Milano: Edizioni Simone, 2003, 400. ISBN 88-244-8900-1
Cikkem célja egy olasz közjogi segédkönyvként használt tankönyvön keresztül betekinteni egy másik ország közjogi tankönyveinek palettájába, a különleges műfajt megragadva néhány számunkra hasznos tanulság leszűrése, illetve az összehasonlító tankönyvi elemzés által egy-egy esetleg járható útnak bizonyuló alternatív megoldás felvillantása. Az összehasonlító jogtudomány tárgya a különböző jogrendszerek vizsgálata. Kontinensünkön a középkor óta az egyetemek vállalják a legnagyobb szerepet a jogászképzésben, az egyetemek 'emberanyaga'jelenti a jogi paradigmák hordozóere-
- 204/205 -
jét, amelyből a 'comunis opinione doctorum' zsinórmértéke is származik. Az egyetemeken folytatott oktatás pedig, bár javarészt a katedrákon előadó tanerőn múlik, a részben meglehetősen nagyszámú olyan hallgatóság miatt, akiknek nincs alkalmuk a katedráról előadó tanárt hallgatni - korábban mezei jogásznak hívták, ma már levelező, esetleg számítógépes távoktatásos hallgatóknak hívják őket - igen nagy szerepe van a tankönyveknek. A jogi műveltség nagyobbik része véleményem szerint a tanszékeken tanító professzorok személyén keresztül közvetítődik jogászgenerációkról jogászgenerációkra. Igen sok egyetemi tanár mesél előadásai alatt korábbi, diákként megélt emlékeiről, megemlítve hajdani professzorait, akinek előadásai esetleg meghatározóak voltak életpályájuk alakítása szempontjából. Ám az emberi tényező mellett nem feledhetjük, hogy a vizsgák törzsanyagát az előadottak mellett a különböző egyetemi tankönyvek jelentik. Ezek színvonala, helyessége, kidolgozottsága és tanulhatósága is oly fontos tényező, amely valóban közelebb hozhat - illetve eltávolíthat jogászpalántákat egy-egy jogterületről.
Így aztán aki az összehasonlító jogtudomány sűrű erdejének felkutatásába vágja fejszéjét, annak számára véleményem szerint elengedhetetlen, hogy magának a vizsgált tárgynak konkrét elemzésén kívül belelásson azon anyagokba, amelyek által a közjogot egyes egyetemeken - főként külhoniakon - elsajátítják.
Recenzióm tárgya a Compendio di diritto pubblico[1] című könyv. Az olasz nyelvű mű 2003 szeptemberében jelent meg Milánóban, az Edizioni Simone kiadónál. A mű címét magyarra leginkább így lehet lefordítani: Közjogi kompendium. A kompendium szó latin eredetű, rövid összefoglalást, kivonatos kézikönyvet jelent, amely vezérfonalát jelenti valamely tudomány főbb részeinek. A könyvet Milánóban, testvéregyetemünkön, azaz az ottani katolikus egyetemen (Universita Cattolica del Sacro Cuore di Milano) a felkészülést elmélyítő, rendszerező segédkönyvként használják.
A könyvet kiadó Edizione Simone[2] , azon belül a Gruppo Editoriale Esselibri immár harmincéves múltra tekint vissza a jogi könyvkiadásban, könyvszerkesztésben. Az ágazat vezető pozícióját vívta ki magának többek között törvénykönyvek, tankönyvek és segédanyagok kiadásával. Körülbelül kilencszáz kötetet számlál az eddig kiadott könyvek listája. A könyvek általában csapatmunka termékeként születnek, a könyvkiadó külső szakértőket is bevon saját, körülbelül nyolcvan főnyi gárdáján felül.
Maga a kompendium sajátos műfaj. Az olaszországi tankönyvkínálaton belül, amely igen változatos képet mutat, a kompendium igen gyakran előfordul, nem
- 205/206 -
pusztán közjogi témákban. Ennek eredőjét abban látom, hogy az olasz egyetemi vizsgarendszer merőben különbözik a magyartól.
Míg a magyar egyetemek szemeszteres bontásban tárgyalják az anyagot, és a féléveket egy-egy kollokviummal zárják (egyes egyetemeken kettő, másutt három félévig tanítják az alkotmányjogi ismereteket), az olasz egyetemeken a vizsgák nem "aprózódnak el", hanem az év végén az egész anyagból kell beszámolni. Az így felszaporodó, egyszerre körülbelül ezer, vagy akár több ezer oldalt számláló vizsgaanyagot a hallgatók hónapok alatt sajátítják el, és a magyar államvizsga-anyagnak megfelelő tanulnivalóból adnak számot kollokvium keretében. Ezt a mennyiséget igyekszik csökkenteni a kompendium műfaja, amely vázlatosan, a lényeget vázlatpontokba szedi, gyakran nem egész mondatokban fogalmaz, hanem felsorolásokra szorítkozik. Mégsem pusztán ezekből áll, hiszen az elméleti részeknél kidolgozottabb, cizelláltabb a megfogalmazás. Fontos megjegyezni, hogy a kompendiumok nem hivatalos tankönyvek, azok különböznek az egyetemeken megadott "kanonizált" szakirodalomtól, hanem pusztán segítik az anyag elsajátítását, tehát segédkönyvek. A könnyű tanulhatóság érdekében tehát sűrítve, tömörebben nyújtják a megtanulandó anyag képét. Hazánkban sem a közjog terén, sem más jogterületeken nem találunk hasonló szerkezetű tankönyvet, mint bevett műfajt.
Lényegesnek tartom még kiemelni, hogy a kompendium műfaja nem összekeverhető egy órai jegyzetelés vázlatpontszerűen felépített szerkezetével. Ennél jóval bővebb, az összefüggéseket mélyebben taglaló, a mondanivalót nem csupán gondolatjelekkel, hanem egész mondatokban kifejező stílust és műfajt jelent. Ennek bizonyítékául az is szolgál, hogy maga az Edizioni Simone kiadó rendelkezik egy I miei appunti di diritto pubblico e costituzionale (Közjogi és alkotmányjogi jegyzeteim) című kiadvánnyal, amellyel mintegy órai jegyzet gyűjteményt kínál, nyomtatott formában.
A könyv öt része további fejezetekre tagozódik. A fő részek: a közjog általános elméletéről szóló (I.), az olasz állam alkotmányos, és alkotmányos jelentőségű szerveiről szóló (II.), az állami közigazgatási és igazságszolgáltatási szervezetről szóló (III.), az önkormányzatokról szóló (IV.) és végül a magánszemélyek autonómiájáról szóló rész, amely a szabadságjogokat, emberi jogokat taglalja (V.).
Az alábbiakban bemutatom, pontosan milyen kérdésköröket, ismereteket tartalmaz a tankönyv, helyenként felvillantva egy-egy pusztán Olaszországra jellemző közjogi intézményt, esetleg sajátos tankönyvi megoldást. Az összehasonlítás jegyében igyekszem megragadni a fő különbségeket, egyes Magyarországon használt tankönyvekhez képest.
Az első rész tíz fejezetben tárgyalja a közjog általános elméleteit. Az első fejezet a jog és a jogrendszer, a második a jogalanyok, a harmadik az alanyi jogok, a negyedik a jogi tények és jogi cselekmények, az ötödik az állam, a hatodik az államformák és kormányformák, a hetedik az állam és a nemzetközi közösség kapcsolata, a nyolcadik az állam és az Európai Unió, a kilencedik a jogforrások, a tizedik pedig az olasz alkotmánytörténet bemutatására vállalkozik.
- 206/207 -
A negyedik fejezetben a jogi tények fogalmát és megkülönböztetéseit mutatják be, valamint a jogi aktusok elemeit, majd osztályozását. Eljárási kérdésekre áttérve később a normatív aktusoknak és intézkedéseknek, valamint a közjogi aktusok hibáinak szentel néhány oldalt. A puszta tartalomjegyzékszerű felsoroláson túl természetesen érdekes megjegyezni ama tanulságot, hogy a Magyarországon leggyakrabban használt alkotmányjogi tankönyvekben ilyen - az aktusokra vonatkozó - fejezet nem található, az aktustant a közigazgatás kereteiben, leginkább a közigazgatás bevezető, elméleti egységében oktatják. A különbség talán magyarázható azzal is, hogy a kompendium nem pusztán alkotmányjogi, hanem szélesebb: közjogi területet fog át, így ebbe kétség kívül beletartoznak a közigazgatási jog alapfogalmai is, bár az olasz egyetemek kurrikulumaiban a közigazgatási jog (diritto amministrativo) külön tárgyként szerepel.
A szuverenitás kérdésével érdekes módon pusztán három tömör oldalon foglalkozik (a magyar tankönyvekkel összehasonlítva ez igen kevés). Nagyon érdekes fejtegetésnek lehetünk tanúi, amikor a fogalom elemzése után a könyv rátér a szuverenitás és a közhatalom kapcsolatára, amelyben a politikai érdekcsoportok politológiai elemzését tárja elénk vázlatpontokban, tankönyvi terminusoktól néha meglepően eltérő szóhasználattal. Az írott jogon túli világra kitekintve józanul és meglepő tisztánlátással, kendőzés nélkül írja le, hogy a közhatalom nem csupán a demokratikus államok szabályai szerint alakul, tehát nem pusztán a választók által szabadon választott képviselők hatalomgyakorlását jelenti. Kifejti, hogy a rendszer torzulásai ellen, valamint a rendszer és a nép közötti, a demokratikus rend válságát okozó konfliktusok tompítására létrejönnek bizonyos csoportosulások, amelyek látatlanul igenis részt vesznek a közhatalom alakításában, gyakorlásában. Ezek között sorolja a tankönyv a nyomásgyakorló csoportokat, valamint a lobbytevékenységet, mint jelenséget. A politikai pártokról is e lencsén át készít pillanatképet. A rendszer működésének objektív (!) feltételeként a következő elemeket tűnteti fel: elsőként egy karizmatikus vezető (leader) megléte, aki a részben lobbytevékenységnek köszönhetően irányítani képes. Másodsorban szükséges a vezérhez hű képviselők meglét. Itt megkérdőjeleződik a mandátum kötött vagy szabad volta - bár formálisan a mandátum lehet szabad, a képviselők lelkiismerete a vezérszellem által már eleve kötött, így szavazatuk végső soron ettől függ, a könyvbéli szóhasználat szerint: "[...] a képviselők osztálya, akik a leader személye által ellenőrzöttek és ahhoz hűségesek."[3] Harmadrészt egy propagandaszervezet szükségeltetik, amely a média irányításán keresztül a népakarat megőrzését segíti. Az ellenzéknek gyengének és megosztottnak kell lennie, amely nem jelenthet hiteles alternatívát, valamint olyan választópolgárokra van szükség a rendszer fenntartásához, akik minden ideológiától és értéktől mentesek, akik a politikai szférától eltávolodva szabad utat engednek a politikai hatalomnak az irányításra. Végül kiemelik még a bíróságok szerepét, amely a klasszikus alkotmányos függetlenségi követelménnyel szemben eszközül szolgál a hatalom számára eljárások elhúzása, ügyek eltussolása céljából. Számomra ez a lepel-lerántó elemzés kissé elütőnek tűnt az eddig olvasott közjogi tankönyvekhez képest.
- 207/208 -
Az első rész hatodik fejezetében visszatér a hagyományos tankönyvi témákhoz, az államformák és a kormányformák elemzését adva. A terminológiai pontosításokon túl az államformák történeti kialakulását tekinti végig a feudalizmustól az abszolutizmuson, a rendőrállamon, a felvilágosult abszolutizmuson és a liberális államon át a demokratikus és szociális államig, kitekintést adva a totalitárius államra, a szocialista államra,[4] az unitárius, a regionális és szövetségi államra is.
Az államformákról szóló fejezetben kitér még a demokráciára és az autokráciára, majd a könyv a kormányformák elemzésére tér át. Előzetesként a hatalommegosztás kérdéseit elemzi, majd tömören kitér a parlamentális, a prezidenciális, a fél-prezidenciális és a direktóriumi (svájci típusú, kollegiális) kormányformákra.
A nyolcadik fejezet rövid betekintést ad az Európai Unióról szóló ismeretekbe, bemutatva annak történeti fejlődését, valamint a főbb uniós intézményeket elemezve (Európai Parlament, Bizottság, az Európai Unió Tanácsa, Bíróság[5] ). Végül bemutatja a közjogász számára legédesebb csemegét: az olasz alkotmány és a közösségi jogrend kapcsolatát.
Az elméleti rész kilencedik fejezete a jogforrások tanáról szól. A bevezető fogalmi magyarázatok után megkülönbözteti a jogforrások fajtáit, az alanyi illetve tárgyi jogforrást, valamint tárgyalja a szokásjogot, amelyen belül megkülönbözteti az alkotmányos rangú forrásokat. Ezek után tárgyalja a jogforrások rendszerét, a normakonfliktusok feloldását, az időbeli, a jogforrási hierarchia szerinti, valamint a területi hatály alapján rendező elveket. A jogforrások magyarázatát is kifejti e fejezet, valamint a joghézagok esetén alkalmazandó analógia szerepét is elemzi, ahol magától értetődően kiemeli, hogy a közjog területén a büntetőjogban a legalitás elve miatt kizárt az analógia. Az elméleti háttér kibontása után bemutatja az olasz alkotmányos jogrendszer jogforrásait. Sorra elemzi az Alkotmányt, az alkotmánymódosító törvényeket, a közösségi jog forrásait - kitérve a belső jog és a közösségi jog konfliktusára -, a törvényeket, a törvényerejű rendeleteket. Nagyon haladónak és örvendetesnek találtam, hogy a referendumot, azaz a demokratikus hatalomgyakorlás közvetlen formáját is a jogforrások között tűnteti fel. (A magyar tankönyvek a népszavazást a jogforrásoktól külön kezelik.) Ennek magyarázatául az is szolgálhat, hogy Olaszországban rendkívül gyakran tartanak népszavazást. A jogforrások között önállóan nevesíti a Házszabályokat is, valamint az Alkotmánybíróság, és más alkotmányos jelentőségű intézmények szabályzatát is. Másodlagos jogforrásoknak tekinti a rendeleteket, a régiók által kibocsátott jogforrásokat (az olasz régiók törvényerővel rendelkezőket is kibocsáthatnak), valamint a helyi jogalkotás forrásait is.
Érdekes, számomra szokatlan felépítési logika alapján az első rész utolsó, azaz tizedik fejezete tárgyalja az olasz alkotmány történeti fejlődését. Ez az 1848-as Alberti alaptörvénytől kezdve a fasiszta átmeneten át az alkotmányosság megteremtéséig elemzi az alkotmány történeti ívét. Az alkotmány szerkezetét is bemutatja, majd a
- 208/209 -
köztársasági alkotmány főbb jellemzőire tér át. Kiemeli azt a négy sajátos általános elvet, amelyen az olasz alkotmány nyugszik, érdekességképpen ezek a következők: az olasz alkotmány perszonalista (az állam önkorlátozására utal, az egyén, a magánszféra tiszteletben tartásával), pluralista, a munkára épülő (a személy kiteljesedését munkáján át éri el) és demokratikus.
Ugyanez a fejezet elemzi végig az olasz kormányforma történetét is. Ezzel záródik a tankönyv elméleti része.
Az államszervezetet bemutató rész tizenegy fejezetre tagolódik. Itt kerülnek bemutatásra az alapintézmények: a politikai pártok és a választói testület (1. fejezet), a közvetlen demokrácia intézményei (2. fejezet), az országgyűlés (3. fejezet), az országgyűlés tevékenysége (4. fejezet), a kormány (5. fejezet), a kormány tevékenysége (6. fejezet), a köztársasági elnök (7. fejezet), a köztársasági elnök hatáskörei, feladatai (8. fejezet), az alkotmánybíróság (9. fejezet), az alkotmánybíróság tevékenysége (10. fejezet) valamint az alkotmányos jelentőségű szervek (10. fejezet).
Az alapintézményekről, azaz a politikai pártokról és a választásra jogosultak köréről szóló első fejezetben a politikai pártok funkcióit,[6] valamint a pártok közfinanszírozását taglalja a könyv. Leírja, milyen korlátoknak, tilalmaknak kell megfelelniük.
A választójoggal rendelkező állampolgárokat az olasz terminológia tükörfordítással "választói test"[7] -nek nevezi. Ez a fogalom jelöli mindazokat, akik aktív vagy passzív választójoggal rendelkeznek. A tankönyv eme része a választójogi alapfogalmakkal ismerteti meg a hallgatókat, valamint a legfontosabb alapelveket emeli ki. A választójog általánosságán és egyenlőségén, valamint a szavazás közvetlenségén és titkosságán kívül az olaszok alapelvként tűntetik fel a szavazás szabadságát (szabadon fejthetik ki a választópolgári akaratukat), valamint a választás nem kötelező voltát. (1993 óta nem szankcionálják, ha valaki nem él választójogával - előtte harminc napra kifüggesztették a helyi önkormányzati szerv hirdetőtábláján azok nevét, akik nem mentek szavazni, valamint öt évre az erkölcsi bizonyítványban is feltűntették ennek tényét. Éppen ezért oly nagy fontosságú hangsúlyozni, hogy mára a szavazati joggal való élés már nem kötelező, bár alkotmányos állampolgári kötelezettség.[8] )
A második fejezetben viszonylag tömören a közvetlen demokrácia intézményeit mutatja be a kompendium: a népi törvénykezdeményezési jogot, a népi petíciót, a populáris akciókat, a referendumot, valamint annak fajtáit, külön kitérve az alkotmányos népszavazásra, amelynek felfüggesztő hatálya van, s amely a nép kezébe mintegy vétójogot ad.
- 209/210 -
A harmadik fejezet az országgyűlésre vonatkozó ismereteket tartalmazza. Természetesen a magyar parlamenthez képest meglévő legfőbb különbség abból adódik, hogy az olasz parlament kétkamarás. Ennek ellenére azonban a legtöbb általános megállapítás kísértetiesen hasonlít a magyar tankönyvek ismeretanyagára. A kétkamarás országgyűlésre vonatkozó alapelveket, előírásokat, házszabályokat, azok belső szervezeti egységeit ismerteti a továbbiakban a részletező elemzés. Az operatív, valamint a reprezentatív szerveket is külön bemutatja, majd a két ház együttes ülésére vonatkozóan ad összefoglalást. Bemutatja a házak működési rendjét, az összehívás rendjétől az üléseken át, a napirendről és a határozathozatalról, valamint a szavazásról és az obstrukcióról is ír. Ezt a kamarák feloszlásáról illetve feloszlatásáról,[9] ezen kívül a képviselői státuszról szóló ismeretek követik.
A második rész negyedik fejezete a parlament tevékenységéről szól. Elénk tárja a kamarák funkcióit: törvényhozás, politikai ellenőrzés, választói (egyes tisztségviselők megválasztása), különös esetekben igazságszolgáltatói (a köztársasági elnök felelősségre vonása, Alkotmánybíróság elé küldése esetén), valamint a működésből következő funkciók (például a parlamenti munka megszervezése. A könyv a törvényhozás folyamatának elemzésével folytatódik, a törvénykezdeményezési jogtól[10] kezdve a törvény meghozatalán át a kihirdetésig" és a hatályba lépésig. Egyes különös törvényekre vonatkozó eltérő szabályokat is ismertet a könyv: például a költségvetés, illetve a gazdasági terv elfogadásáról szóló, valamint a nemzetközi szerződéseket ratifikáló döntéseket, külön alpontban pedig áttekinti az alkotmánymódosító törvényeket. Egyéb döntéshozatali kuriózumként elemzést ad a hadiállapot kinyilvánításával kapcsolatos döntésről,[11] valamint a működési rendre vonatkozó határozatokról, majd a köztársasági elnök felelősségre vonása parlamenti szakaszának menetéről. A fejezet a miniszterek által elkövetett bűncselekményekkel kapcsolatos tudnivalókkal[12] végződik.
A negyedik, parlamenttel foglalkozó fejezetből hiányoltam a bizottságokra, parlamenti képviselőcsoportokra vonatkozó részletes kifejtést. Véleményem szerint az országgyűlés teljes ülésében csak a munka egyik része folyik, a bizottsági, képviselőcsoporti feladatok szintén igen fontosak, tehát azokat nem lehet egy tankönyvben
- 210/211 -
mellőzni. Ezen felül szívesen olvastam volna tudnivalókat az országgyűlés munkaszervezetéről, a magyar Országgyűlés Hivatalához hasonló szervezetről, ha nem is túlzottan részletekbe menően, de legalább az említés szintjén. Akár az első - tehát elméleti, megalapozó - részben, akár a második rész eme, országgyűlésre vonatkozó ismereteket közlő részében a könyv megemlíthette volna az egykamarás rendszerek előnyeit, hátrányait, illetve más államok megoldásait is bemutathatta volna a kétkamarás parlamentek különböző típusainak felvonultatásán át.
Az ötödik fejezet a kormányról szól. A kormány fogalmán, funkcióin túl (politikai, jogalkotási, végrehajtó, ellenőrző), szervezetét, feladatait, szerveit írja le. Érdekes, hogy a kormány szűkebb és tágabb fogalmát is megadja. A szűk fogalomba a miniszterelnököt, a minisztereket és a miniszterek tanácsát sorolja, a tág fogalom fentieken túl kiegészül a miniszterelnök-helyettessel, a tárca nélküli miniszterekkel, a kabinettanáccsal, a miniszterközi bizottságokkal valamint a rendkívüli kormánybiztosokkal.
A kormány megalakulásáról szóló alpontból kiderül, hogy bár az alkotmány szerint a köztársasági elnök nevezi ki a miniszterelnököt, és a miniszterelnök javaslatára a minisztereket, de a hamleti kifejezéssel élve: a többi néma csend, tehát további szabályokat nem tartalmaznak az írott jogforrások a kormány megalakulására. A gyakorlat alakította ki e szabályokat, egy négy lépcsőből álló folyamatot.
A kormány ügyeit tárgyaló fejezetben kitér a könyv a kormányválságra és a lemondásokra. A tankönyv több oldalt is szentel e témának, amely az olasz politika történetének ismeretében érthető is.
Az államszervezetet bemutató második rész hetedik fejezete a köztársasági elnökről szól. Az elnöki feladatkör főbb jellemzői után áttér a tisztség betöltéséhez szükséges feltételekre, majd megválasztásának eljárási jellemzőire.[13] A helyettesítésről, valamint a tisztség megszűnéséről is ejt néhány szót, majd bővebben kitér a köztársasági elnök felelősségére.
A nyolcadik fejezet az alkotmánybíróságról szól. Az általános bevezető után, amely igen kurta,[14] rögtön az alkotmánybíróság összetételére[15] vonatkozó ismereteket taglalja a könyv. A bírák jogállásával kapcsolatos tudnivalók után az alkotmánybíróság jogait sorolja fel.
Az alkotmánybíróság működését ismét külön fejezetben tárgyalja a kompendium. A feladatkörök részletezésével kezdődik e fejezet,[16] majd a normakontroll különféle típusait, valamint a kontroll alá vonható jogszabályokat elemzi. Az alkotmányellenes törvényekről[17] is ejt néhány szót, majd a bíróság döntéseinek tipológiáját mutatja be.
- 211/212 -
Az ítéletek időbeli vonatkozására is kitér, majd az alkotmánybíróság különféle eljárásait mutatja be részletesen, a normakontroll gyakorlását, valamint a hatáskörök összeütközésének eldöntését bőven, a köztársasági elnökkel kapcsolatos eljárást pedig igen szűkszavúan jellemezve.
A harmadik rész pusztán két fejezetből áll: az állam közigazgatási szervezetéről, valamint a bíróságról és az állam igazságszolgáltatási szervezetéről szólóból.
Az első fejezet a közigazgatással foglalkozik. Hosszabb kifejtésen át bemutatja, mit is takar e fogalom. A közigazgatási fejezet részletességét az okolja, hogy a kompendium nem pusztán alkotmányjogi, hanem a közjog másik fontos területére vonatkozó, közigazgatási jogi ismereteket is tartalmaz. Ebből is kitűnik, hogy a kompendium nem pusztán egy féléves, vagy kétéves egyetemi anyagrész ismereteit foglalja össze, hanem magáról a közjogról (büntetőjogot, pénzügyi jogot, határterületeket nem beleértve) ad átfogó képet. Így hasonlítani tudnám a magyar rendszer államvizsgán elvárt követelményeinek összefoglalásához, bár a közigazgatási jog különös részét, a közigazgatási eljárást és a szabálysértéseket tárgyaló traktusok valóban hiányoznak.
A közigazgatás hagyományos alkotmányos elvei (törvényesség, hatékonyság, pártatlanság, ésszerűség, átláthatóság) mellett feltűnik egy igen érdekes új elv, az adminisztratív tevékenység informatizálódása, amely az elektronikus, számítógépes technika közigazgatásba való betüremkedésének jelenségéről szól, eljutva egészen az elektronikus közigazgatási aktus fogalmáig.[18]
A második fejezet a bíróságról, és az állam igazságszolgáltatási szervezetéről szól. Az igazságszolgáltatás fogalma után az igazságszolgáltatás fajtáit sorolja fel (büntető, polgári, közigazgatási). Az igazságszolgáltatásra vonatkozó alkotmányos elveket is felsorolja (egyenlőség, pártatlanság, függetlenség, elmozdíthatatlanság, egységesség, indokolási kötelezettség, bírói úthoz való jog, méltányos eljárás). Bemutatja a bírói szervezetet, valamint a Legfelsőbb Bírói Tanácsot is.
A negyedik rész szó szerinti fordításban a "területi autonómiákról" szól, ám gyakorlatilag az önkormányzatiság, a területi önkormányzatok kategóriáit és ismeretanyagát öleli fel. Öt fejezetből áll, amelyek az olasz regionalizmus ügyét (1. fejezet), a regionális kormányzati rendszereket (2. fejezet), a régiók autonómiáját (3. fejezet), a régiók és más közjogi jogalanyok kapcsolatát (4. fejezet), valamint a helyi önkormányzatokat és tartományokat bemutató (5. fejezet) ismereteket tartalmazzák.
- 212/213 -
A második fejezetben a regionális kormányzás cím alatt a régiók autonómiáját, annak mibenlétét mutatja be, majd a régiókat alkotó elemeket veszi sorra (terület, népesség, helyi autoritás - hatalom). Külön szól a regionális ombudsmanról[19] is, amely követendő példa lehet.
A negyedik fejezet a régiók és más közjogi jogalanyok közötti kapcsolatra tér ki. Ezzel állami szintű feladatok is keletkeznek, amelynek érdekében egy parlamenti állandó bizottság is működik (commissione parlamentare per le questioni regionali). A fejezet kitér a parlamenttel való viszonyra, a települési önkormányzatokkal való viszonyra, a régiókra, mint esetleges nemzetközi jogalanyokra, valamint az Európai Unió és a régiók viszonyára.
Az ötödik fejezet az olasz közigazgatási beosztásnak megfelelően a helyi önkormányzatokról, a települési önkormányzatokról, és a több települési önkormányzati egységet magába foglaló provinciákról szól. Az ismeretanyagot szintén a 2001-es alkotmányreform tükrében világítja meg. Bemutatást nyernek az önkormányzati szervek, valamint az ellenőrzésük, garanciáik.
A tankönyv utolsó része a magánszemélyek autonómiája címmel magában foglalja az alkotmányos garanciákat (1. fejezet), az állampolgári kapcsolatokat (2. fejezet), az etikai és társadalmi természetű jogokkal kapcsolatos alkotmányos alapelveket (3. fejezet), valamint a gazdasági kapcsolatokat bemutató ismereteket (4. fejezet).
Az ötödik rész első fejezete az egyenlőség elvéből kiindulva magyarázatot nyújt a formális és a tartalmi egyenlőség mibenlétére, majd bemutatja, hogyan alkalmazzák a közjogban konkrétan eme alapelvet (például: nők nagyobb arányú részvétele a politikai életben, faji, nyelvi, vallási egyenlőség). Igencsak tetszett, hogy nem a negatív tartalomból indult ki, tehát nem a hátrányos megkülönböztetés, a diszkrimináció tilalmát fejezte ki elsődlegesen, hanem egy pozitív elérendő célból, az egyenlőségből.
E bevezető elvek alapján rátér az ember elidegeníthetetlen jogaira, az azt biztosító normákra, jogvédelmi rendszerekre állami és nemzetközi szinten, természetesen megemlítve a kulcsfontosságú emberi jogi dokumentumokat. Röviden foglalkozik a kötelezettségekkel, majd "új jogok" alpont alatt a társadalmi haladás tükrében zajló folyamatok alapján bemutat néhány olyan jogot, amely az alkotmányban még nem szerepel nevesítetten, de a jogtudományban már megjelenik (magánlakáshoz való jog, nemi identitáshoz való jog).
Bár hiányoltam e fejezetből a történeti levezetést, az átfogó rendszerezést az emberi jogok generációival kapcsolatban, a fejezet végén található táblázat mégis igen szemléletesen foglalja össze mindazt, ami a száraz tankönyvi szövegből kimaradt. Itt elválasztja az ENSZ által elismert jogokat, bemutatja tartalmukat, valamint a jogtudományi nézőpontot, az emberi jogok három generációjára lebontva. Igen hasznosnak találnám a hasonló táblázatok magyar tankönyvekben való szerepeltetését.
- 213/214 -
A második fejezet bemutatja a főbb személyiségi és alapvető szabadságjogokat: a magánjogi vonatkozással is rendelkező személyiségi jogok részletezése után a negatív és pozitív szabadságokat, valamint azok korlátait fejti ki. A személyiség védelmét garantáló büntetőjogi és egyéb korlátokat is átveszi, majd egyes szabadságjogokat kiragadva elemzésbe bocsátkozik, így betekintést ad a magánlakás, a magántitok, a levéltitok, a tartózkodási hely és egyéb, a magánszféra kulcsfontosságú területeinek védelmébe. Az egyesülési és gyülekezési jogról meglepően röviden ír a magyar tankönyvekhez képest, talán azért is, mert hazánkban e két jog érvényesülése elé a kommunista rezsim éles gátakat szabott, így a rendszerváltás hajnalán és azóta is igen érzékeny, és kulcsfontosságú területet képeznek eme ismeretek az olaszországi viszonyokhoz képest is.
Hosszan elemzi a kompendium a vallásszabadságot, valamint az állam és a katolikus egyház közötti kapcsolatot. Bár a tankönyv nem pusztán a katolikus egyetem számára íródott, a Szentszék földrajzi elhelyezkedéséből adódóan is érthető, hogy eme alpont miért került a többihez képest hosszasabb kifejtésre.
A lelkiismereti-, a véleménnyilvánítási-, valamint az információs- és sajtószabadságról is viszonylag bőven olvashatunk, majd a könyv rátér az úgynevezett "antennaszabadságra", amely a média helyzetét elemzi, a Rai monopolhelyzetétől, ennek megtörésén át, az ezt biztosító törvényekig.
Végül a külföldiek jogi helyzetét elemzi röviden.
A harmadik fejezet az etikai-szociális szféra alkotmányos elveit boncolgatja. Igen érdekesnek, jónak tartom, hogy ezeket külön tárgyalja, hiszen az egyénhez, az egyéni szabadságokhoz, a személyi autonómiához képest ezek a szabadságjogok az egyén kisebb vagy nagyobb közösségben való kiteljesedését is védik. Így a család alkotmányos védelme, a kultúra és az iskola, az egészség és a környezet alkotmányos védelmét mutatja be.
A negyedik fejezet a gazdasági kapcsolatokról szól: a munkát veszi alapul, mint az állam alapvető jellemzőjét, hiszen az Alkotmány szavaival élve Olaszország olyan köztársaság, amelynek alapja a munka. A munka az egyén joga és kötelessége, amelyhez alkotmányos elvek is fűződnek, úgy mint az igazságos bérezés, a munkavállalók egyenlősége, valamint a munka jogalkotási és igazságszolgáltatási védelme. A munkavállalók lehetősége a kollektív küzdelem, amely Olaszországban szinte hetenként megnyilvánul (gyakoriak a munkabeszüntetések), s erősek a szakszervezeti tömörülések is.
A gazdasági kezdeményezés, gazdasági tevékenység, más szóval élve a vállalkozás szabadsága is feldolgozásra kerül, ennek alapja a tulajdon, így a könyv eme részben tárgyalja a tulajdonjogot, a kisajátítást, és a kártalanítás szabályait is (szerintem kissé vitatható módon).
E fejezet a köztulajdonba vétellel, a kézműves mesterség védelmére, valamint a gazdasági takarékosság, a hitelek és a banki ágazat védelmére vonatkozó szabályokkal zárul.
Számomra igen sok tanulságot tartalmazott az olasz közjogi tankönyv tanulmányozása.
Az olasz közjogi rendszerről képet nyertem általa, lefedte annak legfontosabb területeit, és a legrelevánsabb csomópontok megragadásával a hallgató átlátja magának
- 214/215 -
a közjognak egész vertikumát. Az összehasonlító szemlélet tehát a tankönyvírók figyelmét sem kerülheti el: ötleteket meríthetünk mind a tartalomra, mind a formára vonatkozóan. Az alapmű tanulmányozása a komparatistáknak is hasznos, hiszen a leglényegesebb momentumokat, kiindulópontokat tartalmazza. Szerkezeti sajátosságai miatt könnyen áttekinthető, a fejezetek elején tömören összefoglalja azok tartalmát, ez a tanulást és az anyagra való távolabbi rálátást is segíti. Az öt rész befejeztével abc-rendű névmutató, valamint részletes tartalomjegyzék található. Igen sok tankönyvből hiányoltam ezt az évek folyamán. Végezetül szeretnék hangot adni reményeimnek, hogy a kompendium, mint műfaj hazánkban is megjelenik, népszerűsül, hiszen nagymértékben megkönnyítené az államvizsgára vagy akár a szakvizsgára készülő hallgatók munkáját, egyben pedig megoldást jelenthetne az évek óta a tankönyvekkel versengő, diákok által készített néha nem éppen hitelesnek mondható téziseket tartalmazó művek kiváltására.■
JEGYZETEK
[1] Compendio di Diritto Pubblico. Edizioni Simone - Gruppo Editoriale Esselibri. 2003.[4] A mű hozzáférhető egyetemünk alkotmányjogi tanszékén.
[2] Az adatok forrása a Simone kiadó honlapja, www.simone.it, amelyet szívből ajánlok azoknak, akik szívesen böngésznek az olasz jogi szakirodalom tárházában. A honlap nem pusztán szakkönyveket ajánl, hanem rengeteg hasznos linket és információt tartalmaz a jogi érdeklődésű szakemberek, így például bírák, ügyvédek, közjegyzők számára. A honlapról elérhetőek közbeszerzési és más típusú pályázatok, önkormányzatok, valamint rendkívül érdekes egynyelvű jogi és gazdasági szótárak, amelyek a római jogtól a kánonjogon át a hatályos jogintézményekig tartalmaznak terminusokat. A Simone mellett vezető kiadó még a jogi és gazdasági könyvekre szakosodott Giuffré kiadó is.
[3] i. m. 34.
[4] Érdekes, hogy a totalitárius állam kategóriájában pusztán a jobboldali diktatúrákat említi, míg a proletárdiktatúrát a szocialista állam fejezete alatt taglalja. Erről kelet-közép-európai szemmel nézve meglehetősen szűkszavú elemzést ad. (i. m. 38-39.)
[5] Érdekes módon az Európai Számvevőszékről nem ír a könyv.
[6] Néhány olasz sajátosság: a demokratikus szabályokról elismeri a tankönyv, hogy a pártokon belüli struktúrákra nem mindig érvényesülnek (i. m. 118.). Az egyesülési joggal szemben az olasz jog egy ideológiai korlátot állít fel: a pártprogramot úgy kell megfogalmazni, hogy az Alkotmányban megfogalmazott tilalom alapján ne alakulhassék újra a fasiszta párt.
[7] il corpo elettorale
[8] i. m.121.
[9] Érdekes szakkifejezés kapcsolódik a kamarák feloszlatásának intézményéhez: az úgy nevezett "fehér szemeszter" alatt (semestre bianco) nem lehet feloszlatni az országgyűlés házait. Ez a féléves periódus azt az időszakot jelöli, amely a köztársasági elnök hivatali mandátumának lejártát előzi meg. A főszabály alóli kivétel, ha maga a törvényhozási időszak vége is egybeesne ezzel a hat hónappal. A tilalom indoka az, hogy így elkerülhető, hogy az államfő mesterségesen előidézze a kamarák feloszlatását, így meghoszszabbítva saját hivatali idejét, hiszen a feloszlatott országgyűlés nem tud újabb államelnököt választani. (i. m. 149.)
[10] Érdekes, hogy a regionális, illetve a helyi önkormányzati testületek is fel vannak ruházva a törvényjavaslat benyújtásának jogával. (Az olasz alkotmány 71. cikkelye alapján, i. m. 157.)
[11] A két kamara döntési joga, amely azonban inkább politikai aktus, és nem feltétlen ölt törvényi formát, a köztársasági elnök jogköre a hadiállapot kinyilvánítása (i. m. 169.).
[12] Érdekesnek találtam a tankönyv megjegyzését, miszerint 1987-ben eltöröltek egy régi szabályt, amely a miniszteri bűncselekmények kivizsgálását olyan parlamenti vizsgálóbizottság feladatává tette, amely szintén képviselőkből áll. Egy népszavazás eredményeképp e rendszert eltörölték, mivel túlzottan politikai jellegű megoldásnak találták ahhoz, hogy objektív, igazságos döntés születhessen. Így ma Olaszországban a rendes bíróságok hat fős tanácsban járnak el a képviselői bűncselekmények esetén.
[13] Az olasz köztársasági elnököt is közvetetten választja az országgyűlés két háza, a képviselőház és a szenátus közös ülésben, hét évre.
[14] Igencsak hiányoltam az alkotmánybíróság eredetére, esetleg külföldi példákra vonatkozó ismereteket.
[15] Az olasz alkotmánybíróságnak 15 tagja van, a legfelsőbb bíróság, a parlament, valamint a köztársasági elnök jelölése alapján. Érdekesség, hogy nincsen korhatárhoz kötve az alkotmánybírói tisztség. Kilenc évre választják őket (régebben tizenkét évre), az újraválasztás kizárt. A köztársasági elnök elleni eljárásban azonban a tizenöt tag kiegészül további negyvenöt állampolgárral, úgynevezett "nem tógás bírák-kal" (giudici non togati, i. m.218.).
[16] A tankönyv által kiemelt, alapvető feladatok: jogszabályok alkotmányosságának vizsgálata, hatásköri összeütközések, köztársasági elnök felelősségre vonása, népszavazással kapcsolatos feladatok.
[17] Megkülönbözteti az alaki és a tartalmi alkotmányellenességet (i. m. 224.)
[18] A tankönyvi szóhasználat szerint: "atto amministrativo elettronico". Ennek árnyoldalaira is felhívják figyelmünket a tankönyv sorai: a személyes adatok védelméről szóló jogszabályi rendelkezéseket messzemenően figyelembe kell venni ezen a területen.
[19] Difensore civico regionale (i. m. 293.)
Visszaugrás
