján azonban, ha mélyebben is elgondolkodunk az abban foglalt tényállásokról, korántsem egyszerű és dogmatikailag igen izgalmas kérdések vethetők fel - mégpedig éppen azért, mert a tényállás (tényállások) nincsen (nincsenek) részletesen kibontva.
Álláspontunk szerint elméletileg négy - gyakorlatilag viszont csupán három - esetvariáció képzelhető el a szövegben csak röviden említett, feltételezhető tényállásokat részletesebben is kibontva.
a) Amennyiben a felek haszonkölcsön-szerződést kötöttek, akkor a commodatum természetesen megengedi a rendeltetésszerű használatot a haszonkölcsönbe vevőnek (épp ez a szerződés célja); ha a commodatarius a dolgot a megállapodásban foglaltakkal ellentétesen használja, úgy fölmerülhet az ő szerződésszegésért való felelőssége (dolusa vagy culpája esetén), valamint a használatlopás is megvalósulhat (csupán dolusa esetén). A haszonkölcsön alapján értelemszerűen az actio commodati directát indíthatja meg a tulajdonos, mint ez esetben commodans.
b) Amennyiben a felek letéti szerződést kötöttek, úgy viszont a letéteményes egyáltalán nem használhatja a dolgot; ha valaki tudva depositum címén vett át egy dolgot, azt is tudnia kell, hogy nem használhatja azt, ha pedig ezt mégis megtenné, szerződésszegést és használatlopást egyaránt elkövet. De hogyan hihette azt bármikor is a letéteményes, hogy használhatja a dolgot? Hogyan valósíthat meg a letéteményes az átvett dolog használatával csupán gondatlan szerződésszegést, ami a depositum körében alapesetben, a kontraktuális felelősség vonatkozásában felelősségkimentő tényező, de a furtum usus tekintetében is, hiszen azt, mint ahogy minden lopást, csak szándékosan lehet elkövetni? Hogyan lehet szó olyan esetről, hogy valaki magát letéteményesnek gondolva vesz át egy dolgot, és azt hiszi, a tulajdonos megengedi neki a használatot, holott azt a tulajdonos nem is engedte meg? Csak egy esetben lehet ezt elképzelni: ha az átadó letétre, az átvevő pedig haszonkölcsönre gondolt, tehát ha létre sem jött a depositum. A b) variáció megvalósulása tehát nézetünk szerint a formális logika szabályai szerint kizárt: a felek nem kötöttek letéti szerződést. Pomponius álláspontunk
- 118/119 -
szerint úgy értheti a "letétet", mint letétbe adást, de nem, mint letétbe fogadást, tehát nem is, mint létrejött letéti szerződést. Ez lehet az oka annak, hogy Pomponius kategorikusan kijelenti, miszerint (az átvevő) "nec depositi ullo modo tenebitur" hogy az átvevő semmilyen körülmények között sem fog felelni letét alapján sem - persze, hogy nem, ha egyszer nem is jött létre depositum.
c) A fragmentumnak a letéttel kapcsolatos utalásait tehát a fentiek alapján csak úgy tudjuk értelmezni, ha feltételezzük, hogy a konkrét esetben az átadó letétre, az átvevő viszont haszonkölcsönre gondolt; ha tehát, modern kifejezéssel élve, "akarati disszenzus" forog fenn.[54] Mivel ez esetben az átvevő azt hitte, hogy haszonkölcsönbe kapta a dolgot, okkal feltételezhette, hogy azt használhatja is, mégpedig olyan célból, ami okkal feltételezhetett. Ez esetben (szándékosság hiányában) nyilván nem követett el használatlopást. Az akarati disszenzus miatt haszonkölcsön nem jött létre; aki csak letét címén ad át egy dolgot, nyilván joggal kifogásolhatja, ha azt a másik fél használja. Az átvevőt pedig nem lehet letéteményesnek sem tekinteni, mert nem tudhatta, hogy a dolgot az őt csupán az őrzésre jogosító (és egyben kötelező) letéti céllal vette át, nem pedig a használatra őt feljogosító haszonkölcsön címén. Ezért az átvevőt ebben az esetben sem haszonkölcsön, sem pedig letét alapján nem lehet felelőssé tenni; sem actio depositi directa, sem pedig actio commodati directa nem indítható az átvevő ellen.
d) Az akarati disszenzus másik lehetséges variációját is megfontolva: mi a helyzet akkor, ha az átvevő gondolt csupán letétre, az átadó pedig haszonkölcsönre? Ez esetben, ha az átvevő a dolgot használja, akkor azt meg is teheti, mert az átadó azt megengedte neki, és bár azt hiheti, szerződésszegést és bűncselekményt követett el, valójában mégsem követett el semmilyen jogellenes cselekedet. Hiszen ha az átadó haszonkölcsönre gondolt, nyilván nem lehet semmilyen különösebb kifogása az ellen, hogy az átvevő használja a dolgot, még ha az átvevő azt is hiszi, hogy ő csak letéteményes. Ebben az esetben, noha elméletileg, illetve dogmatikailag az akarati disszenzus miatt nincsen szerződés, az átvevőt gyakorlatilag haszonkölcsönbe vevőnek lehet tekinteni. Ez esetben tehát az átvevő ellen actio commodati directa indítható.
Akárhogy is történt, egy dolognak a megállapodással ellentétes használatáról van szó a szövegben, és ennek alapján nyilván az az elsődlegesen fölmerülő kérdés, megvalósul-e ilyen esetben a használatlopás vagy sem, és ennek alapján a használó perelhető-e actio furtival vagy sem. Mármost ha a dolgot átvevő használó úgy ítélte meg, hogy nem a tulajdonos akarata ellenére használja a dolgot (tehát szubjektíve jóhiszemű volt), akkor nincs szó használatlopásról, és így nem lehet ellene actio furtit indítani. A lopás ugyanis csak szándékosan és célzatosan követhető el, ebben az esetben viszont erről nem lehet beszélni. Ha viszont a használó tudva a tulajdonos akarata ellenére használta a dolgot, használatlopást követett el, és a lopási keresetben elmarasztalják. (Amennyiben a használatlopás megvalósulna, úgy nyilván szándékos szerződésszegésről lenne szó, amely természetesen megalapozná mind a commodatarius, mind a depositarius kontraktuális felelősségét, és ez esetben a szerződés keresetét halmozni lehetne az actio furtival.)
Térjünk át a kontraktuális keresetekre. A (marasztalás esetén infamáló) letéti kereset egyáltalán nem indítható meg. A letéteményes alapesetben csak szándékos szerződésszegésért felel; jelen tényállásban viszont nem forog fenn szándékosság (dolus), és jóllehet a letéteményes egyáltalán nem használhatja a dolgot, hacsak nem szándékos szerződésellenes magatartására lehet azt visszavezetni, nem felel, mint letéteményes. A fragmentumban azonban szó sincs dolózus, csupán kulpózus magatartásról; fentebb viszont láttuk, hogy abszurd volna a letéteményes esetében gondatlan dologhasználatról beszélni, hiszen a depositariusnak eleve tudnia kell, hogy nem használhatja a dolgot.
A commodatum alapján megállapítható felelősség azonban már felmerülhet; a commodatarius a klasszikus korban custodia-felelős, és mint ilyen, természetesen a culpáért is felel. E tekintetben azt kell vizsgálni, hogy a használó vétkes-volt-e, ami pedig attól függ, tudnia kellett volna-e arról, hogy a használatot a tulajdonos megengedi-e neki vagy sem. Ha alapos okkal feltételezhette, hogy a tulajdonos megengedi neki a használatot, akkor nem felel a haszonkölcsön alapján, ha viszont okkal feltételezhette volna, hogy a tulajdonos nem fogja neki megengedni a használatot, akkor úgy kell tekinteni őt, mint commodatariust, és vétkessége alapján felelőssé is kell tenni, vagyis a tulajdonos irányában kontraktuális alapon kártérítéssel tartozik. E keresetet viszont semmiképpen sem lehet halmozni az actio furtival, hiszen gondatlan lopást elkövetni nem lehet, márpedig itt is csak a haszonkölcsönbe vevő gondatlanságáról van szó.
Célszerűnek tűnik végül, mintegy összegzés gyanánt számba venni a szöveg elemzését követően az egyes esetekben lehetséges keresetindítási variációkat:
- szándékosság esetén mind commodatum, mind depositum esetén furtum usus állapítható meg, amelynek alapján actio furtit lehet indítani a használó ellen; ha a használat gondatlanul történt meg, akkor actio furti nem indítható;
- szándékosság esetén a depositumként való minősítés is elképzelhető, és ekkor a szintén infamáló actio depositi directát is meg lehet indítani a használó el-
- 119/120 -
len, halmozva azt az actio furtival mint tiszta büntetőkeresettel;
- ha commodatarius szándékosan használta a szerződésben meghatározottakhoz képest másként a dolgot, akkor ellene actio commodati directa indítható, amit halmozni lehet az actio furtival;
- gondatlanság esetén viszont actio depositi directa nem indítható, csupán actio commodati directát lehet indítani, amit viszont ez esetben nem lehet halmozni az actio furtival;
- ha a használat nem is szándékosan és nem is gondatlanul történt, a dolog használója egyáltalán nem felel sem az actio furti, sem az actio depositi directa, sem az actio commodati directa alapján.
A fentebb - a terjedelmi korlátok miatt csupán hézagos jelleggel - hivatkozott, a haszonkölcsönbe vevő felelősségével kapcsolatos kazuisztika áttekintését követően számos fontos következtetés levonására nyílik mód, most azonban csak röviden kívánjuk összefoglalni fontosabb konklúzióinkat.
Világosan látható, hogy a klasszikus korban a commodatarius - sőt, nézetünk szerint a custodia-felelősség első tételes jogi eseteként már a veteres idejében is[55] - alapesetben custodiáért felelt. A haszonkölcsön esetében az adós nem csupán kizárólagos őrizetében tartja, hanem ingyenesen használja is a dolgot, messzemenően indokolt ezért őt felelőssé tenni a casus minorok körébe sorolható káreseményekért is, vétkességétől függetlenül.
A valóság azonban korántsem ilyen egyszerű. Láttuk pl., hogy a haszonkölcsönbe vevő felelősségét a felek kifejezett megállapodásuk útján enyhébb mértékben is megállapíthatják, illetve amennyiben a commodatum nem csupán a haszonkölcsönbe vevő, hanem a haszonkölcsönbe adó érdekében is létrejön, a commodatarius felelőssége már nem custodia-felelősség, hanem enyhébb annál.
Nagy jelentősége van a fentebb hivatkozott kazuisztika tükrében a commodatarius felelőssége kapcsán annak is, hogy a commodatarius rendeltetésszerűen, a szerződés kifejezett céljának megfelelően használta-e a dolgot vagy sem, mert amennyiben a haszonkölcsönbe adott dolog vis maior folytán elpusztult, a commodatarius viseli ennek veszélyét, amennyiben a dolog vis maior folytán történő elpusztulása közvetett okozati összefüggésben áll a haszonkölcsönbe vevő szándékos vagy gondatlan szerződésellenes magatartásával.
A vélelmezhetően számos interpoláció igencsak megnehezíti a commodatarius felelősségének vizsgálatát. Az egyes források interpolált mivoltának feltételezése tekintetében azonban fokozott óvatossággal kell eljárnunk. A római jogtudósok ugyanis a custodia-felelősséggel tartozó adósoknál is szívesen hivatkoztak a culpára, amely nem feltétlenül interpoláció eredményeként került az egyes szövegekbe. Mint arra már fentebb is utaltunk, az újabb római jogi szakirodalom a diligentia kitételt sem tartja feltétlenül interpoláltnak egy, egyébként a custodia-felelősség szempontjából releváns szövegben, gyakran elismerve a diligentia szó klasszicitását. Kétségtelen, hogy a diligentia kitétel pl. a gaiusi Institutiókban is szerepel a tutela kapcsán (Gai. 1, 200: "... nam et tutores testamento dati satisdare non coguntur, quia fides eorum et diligentia ab ipso testatore probata est."), amely szöveghely klasszicitását ugye lehetetlen volna vitatni. Nem lehet a diligentia vagy a culpa szó láttán nyomban, minden további, mélyebb vizsgálat nélkül interpolációra következtetni az adott forrásszöveg kapcsán, még akkor sem, ha abban a custodia szó esetleg nem is szerepel. A magunk részéről úgy véljük, elsősorban az olyan kitételek esetében lehet egyértelműen interpolációra következtetni a commodatarius felelősségével foglalkozó szövegekben is, amikor egy szövegben olyan felelősségi mércék, illetve kitételek szerepelnek, mint pl. a diligentissimus pater familias saját ügyeiben tanúsított diligentiája, vagy éppen az exactissima diligentia követelménye, amelyekkel a kompilátorok éppen a klasszikus kor objektív custodia-felelősségét igyekeztek eltüntetni (vagy legalábbis újraértelmezni), illetve felemelt diligentia-mérték szerinti szubjektív felelősséggé tenni. E kérdéskör vizsgálata azonban egy későbbi tanulmányunk tárgyát fogja majd képezni. ■
JEGYZETEK
* A tanulmány a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült.
[1] Az e tekintetben alább vizsgált szövegekre, ill. a haszonkölcsönbe vevő felelősségének problémájára nézve -messzemenően a teljesség igénye nélkül - ld. pl. G. I. Luzzatto: Caso fortuito e forza maggiore come limite alla responsabilità contrattuale I. La responsabilità per custodia, Milano 1938, 72skk.; P. Apathy: "Commodatum" und "furtum", in: Festschrift für Herbert Hausmaninger zum 70. Geburtstag, Wien 2006, 15skk.; M. Serrano-Vicente: Custodiam praestare. La prestación de custodia en el derecho romano, Madrid 2006, 173skk.; J. Belda Mercado: La responsabilidad del comodatario en el derecho romano, Revista Electrónica de la Facultad de Derecho de la Universidad de Granada, 8 de febrero de 2007, 1skk. (ld.: http://www.refdugr.com/documentos/articulos/7.pdf). A részletesebb irodalmi utalásoktól e helyütt eltekintek, a további releváns szakirodalomra nézve ld. az alábbiakban kifejtetteket.
[2] Vö. Serrano-Vicente: id. m. 219. A szöveghez ld. a régebbi külföldi monografikus szintű felelősségi szakirodalomból pl. V. Arangio-Ruiz: Responsabilità contrattuale in diritto romano, Napoli 1933[2], 96sk. A textus első részének értelmezésére nézve a másért való felelősség szempontjából ld. a hazai szakirodalomból Földi András kitűnő elemzését (Földi A.: A másért való felelősség a római jogban, jogelméleti és összehasonlító polgári jogi kitekintéssel, Bp. 2004, 245sk.). - A szöveget sem J. Paris: Responsabilité de la « custodia » en droit romain, Paris 1926, sem A. Metro: L'obbligazione di custodire nel diritto romano,
- 120/121 -
Milano 1966 nem vizsgálja; részletesebben R. Cardilli: L'obbligazione di 'praestare' e la responsabilità contrattuale in diritto romano, Milano 1995 sem foglalkozik részletesebben a textussal, csupán idézi azt (174[175]). R. Robaye: L'obligation de garde. Essai sur la responsabilité contractuelle en droit romain, Bruxelles 1987, 284sk. a szubjektív felelősség szemszögéből vizsgálja röviden a fragmentumot. Nem találjuk meg a szöveg elemzését Cannata culpa-monográfiájában (C. A. Cannata: Per lo studio della responsabilità per colpa nel diritto romano classico, Milano 1967-1968) sem.
[3] Földi: A másért való felelősség a római jogban (id.), 245.
[4] E jogtudósra nézve ld. W. Kunkel: Die römischen Juristen. Herkunft und soziale Stellung, Köln-Weimar-Wien 2001 (az 1967-es második kiadás változatlan formában történő utánnyomása Detlef Liebs előszavával), 122sk. Kunkel rámutat arra, hogy e jogtudóst már Proculus (ld. Proc. D. 28, 5, 70) is említi, így, ha nem is Augustus idején és pláne nem a kései köztársaság időszakában, mindenesetre még a Kr. u. I. század első felében működött.
[5] Vö. pl. Molnár I.: A római magánjog felelősségi rendje, Szeged 1994, 185; Földi: A másért való felelősség a római jogban (id.), 246.
[6] Vö. Arangio-Ruiz: id. m. 96.
[7] Földi: A másért való felelősség a római jogban (id.), 245.
[8] Földi: A másért való felelősség a római jogban (id.), 246.
[9] Földi: A másért való felelősség a római jogban (id.), 246.
[10] Földi: A másért való felelősség a római jogban (id.), 259. Ld. még e kérdéskörre (custodia és culpa) vonatkozóan pl. G. MacCormack: "Custodia" and "culpa", SZ 89 (1972), 149skk. fejtegetéseit is.
[11] Arangio-Ruiz: id. m. hallgat a szövegről. Metro: id. m. 97[14] csak megemlíti a textust, részletesebben azonban nem elemzi. Robaye: id. m. 278sk. ebben a szövegben is, ahogyan mindenhol, szubjektív felelősséget lát. Ld. e fragmentumhoz R. Knütel: Die Haftung für Hilfspersonen im römischen Recht, SZ 100 (1983), 389skk., valamint Cardilli: id. m. 382skk. mélyreható elemzését; ld. még Serrano-Vicente: id. m. 220sk. E fragmentumhoz, ill. általában az ezüst étkészlet commodatumára nézve ld. H. Ankum: Prêt de couverts d'argent pour un déjeuner en droit romain classique, in: Mélanges Fritz Sturm, I, Liège 1999, 13-26; e forrásszöveghez különösen 14skk. A hazai szakirodalomban Molnár: id. m. 179 csak röviden foglalkozik a szöveggel, megállapítva, hogy abban "Ulpianus ismét Labeo döntésére hivatkozik egy tárgy lopásával kapcsolatban, aki a haszonkölcsönbe vevő felelősségét custodia tekintetében mondja ki"; Labeo tehát Molnár Imre megállapítása szerint "ismerte a lopás esetén a custodia-felelősséget".
[12] Knütel: id. m. 389sk.
[13] Cardilli: id. m. 383.
[14] Knütel: id. m. 390.
[15] Knütel: id. m. 390.
[16] Knütel: id. m. 390. E nézetekhez ld. még Cardilli: id. m. 383sk.
[17] Az okirati forrásokban (ld. pl. TPSulp. 51: "habeo penes me"; idézi Pozsonyi N.: Zálogpraxis az ókori Rómában, PhD-értekezés, Szeged 2012 [= http://doktori.bibl.u-szeged.hu/1641/1/Pozsonyi_Norbert_Ertekezes.pdf], 75, ill. 86) is előforduló, hatalmi helyzetet (vö. H. G. Heumann-E. Seckel: Handlexikon zu den Quellen des römischen Rechts, Jena 1907[9], s. v. penes) jelölő "penes" szóra nézve ld. Ulp. D. 50, 16, 63: "'Penes te' amplius est quam 'apud te': nam apud te est, quod qualiterqualiter a te teneatur, penes te est, quod quodam modo possidetur.". Ulpianus itt kifejti, hogy a "penes te" kifejezés több, mint az "apud te" kifejezés; az "apud te" ugyanis az, amit te bármiféle módon magadnál tartasz, a "penes te" pedig az, amit te valamilyen módon birtokolsz. Pozsonyi: id. m. 88 értelmezése szerint a "penes te" kifejezés azt jelenti, hogy valaki úgy tart tényleges hatalmában egy dolgot, hogy ahhoz birtokjogi joghatások járulnak. Ennek kapcsán Pozsonyi az alábbi Iulianus-szövegre hivatkozik: "Per servum, qui pignori datus est, creditori nec possessio adquiritur, quia nec stipulatione nec traditione nec ullo alio modo per eum servum quicquam ei adquiritur, quamvis possessio penes eum sit." (Iul. D. 47, 1, 37). Iulianus itt arról beszél, hogy a zálogba adott rabszolgán keresztül a hitelező nem szerez birtokot (possessio), mégpedig sem stipulatio, sem traditio útján, sem pedig bármilyen más módon sem, jóllehet a birtok nála van ("penes eum sit"). A rabszolga által ugyanis csak a tulajdonos szerezhet jogokat (ld. Gai. 2, 87: "Igitur quod liberi nostri, quos in potestate habemus, item quod servi nostri mancipio accipiunt vel ex traditione nanciscuntur sive quid stipulentur vel ex alia qualibet causa adquirunt, id nobis adquiritur", vagyis a rabszolgák, ahogyan minden hatalomalatti, a hatalomgyakorlónak szerez jogokat), a záloghitelező már (természetesen) nem. A D. 47, 1, 37 alatt fölvett Iulianus-szöveg végén szerepel a "quamvis possessio penes eum sit" mellékmondat, amelyben viszont ott szerepel a possessio is, nem csupán a "penes eum sit" kitétel; amelyeket nézetünk szerint egymás összefüggésében kell értelmezni; a "penes eum sit" kitétel önmagában véleményünk szerint nem utalna a technikus értelemben vett birtoklásra (a civilis possessióra), ha nem lenne ott kifejezetten mellette a possessio szó is. E véleményünket támasztja alá az Ulp. D. 13, 6, 5, 14-ben kétszer is szereplő "penes quem" kifejezés is, amely ebben a forrásszövegben arra utal, hogy a haszonkölcsönbe vevőnél, az ő hatalmában vannak a dolgok (és ő a felelős azokért), aki viszont nem civilis, csupán naturalis possessor, akinek birtoklásához joghatások (birtokjog) nem járulnak; a szöveg a possessiót egyáltalán nem említi, ami arra látszik utalni, hogy a "penes" adverbium önmagában, a possessio kifejezett említése nélkül inkább csak a naturalis possessióra utal. Ugyanez a helyzet a D. 13, 6, 5, 2 alatt fölvett ulpianusi szöveg esetében is, amely a depositum vonatkozásában tartalmazza a "penes quem deponitur" kitételt; a letéteményes alapesetben közismerten csupán naturalis possessor. A "penes" szó Pozsonyi általi értelmezését tehát vitathatónak tartjuk. Ami pedig Ulpianus magyarázatát (D. 50, 16, 63) illeti, az abban foglalt "quodam modo" kitétel is jelzi, hogy valahogyan, valamiképpen, valamilyen módon birtokolunk, ami a D. 13, 6, 5, 14 tükrében tehát naturalis possessiót is jelenthet. Nézetünk szerint tehát a "penes" adverbium esetében nem a technikus értelemben vett civilis possessióval van dolgunk.
[18] Knütel: id. m. 390.
[19] Ld. ezekre nézve a fentieken túlmenően is Cardilli: id. m. 383skk.
[20] A szöveget érdekes módon sem Paris: id. m., sem Arangio-Ruiz: id. m., sem Metro: id. m., sem Cannata: Per lo studio della responsabilità per colpa (id.), sem Cardilli: id. m., sem Serrano-Vicente: id. m. nem vizsgálja, még csak nem is idézi, a forrásmutatók tanúsága szerint. A textushoz ld. - a fragmentumot természetesen a szubjektív felelősség példájaként idézve - Robaye: id. m. 305. Ld. továbbá a fragmentum mélyreható elemzésére nézve Knütel: id. m. 381skk.
[21] E kérdéskörre nézve ld. az újabb hazai szakirodalomból Csoknya T. É.: A használat céljában való megállapodás jelentősége a commodatumnál, in: P. Szabó B.-Újvári E. (szerk.): Universitas "unius rei". Tanulmányok a római jog és továbbélése köréből, Debrecen 2014, 53skk. (erre a forrásszövegre nézve: 56).
[22] Földi: A másért való felelősség a római jogban (id.), 259.
[23] A forrásszöveghez ld. az újabb szakirodalomból pl. Serrano-Vicente: id. m. 260.
[24] A jogesethez ld. pl. MacCormack: id. m. 212; A. Wacke: La disciplina del rischio nelle attività negoziali, in (a cura di F. Milazzo): Affari, finanza e diritto nei primi due secoli dell'impero. Atti del convegno internazionale di diritto romano (Copanello, 5-8 giugno 2004), 155; Serrano-Vicente: id. m. 259; Csoknya: id. m. 57.
- 121/122 -
[25] P. Krückmann: Custodia, SZ 64 (1944), 18sk. A textushoz ld. még pl. Paris: id. m. 108skk.; MacCormack: Custodia and culpa (id.), 173, ill. 210sk.; Robaye: id. m. 359; Ankum: Prêt de couverts d'argent pour un déjeuner en droit romain classique (id.), 20; Serrano-Vicente: id. m. 259sk. A szöveggel érdekes módon sem Arangio-Ruiz: id. m., sem Metro: id. m., sem pedig Cardilli: id. m. nem foglalkozott, e könyvek forrásmutatóinak tanúsága szerint.
[26] Ld. pl. Ulp. D. 13, 6, 5, 5; Paul. D. 18, 6, 3; Inst. 3, 14, 2; Gai. D. 44, 7, 1, 4.
[27] Paris: id. m. 110.
[28] Molnár: id. m. 226.
[29] MacCormack: id. m. 173.
[30] A forrásszöveghez ld. a külföldi monografikus szintű felelősségi szakirodalomból pl. Metro: id. m. 107; Robaye: id. m. 282; Cardilli: id. m. 385[172].
[31] Így akár a haszonkölcsön esetén is meg lehet állapodni enyhébb, csupán dolusért fennálló felelősségben is. A dolusért való felelősséget ugyanakkor sem a commodatum, sem más szerződések körében nem lehet kizárni. A commodatumra nézve ld. Paul. D. 13, 6, 17 pr. "In commodato haec pactio, ne dolus praestetur, rata non est.", vagyis haszonkölcsön körében érvénytelen a szerződésben foglalt olyan megállapodás (pactio), amelyben a felek a szándékos szerződésellenes magatartásért (dolus) való felelősséget kizárják. A dolusért való felelősséget kizáró megállapodás érvénytelenségét a letéti szerződéssel összefüggésben a következő, Ulpianustól származó, a Digesta 16. könyvének 3., "Depositi vel contra" c. titulusa alatt szereplő, rendkívül világosan fogalmazó forrásszöveg mondja ki: "Illud non probabis, dolum non esse praestandum si convenerit: nam haec conventio contra bonam fidem contraque bonos mores est et ideo nec sequenda est." (Ulp. D. 16, 3, 1, 7). Az előző szöveg tömör megállapításához képest Ulpianus e vonatkozásban megindokolja, hogy miért nem ismerhető el az ilyen megállapodás érvényessége. Az ilyen conventio (és ez vonatkozik természetesen a haszonkölcsön-szerződésben foglalt, a dolusért való felelősséget kizáró pactióra [Paul. D. 13, 6, 17 pr.] is) ugyanis ellentétes a jóhiszeműség és tisztesség (bona fides) objektív princípiumával, ill. a jó erkölcsökbe ütközik ("contra bonos mores est"). A megállapodás érvénytelenségét a remekjogász a "nec sequenda est" kifejezéssel érzékelteti. Általában a bonae fidei iudiciumokkal összefüggésben Ulpianus - Celsusra hivatkozva - a következőket írja: "... Celsus putat non valere, si convenerit, ne dolus praestetur: hoc enim bonae fidei iudicio contrarium est ita utimur" (Ulp. D. 50, 17, 23), vagyis nem érvényes a megállapodás, ha a felek akként állapodtak meg, hogy dolusért nem felelnek, ez ugyanis ellentétes a bonae fidei iudiciumokkal. A dolusért való felelősséget egy meghatározott szerződéstípusra történő utalás nélkül, tehát általános, elvi éllel állapítja meg Paulus: "Illud nulla pactione effici potest, ne dolus praestetur." (Paul. D. 2, 14, 27, 3), vagyis semmilyen joghatást sem válthat ki az a megállapodás, amelyben a felek a dolusért való felelősséget kizárják. - A dolusért való felelősség kizárásának kérdéskörével kapcsolatosan itt idézett forrásokhoz és az egész problémához ld. a hazai szakirodalomból Molnár: id. m. 102sk. A jóhiszeműség és tisztesség egész problémakörére nézve pedig ld. a hazai szakirodalomból Földi A.: A jóhiszeműség és tisztesség elve. Intézménytörténeti vázlat a római jogtól napjainkig, Bp. 2001; uő: Az objektív jóhiszeműség "olvasatai" a padovai bona fides-konferencia aktáinak tükrében, Acta Facultatis Politico-iuridicae Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös nominatae 42 (2005), 223skk.; uő, SZ 124 (2007), 603skk.; uő: Újabb észrevételek a bona fides dualizmusának kérdéséről, Acta Facultatis Politico-iuridicae Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös nominatae 44 (2007), 123skk.; uő: Monizmus, dualizmus vagy pluralizmus? Összehasonlító-történeti elmélkedések a bona fidesről, Állam- és Jogtudomány 54/3-4 (2013), 25skk.
[32] Vö. Csoknya: id. m. 66.
[33] A forrásszöveghez ld. pl. Visky K.: A "vis maior" a római jog forrásaiban, Bp. 1942, 72skk., az interpolációkritikai irodalomban foglalt nézetek részletekbe menő ismertetésével. Ld. még pl. (nem mindig a teljes textusra, olykor csupán annak az adott fejtegetés kapcsán releváns részére nézve) Paris: id. m. passim, pl. 118skk.; Arangio-Ruiz: id. m. 169; Luzzatto: id. m. 132skk.; MacCormack: id. m. 208sk.; Robaye: id. m. passim, pl. 284; Az újabb szakirodalomból ld. részletesen pl. Cardilli: id. m. 496skk.; Ankum: Prêt de couverts d'argent pour un déjeuner en droit romain classique (id.), 17skk.; Serrano-Vicente: id. m. 245skk.
[34] E radikális interpolációkritikai nézetekkel nem foglalkozunk, ezekre nézve ld. Visky: id. m. 73sk.[29].
[35] Ld. Visky: id. m. 74, az interpolációkritikai nézetek részletes ismertetésével.
[36] Luzzatto: id. m. 133sk.
[37] Visky: id. m. 75.
[38] Vö. még pl. Gai. D. 44, 7, 1, 4: "cui humana infirmitas resistere non potest".
[39] Visky: id. m. 75.- E kifejezéssel kapcsolatban ld. még: C. 4, 65, 28: "cui resisti non potest".
[40] MacCormack: id. m. 208sk.
[41] Pl. Cardilli: id. m. 496skk.; Serrano-Vicente: id. m. 245skk.
[42] Az ezüst étkészlet commodatumára nézve ld. a fentebb elemzett Ulp. D. 13, 6, 5, 14-et, valamint az alább elemzésre kerülő Gai. D. 44, 7, 1, 4-et is.
[43] Hasonló tényállásokat elemzett Ulpianus is a fentebb már vizsgált fragmentumban (D. 13, 6, 5, 7). Ld. még e vonatkozásban a szintén fentebb már elemzett Paul. 2, 4, 3-at is.
[44] Vö. pl. a fentebb elemzett Ulp. D. 13, 6, 5, 10 alatt felvett szövegben foglaltakkal.
[45] E fragmentum szakirodalmából ld. pl. Visky: id. m. 62skk.; Serrano-Vicente: id. m. 247.
[46] Vö. Visky: id. m. 64.
[47] Erre a glosszátorok idejéből származó regulára nézve ld. D. Liebs: Lateinische Rechtsregeln und Rechtssprichwörter, München 2007[7], 91.
[48] Vö. az előbb idézett Gai. D. 13, 6, 18 pr.-ban foglaltakkal.
[49] "Is quoque, cui rem aliquam commodamus, re nobis obligatur, sed is de ea ipsa re quam acceperit restituenda tenetur."
[50] Ld. e vonatkozásban pl. Ulp. D. 13, 6, 5, 15; C. 4, 65, 28.
[51] Vö. pl. az Inst. 3, 24, 5-ben foglaltakkal: ".custodia talis desideratur, qualem diligentissimus pater familias suis rebus adhibet".
[52] Ld. e fragmentumhoz pl. MacCormack: id. m. 211; Robaye: id. m. 306skk.; Cardilli: id. m. 201skk.; E. Domínguez López: La gratuidad y la utilidad como factores determinantes de la responsabilidad del comodatario, Granada 2001, 130skk.; Serrano-Vicente: id. m. 258sk.
[53] Serrano-Vicente: id. m. 258.
[54] Az akarati disszenzusra, ill. a szerződés nemlétezésére nézve ld. Siklósi I.: A nemlétező, érvénytelen és hatálytalan jogügyletek elméleti és dogmatikai kérdései a római jogban és a modern jogokban, Bp. 2014, 77skk., valamint az ott hivatkozott szakirodalmat.
[55] Vö. Ulp. D. 13, 6, 5, 3; Ulp. D. 13, 6, 5, 6; Ulp. D. 13, 6, 5, 9. A rendelkezésünkre álló források alapján ugyanis jó eséllyel valószínűsíthetjük, hogy az objektív custodia-felelősség a tételes jogi szabályozás szintjén a préklasszikus korban, mégpedig éppen a commodatummal összefüggésben alakult ki, amit nyilván az adós fokozott (általában egyoldalú) érdekeltsége és az ilyen szerződések gyakorisága tett szükségessé, ezzel a szerződési gyakorlatban kialakult tapasztalatokat átemelve a tételes jogba. Persze ezzel szemben számos más nézet is ismert a custodia-felelősség feltételezhető kialakulására vonatkozóan; e problémakörrel azonban egy későbbi, a custodia-felelősség kialakulásának kérdéskörét vizsgáló tanulmányunkban kívánunk majd részletesebben foglalkozni.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző adjunktus, ELTE ÁJK Római Jogi és Összehasonlító Jogtörténeti Tanszék.
Visszaugrás
