Az 1948-as olasz köztársasági alkotmány hatálybalépése óta az államszervezeti rendelkezések - kiváltképpen a parlament működése - tekintetében és a választási rendszerekben több reformkísérlet zajlott. Az olasz politikai rendszerben a változtatás az alkotmány merev voltából adódóan nehéz, ám mind az Alkotmánybíróság döntései, mind az abrogatív népszavazás lehetővé teszi a normaszöveg módosítását. A törvényhozás kétkamarás jellege változatlan maradt, jogkörei részletesen szabályozottak a végrehajtó hatalom működésével szemben, de létszáma mindkét házban az 2020-as alkotmány-népszavazás eredménye következtében jelentősen csökkent.
A két kamara működésére a tökéletes bikameralizmus jellemző, így azonos jogkörök birtokában a törvényalkotási eljárás elhúzódása figyelhető meg. A hatalmi ágak rendszerében a kormány ugyan nem rendelkezik törvényalkotási hatáskörrel, de a jogalkotás hatékonyságának növeléséhez járulhat hozzá, hogy, meghatározott időn belül, meghatározott célok elérése érdekében, törvényerejű rendeletet adhat ki, amely a parlament utólagos, a kihirdetéstől számított hatvan napon belül megadott jóváhagyása (törvénybe iktatása) esetén marad érvényben. Ilyenkor csak az egyik kamarának kell lefolytatnia a tárgyalást, a másik kamara többnyire csupán ratifikálja a döntést - ezáltal a gyakorlatban a bikameralizmus formális keretei között unikamerális tendencia bontakozik ki.
A választási rendszerek reformjai során a többségi és arányos képviseleti rendszer több ízben változott, sőt a 2017-es Rosatellumnak nevezett választójogi törvény a két elvet együtt alkalmazza - parallel voting szisztéma, Grabenwahlsystem -, de az elődeinél bonyolultabb módon. A képviselők megválasztása pártlistás arányos és relatív többségi egyéni választókerületi rendszerben történik, egymástól elkülönítetten. A politikai pártok igen magas száma miatt a parlamenti többség biztosítása és a stabil kormányzás megteremtése nehezen kivitelezhető. E tekintetben a 2022-es parlamenti választások eredményei változáshoz vezethetnek. A bal- és jobbközép táborban egyaránt pártszövetségek jöttek létre, s a középjobb nagyobb arányú győzelmét hozták a parlament mindkét házában. Ez lehetőséget teremt a stabil kormányzásra, bár a koalíciókon belüli politikai erőviszonyok különbözőek. A középbal politikai tábora jelenleg fragmentáltabb a jobbközép pártok szövetségéhez képest, ám több párt önálló indulóként is mandátumhoz jutott a parlamentben.
- 5/6 -
Az 1948-as olasz alkotmánynak a végrehajtó és a törvényhozó hatalom viszonyára vonatkozó rendelkezései, amelyek egy enyhén racionalizált parlamentáris államformát hoznak létre, az elmúlt negyven évben számos alkotmányos reformjavaslat tárgyát képezték: hármat a két kamara közös bizottságai[1] dolgoztak ki, amelyek azonban nem nyerték el a politikai többség támogatását. Majd újabb kettőt már a két parlamenti kamara is jóváhagyott, de aztán a polgárok alkotmányos népszavazásokon mindkettőt elutasították. Erre a sorsa jutott a 2006-os referendumom a Berlusconi-kormány javaslata, amely az alkotmány teljes második, államszervezeti részének felülvizsgálatát célozta, valamint a 2016-os referendumon a Renzi-kormány által javasolt reform is, amely még az előzőnél is szélesebb reformot irányzott elő, a szimmetrikus kétkamarás rendszer szinte teljes felülvizsgálatáról.
Az alkotmányos reformok kudarca - a belpolitikai okok mellett - az alkotmány merev jellegéből is adódik: a viszonylag tömör, 139 cikkből álló alaptörvény módosítása nehézkes, mivel a két, azonos jogállású kamara kétszeri minősített többségi döntése szükséges hozzá, vagy referendum általi megerősítés. Az olasz alkotmány 1948 óta 16 alkalommal módosult, és mindössze kétszer referendum útján (2001-ben és 2020-ban). Az alkotmányos reformok nehézkessége azonban nem jelenti azt, hogy az olasz parlamentáris és választási rendszer szabályai változatlanok maradtak. A változatlan alkotmányos keretek között a végrehajtó-törvényhozó kapcsolatokat három tényező is alapvetően változtatta meg az elmúlt években. Az addigi gyenge kormányokkal fémjelzett több évtizedes időszak[2] után ezáltal a parlament helyett a kormány került a közjogi rendszer epicentrumába.
Az első ilyen tényező a választójogi törvény volt, amelyet 1990 óta legalább hétszer átírtak - megsemmisítő (abrogatív) népszavazások, parlamenti úton, vagy az Alkotmánybíróság (Corte Costituzionale) által. Az alkotmányreform kudarca ellenére tehát itt sikeres módosításokról beszélhetünk. Másodszor, az európai uniós tagság szükségszerűen erősítette meg a végrehajtó hatalmat és azon belül a kormányfőt, aki az olasz kormányformában addig hagyományosan csupán első volt az egyenlők között. Harmadszor, a Covid-19 világjárvány, amely szintén arra kényszerítette a kormányt, hogy salátatörvényekkel és kormányrendeletekkel fogadjon el az állampolgárok szabadságjogait súlyosan korlátozó és a világjárvány gazdasági és társadalmi hatásait ellensúlyozó intézkedésekről szóló jogszabályokat - mivel az olasz alkotmány nem ismeri a rendkívüli állapot fogalmát.[3]
- 6/7 -
A szimmetrikus kamarákra osztott parlament már nem volt képes kezelni az e tényezőkből adódó kihívásokat. A kamarák azonos hatásköre sokszor vezet elhúzódó törvényalkotási eljárásokhoz - nem véletlen, hogy több reformjavaslat éppen a szenátus jogköreinek megnyirbálását vagy megszüntetését célozza. Általános trend azonban, hogy a második kamarák gyengítését célzó elképzelések a közvélemény elképzeléseivel nem találkoznak: 2013-ban az írek népszavazáson az ír felsőház eltörlése ellen foglaltak állást, és hasonlóan, 1969-ben a franciák népszavazáson utasították el a francia szenátus hatásköreinek drasztikus megnyirbálását célzó reformot, amely De Gaulle tábornok lemondását is maga után vonta. Az olasz szenátus tehát maradt, ami változik (és változott korábban is), az a választási törvény. Az alábbiakban az olasz parlament és a választójog fejlődését és reformkoncepcióit tekintjük át.
A parlamentről (Parlamento Italiano) szóló rendelkezéseket az olasz alkotmány (Costituzione della Repubblica italiana) második, államszervezetről szóló részében találjuk (55-69 cikkek). Az alaptörvény szerint a parlament kétkamarás, amely a Képviselőházból (Camera dei Deputati) és a Szenátusából (Senato della Reppublica) áll, amelyeket öt évre választanak. A két kamara teljesen azonos hatáskörrel rendelkezik, ami a tökéletes bikameralizmus egyik utolsó példája világszerte.[4] A kamarák azonos jogokat élveznek a törvényhozási eljárás során, nincs különbség képviselők és szenátorok jogállása között, valamint bármely kamara megvonhatja a bizalmat a kormánytól, amely ezáltal megbukik. A szimmetrikus hatáskörből számos nehézség adódik: a jogalkotási eljárás elhúzódhat, mert a két kamara korlátlan ideig "labdázhat" a törvényjavaslattal, ha nem értenek egyet, és nincs olyan kamara - ellentétben például a brit Alsóházzal -, amely kimondja az utolsó szót, és a német alkotmányos rendszerből ismert, a két kamara közötti egyeztető-konfliktusmegoldó mechanizmusok is hiányoznak. A két kamarát egyaránt a közvetlen, területi képviselet elve alapján választják meg, azaz a Szenátusnak semmilyen kvázi-föderális vagy regionális képviseleti szerepe nincs, a helyi autonómiákat nem reprezentálja. A kamarákat természetesen megilleti a házszabályi autonómia is.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
