Hosszas halogatást követően, szeptember 3-án döntött a magyar Alkotmánybíróság a melegek büntetőjogi diszkriminációjának alkotmányellenességét állító beadványokról. Az nyilván csak a véletlen műve, hogy a Medgyessy kurzus első jelentős alkotmánybírósági határozata éppen az EU-csatlakozási tárgyalások célegyenesbe fordulása pillanatában született meg. Az Alkotmánybíróság a közzététel napjával semmisítette meg a Btk. 199. §-át, amely - a heteroszexuális kapcsolatoktól eltérően - büntetni rendelte, ha 18. életévét betöltött személy beleegyezésen alapuló szexuális kapcsolatot létesít egy 14-18 év közötti személlyel. A határozat rendelkező részét tanulmányozva akár pezsgőt is bonthatnánk a liberális jogállamiság győzelmére. Ezzel szemben az indokolás következményei alapjaiban rendítik meg az első Alkotmánybíróság által kiépített alapjogvédelmi rendszer stabilitásába vetett hitet.
Az indítványozók az emberi méltósághoz [Alkotmány 54. § (1) bekezdés], a magántitokhoz [Alkotmány 59. § (1) bekezdés] és a lelkiismereti szabadsághoz [Alkotmány 60. § (1) bekezdés] fűződő jogokkal összefüggésben tartották a hátrányos megkülönböztetés tilalmába (Alkotmány 70/A. §) ütközőnek a homoszexuális kapcsolatot kriminális cselekményként kezelő szabályozást. Volt indítványozó, aki nemcsak a megsemmisített passzust, hanem a megrontás [Btk. 201. § (1) bekezdés! tényállását is arra alapozva támadta, hogy az egyes szexuális cselekmények jogi megítélésének rögzített korhatároktól való függővé tétele sérti a jogbiztonság - az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből fakadó - kritériumát. A Btk. 199. § (és a vele rokon büntetőjogi normák) ügye két szempontból is túlmutatott a melegek problémáján. A tét nem volt kisebb, mint az, hogy a XXI. századi Magyarország jogrendje képes-e szakítani a XIX. századi büntetőjog feudális és farizeus fogalmi kultúrájával, megközelítésmódjával. Elismeri-e a harmadik köztársaság Alkotmánybírósága a nemi önrendelkezés szabadságát az emberi méltóság jogából eredeztetett magánszféra részének? Kis túlzással úgy is fogalmazhatunk, hogy nem pusztán a magyarországi melegek közössége, hanem a magyar jogban - s kiváltképp a büntetőjogban - eleddig zavartan, nevetséges prüdériával kezelt szexualitás várt alkotmányjogi emancipációra. Másrészt a jogállami normák szilárdsága éppen abban mutatkozik meg, hogy sikerül-e érvényt szerezni az egyenlő tisztelet elvének a többségi előítéletesség (jelen esetben: homofóbia) ellenében is.
Mindezek tükrében felettébb különös, hogy ebben az ügyben a taláros testület félretette az elmúlt évtized alapjogi konfliktusaiban zsinórmértékké vált szükségesség-arányosság tesztet, és a szexuális bűncselekmények alkotmányossági vizsgálatát morális megfontolásoktól megfosztott, neutrális diszkriminációs kérdéssé silányította. Az indokolás súlypontját keresve, a terjedelmes jogtörténeti és jog-összehasonlító elemzés kellős közepén figyelhetünk fel a határozat kulcsmondatára: "Az [Európai Parlament] 1998-ban hozott külön határozatában megerősítette, hogy nem adja hozzájárulását olyan állam tagfelvételéhez, amelynek jogalkotása vagy politikája sérti a homoszexuális személyek emberi jogait."
Aligha lehet hát csodálkozni azon, ha a szeptember 3-i határozat olvasójában nyitott kérdések egész sora marad. A rendszerváltást követő néhány évben kijegecesedett alapjogi argumentáció mellőzése önmagában is hordoz egyfajta logikai kockázatot. A párhuzamos, illetve különvélemények ismeretében azonban joggal feltételezhető: a testületnek fontosabb volt a széttartó nézetek között amolyan "langyos" megoldást találni, mint az, hogy egy a jövőbe mutató jogpolitikai álláspontot alakítson ki a nemi önrendelkezés tárgyában.
Az indokolás vezérmotívuma a "tárgyilagos mérlegelés szerinti ésszerű ok", illetve az "objektív ismérvek alapján való igazolhatóság". Ehhez képest "csak" az nem derül ki, mit tart az Alkotmánybíróság "ésszerű" oknak s milyen ismérveket tekint "objektívnek". Az érvelés egyebekben is hemzseg a tautológiától. Az elemzéshez használt úgynevezett ésszerűségi teszt második lépcsőjében például azt vizsgálja az Alkotmánybíróság, hogy a "törvényalkotó az alkotmányos követelményeknek megfelelően különböztetett-e". Ugyanakkor éppen az alkotmányos követelmények vesznek el az "ésszerű és objektív" jótékony homályában. Nem fejti ki a testület azt sem, melyek azok a "kivételes indokok", amelyek a szexuális irányultság alapján történő megkülönböztetést alkotmányosan megalapozhatnák - a szöveg utal ugyan a házassághoz való jogot tárgyaló 14/1995. (III. 13.) AB határozatra, de ez (itt) nem válasz. A határozat szerint az Alkotmány 67. § (1) bekezdéséből fakadó állami kötelezettség a gyermekek védelmére nem elegendő súlyú alkotmányos indok a védett kor sze-
- 119/120 -
xuális irányultságtól függő megkülönböztetésére. A miértre újfent nincs felelet, s ez nem véletlen. A 67. §-nak ugyanis nem a "csekély súlyával", hanem patriarchális megközelítésével van gond. Érvként az veti fel a Btk. 199. §-ával kapcsolatos vitában, aki úgy gondolja, hogy állami feladat lehet a gyermekek védelmezése a "homoszexuális befolyástól". Ha viszont elfogadjuk, hogy a 67. §-ból eredő állami kötelezettség - többek között - a gyermekekkel szembeni szexuális visszaélések megelőzésére és üldözésére irányul, rögvest szétpukkad a melegjogi ügyekben a 67. § (1) bekezdése és a 70/A. § kollíziójáról eregetett buborék. Annak idején a 21/1996. (V. 17.) AB határozat (Szivárvány-határozat) a következőt állította: "A nem szerinti (nemi szerep szerinti) megkülönböztetés valóban megengedhetetlen ott, ahol a nemi szerep az illető életviszony lényegét tekintve közömbös, de legalábbis nincs alkotmányosan igazolható súlya." Nos, az Alkotmánybíróságnak a Btk. 199. §-a kapcsán pontosan azt kellett volna megfogalmaznia, hogy az abúzus büntetőjogi határainak megvonásánál a szexuális irányultságnak nincs alkotmányos relevanciája. Sajnos a döntés egészen szerencsétlen kontextusban foglalkozik a Szivárvány-határozattal. Az indokolás 1.2. pontja tudniillik lehetséges diszkrimináció-párti érvként említi az e határozatban valóban felbukkanó, "a homoszexuális kapcsolatot meg nem értéssel, illetve elutasítással fogadó társadalmi környezetet". Csakhogy míg a Szivárvány-határozat tárgya a gyermek közéleti szerepvállalása - egy nyilvánosan múködő melegjogi egyesülethez történő csatlakozása - volt, addig a Btk. 199. §-a által pönalizált szexuális kapcsolat tipikusan a magánszférát érintő kérdés.
Létező ellenérveket fogalmazott meg a két különvélemény. Strausz János a homoszexualitást "szexuális rendellenességnek" tekinti, s ezért alkotmányosan elfogadhatónak tartja a Btk, 199. §-ának szabályát: "Biológiai okoknál fogva ez a korosztály a normális heteroszexuális kapcsolatok terén már nem igényel védelmet [...] azok a korábbi tudományos ismereteken alapuló feltételezések, hogy a 18. életévüket be nem töltött férfiak szexuális orientációja még kialakulófélben van, időközben megdőltek." Kár, hogy Németh János Strasbourgi citátuma csak a párhuzamos indokolásban kapott helyet. A Strausz-féle különvélemény kimondja: "Indokolt, hogy az ilyen korú személyek helyes erkölcsi fejlődését akár a büntetőjog eszközével is védje a törvény." "Az Alkotmánybíróság [...] a homoszexualitásról az Alkotmány alapján nem formálhat erkölcsi ítéletet" - szól a Szivárvány-határozat, amelynek kőkemény verdiktjéről a jelenlegi testület - pro és kontra egyaránt - megfeledkezett.
Tertyánszkyné Vasadi Éva a többségi határozattól eltérően úgy gondolta, hogy a Btk. 199. §-ában megjelenített élethelyzet jellemzően tartalmaz bizonyos függőséget, alárendeltséget. Valóban, a fiatalkorúak idősebb személyekkel kialakított szexuális kapcsolatában gyakorta domináns elem a fiatalkorú anyagi, egzisztenciális, sőt fizikai kiszolgáltatottsága. Ennek ellenére sem a különvéleményt jegyző alkotmánybírónő, sem pedig a többségi indokolás nem bizonyította (és nem is bizonyíthatta!), hogy a kiszolgáltatottsági elem - vagy akár annak előfordulási gyakorisága -a kapcsolat homo- vagy heteroszexuális jellegéhez tapadna.
A határozat indokolása további furcsaságot is tartogat. A már említett ésszerűségi teszt során az Alkotmánybíróság a 18 éven felüli elkövetők, illetve a 14-18 év közötti sértettek közti megkülönböztetés alkotmányosságát vizsgálta. Holott a 70/A. § sérelme egészen más relációkban merülhet fel. Mennyiben lehet alkotmányos a 14-18 évesek és a 18 évnél idősebbek szexuális önrendelkezési szabadsága közötti különbségtétel? Létezhet-e alkotmányosan elfogadható megkülönböztetés a homo-, illetve heteroszexuális személyek szexuális önrendelkezési szabadsága között? A kérdések még most is az Alkotmánybíróság válaszára várnak. A testület azt az utat követte, hogy mivel a támadott törvényhely a 70/A. § ésszerűségi tesztjén elvérzett, szükségtelen a szabályozást az egyes alapjogok (és a jogállamiság) vonatkozásában is górcső alá venni. Sokatmondó, hogy az indokolás érdemi részének tekinthető III. fejezet egyetlen ponton sem említi a magánszférához való jogot, az alkotmánynak a szexuális önrendelkezési szabadság forrását jelentő 54. § (1) bekezdését.
Ahogyan arra két évvel ezelőtti tanulmányában Balogh Zsolt rámutatott: az első Alkotmánybíróság rendszerépítő tevékenységet is végzett.[1] Meghatározta az egyes alapjogok súlyát és szerepét, a mögöttük rejlő védendő értékeket. Az alaptörvényi rendszer egészébe ágyazva tisztázta az egyes alapjogok egymáshoz, illetve más alkotmányos elvekhez, értékekhez, intézményekhez és garanciákhoz való viszonyát. Kimunkálta az "érinthetetlen lényeg", a jogkorlátozás abszolút határának fogalmát. A következetesen használt szükségesség-arányosság teszt (alapjogvédelmi teszt) az alapjogi rendszer épségben tartását szolgálta.[2] Esetről esetre került mérlegre, hogy a jogkorlátozás egy másik alapvető jog vagy alkotmányos cél érdekében történik-e (szükségesség); ha igen, a másik jog védelme vagy érvényesülése elérhető-e más módon (elkerülhetetlenség); ha nem, akkor a korlátozással okozott jogsérelem arányban áll-e az elérni kívánt céllal (arányosság). A magyar alapjogi bíráskodás már működése első esztendejében az "érinthetetlen"
- 120/121 -
emberi méltóság jogából olyan, az angolszász privacy fogalomkörébe tartozó szabadságokat származtatott, mint például a vérségi származás kiderítésének joga. Nem kétséges, hogy az egyén szexuális szabadsága, a nemi önrendelkezési jog ugyanebbe az alapjogi "családba" tartozik.
Valóban létezik egy, az alapjogvédelmi próbánál puhább ésszerűségi teszt az Alkotmánybíróság gyakorlatában. Az ésszerű indok követelménye azonban az alapvető jogokkal közvetlenül össze nem függő, formális diszkriminációs helyzetek vizsgálatára szolgál. Nem feltétel a szükségesség-elkerülhetetlenség, csupán a diszkrimináció racionálisan megmagyarázható, behaviorisztikus argumentációja. Ezekben az esetekben akkor sérül az egyén emberi méltósága, ha a hátrányos megkülönböztetésnek nincsen számára hozzáférhető" indoka, ha a diszkrimináció önkényes. Könnyen belátható, hogy a Btk. 199. §-a - illetve az abban szabályozott életviszony - több összefüggésben is hordoz alapjogi konfliktusokat. Első helyen azért, mert a megsemmisített paragrafus korlátozza a 14-18. életév közötti személyek szexuális önrendelkezési szabadságán belül a szexuális partner megválasztásának jogát. Második helyen a Tersztyánszkyné Vasadi Éva különvéleményében is felmerülő "függőségi viszony" más oldalról ugyan, de szintén korlátozhatja a szexuális önrendelkezési jogot. Egészen pontosan: a negatív szexuális önrendelkezési szabadságot. Harmadik helyen pedig a védett kor diszkriminatív megállapítása a homoszexuális személyek szexuális önrendelkezési szabadságának további korlátozását jelentette. A melegek büntetőjogi diszkriminációját vizsgáló Alkotmánybíróságra az a feladat várt, hogy az első, majd pedig a harmadik helyen említett pozitív szabadságjogot a második helyen szereplő negatív szabadsággal ütköztetve vesse alá az alapjogvédelmi tesztnek.
Egy 17 éves személy esetében a negatív szexuális szabadság biztosításának aligha adekvát módja, ha törvény tiltja meg számára szexuális kapcsolat létesítését egy nála egy évvel idősebb személlyel. Kétségtelen viszont, hogy a 14 éven felüliek teljes partnerválasztási szabadsága a negatív szabadságot reálisan fenyegető veszélyeket nem hárítja el. Csakhogy illúzió azt hinni, hogy a kiszolgáltatottságon alapuló szexuális kapcsolat pusztán életkori dimenzióban jelentkezik: az intézményi, munka-, szolgálati vagy más hatalmi viszony ugyancsak táptalaja a szexuális abúzusnak. A negatív szexuális szabadság szavatolásánál nincs relevanciája annak, hogy az egyént érő támadás homo- vagy heteroszexuális irányból érkezik. Ezért nem választhat az intézményvédelmi kötelezettségét teljesítő jogalkotó a negatív szexuális szabadság biztosítására olyan eszközt, amely egyenlőtlenül korlátozza a homo-, illetve a heteroszexuális személyek pozitív szexuális szabadságát. A harmadik köztársaság Alkotmánybírósága nem végezte el az alapjogvédelmi tesztet a számos vonatkozásában alapvető jogokat közvetlenül érintő ügyben. A témát akár le is lehetne zárni azzal, hogy a lényeg a határozat rendelkező részében olvasható "végeredmény". Igen ám, de a rendszerváltás utáni alkotmánybíráskodás éppen a határozati indokolásokban fejlesztett ki egy olyan, morális elveken nyugvó alapjogi kultúrát, amely időközben beleivódott a társadalmi diskurzusba. Egy-egy legendássá vált alkotmánybírósági határozat (például a "személyi szám"-, "gyűlöletbeszéd"-, "halálbüntetés"-döntések) érvelése hozzásegítette a magyar társadalmat ahhoz, hogy - először a történelemben - kényszermentesen ütköztethesse kavargó erkölcsi meggyőződéseit. A melegek büntetőjogi diszkriminációját eltörlő alkotmánybírósági határozat nem teszi le a voksot egyetlen morális jogelv mellett sem. Nem fog izzani körülötte a levegő sem füstös kollégiumi szobákban, sem kerthelyiségek lugasai alatt. Üzenete nem több és nem kevesebb, mint az "ésszerűség", az "objektivitás", s a külhoni elvárásoknak való megfelelés évszázados rutinja. ■
JEGYZETEK
[1] Balogh Zsolt: Alapjogi tesztek az Alkotmánybíróság gyakorlatában, in A megtalált Alkotmány, szerk. Halmai Gábor, Budapest, INDOK, 2000, 131.
[2] Uo., 133.
Visszaugrás