Minden ügyész találkozott már azzal a problémával, hogy a gyanúsított azért él panasszal, mert a rendőrség nyomást gyakorolt rá a kihallgatás során, esetleg erőszakosan lépett fel és emiatt vallomását nem lehet bizonyítékként felhasználni. A sértett ugyanakkor azért bosszankodik, mert nem kapott hatékony védelmet a rendőrségtől annak ellenére, hogy erről őt előzőleg biztosították.
Milyen választ adjon az ügyész az ilyen típusú vádakra, szakmai felelősségének tudatában?
A Nemzetközi Ügyészi Egyesület által elfogadott Etikai Előírások (1999.) tartalmaznak - néhány általános jellegű - választ erre a kérdésre.
Azon 41 állam számára, amelyek részesei az 1950-ben elfogadott Az emberi jogok és alapvető szabadságok védelme európai egyezményének (European Convention on Human Rights = ECHR:2) rendelkezésére áll az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: EJEB) mára már meglehetősen kiterjedt ítélkezési gyakorlata.
Az egyértelműség kedvéért: nem kívánok ujjal megfenyegetni egyetlen európai államot sem, amelyet az Emberi Jogok Európai Bírósága elmarasztalt a rendőri brutalitás miatt. Hiszen, - amint az az összegzésből ki is fog derülni -, a rendőri túlkapások nem korlátozódnak egyetlen országra. Az ítélkezési gyakorlat bemutatásával egyetlen célom az, hogy a világ más területén élő ügyészek számára is lehetővé váljék annak megismerése, tekintettel arra, hogy más nemzetközi hatáskörű igazságszolgáltatási szerv nem rendelkezik ilyen kiterjedt gyakorlattal. Az Egyesült Nemzetek által elfogadott egyezmények szövegét a lehetséges mértékben meg fogom említeni.
Az emberi jogok védelméről szóló nemzetközi egyezmények az egyének jogainak elismerése mellett deklarálják, hogy a szerződő államok a tőlük telhető maximumot kötelesek megtenni annak érdekében, hogy "érvényt szerezzenek e jogoknak", amint azt a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának (International Convention on Civil and Political Rights = ICCPR3) II. része tartalmazza. Az EJEB ítélkezési gyakorlata az említett állami feladatokra való tekintettel fejlesztette ki az ECHR alapján - az ún. "pozitív kötelezettségek" doktrínáját, amelyet az aláíró államok az Egyezmény részeként kezelnek. Ennek értelmében az ECHR részes államától - következésképpen úgyszintén ezen állam köztisztviselőjétől - elvárható, hogy aktív lépéseket tegyen az állampolgárok védelme érdekében. Így abban az esetben, ha az állampolgár élete, testi épsége, biztonsága, otthona stb. veszélyben van és emiatt rendőri védelmet igényel, a rendőrség - megfelelő korlátok között - köteles az állampolgár rendelkezésére állni.
Az Emberi Jogok Európai Bírósága ezen követelményt munkálta ki az 1998. október 28-án kelt Osman v. Egyesült Királyság ítéletben. Az Osman család panaszt nyújtott be a rendőrség ellen, mivel számtalan figyelmeztetés ellenére sem akadályozta meg, hogy Ahmet fiuk kisiklott tanára végül is lelője Osman papát és megsebesítse fiát, Ahmetet.
Az ügy összes körülményét figyelembe véve a Bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy a rendőrséget nem lehet elmarasztalni, azonban az ügy kapcsán "pozitív kötelezettségeket" állapított meg:
"(...) A Bíróság leszögezi, hogy az Egyezmény 2. Cikk első paragrafusa (az emberi élet védelmét törvényben kell garantálni) az állam számára nem csupán annyit jelent, hogy büntetnie kell az emberi élet szándékos és törvénytelen kioltását, de azt is magában foglalja, hogy megfelelő lépéseket tegyen a büntetőeljárás alatt álló személyek életének védelme érdekében. (...) Általánosan leszögezhető, hogy az állam kötelezettsége e területen túlterjed az élethez való jog elsődleges biztosításán: az igazságszolgáltatási mechanizmusban a fogva tartottak sérelmére elkövetett bűncselekmények megakadályozása érdekében hatékony büntető jogszabályokat kell alkotnia a megelőzés és a szankcionálás érdekében.
A Bírósághoz folyamodók ezt úgy tekintik, hogy az Egyezmény 2. Cikke - bizonyos kellően körülírt esetekben - magában foglalja a hatóságok pozitív intézkedési kötelezettségét operatív megelőző intézkedések megtételére vonatkozóan, annak érdekében, hogy megvédjék azt a személyt, akinek az élete egy másik személy büntetendő cselekménye miatt került veszélybe.
A kötelezettség terjedelme vita tárgyát képezheti a peres felek között.
A Bíróság álláspontja szerint - figyelembe véve a modern rendőrségi fellépés és az emberi viselkedés megjósolhatóságának nehézségeit, valamint azon prioritásokat és lehetőségeket, amelyek az operatív intézkedések közötti választást meghatározzák - ilyen állami kötelezettség csak akkor áll fenn, ha az nem jelent lehetetlen és aránytalan korlátot a hatóságok számára. Következésképpen nem minden, a kérelmekben szereplő életveszély teremt a hatóságok számára az Egyezmény alapján a cselekmény megakadályozására vonatkozó operatív intézkedési kötelezettséget.
Ezen túlmenően biztosítani kell, hogy a rendőrség - a számára a bűnözés megelőzése és féken tartása érdekében biztosított - hatalmát oly módon gyakorolja, amely teljes mértékben tiszteli az eljárási szabályokat és más garanciákat. Ezek lényegében törvényi korlátokat állítanak a bűnügyek nyomozása és az elkövetőknek az igazságszolgáltatás elé juttatása során, beleértve azokat a garanciákat, amelyeket az Egyezmény 5. és 8. Cikke tartalmaz. (5. Cikk: a szabadsághoz és biztonsághoz való jog, 8. Cikk: a magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jog)
A Bíróság véleménye szerint, amennyiben annak gyanúja merül fel, hogy a hatóságok a fent említett összefüggésben megszegték az élet védelmére vonatkozó pozitív kötelességüket, akkor megfelelően bizonyítani kell, hogy a hatóságnak tudomása volt, vagy tudomása kellett, hogy legyen egy meghatározott személy vagy személyek életének a tényleges és közvetlen fenyegetettségéről egy harmadik személy részéről és hogy elmulasztották a hatáskörükbe tartozó azon intézkedések megtételét, amelyek reálisan mérlegelve szükségesek lettek volna a kockázat elkerülése érdekében."
Míg az Osman-ügy konklúziója szerint a rendőrség nem követett el mulasztást, az EJEB 2000. március 28-án hozott Kilic v. Törökország ítéletében teljesen más döntést hozott: azt állapította meg, hogy Törökország megsértette az ECHR 2. Cikkét, mégpedig két okból: Részben azért, mert nem tettek eleget teljes mértékben az Osman-ügyben lefektetett pozitív kötelezettségeknek, másrészt mert "a hatóságok elmulasztottak hatékony nyomozást folytatni Kemal Kilic halála körülményeinek tisztázására vonatkozóan".
A Bíróság ezen ítéletében az ügyész is megjelenik a színen. Attól függően, hogy a nemzeti szintű szabályozás a nyomozással kapcsolatosan milyen hatásköröket és felelősséget biztosít számára, néha mint "hatóság" önálló eljárási cselekményt is foganatosít az alapos nyomozás érdekében, s nem csupán abban a kérdésben foglal állást, hogy az állami alkalmazottak felelősek-e az élet szándékos és törvényellenes kioltásáért vagy, hogy a hatóságok hatékonyan eleget tettek-e pozitív kötelezettségeiknek, vagyis a halál összes körülményének feltárására vonatkozóan.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
