"A közszolgálatnak egyetlen ágában sincs akkora szükség a fáradhatatlan szorgalomra és kitartó munkálkodásra, mint a nyomozásnál."[1]
A bűnüldözéshez, bűnügyi felderítéshez és vizsgálathoz kapcsolódó ismeretanyag a kriminalisztika tudománnyá válásától kezdve folyamatosan bővülő és fejlődő területként szerepel mind a jogtudományi, mind a rendészettudományi képzésben. Mindkét képzési terület esetében megállapítható, hogy a tantárgy művelése hagyományosan szerves része az egyes tanterveknek, de jelentős különbség mutatkozik a tananyag tematikájának és mélységének kialakítása és oktatása mélysége terén. Amíg a jogtudományi felsőoktatásban - akár az osztatlan mesterképzésben, akár a jogi szakokleveles vagy szakjogászi továbbképzések során - a tradicionális jogászi hivatásokhoz mérten kell törekedni az egyes tantárgyi követelmények meghatározására, addig a rendészettudományi képzésben jóval részletesebb, a kriminalisztikai eszközök és módszerek elsajátítását szem előtt tartva, a szükséges informatikai rendszerek mellérendelésével, kifejezetten praxisorientált szemlélettel kell a szóban forgó ismereteket oktatni.
A kriminalisztika szerteágazó, multidiszciplináris tananyagának továbbadása mind a jogászképzésben, mind a rendészeti felsőoktatásban a hagyományos felosztás (krimináltaktika, krimináltechnika, kriminálmetodika) szerint történik. Amíg azonban a kriminálmetodikára kevesebb hangsúlyt helyeznek a jogtudományi stúdiumok - napjainkra jobbára csak szűkölő mértékben jelen levő, inkább szabadon választható kurzusain -, a rendészettudományi oktatásban az egyes bűncselekmények nyomozásához kapcsolódó taktikai módszerek és technikai eszközök alkalmazása elengedhetetlen része a szükséges bűnüldözési ismeretek elsajátításának. Újabb területként, egyben önálló fejezetként jelennek meg az ún. forenzikus ismeretek is, amelyek nem mellesleg egyre növekvő mértékben és terjedelemben követelnek helyet immár az ún. kontinentális kriminalisztikai szakirodalomban is.
Ez a tanulmány - tisztelegve a pécsi kriminalisztikai tudomány művelői munkássága[2] előtt - a kriminalisztika mint tudományos diszciplína rendszerét kívánja összefoglalni. Célzott szándék vezér abban is, hogy a bűnügyi nyomozás elméletének továbbra is szem előtt kell maradnia a kriminalisztika gyakorlati alkalmazása mellett is, nem utolsó sorban, hogy a kriminalisztika rendszerben foglalása e tudományterület oktatásának újbóli erősödését szolgálja a jogtudományi képzésben is.
A Jó Állam mint komplex jelenség egyik központi feladata a biztonság megteremtése és fenntartása, ezen belül is annak a képességnek a fejlesztése, amely a közbiztonságot és közrendet sértő vagy veszélyeztető cselekmények felderítésében ölt testet.[3] Büntetőügyekben ennek egyik tradicionális eszköze a bűnügyi nyomozás, amely állami rendeltetését csak úgy tudja betölteni, ha a bűncselekmények és elkövetőik megállapítása eredményesen kipróbált gyakorlati tapasztalatokon támaszkodva, tudományosan megalapozott módon, a vonatkozó jogi normák betartásával valósul meg. A hatékony bűnüldözés mögött tehát elméleti alapokon nyugvó, gyakorlatban hasznosítható eszközök és módszerek rejlenek, amelyek együttesen egy sajátos, számos tudományterületet magában foglaló rendszert alkotnak. Ez a kriminalisztika, amelyet egyszerűbben a bűnüldözés tudományaként lehet megfogalmazni.
- 84/85 -
A kriminalisztika részletesebb fogalmi körülhatárolása lényegében a 19. század óta folyamatos fejlődésen megy keresztül. Amíg azonban kezdetben ez a definíció elsősorban a bűnügyi nyomozást megkönnyítő taktikai ismeretek rendszerezett összességét, egyfajta módszertani útmutatót jelentett, addig napjainkban a kriminalisztika olyan tényfeltáró, globális hatással bíró tudomány, amely természettudományi eszközök és módszerek alkalmazásával segít megismerni a múltban történt, büntetőjogilag releváns tényeket.
A modern kriminalisztika létrejöttének mindazonáltal tradicionális elvszerűségei, alapelvei vannak. Ezek körében említhetők általános, nemcsak a bűnügyi nyomozásra, hanem az egyes rendészeti tevékenységekre, intézkedésekre igaz követelmények, mint a törvényesség, szakszerűség vagy arányosság elve, de vannak sajátosan a bűnügyi nyomozástanban értelmezhető elvszerűségek is. Ezutóbbiak a ténytudományokra jellemző módon nem normatív keretek között meghatározható téziseket jelentenek, hanem olyan törvényszerűségeket, amelyek természetes - már-már axiomatikus - alapját feltételezik a bűnüldözői tevékenységeknek. Így kell gondolni (1) a múlt megismerhetősége elvére, (2) a büntetőjogilag releváns tényekre utaló információhordozók felkutathatóságára (minden bűncselekmény nyomot hagy), valamint (3) a natura non facit saltum elvére (nem helyes fordításban: a természetben mindenre van magyarázat).[4] Ezek a fundamentumok nem egyebet közvetítenek, minthogy a bűncselekmények megvalósulásai mögött nem állnak természetfeletti, megmagyarázhatatlan jelenségek, az egyes történések emberi magatartásokon alapulnak, amelyek felderíthetők, megismerhetők és bizonyíthatók. A kriminalisztika legfontosabb feladata ennélfogva felderíteni, rögzíteni minden büntetőjogilag releváns ténnyel összefüggésbe hozható információt vagy információhordozó dolgot, hogy annak révén a bűncselekmény elkövetésével összefüggő minden alapvető kérdés (Mi? Hol? Mikor? Hogyan? Ki? Mivel? Miért) megválaszolható legyen.
A kriminalisztika alapvető rendeltetése - fogalmi meghatározásából eredően -, hogy a bűncselekmények felderítése és a bűnelkövető személyének meghatározása érdekében szükséges információkat feltárja, az ehhez szükséges bizonyítékokat biztosítsa. Ezek a kriminalisztika közvetlen vagy elsődleges funkciói. Másodsorban a hatékony bűnüldözésből származó tapasztalatok közvetett vagy kiegészítő funkcióként segíthetnek abban is, hogy bizonyos bűncselekmények megelőzhetők legyenek. E bűnmegelőzés megvalósulhat technikai módon (1) egyes magatartási (viselkedési) ajánlások megfogalmazásával a sértetté válás elkerülése érdekében, (2) technikai rendszerek (pl. kamera megfigyelőrendszer) és/vagy építészeti kivitelezési javaslatok tétele útján az objektumvédelem és -biztonság fejlesztése érdekében, illetve (3) biztonságtechnikai eszközök és csapdák (nyomcsapda, tárgycsapda, technikai csapda stb.) elhelyezése révén, de operatív eszközökkel is büntetőeljárási kényszerintézkedések (pl. házkutatás, lefoglalás) megfelelő időzítésével kifejezetten az előkészített vagy megkísérelt bűncselekmény befejezésének vagy további bűncselekmények elkövetése megakadályozása érdekében.[5]
A kriminalisztika fentebb említett funkciói az egyes kriminalisztikai típusokon keresztül érvényesülhetnek. Időszerű a kérdés, hogy a bűnüldözés tudományának kontinentális irodalma szerint kialakított hagyományos felosztás (krimináltechnika, krimináltaktika, kriminálmetodika) továbbra is irányadó-e, avagy szükségesebbnek mutatkozik e tipizáció újragondolása?
A tradicionális kriminalisztikai irányzatok egyszerre fedik le a természettudományos és műszaki-technikai eszközök célszerű és szakszerű felhasználását (krimináltechnika); a személyi jellegű (terheltek, sértettek, tanúk, az eljáró személyek és a közreműködő szakemberek részvételével végbemenő) információvagy bizonyítékszerzési módszerek praktikáit (krimináltaktika); valamint a krimináltechnika és a krimináltaktika alapvető ismereteinek összekapcsolásával és adaptálásával közvetlenül és kifejezetten egyes bűncselekménykategóriák felderítésére és bizonyítására ösz-
- 85/86 -
szpontosító eszközök és módszerek komplex felhasználását (kriminálmetodika). E hagyományos felosztásban ismert típusok a kriminalisztika alkalmazott tudományos jellegéből kiindulóan kifejezetten gyakorlati módszereket rendszereznek. Úgyis lehet fogalmazni, hogy a krimináltaktika, -technika és -metodika a bűnüldözés (elsősorban a bűnügyi nyomozás) gyakorlatát foglalja magában. Emellett azonban izgalmasnak tűnhet a kérdés, hogy a kriminalisztikán belül, különösen annak praxisorientáltsága miatt, van-e létjogosultsága kifejezetten olyan ismeretelméleti típusok meghatározására, amelyek középpontjában a múltbeli megismerés túlmutat a hagyományos, gyakorlati típusok alkalmazásán. Ez az ún. ismeretelméleti kriminalisztika. Ennek terén említhető mindenek előtt a kriminálmetodológia, úgymint a bűnüldözéssel összefüggő általános érvényű elméleti és módszertani kérdéseivel foglalkozó terület,[6] a kriminalisztikatörténet, valamint a kriminálstratégia,[7] de - különösen a modern bűnüldözés módszerei miatt - olyan fajtákat is érdemes kategorizálni, mint az ún. kognitív kriminalisztika, valamint a forenzikus tudományok kriminalisztikai alkalmazása.
Az elméleti kriminalisztika olyan általános érvényű tételeket dolgoz ki, amelyek a kriminalisztika valamennyi területén folyó tevékenységet befolyásolhatják, úgyis felfogható mint a tudományos kutatások módszertana, avagy az alkalmazott tudományos kutatások összessége. A kriminalisztika története a történelmi előzmények feltárásával és rendszerezésével foglalkozik. Ez a terület teszi lehetővé a bűnüldözéssel összefüggő fejlődés átfogó vizsgálatát különösen annak tükrében, ahogyan az állami és társadalmi elvárások a jog eszközén keresztül gyakoroltak hatást a kriminalisztikára. Végül, a kriminálstratégia a bűnözés elleni küzdelem preventív (megelőző) és represszív (büntető) területére kiterjedő politika (kriminálpolitika) elvi jellegű elvárásait közvetíti a bűnüldözés felé.[8] Az elméleti kriminalisztika önálló területe a kognitív kriminalisztika is, amely az emberi érzékelésben, észlelésben, emlékezésben, képzeletben és gondolkodásban (okfejtés, döntés), lényegében a büntetőjogilag releváns tények emberi megismerésében ölt testet. A kognitív kriminalisztika tehát maga a bűnüldözői tevékenység komplex rendszere, amelynek központjában az emberi megismerésen alapuló tudás realizálódik.
A forenzikus tudományok alkalmazása ugyanakkor - fentiektől eltérően - alapvetően az igazságügyi szakértői tevékenységet támogató tudományok rendszerezett összességét adja. Ennek révén a krimináltechnika legfontosabb pillértudományairól beszélhetünk, amelyek alkalmazása nélkül napjainkban már nem képzelhető el a bűncselekmények elkövetése során keletkezett elváltozások felderítése, rögzítése és szakértői vizsgálata. A forenzikus kriminalisztika tehát a szakértői kriminalisztikát jelenti, ennél fogva e terület közvetlenül a krimináltaktikai, -technikai és metodikai eszközöket és módszereket támogatja, azokban valósul meg.
Indokoltan tűnhet a kérdés, hogy kifejezetten gyakorlatorientált szakmai területek esetében beszélhetünk-e egyáltalán tudományos értékekről. A bűnüldözés esetében ez egyrészt e tevékenységhez kapcsolódó történeti fejlődés, másrészt az e fejlődéshez kapcsolódó elméleti, ismeretterjesztő eredmények közzététele felől állapítható meg. A kriminalisztika nem tölthetné be mai szerepét, ha legfőbb társadalmi funkcióját, a bűnös magatartások felderítését nem tudná a tisztességes eljáráshoz fűződő követelmények útján szolgálni, illetve, ha mindezek a metódusok a köz- vagy szakmai érdeklődéstől elzártan működnének.
A kriminalisztika tudománya ezért összegzi és rendszerezi a bűncselekmények felderítéséhez, az elkövető (elkövetői kör) azonosításához szükséges taktikai lépések és ajánlások, technikai eszközök és módszerek alkalmazásával összefüggő különböző tudományok (pl. természettudományok, mérnöki tudományok, orvostudományok, jogtudományok stb.) behatárolta elméleti ismereteket, tendenciákat, valamint a bűnügyi munka során felmerült gyakorlati tapasztalatokat. Ennek legfontosabb részletei egyfelől a bűnüldözés történeti fejlődésének stádiumaiban, másfelől a kriminalisztika elmélete és gyakorlata művelőinek (kriminalisták) egyes, ismerettöbbletet adó munkáiban rejlenek. A kriminalisztika tudománya tehát lényegében nem más, mint a
- 86/87 -
bűnügyi nyomozáshoz kapcsolódó ismeretterületeket fejlesztő szakirodalom (archaikusan fogalmazva kútfői) összessége.
A bűnüldözés szakmai és tudományos módszereinek a kialakulása nem egyidős az emberek társadalommá szerveződésének idejével. Maga a bűn üldözése és megtorlása, mint az állam vagy az uralkodó hatalom büntető igénye, természetesen hosszú évezredekre visszamenőleg kimutatható, de a kriminalisztika tudománnyá válása csak a bűnfelelősség megállapításának jogi keretei és emberi jogi korlátai megerősödésével, az inkvizitórius eljárás háttérbe szorulásával történhetett meg.
A kriminalisztika társadalmi igényének kialakulásához olyan előfeltételeknek kellett teljesülniük mint a kínvallatással megszerzett bizonyítékok elutasítása, a beismerésen alapuló kötött bizonyítási rendszer háttérbe szorulása, avagy az eljárás alatt álló személy ügyismereti, indítványtételi vagy jogorvoslati jogainak tiszteletben tartása. A bűnügyi tudományok terén ekként tapasztalható felvilágosodás - más megközelítésben a kriminalisztikai módszerek konszolidálódásának kora[9] - a 19. század második feléig, a kriminalisztika - és vele párhuzamosan a büntető eljárásjog - tudományának elméleti megalapozásáig és annak gyakorlati megfogantatásáig terjedt.
A kriminalisztika mint tudományosan alátámasztott, gyakorlatban hasznosítható diszciplína kezdeti eredményei abban álltak, hogy a bűnügyi felderítést az emberi szubjektumtól függetleníthető módszerekkel végezték. A személyi - alapvetően a tanúbizonyításon alapuló - bizonyítékok beszerzése mellett technikai eszközöket kezdtek alkalmazni a bűnüggyel összefüggő nyomok, elváltozások biztosítására. Idővel később pedig a bűnügyi nyomozás során az ismeretlen elkövető kilétének - Katona Géza és Kertész Imre megfogalmazásában a tettes névjegyeinek[10] - megállapítására már olyan innovációk is hasznosíthatóvá váltak, amelyek egyfajta varázseszközként segítették az egyedi azonosítást. A tudományosan megalapozott kriminalisztika így fejlődött tovább a 20. században modern kriminalisztikává, illetve - különösen a bűnügyek szempontjából fontos nyomok rendszerszerű feldolgozása, nem utolsó sorban az egyes bűncselekményekkel kapcsolatosan rögzült információk jellegzetességei miatt - digitalizált kriminalisztikává. E korszakok ugyanakkor történeti jelentőségüket tekintve mégsem alkotnak feltétlenül önálló evolúciós lépcsőfokokat. Bár, feltétlenül igaz, hogy a kriminalisztika fejlődésének jól meghatározható mérföldkövei vannak,[11] ezek azonban kizárólag a tudományosan megalapozott kriminalisztika korszakában értelmezhetők.
A kriminalisztika megismerésének elsődleges forrásai a kriminalisztika tudományos konszolidációjának az időszakában jelentek meg. E körben nemzetközi színtéren elsősorban Franz von Jagemann 1838-ban és 1841-ben "A bírósági vizsgálati tan kézikönyve" címmel kiadott munkájára kell gondolni. Jagemann már ekkor követelményként fogalmazta meg, hogy össze kell foglalni mindazokat az ismereteket, tapasztalatokat, amelyek segítségével a lehető legtárgyilagosabb módon lehet megismerni az elkövetett bűncselekményhez kapcsolódó tényeket. Az általa szorgalmazott ismeretek és módszerek tételesebb közreadása, nem utolsó sorban a kriminalisztika megnevezés meghonosítása ugyanakkor csak egy bő félévszázad elteltével történt meg Hans Gross 1893-ban megjelent "A vizsgálóbíró kézikönyve" című munkájában.
A tudományosan megalapozott kriminalisztika művelése ettől kezdve egyre szélesebb körben és szerteágazó módon valósult meg. Az 1890-es években Francis Galton adta ki az ujjnyomokról mint a személyazonosítási rendszer alapját bemutató könyvét, majd az 1910-es években a biológusok közül Landsteiner felfedezte a vércsoportokat, Leone Lattes pedig megszáradt vérből nyert vértípusokat, ezáltal egy újabb személyazonosítási lehetőséget tártak fel. Calvin Goddard az 1920-as években az Amerikai Egyesült Államokban publikálta első összefoglaló kötetét a lőfegyverek összehasonlításáról, Albert Osborn pedig a dokumentumok elemzésében alkotott hasonló alapművet. 1920-ban Edmond Locard nyilvánosságra hoz-
- 87/88 -
ta ún. kicserélődés elvét (theoretical exchange), amely szerint két személy (tárgy) találkozása mindig kölcsönhatással jár.[12] A modern kriminalisztika terén pedig Alex Jeffreys tudományos munkássága számottevő, aki először készített DNS ujjnyomatot (DNA fingerprint), megteremtve ezáltal a hagyományos ujjnyomatokhoz hasonló egyedi személyazonosítási rendszert.[13]
A kriminalisztika tudományának fejlődésében meghatározó jelentőségük van a kriminalisztikai tárgyú folyóiratoknak is. A nemzetközi térben különösen tradicionális forrássorozatnak tekinthető a Kriminalistik című német nyelvű folyóirat, illetve a genfi, francia nyelvű "Revue internationale de criminologie et de police technique", továbbá az Interpol folyóirata a "Revue de Police Criminelle". Napjainkban pedig figyelemreméltónak tűnik az amerikai illetőségű, már a 21. században útjára bocsátott, elsősorban a törvényszéki, igazságügyi eljárásokra koncentráló Journal of Forensic Sciences.
A kriminalisztika magyar kútfői a nemzetközi szakirodalom kialakulásával egy időben jelentek meg. E téren hazai úttörőnek számít Endrődi Géza A bűnügyi nyomozás kézikönyve,[14] amely többek között a fentebb már említett Hanns Gross művének magyar nyelvű fordításán alapul. A szakkönyv megállapításai helyenként napjainkban is aktuálisak, különösen annak köszönhetően, hogy munkaszervezési és nyomozásetikai részeket éppúgy tartalmaz, mint krimináltaktikai, -technikai vagy éppen - metodikai ismereteket.[15]
A magyar kriminalisztikai irodalom a 20. század első felében jobbára kézikönyveket, jegyzeteket, oktatási anyagokból állt össze. Ilyennek lehetett tekinteni Soltész Imre és Kármán Elemér még az első világháborút megelőző években megjelent útmutatását, amely azzal a szándékkal íródott, hogy a modern bűnügyi igazságszolgáltatás elsőrendű alapfeltételeként biztosítsa a rendőri közegek szakszerű kiképzését a nyomozás teljesítésére.[16] Szintén ez volt a célja Dietz Károly és Sándor László, a kriminalisztika elmélete számára is figyelemre méltó gondolatokat közvetítő munkájának[17] is, de hasonló küldetéssel készült Ridegh Rajmond és Olchváry-Milvius Attila bűnügyi nyomozástan című kötete a harmincas években, illetve Sellye János a kriminalisztika alaptételei c. füzete is. Amíg utóbbi kiadvány inkább a kriminalisztika nagy tananyagának "quintessentiáját" tartalmazta hevenyészett összeállításban,[18] Ridegh és Olchváry-Milvius munkája a gyakorlat mellett a tanulmányokkal elsajátítható széleskörű és gyakorlati ismeretek jelentőségét is hangsúlyozta.[19]
A második világháborút követően a bűnüldözés tudományát megjelenítő tankönyvek[20] sora gyarapodott. Különösen a felsőfokú rendőrtisztképzés 1970-es évekbeli bevezetése jelentett ezen a téren komoly katalizáló tényezőt, amelynek legfőbb összefoglaló munkája a Bócz Endre szerkesztésében megjelent két kötetes enciklopédikus feldolgozás tekinthető.[21] Komoly forrásmunkák jelentek meg a Belügyminisztérium folyóirata, a Rendőrségi Szemle, később Belügyi Szemle (rövid ideig Rendészeti Szemle) jóvoltából is, illetve az ötvenes évektől kezdve az egy-egy területet tudományos igényességgel feldolgozó monográfiákban. Ezutóbbiak - ezzel a kriminalisztika tudományának hazai megalapozóinak - sorát Vargha László kézírásvizsgálat témakörében elkészített kandidátusi értekezése[22] nyitja, majd a hatvanas években Kertész Imre a kihallgatási taktika lélektani alapjai c. munkája,[23] illetve Katona Géza a nyomok azonosítási vizsgálatáról publikált (Varghához és Kertészhez hasonlóan szintén kandidátusi értekezésen alapuló) kötete[24] követték. Ugyanebben a sorban említendő még Nagy Lajos tanúbizonyításról,[25] Székely János a szakértőkről,[26] Gödöny József a bizonyításról,[27] illetve - immár a hetvenes években - Pusztai László szemléről,[28] Barna Péter a bűnüldözés elvi kérdéseiről[29] vagy éppen Déry Pál a korszerű integrált bűnüldözésről[30] szóló értekezései.
A kriminalisztika magyar forrásmunkái a nyolcvanas évektől kezdve napjainkig egyre szélesebb körben nyertek teret. Bócz Endre,[31] Finszter Géza[32] példázatai mellett a pécsi büntető eljárásjogi és kriminalisztikai műhelyt Vargha László szellemi örököseként továbbvezető Tremmel Flórián[33] munkásságára lehet elsősorban gondolni. Fenyvesi Csaba - mint a kriminalisztika kortárs irodalom elsőszámú képviselője és krónikása - ezt találóan egy piramis modellben foglalta össze, megjelölve egyúttal azokat az ún. fehér foltokat is, ame-
- 88/89 -
lyek mint klasszikus területek (felismerésre bemutatás, bizonyítási kísérlet, kényszerintézkedések taktikája) vagy az egyre korszerűsödő bűnözés elleni küzdelemre válaszként szolgáló lehetőségek (pl. a kiberbűnözés elleni küzdelem) még nem kerültek tudományos értékkel bíró, átfogó feldolgozásra.[34]
A kriminalisztika - a bűn és bűnözés tapasztalati kutatásain alapuló kriminológiával együtt - a bűnügyi tudományok, azon belül is az ún. nem jogi bűnügyi tudományok körébe sorolható.[35] Minthogy a bűnözés elleni küzdelem komplex bűnüldözői tudást és magatartást igényel, a kriminalisztikai ismeretek művelése és alkalmazása is feltételez egyfajta szükséges tudást a kriminalisztika saját rendszerén belül, illetve e tudományhoz kapcsolódó más tudományterületek (jogtudományok, rendészettudományok) terén.
A bűnüldözés tudományos mibenléte a kriminalisztika fentebb már ismertetett funkcióin keresztül mutatkozik meg. A kriminalisztika tudományos interdiszciplinaritását az adja, hogy a bűnügyi nyomozás során számos, más tudományterülethez kötődő vizsgálatot kell lefolytatni, ezzel a kriminalisztika fejlődését éppen e más tudományterületek kifejezetten a bűnüldözés érdekében kifejtett fejlesztésével lehet elérni. A kriminalisztikai eszközök és módszerek alkalmazásánál a természettudományok és a társadalomtudományok egyaránt jelen vannak. Ezen belül egyes tudományok konkrétan beazonosíthatóan léteznek a kriminalisztika szolgálatában. Ilyenek az orvostudományok (pl. egyedi azonosítás, halál okának megállapítása), egyes műszaki tudományok (pl. eszköznyomok vizsgálata során), a matematika (pl. Bayes analízis során vagy a valószínűség mértéke megállapításánál), vagy az informatika és a kibernetika (pl. informatikai bűnözés elleni küzdelemnél). A kriminalisztika tudományos kapcsolatai ugyanakkor nemcsak a bűnügyi nyomozás során alkalmazható más tudományterületekhez köthető lehetőségekben kereshetők, hanem a kriminalisztika alkalmazásának jogi és szervezeti kereteit meghatározó tudományterületekben is. Ezutóbbiak körében kell külön említeni a jogtudományokat és a rendészettudományt.
A bűnüldözési eszközök és módszerek igénybevételének normatív hátterét - mint minden alkalmazott tudomány esetében - a jog határozza meg. Bár, a kriminalisztika természeténél fogva elsősorban a büntető-jogtudományokhoz kötődik, alkalmazási lehetőségeire hatást gyakorolnak más közjogi területek is. Ilyen mindenekelőtt az alkotmányjog, amely a bűnügyi nyomozás alaptörvényben meghatározott negatív korlátait fekteti le az alapvető emberi jogok és az emberi méltóság körülhatárolásával. Emellett fontos forrásként jelentkezik a közigazgatási jog is, hiszen a kriminalisztika kölcsönözhet módszereket nem büntetőjogilag releváns tényállásokhoz. Ilyen lehet a különös halálesetek kivizsgálása, de minden olyan jogvita példaként említhető, amely során a közigazgatási szabályok szerint kell bizonyítási cselekményt (szemle lefolytatása) végezni.
A kriminalisztika legfontosabb kapcsolódási területei mindenesetre az anyagi büntetőjog és a büntető eljárásjog. Előbbit érintően a Büntető Törvénykönyv[36] határozza meg azokat a tényállásokat, amelyek elkövetése esetén nyomozást kell indítani, és amelyek egyes múltban lejátszódott mozzanatait, a büntetendő magatartást elkövető személy kilétét meg kell állapítani. Az anyagi büntetőjog tehát a büntetendő cselekményeket jelöli ki, ennélfogva a kriminalisztika mint a büntetőjog generális céljának, a társadalom védelmének elve érvényesülését illetően van jelentősége. Minél korszerűbb és hatékonyabb a bűnüldözés annál következetesebben lehet számítani az elkövetett jogsértő magatartások megbüntetésére.
A büntető anyagi jog azonban csak a bűncselekmények felderítése és elkövetőjük azonosítása útján tud csak érvényre jutni. A jogtudományok körében ezért a kriminalisztika legközvetlenebb kapcsolata a büntető eljárásjoggal összefüggésben mutatható ki. A büntetőeljárási törvény[37] az, amelyik konkrétan meghatározza a kriminalisztika jogi jellegét,
- 89/90 -
így mindenek előtt a bizonyítás eszközei, a bizonyítási cselekmények, valamint a kényszerintézkedések törvényes alkalmazásának legfontosabb keretszabályait és elveit, továbbá azokat a garanciális normákat, amelyek a nyomozásból származó információk dokumentálására, az eljárás törvényességének biztosítására vonatkoznak. A krimináltaktikai és krimináltechnikai követelmények, ajánlások foganatosítása tehát csak e jogszabályi keretek között lehetséges.
A kriminalisztika ugyanakkor jelentős jogfejlesztő hatással is rendelkezik. A nyomozási cselekmények innovatív fejlesztésével a kriminalisztika olyan nyílt és leplezett nyomozati eljárások és lehetőségek kidolgozásához járulhat hozzá, amelyek szabályozása a törvényes és tisztességes büntetőeljárás folyamatos fenntartása érdekében elengedhetetlenül szükséges. A gyakorlati nyomozati tapasztalatok és az eljárásjogi szabályozás összehangolása márcsak arra figyelemmel is szükséges, hogy bizonyos eljárásjogi rendelkezések elavulttá válhatnak, illetve olyan potenciális bizonyítási eszközök és módszerek kerülhetnek előtérbe, amelyek alkalmazását szabályozni kell.
A kriminalisztika és a rendészettudományok elsődleges hasonlósága, hogy mindkét tudomány az empíriára fókuszál, eredményeik a gyakorlatban hasznosulnak, kutatási tárgyuk aktuális és tényleges jelenségekre koncentrálnak, egymásra hatnak, szervezeti kereteket és megoldásokat generálnak a rendészeti szakigazgatáson belül.[38] Mindezek mellett a hatósági kompetencia primátusából eredő közös jegyek miatt szinte azonos alaptézisek állíthatók fel a bűnügyi nyomozás és a rendészeti beavatkozás végrehajtására vonatkozóan. Meghatározó a jogszabályhoz kötöttség elve (törvényesség), a szakszerűség és az arányosság triásza, amelyek egymást erősítve írják elő, hogy az adott - nyomozási cselekménynek vagy rendészeti intézkedésnek - a hatályos normák betartásával, a kitűzött cél eléréséhez szükséges beavatkozás megválasztásával és elégséges jogkorlátozással, az intézkedéssel nem érintett jogok tiszteletben tartására tekintettel kell megvalósulnia. Szintén fontos követelményként fogalmazható meg a hatósági cselekvések (intézkedések, egyéb nyomozati vagy rendészeti tevékenységek) dokumentálhatósága, valamint a hatósági fellépés érdekében biztosítandó szervezeti mobilitás is. Utóbbiakhoz mind a kriminalisztika, mind a rendészet terén lényeges cél, az eljárás vagy intézkedés sikere kapcsolódik.
A két tudományterület összehasonlításakor a meglévő hasonlóságokon túlmenően az elhatárolási szempontokra is figyelemmel kell lenni. Bár, a kriminalisztika és a rendészettudomány is multi-diszciplinalitásuknál fogva alkalmazzák más alap- és alkalmazott tudományok eredményeit, ezt más-más körben teszik. Legszembetűnőbb különbség, hogy a kriminalisztika azért nem tekinthető a rendészet teljes spektrumát befogadó kutatási ágazatnak, mert annak tárgya kizárólag a múlt büntetőjogilag releváns részének dokumentálása az eljárási formák adta keretek között.[39]
A rendészet kutatóinak a kriminalisztika tudományán (illetve a bűnügyi tudományokon) kívül figyelmet kell fordítaniuk a közjogi tudományokra (különösen jó lenne a közrend, közbiztonság megnyugtató fogalmi meghatározása), a közgazdaság-tudományra (rendészet finanszírozhatósága), a szociológiára (különösen a rendészettel összefüggő egyes statisztikai kérdésekre), a pszichológiára (intézkedés-lélektanra) és egyes orvostudományi módszerekre mint a migrációs egészségügy avagy legújabban a műveleti medicina. Ezek mellett továbbá a rendészet érdeklődési körébe tartoznak az egyes rendészeti alágazatokat (határrendészet, közlekedésrendészet, katasztrófarendészet stb.) meghatározó természettudományos vizsgálati eredmények is (biometria, informatika, mérnöki tudomány stb.). A kriminalisztika követői az egyes társtudományokat kisebb spektrumban, kizárólag a bűnüldözés szolgálatában alkalmazzák. A pszichológia segítséget nyújt a profilalkotás vagy az elmeműködés vizsgálata során, az orvostudomány az igazságügyi szakértői kérdések megválaszolásánál, míg a biológia (biometria) a további személyazonosítás meghatározhatóságánál.
- 90/91 -
A kriminalisztika tudománnyá fejlődésében nagy szerepet játszottak azoknak az elméleteknek a rendszerezése, amelyek az egyes gyakorlati nyomozati cselekmények legfontosabb bűnüldözési funkcióit alapozzák meg, valamint a bűnügyi nyomozás tudományához kapcsolódó összes cselekményt áthatják. Ezek a nyomelmélet, a kriminalisztikai azonosításelmélet és a bizonyításelmélet. Mindegyik közös jellemzője, hogy a bűnüldözés legfontosabb alapvonásait tartalmazzák, a kriminalisztika fejlődése minden szakaszában e tételekhez vezethető vissza, az egyes eszközök és módszerek, taktikák és technikák alkalmazása minden esetben e főbb elméletek szolgálatában állnak.
A kriminalisztikai elméletek közül a nyomelmélet és az azonosításelmélet szorosan összefügg. Előbbi a büntetőjogilag releváns nyomok keletkezése körülményeinek feltárásával, rögzítésével és vizsgálatával, utóbbi a múltban keletkezett nyomokon keresztül a múltban lejátszódott eseménnyel ok okozati kapcsolatba került objektumok megállapításával foglalkozik. A nyomelmélet keretében lehet definiálni azt, hogy melyek azok az elváltozások, amelyek vizsgálata révén el lehet jutni az egyedi azonosításig, eleve melyek azok a bűncselekménnyel összefüggésben fellelhető információk, amelyek kutatása elsődleges, vagy olyan leletekkel szolgálnak, amelyek szakértői vizsgálata kategórikus eredményekhez vezethet. Feltétlenül érdemes feltenni a kérdést, hogy a nyomelmélet a modern kriminalisztika korában mennyire fejleszthető? Minthogy ez az elmélet nemcsak a fizikai (trasszológiai értelemben vett) elváltozásokkal, hanem minden, a bűncselekmény elkövetésével kapcsolatban keletkezett adattal összefüggő törvényszerűségekre is kiterjed a nyomelmélet a bűnüldözés modernizációjával együtt kell, hogy fejlődjön. A nyomok felkutatása lehetőségeinek szélesítése a bizonyítékínséges esetek tekintetében különösen fontos, illetve az egyre szélesebb spektrumú nyomfelderítési eszközök és módszerek kipróbálása és alkalmazása fokozatosan segíti az újabb bűnözői módszerekkel elkövetett bűnesetek során megállapítható elváltozások körét, de még a hagyományos nyomok könnyebb és költséghatékonyabb rögzítését is.
Az azonosításelmélet tételei közül különösen a tárgyak egyediségének és viszonylagos maradandóságának és a tárgyak kölcsönhatása visszatükröződésének törvényének van örökérvényű jelentősége a kriminalisztikában. Katona szerint axiómaként állapítható meg, hogy minden tárgy tulajdonságok, sajátosságok összessége. A tárgyat alkotó lényeges és nem lényeges, stabil és instabil sajátosságok, mennyiségi és minőségi tulajdonságok a maguk összességében természetben nem ismétlődhetnek meg.[40] Ennélfogva az azonosítás jelentősége továbbra sem kérdőjelezhető meg. Emellett az elementáris tükröződés minden bűnügyben két materiális rendszer (objektum) találkozására, kölcsönhatására vezethető vissza, amely rendszerek a fellelhető nyomok révén egyedileg megállapíthatók (azonosíthatók). A kriminalisztikai azonosításelmélet keretében továbbá nem feledhető az sem, hogy minden azonosság megállapítás egyszersmind a különbözőség megállapítása is (más tárgyakkal, személyekkel jelenségekkel szemben). Egy tárgy éppen azért azonos önmagával, mert egyszersmind különbözik minden más tárgytól, jóllehet lehetnek részben közös sajátosságaik s éppen ezért hasonlók egymáshoz, illetve közös csoportba (nembe) tartoznak. E törvényszerűségek pedig a jövőben sem változhatnak meg.
A nyomelmélet és az azonosítás elmélet mellett a bizonyításelmélettel mint a büntető eljárásjog és a kriminalisztika közös, szükségszerű részeként kell foglalkozni. A nyomozás során annyiban bontakozik ki a bizonyítási oldal, amennyire az adott eljárási szakaszban megkövetelt a ténykérdések helyes eldöntése, a ténymegállapítások megalapozottsága, kezdve az egyszerű gyanútól egészen a teljes bizonyítottságig.[41] A kriminalisztikai bizonyítás a nyomelméletet illetően módszertani támpontokat ad a nyomok és más tárgyi bizonyítékok felkutatásához, míg az azonosítás esetében a bűncselekmény és a bizonyítékként felhasználható tárgyak és jelenségek közötti kapcsolat kimutatását teszi lehetővé.[42] A bizonyításon - amely lényegében megismerést jelent[43] - keresztül juthatunk el az egyes nyomokat, elváltozásokat hordozó bizonyítékok osztályozásáig, a bizonyítékok és rajtuk keresztül a múltban bekövetkezett, büntetőjogilag releváns tények megismeréséig, nem utolsó sor-
- 91/92 -
ban a különös szakértelmet igénylő kérdések eldöntéséig. Bizonyításelméleti szempontból a kriminalisztika nem más, mint a közvetett - a büntetőjogilag releváns tényt önmagában még nem ismerhető - bizonyítékok felderítése és megismerése bővítésének tudománya.
A kriminalisztika főbb funkciói és céljai alapvetően nem változtak a bűnüldözés tudománnyá válása óta. A modernizálódó társadalom moderniázolódó bűnözésével szemben álló bűnügyi tevékenység korszerűsödése természetszerűleg érdemi változást jelent a kriminalisztikán belül, mindazonáltal nem feltétlenül kell megállapítani, hogy e fejlődés érdemi kihatást jelentene magára a kriminalisztika elméletére és rendszerére. Ettől függetlenül a bűnügyi nyomozáshoz kapcsolódó teoretikus kérdések újra és újra átgondolhatók. Úgymint: a kriminalisztika felosztása változtatható-e, a jogtudomány és a rendészettudomány milyen hatással lehet a kriminalisztikai ismeretek fejlesztésére?
A kriminalisztika belső tagozódása esetében, a hagyományos felosztáson túl érdemesebbnek tűnik a kriminalisztika ismeretelméleti és gyakorlati területeinek szétválasztása. Előbbihez olyan - nem mellesleg a kriminalisztika tudománya által már ismert - típusok sorolhatók mint a kriminálmetodológia, a kriminalisztika történet vagy a kriminálstratégia, de idevehető akár a kognitív kriminalisztika is, amely a büntetőjogilag releváns körülmények emberi megismerhetősége mögött meghúzódó más-más tudományághoz kapcsolható ismeretek rendszerén alapul. Mindezek egyben a kriminalisztika általános tanait is alkotják. A gyakorlati kriminalisztikához pedig a hagyományos típusok - krimináltaktika, krimináltechnika, kriminálmetodika - mellett szót kell ejteni az egyre jobban önálló területet követelő forenzikus tudományokról. A forenzikus kriminalisztika a bűnüldözés szakértői támogatását feltételezi, ennélfogva olyan kérdések esetén felmerülő vélemény megalkotását, amelyek döntő mértékben képesek hozzájárulni a kategórikus egyedi azonosításhoz.
A kriminalisztika szerkezeti felépítésén túl e tudományterület elméleti fejlesztésénél kell minduntalan szót ejteni a kriminalisztika forrásairól, kútfőiről, a kriminalisztika tudományáról. Ez egyben a kriminalisztika elméleti megismerhetőségének elengedhetetlen feltételét is jelenti, hiszen az egyes bűnüldözési gyakorlati módszerek csak abban az esetben képezhetik a tudomány fejlődését, ha azok alkalmazásának metódusát elméleti értékkel bíró módon is feldolgozzák. A kriminalisztika tudománya így nemcsak az elméleti kriminalisztikát, hanem a gyakorlati kriminalisztika szélesebb körű feldolgozását is jelenti.
A kriminalisztika rendszerének további szerves alapját jelenti a kriminalisztika funkciója betöltését támogató alapelméletek. Ez hagyományosan az egymásra épülő nyomelmélet és azonosításelmélet, amelyet büntető eljárásjogi szempontból egészít ki az egyes büntetőjogilag releváns adatokra épülő bizonyításelmélet.
Fentieket összegző módon tehát a bűnüldözés elméleti rendszere mint a kriminalisztika fogalmának, szerkezetének és típusainak a meghatározása, a kriminalisztika szakirodalmának a művelése, valamint a kriminalisztikai gondolkodáshoz elengedhetetlenül szükséges alapvető elméletek (nyom-, azonosítás és bizonyításelmélet) összességeként határozható meg. Az egyes bűnüldözési eszközök és módszerek alkalmazásának fejlesztése, a nyomozás és bűnügyi bizonyítás hatékonyság növelése, maga a kriminalisztika fejlesztése csak e rendszeren belül képzelhető el. ■
JEGYZETEK
[1] Farcádi Sándor László - Dietz Károly: A nyomozás alapelvei. Pátria, Budapest 1918. 6. o.
[2] Különösen Tremmel Flórián - Fenyvesi Csaba - Herke Csongor: Kriminalisztika. Tankönyv és Atlasz, Budapest-Pécs 2005
[3] Vö. Kaiser Tamás (szerk.): Jó állam jelentés 2017. Dialóg Campus Kiadó Budapest 2017. 10. o.
[4] A kriminalisztika alapelveiről Ld. bővebben Fenyvesi Csaba: A kriminalisztika tendenciái. A bűnügyi nyomozás múltja, jelene, jövője. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2014. 143168. o.
[5] Tremmel - Fenyvesi - Herke: i.m. 38-39. o.
[6] Vö. Balláné Füszter Erzsébet - Lakatos János: Kriminalisztika I. A kriminalisztika egyes elméleti kérdései. Nemzeti Közszolgálati Egyetem Rendészettudományi Kar, Budapest 2012. 42. o.
[7] E felosztás Katona Géza rendszerezésében ismert. Vö. Bócz Endre (szerk.): Kriminalisztika 1. BM Kiadó, Budapest 2004. 55. o.
[8] Erről lásd bővebben Mészáros Bence: A kriminálstratégia
- 92/93 -
önállósodása. Belügyi Szemle 2018. 11. sz. 65-70. o.
[9] Bócz (szerk.): i.m. 16. o.
[10] Katona Géza - Kertész Imre: A bűn nyomában. RTV-Minerva, Budapest 1979. 5. o.
[11] Ilyen mérföldkövekként gondolhatunk az ujjnyom vagy a vér vizsgálatára, a neutronaktivációs módszer alkalmazására, a DNS alapú azonosításra vagy a digitális adat hasznosíthatóságára. Vö. Fenyvesi: i.m. 57.o.
[12] Tremmel - Fenyvesi - Herke: i.m. 41. o.
[13] James D. Watson: DNS - Az élet titka. HVG Kiadó, Budapest 2004. 271. o.
[14] Endrődi Géza: A bűnügyi nyomozás kézikönyve. Kármán-féle Könyvnyomda, Losonc 1897
[15] Kovács Gyula (szerk.): Endrődi Géza, A bűnügyi nyomozás kézikönyve. Magyarország első kriminalisztikai szakkönyve. KGyul@, Budapest 2018. 11. o.
[16] Kármán Elemér - Soltész Imre: Útmutatás a bűnügyi nyomozás alkalmával követendő eljárásra nézve a m. kir. csendőrség számára. Franklin Társulat, Budapest 1911. 7. o.
[17] Farcádi - Dietz: i.m.
[18] Sellye János: A kriminalisztika alaptételei. Arany János Nyomda, Budapest 1936. 2. o.
[19] Ridegh Rajmond - Olchváry-Milvius Attila: Bűnügyi nyomozástan. Hornyánszky Viktor R.-T. Magyar Kir. Udv. Könyvnyomda, Budapest 1936. 3.
[20] Csak példálózó felsorolással: Cséka Ervin - Vass Kálmán: Bevezető ismeretek a kriminalisztikába. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1959; Viski László (szerk.): Kriminalisztika. Belügyminisztérium Tanulmányi és Módszertani Osztálya, Budapest 1961; Vargha László (szerk.): Kriminalisztika. Egységes jegyzet. Tankönyvkiadó, Budapest 1988; Tremmel Flórián - Fenyvesi Csaba: Kriminalisztikai Tankönyv és Atlasz. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 1998
[21] Bócz (szerk.): i.m.
[22] Vargha László: Kézírásvizsgálat. Kandidátusi értekezés a kriminalisztika köréből. Budapest 1959
[23] Kertész Imre: A kihallgatási taktika lélektani alapjai. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1965
[24] Katona Géza: A nyomok azonosítási vizsgálata a büntetőeljárásban. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1965
[25] Nagy Lajos: Tanúbizonyítás a büntetőperben. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1966
[26] Székely János: Szakértők az igazságszolgáltatásban. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1967
[27] Gödöny József: Bizonyítás a nyomozásban. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1968
[28] Pusztai László: Szemle a büntető eljárásban. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1977
[29] Barna Péter: A bűnüldözés elvi kérdései. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1971
[30] Déry Pál: Korszerű bűnüldözés - integrált bűnüldözés. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1976
[31] Pl. Bócz Endre: Kriminalisztika a tárgyalóteremben. Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Budapest 2008
[32] Bócz Endre - Finszter Géza: Kriminalisztika joghallgatóknak. Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Budapest 2008
[33] Pl. Tremmel Flórián: Bizonyítékok a büntetőeljárásban. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2006
[34] Fenyvesi Csaba: A kriminalisztika tendenciái i.m. 107127. o.
[35] Korinek László: Kriminológia I. Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Budapest 2010. 24. o.
[36] A Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (Btk.)
[37] A büntetőlejárásról szóló 2017. évi XC. törvény (Be.)
[38] Hautzinger Zoltán: A kriminalisztika és a rendészettudomány határterületei. Magyar Rendészet 2015. 1. sz. 15. o.
[39] Finszter Géza: Rendészettan. Dialóg Campus Kiadó, Budapest 2018. 391. o.
[40] Katona: A nyomok azonosítási vizsgálata a büntetőeljárásban i.m. 82. o.
[41] Tremmel: Bizonyítékok a büntetőeljárásban i.m. 28. o.
[42] Bócz (szerk.): Kriminalisztika 1. i.m. 78. o.
[43] Gödöny: Bizonyítás a nyomozásban i.m. 64. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens, Nemzeti Közszolgálati Egyetem Rendészettudományi Kar c. egyetemi docens, PTE ÁJK.
Visszaugrás
