Bizonyos tekintetben rendhagyó munkát tart kezében az olvasó. A Jogtudományi Intézet Civilisztika osztályának következő középtávú kutatási témája a "Civil jog - átalakulóban" címet viseli, amelynek végső eredményeit 2015-re kell letennünk az asztalra. E kutatásban magam a szervezeti dinamika és a magánjog viszonyának[1] vizsgálatát kaptam, amelynek egyik része a fizetésképtelenség modern jogának megteremtése - vagy legalábbis az új felfogás elméleti szabályozásának megalapozása.
A téma kutatásának indokoltságát persze nem pusztán az új Polgári Törvénykönyv jelenti, hanem az is alátámasztja, hogy a globális világgazdaság és annak válságai, amelynek egyenes következménye a világpolitikai átrendeződés, ezen belül az Európai Unió és hazánk szerepének változása, mind-mind hatással van és hatással is kell, hogy legyen a széles értelemben vett magánjog dogmatikájára és működési mechanizmusaira.
Ami pedig a fent említett "rendhagyóságot" illeti, annak az az egyszerű magyarázata, hogy magam közel három évtizede foglalkozom a csődjog kutatásával - ez azonban most véget ér -, következésképp jelen tanulmány egyszerre összegező - kutatást lezáró -, illetve az új terület vonatkozásában részeredményt rögzítő munkának minősíthető.
- 477/478 -
A világgazdaság átalakulása, a gazdasági erőviszonyok látványos átrendeződése, az Európai Unió - igen magas működési költségei melletti - viszonylag alacsony gazdasági hatékonysága, összességében azt sugallják, hogy az úgynevezett - buborék kapitalizmus - végjátéka megkezdődött. Persze a végjáték időtartama és kimenetele megjósolhatatlan, az azonban bizonyos, hogy a Világ vezető kormányai még a beidegződött séma szerint reagálnak a válságra. A megállapítás igazolására csak néhány példa:
- a derivatív ügyletek jelentősége nem csökkent;
- a verseny szabadságának elve, továbbra is az első számú szempont;
- a tőke szabad mozgásának biztosítása, illetve a szabad mozgás esetlegesen még meglévő akadályainak lebontása a politikai elvárás egyik első számú prioritása továbbra is. Pedig a közgazdasági szakirodalom (mind a bel, mind a külföldi) rengeteget foglalkozik a 2008-as válsággal, s így szükségképpen a globalizációval is. Nem csupán a kiváltó ok megjelölésében van összhang a különböző felfogást valló szerzők között hanem többségük - persze más és más mértékben - sürgeti az állami, illetve ami a lényegesebb, a nemzetközi szabályozás kialakítását, a meglévőknek pedig a szigorítását.[2] A politikai döntéshozók azonban továbbra is mereven
- 478/479 -
ragaszkodnak az úgynevezett - Washingtoni közmegegyezéshez. Kétségtelen, hogy e megegyezés lényege közismertnek tekinthető, azonban úgy vélem a téma fontossága indokolja a megegyezés pontjainak felsorolását.
Ezek az alábbiak:
- a magánszektor legyen a gazdasági fejlődés elsődleges motorja;
- alacsony infláció és árstabilitás;
- az állami bürokrácia méretének csökkentése;
- kiegyensúlyozott, de lehetőség szerint szufficites költségvetés;
- az importált termékek vámjának csökkentése, illetve lehetőség szerint elhagyása;
- a külföldi befektetések előtt levő akadályok eltüntetése;
- a kvóták és hazai monopóliumok megszüntetése;
- az export volumenének növelése;
- az állami vállalatok privatizációja;
- a tőkepiacok deregulációja;
- a valuta konvertibilissá alakítása;
- a különböző hazai piacokon lehetővé kell tenni a külföldi tulajdonlást;
- a gazdaság deregulációja a versenyképesség növelése érdekében;
- a kormányzati korrupció felszámolása;
- a banki és telekommunikációs szektorok megnyitása a magántőke előtt a versenyképesség elősegítése érdekében;
- lehetőséget adni a lakosságnak, hogy válasszon mind hazai, mind külföldi nyugdíjbiztosítók közül.
E pontok együttes megvalósulása esetén - könnyű belátni - a világ kormányai, a legjobb esetben is regionális önkormányzati szerepkörben találnák magukat, mindenfajta érdemi gazdaságpolitikai mozgástér nélkül,
- 479/480 -
s felettük - no nem egy Világkormány, ez lenne még a jobb eset - hanem egy arctalan, se nem jó-, se nem rosszindulatú, pénzügyi bürokrácia állna, amelyről nem lehetne tudni hol található, azt sem, hogy kikből áll (csak azt, hogy kikből nem: vagyis politikusokból, vagy neves közéleti személyiségekből nem!), csak azt az egyet, hogy döntéseit a pillanatnyi profitérdek vezérli egyedül.[3]
E pontok közül csupán három (alacsony infláció és árstabilitás; kiegyensúlyozott, de lehetőség szerint szufficites költségvetés; kormányzati korrupció felszámolása) az, amely az adott ország tényleges érdekeit szolgálja, az összes többi a szabad gazdasági mozgástér kialakítását célozza, amelynek érvényesüléséhez persze az is kell, hogy az ember - e folyamat hatására - emberből teljes mértékben fogyasztóvá alakuljon.
Az 1960-as évek végére a Nyugat-Európában kialakuló szociális piacgazdaság persze egy másik utat jelentett. Megjelentek azok a típusú nagyvállalatok és vállalati konglomerátumok, amelyek már nem csupán gazdasági funkciót töltöttek be, hanem bizonyos társadalompolitikai feladatokat is elláttak. Elsősorban Nyugat-Németországban ennek komoly irodalma alakult ki, amelyek közül - jelentőségüket illetően - két szerző emelkedik ki: Thomas Raiser (Das Unternehmen als Organisation, Berlin 1969.) és Claus Ott (Recht und Realitat der Unternehmens Korporation. Ein Beitrag zur Theorie der Juristischen Person. Tübingen 1977.) nagymonográfiájával.
Álláspontjuk elméleti lényegét Sárközy Tamás a következőképpen foglalja össze: "A vállalat szociális közösség és mint ilyen, elhatárolandó a szociológiailag kis csoportnak minősülő egyszerű társulástól. A vállalat valóságos szervezeti tagozódását kell a vállalati jognak kifejezni: a vállalat pedig olyan "szociális egyesülés", amelyben vagyoni, illetve személyi közreműködésre résztvevő jogalanyok egyesülnek (részvényesek, menedzserek, al-
- 480/481 -
kalmazottak), és ezen egyesülés, illetve működés során való részütközéseiket, érdekkülönbségeiket is magában foglaló végső érdekegységük a vállalati jog alapja."[4]
A gazdaságpolitikai események azonban - amint az már köztudott -, a jóléti állam tartós regnálásának idilli képét lerombolták. Ennek egyik alapvető külső oka a két olajár-robbanás gazdasági hatása volt, a másik alapvető belső ok, hogy rövidtávú üzleti eredmények érdekében általánossá vált a termelő tevékenység kiszervezése a Nyugat Európai országokból (lásd például az egész európai textilipar totális eltűnését!) amelynek során már középtávon is jelentkezett az anyaországokban a munkanélküliség növekedése, hosszabbtávon viszont kiderült, hogy a tényleges termelőtevékenység nagyobb része a Kelet Európai országokba, illetve a Távol Keletre került áthelyezésre. Az egyes államok a megszokott szociális színvonalú ellátást csökkenő állami bevételek mellett képtelenek voltak finanszírozni, így a folyamat végére a jóléti állam teljes mértékben letűnt (csak remélni lehet, hogy nem véglegesen), s helyét a nyílt globalizáció vette át.
E folyamatot szervezeti oldalról jól támasztja alá, hogy az egyes társasági formák szervezeti sokszínűsége iránti igény megszűnőben van, az egyszerűbb uniformizált formák kialakulási korszakát éljük, amit persze az angol-amerikai jog betörésének hatása is felerősít.
Sajnálatos módon az Unió legfelsőbb vezetése ezekre a kihívásokra még mindig a liberális gazdaságpolitika talaján álló választ képes csak adni, hiszen még legutóbb is a francia német csúcson (2011. október) a görög válság megoldására az európai pénzalapok feltöltése, illetve a bankok feltőkésítése jelentene megoldást a résztvevők szerint. Ez utóbbi azért is furcsa, mert a 2008-as válság után számos bank megmentésre került, ugyanakkor a banki vezérkart egyáltalán nem zavarta, hogy az adófizetők pénzéből veszik fel az átlaghoz képest csillagászati jutalmukat. Ez jól mutatja, hogy szociológiai értelemben eltűnőben van a pénzvilág vezetőinek szociális érzékenysége és reálisak az esélyei annak, hogy ténylegesen megvalósuljon a társadalom két részre való felosztása ahol 20% a nagyon gazdag, 80% szegény, illetve nagyon szegény kategóriába tartozik, a középosztály tehát eltűnik (a szakirodalom ezt hívja röviden a 20-80-ak társadalmának).[5]
- 481/482 -
Paradox módon a washingtoni közmegegyezés teljes megvalósulása útjában az úgynevezett feltörekvő országok állnak, nyilvánvaló, hogy sem Kína, sem India, sem Brazília nem fogják követni ezt az utat.
A világgazdaság jövőbeni útjait s ennek egyenes következményeként a világpolitika változását persze lehetetlen megjósolni, az azonban valószínű, hogy egy merőben új feltételrendszer között kell 10-15 év elmúltával a kormányzás művészetét gyakorolni.
Ma azonban még a globalizáció korát éljük, s ennek negatív hatásait, ha már leküzdeni nem tudjuk, de ma kell legalább megkísérelni tompítani. A kis- és mikrovállalkozások folyamatos tönkremenése, a nagyvárosok belvárosainak üres vagy bedeszkázott üzleti portáljai egyértelműen jelzik, hogy a kereskedőláncokkal szemben a küzdelmet állami segítség nélkül képtelenség felvenni. Piacgazdasági viszonyok között természetesen szóba sem kerülhet a kivételes bánásmód, ezért az egyéb általános gazdasági eszközökön túl egy nagyon lényeges területre kell koncentrálni, nevezetesen a csődjogi gondolkodásban a reorganizációt kell előtérbe helyezni.
Vizsgált területünk komplex jellege - a kérdés legalább annyira közgazdasági, mint jogi - elengedhetetlenné teszi annak a kérdésnek a felvetését, hogy a globalizáció mostani szakaszában a nemzeti gazdaságpolitikának mire kell helyeznie a hangsúlyt, másképpen szólva milyen prioritásokat kell megjelölnie.
Veress József közgazdász professzor egy 2001-ben írott tanulmányában[6] a csődszabályozás gazdaságpolitika által elvárt közvetlenül érvényesülő funkcióit az 1990-es években a következőkben látta:
1. A tevékenység beszüntetésének biztosítása, 2. A rendelkezésre álló eszközöket, erőforrásokat a hatékonyabb felhasználás irányába kell terelni, 3. A hitelezői védelem. E sorrendet azonban - véleménye szerint - 2001-re már meg kellett volna változtatni, mégpedig oly módon, hogy első helyre a reorganizáció, másodikra a hitelezők védelme kerül, míg a felszámolás a harmadik helyre csúszik vissza.
Újabb 10 év elteltével a prioritásokat azonban az élet ismét megváltoztatta. (Persze más kérdés, hogy ezt felismeri-e, s ha igen érvényesíteni
- 482/483 -
is tudja a gazdasági kormányzat.) Első helyre egyértelműen a reorganizáció került, míg a hitelezői érdekek védelme eltűnt, és így a felszámolás a második - s egyben utolsó - helyet kapta.
Persze a hitelezői érdekek védelme csak mint gazdaságpolitikai prioritás szűnt meg - jogpolitikai szempontból megmaradt, a jog ugyanis - természeténél fogva - ezt soha nem tagadhatja meg. Hatályos társasági törvényünk például 30. § (3) bekezdésében rögzíti, hogy amennyiben fizetésképtelenséggel fenyegető helyzet következett be, akkor a társaság vezető tisztségviselői ügyvezetői feladataikat a társaság hitelezői érdekeinek elsődlegessége alapján kötelesek ellátni. A rendelkezés leírva nagyon szép, a gyakorlatban azonban erősen kétséges, hogy mit jelent a hitelezői érdekek elsődlegessége az adott döntések meghozatala szempontjából, tekintettel arra, hogy a törvény az összes hitelező érdekéről szól, amelyek nyilvánvalóan nem állnak összhangban egymással, hiszen számukra érthető módon egyetlen egy érdek létezik, nevezetesen az, hogy hozzájussanak követelésükhöz. A szakasz ily módon jogirodalmi szépségnek minősíthető, mindenfajta gyakorlati haszon nélkül.
Jól jelzi, hogy itt tulajdonképpen csupán egy jogpolitikai kérdésről van szó, az a tény, hogy ez az elv - igaz sokkal finomabb formában - szerepel az új Ptk. tervezetében is. (Persze át- vagy újrafogalmazása, esetleges elhagyása a későbbi időszakban egyáltalán nem kizárt) A tervezet leszögezi, hogy a vezető tisztségviselőnek a társaság fizetésképtelenségével fenyegető helyzet beállta után a társaság érdekeinek elsődlegessége mellett a méltányos hitelezői érdekeket is figyelembe kell vennie döntései meghozatalánál. Ez a szabályozás is mutatja, hogy a jog ebben a szakaszban igazából nem tud mit kezdeni a hitelezői érdekek tényleges védelmével, vagyis a társaság és hitelezői közötti érdekkonfliktust ily módon nem lehet feloldani. Hiszen ezek az eszközök a gyakorlatban pontosan akkor mondanak csődöt, amikor tényleges alkalmazásukra szükség lenne.
Vajon miért nem merjük kimondani, hogy igazi, hatékony hitelezővédelmi eszközökkel sem a társasági, sem pedig a csődjog nem rendelkezik?
Ha valamire akkor erre a 2008-as gazdasági világválság fényesen rávilágított. Egyértelmű tehát, hogy a mai gazdaságpolitikának a reorganizációt kell előtérbe helyeznie. Ahhoz azonban, hogy a konkrét módozatokat eldönthessük, előzőekben azt kell röviden áttekinteni, hogy a csődjog sajátos fejlődési szakaszait tekintve egyáltalán hogyan és miként alkalmas erre.
- 483/484 -
Az adós-hitelezői viszony legalapvetőbb problematikája kétségkívül a közöttük fennálló érdekellentét, méghozzá ennek a lehető legegyszerűbb formája: a hitelező minél előbb a pénzéhez szeretne jutni, az adós pedig ezt a hitelezői igényt egyáltalán nem, vagy csak részben szeretné, illetve tudja teljesíteni. Viszonyuk magántermészetű. A közhatalmat gyakorló államot az okok és a lejátszódó folyamatok nem érdeklik, csupán az "eredményt" bünteti. A római jog kezdeti szakaszára teljesen ráillik ez az alapfelfogás: a XII táblás törvény rendelkezései értelmében a hitelező önhatalmúlag - hatósági védelmet élvezve - járhatott el az adóssal szemben, aki fizetésképtelensége esetében tartozásaiért testével kényszerült helytállni. Ha adósságait nem tudta a törvényben megszabott 30 nap alatt kifizetni, úgy a hitelező fizikai erőszak alkalmazásával is (kezét rátéve) elfoghatta és a praetor elé vihette. A praetor előtti eljárásban maga az adós nem védekezhetett, érdekében csak harmadik személy léphetett fel kezesként (vindex). Az eljárást követően a hitelező adósát 60 napig bilincsbe verve fogságban tarthatta, majd - szabad belátása szerint - vagy megölte, vagy pedig a trans Tiberin (a Tiberisen túlra - vagyis külföldre) rabszolgának eladta. Az így befolyt vételáron megosztozott hitelezőtársaival.
A rendelkezésből jól kivehető a jogi (s a mögötte meghúzódó erkölcsi) felfogás. A szabályozás szempontjából teljesen közömbös, hogy a hitelező vagy hitelezők végül is hozzájutnak-e követelésükhöz vagy sem, a fő hangsúly az adós személyén van: az adós - azzal, hogy nem fizetett - megsértette az erkölcsi rendet, bűnt követett el, amelyért büntetést érdemel, de magát a büntetést nem a jog szabja ki - az csak az érvényesíthetőségi keretet adja meg hozzá -, hanem a hitelező.
A praetori per (Kr.e. III.-Kr.e. I. sz.) megtartotta a személyi végrehajtást, illetve ennek alternatívájaként bevezette az univerzális, vagyis csődszerű vagyoni végrehajtást.
A végrehajtási eljárás végrehajtási perrel (actio iudicati) volt megindítható, amire akkor került sor, ha az alperes harminc nap alatt nem tett eleget az ítéletben foglaltaknak.
A marasztalás után a praetor beutalta a hitelezőket az adós vagyonába, hogy azt megőrizzék, ám az adóst ekkor még nem fosztotta meg annak birtoklásától. Ha az adós az ezt követő harminc napon belül sem fizetett
- 484/485 -
(ekkor még lehetősége volt fizetni, ám az ítéletben meghatározott összeg duplumát), vagy nem engedte át vagyonát, önmagától, külön rendelkezés nélkül beálló infamia sújtotta, azaz becstelenné vált, megnyílt a személyes végrehajtás, és megkezdődött a vagyon eladásának előkészítése. A hitelezők a praetor újabb utasítása alapján magister bonorumot választottak maguk közül, feladata volt az árverés előkészítése és lebonyolítása. Az árverők bizonyos százalékot ígértek a követelések kiegyenlítésére, a csődvagyont a legtöbbet ígérő vehette meg (bonorum emptor), aki a vagyon praetori tulajdonosává vált: őt illették az adós aktív követelései, s a többi hitelező immáron vele szemben léphetett fel az általa vállalt százalék erejéig. A praetor védelmet adott a hitelezőknek az adós hitelezőket megkárosító (in fraudem creditorium), a birtokbautalás megelőző vagyonelidegenítései ellen, ennek eszközéül az interditium fraudatorium és az eredeti állapot helyreállítása (in integrum restitutio) szolgált. A vagyont az adóssal összejátszva, illetve annak szándékáról tudva megszerző személy köteles volt a kárt megtéríteni, a jóhiszemű, ingyenes szerző személy gazdagodás kiadására volt perelhető.
Bizonyos kedvezmények megillették az adóst: ha vagyonát a birtokba utalt hitelezőknek önként átengedte (cessio bonorum), egy augusztusi lex lulia alapján mentesült a személyes végrehajtástól és az infamiától - ebben az esetben megillette a beneficium completentiae is, vagyis későbbi szerzeményeiből csak annyit lehetett végrehajtani, hogy az ne veszélyeztesse életfenntartását.
A személyi végrehajtás keretében (manus iniectio formaságai nélkül) a felperes a praetor engedélyével a tartozás megfizetéséig vagy ledolgozásáig fogságban tarthatta az alperest.
A vagyoni végrehajtás a császári perben (Kr.u. I. századtól Iustinianusig) nem univerzális (csődszerű), hanem egyes vagyontárgyakra menő (szinguláris). Ha az ítélet természetbeni szolgáltatásra, vagyis a dolog kiadására szólt, akkor a dolog elvételéhez a pernyertes fél hatósági segédletet vehetett igénybe. A pénzösszegre szóló ítélet végrehajtása a bírói zálogolással (pignus ex causa iudicati captum) és az egyes vagyontárgyak elárverezésével történt - az egész vagyonra menő végrehajtásra az adós csődje esetén került sor. Iustinianus a beneficium completentiaet, tehát azt, hogy az adós vagyonából csak az életfeltételeihez szükségesen felüli részt lehet végrehajtani, a végrehajtáskor meglévő vagyonra is kiterjesztette. Iustinianus idején alakult ki az actio Pauliana, amely a hitelezőket védte
- 485/486 -
az adós csalárd, őket megkárosító vagyonelidegenítéseitől. A személyi végrehajtás tekintetében a magánfogságot felváltotta az állami fogság.[7]
A Nyugat-Római Birodalom bukását követően Itália területén egészen a XIII. századig a késő római jogi rendszer volt érvényben, ekkor azonban - alapvetően gazdaságpolitikai megfontolásokból - teljesen új dogmatikai alap megalkotására került sor. (Ezt a dogmatikai alapot 300 évvel később átveszik a Hansa városok, illetve az azt követő klasszikus csődtörvények is.)
E tengeri kereskedelemmel foglalkozó városok négy-öt kereskedőházzal rendelkeztek, lényegében ez adta gazdaságuk alapját. Bármelyik kereskedőház bukása (az utóbbira az esély igen nagy volt, gondoljunk csak a nagy távolságokra, a hajók felszereltségére, különböző természeti és emberi veszélyekre stb.) az egész városállam csődjét is jelenthette volna. A nemfizetés esetére hatályban lévő jogi eszközök viszont még a római jog - adós személyére koncentrálódott - büntető jellegű felfogásán alapultak. A kereskedőház tulajdonosa így fizikailag ugyan veszélybe került, de az ő fizikai megbüntetése semmivel sem csökkentette a városállam gazdaságának fenyegetettségét. Éppen ezért ki kellett alakítani egy olyan módszert, amelynek segítségével a bukott kereskedőházat izolálni lehetett, el lehetett metszeni - méghozzá egyidejűleg és azonnal - az összes üzleti szálat és úgy lehetett tenni, mintha a bukott igazából sosem létezett volna.
Ezért és nem pedig a hitelezői igények kielégítéséért alakította ki a korabeli jogi gondolkodás azt a tételt, hogy a csőd megnyitásával az adós összes tartozása lejárttá válik. A külön kezelést, a gazdasági szálak elmetszését ugyanis csakis ezzel a módszerrel lehetett elérni.
Ugyanakkor Európa német nyelvterületein egészen a XVI. századig az eljárás középpontjában - a római civiljogi perrendhez hasonlóan - az adós személye állt, és maga az eljárás az egyes hitelezőket megillető külön végrehajtási jog elvén alapult.[8]
A hitelezői érdekek fokozottabb és hatásosabb védelme azonban megkövetelte a csődjog reformját is. A folyamat eredményeképpen jött létre az úgynevezett közönséges német csődjog, a harminc éves háborút követő időszakban, amikor is a szétzilált vagyoni viszonyok miatt tisztázni kellett a tu-
- 486/487 -
lajdoni, illetve tulajdonosi pozíciókat. Az eljárás lassúsága és túlszabályozása miatt a közönséges német csődjog nem felelhetett meg feladatának.[9]
Az adós-hitelezői viszony tehát végig megmarad "magántermészetűnek", az olasz városállamokban azonban a szabályozás már a hitelezők összességének érdekeivel is igyekszik számolni, amely érdekek - a kereskedelem meghatározó súlyát tekintve - már tulajdonképpen államérdeknek is tekinthetők.
Ezzel szemben a kontinens belső területein az adós-hitelezői magánérdek töretlenül érvényesül, az egyes államokat nem "érdekli" a hitelezők kielégítése, s így a szabályozás nincs is erre tekintettel, az eljárások sokszor évekig elhúzódnak. A közönséges német csődjogban megjelenik az aprólékos, lehetőleg minden részletre kiterjedő eljárási rend - ami legfeljebb csak "életidegen jogász remekműként" létezhet.
Összességében tehát a római jog - bár nem ismert elkülönített csődjogot - olyan szabályokat állított fel, amelyek részben már a gazdaság igényeire is figyelemmel voltak. Ezt főleg a császárkorban figyelhettük meg. Természetesen a korai középkor fejletlenebb - alapvetően más alapokon nyugvó - gazdasági élete nem követelte meg a jusztinianusi pontos jogi megoldások alkalmazását, ezért ismét az adós személye került előtérbe, vagyis - a korai római szabályozáshoz hasonlóan - a csőd büntető funkciója dominált.
A fokozatosan, egyre erőteljesebbé váló gazdasági élet viszont szétfeszítette a jogi kereteket és arra kényszerítette a törvényhozókat, hogy a csődjogi megoldások jobban kifejezésre juttassák a gazdaság érdekeit. A közvetítő közeg a kereskedelem volt. A Földközi-tenger majd a XVI. századtól kezdve az Atlanti-óceán partján fekvő államokban a kereskedőkre vonatkozó középkori jogforrások gyors és határozott megoldásokat kínáltak; amelyek "életrevalóságát" mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy számos dogmatikai rendelkezésük szinte változtatás nélkül került át a liberálkapitalista jogrendszerekbe. Ugyanakkor a Német-római Birodalom
- 487/488 -
belső, szárazföldi területein az eljárásnak egy nehézkesebb változatát találjuk a közönséges német csődjog formájában. Ám ez, tekintve, hogy itt a kereskedelem nem játszott olyan meghatározó szerepet, mint délen, illetve a nyugati országokban, nemcsak a kereskedőket tárgyalja.
A kereskedelem, pontosabban a tengeri kereskedelem döntő hatása azonban ezeken a területeken is érződik: nem véletlen, hogy például Hamburg az elsők között szakított a közönséges német csődjoggal és tért át saját kereskedői érdekeit jobban szolgáló szabályozásra.[10]
Szóltunk már róla, hogy miért alakult ki az a tétel, miszerint a csőd megnyitásával az adós összes tartozása lejárttá válik.
Ez a felfogás a klasszikus csődtörvényekben kijegecesedett és lényegében az 1970-es évekig szinte egyedüli meghatározóvá vált a csődjogi gondolkozásban. Időről időre persze a hitelezői igények kielégítése is - mint szempont - előtérbe kerül, főleg az irodalomban és a törvénykönyvek preambulumaiban megfogalmazott, elérni kívánt célként jelenik meg, de a tényleges kielégítési ráta ismeretében e célt igazából a jogalkotó soha nem is vehette komolyan. Jól példázza ezt, hogy amikor 1975-ben egy kölni nemzetközi kongresszuson a 100 éve született német birodalmi csődtörvényt ünnepelik, akkor az egyik előadás alapvető üzenete az, hogy a jogállam szempontjából megengedhetetlen, hogy a normál csődhitelezők átlagos kielégítési szintje soha és sehol nem éri el követeléseik 10%-át sem.
A csődjogi szakirodalom folyamatosan dolgozta ki e jogterület alapelveit. Ennek kapcsán arra kell felhívni a figyelmet, hogy mivel a klasszikus csődtörvények elvi és gyakorlati alapjai a középkori városi jogkönyvek voltak, és mivel a mai helyzet döntő alapját a klasszikus csődtörvények adják, ezért ezen alapelvek a világon valahol mindenképpen érvényesülnek, de közöttük természetesen egyszerre van jelen a XIX. századi gondolkodásnak, valamit a XX. század végi változás felfogásnak az eredménye.
- 488/489 -
Az alapelvek röviden az alábbiakban foglalhatók össze:[11]
a) A hitelezői követelések kielégítése és eközben a hitelezőkkel való egyenlő bánásmód ("par conditio creditorem") - a disztribúció elve.
Ez a XIII. századtól élő alapelv nagyon szép, ideális célnak tűzi ki a hitelezők pénzügyi kielégítésének eszméjét és ugyanakkor rögzíti a közöttük lévő különbségtétel tilalmát is, ami persze csak az adott hitelezői csoporton belül érvényesül. Amint láttuk, ennek gyakorlati megvalósulásának esélye a nullával egyenlő, ugyanakkor viszont ma is jelen van a csődjogi gondolkodásban.
b) A hitelezői jogok kényszeregyezsége útján történő korlátozások elve.
E sokkal praktikusabb elv azt jelzi, hogy a megegyezés értelmében a hitelezők többsége akaratát ráerőltetheti a kisebbségre, itt tehát már tisztábban mutatkozik meg a kártelepítési funkció a jogi jelleggel szemben.
c) A csődmegelőzés elve.
A szervezéstudomány eredményének átvételéről van szó, könnyen belátható, hogy minél korábban észlelik a gazdasági problémák jelentkezését, annál könnyebb sikerrel leküzdeni őket.
d) Az adósságrendezés elve.
E lehetőség mind az üzleti, mind a magánszemélyek előtt nyitva áll, itt nem az adós gazdasági talpra állításáról van szó, hanem az adós meglévő aktíváinak a hitelezők mindegyikét kielégítő közös megegyezésen alapuló közös felosztásáról. Mivel nagyon hasonlít, legalábbis formailag, a reorganizációra, ezért a félreértések elkerülése érdekében, például mind az osztrák, mind a német jogi szaknyelv más terminológiát használ.[12]
e) A reorganizáció elve.
Itt egyértelműen elsődleges érdek a cég gazdasági talpra állítása, bár kezdetben a legtöbb jogrendszerben az adós döntött az eljárás megindításáról, de mára már más megoldásra is számos példa van, 1982-től például az osztrák jogban a bíróság maga is dönthet a reorganizációs eljárás megindításáról. Ezen elv térhódítását jelzi, hogy a reorganizáció kötelező megkísérlése a német - a csődtörvényt felváltó fizetésképtelenségi - tör-
- 489/490 -
vényben már alapelvi szinten jelentkezett, ezzel is alátámasztva a jogintézmény egyre nagyobb térnyerését.
f) A fogyasztóvédelem elve.
Első látásra a globalizáció kora "termékének" látszik, de az angol, amerikai jogban egy nagyon régi elvről van szó (Anglia 1075; USA 1898), lényege, hogy a csődjogi védőernyőt kiterjeszti a nem vállalkozási tevékenységből kifolyólag fizetésképtelenné vált magánszemélyek számára.
g) A rehabilitáció (mentesítés) elve.
Az elv, ahogy a nevében is benne van, a csődbe ment mentesítésére szolgál, a bukás személyi és vagyoni konzekvenciái alól. Alapvetően magánszemélyek tekintetében alkalmazzák ma, amikor az önhibáján kívül csődbe ment magánszemély adósságának egy részét elengedik.
h) Represszió és likvidáció, a gazdaság megtisztításának elve.
Ez az elv tükrözi legjobban a kora római jog büntetőfelfogását, gyakorlati szempontból érvényesülése azért fontos, mert a különböző eljárások során számos esetben komoly személyi visszaélésekre kerül sor, így gazdaságilag is rendkívül fontos ezen személyek megbüntetése, nem csupán a büntetés miatt, hanem döntően azért, hogy a szigorú büntetés másokat a jövőben elriasszon a hasonló cselekedetek elkövetésétől.
i) Az univerzalitás elve.
A nemzetközi csődjog problematikája jelenik itt meg. Mindenképpen meg kell akadályozni, hogy az adós vagyonát a végrehajtás alól akként vonja ki, hogy azt más országba, vagy országokba telepíti. Ezt a kérdést az Európai Unió vonatkozásában a Tanács 1346/2000. EK számú rendelete a fizetésképtelenségi eljárásról (2000. május 29.)[13] megoldotta. Az eddigi gyakorlati tapasztalatok reménykeltőek abban a vonatkozásban, hogy a rendelet gazdaságilag képes elérni célját.
A csődjoggal szemben támasztott soron következő gazdaságpolitikai fordulat azokban az években kezdődik, amikor is a Nyugat-Európában honos jóléti állam (szociális piacgazdaság) fenntartásához elengedhetetlenné válik bizonyos cégek reorganizációja. Ezt a korszakot éljük s ennek fényében lényegében mindegyik európai állam törvényhozásában a reorganizáció elősegítése avagy adott esetben kötelező megkísérlése kerül előtérbe.
Ha e folyamatot értékelni kívánjuk akkor - véleményem szerint - két dolgot mindenképpen le kell szögezni.
- 490/491 -
Az egyik, hogy a csődjogban igazából nincs benne a jogi gondolkodás, hanem jogszabályi mezbe öltöztetett kártelepítés folyik. Ezt a talán szélsőségesnek tűnő nézetemet a következőkkel szeretném alátámasztani. Közismert, hogy mind az angolszász, mind pedig a kontinentális jog elméleti alapjait a római jogban találjuk meg. A római jogi felfogás (archaikus jog) szerint "a jog a jó és az igazságos és / méltányos művészete" (Celsus),[14] az igazságosság és a jog viszonyáról pedig Ulpianus azt mondta, hogy "az igazságosság az arra való állandó és örökös törekvés, hogy mindenkinek megadjuk az őt megillető jogot".[15]
A jog és igazságosság e szemüvegén keresztül nézve rögtön világossá válik, hogy e területet a római jog miért nem szabályozta - egyszerűen azért, mert nem tartotta jognak, hiszen az adós kötelmi igényeknél a nemfizetés tényével egyszerre két még a XII. táblás törvényben rögzített szabályt is megszegett (ahogy a nyelv szólott, úgy legyél kötelezve, illetve adós fizess! jogparancsa), s így tágabb értelemben vett iniuriát elkövetve, mintegy a jogon kívül helyezte saját magát. Az államhatalomnak pedig nem volt más dolga, mint végrehajtási kényszerintézkedésként az adós "rabszolgaként való értékesítése".
Figyelemmel arra, hogy a római magánjognak nem volt erőssége a gazdasági jogi gondolkodás, így nem tudjuk, hogy az adós vételárából befolyt összeg tényleges elosztása hitelezői között mennyiben állt érdeklődésének homlokterében (az igazságnak tartozunk annak rögzítésével, hogy a Kr.e III. századtól kezdve megjelennek az univerzális vagyoni végrehajtás egyes elemei). Ugyanakkor ez is kártelepítés, hiszen szó sincs arról, hogy a jog figyelemmel lenne a hitelezői követelések tényleges megtérülésére. De ugyanez elmondható a csődjog XIII. századi kialakulásának időszakában is, hiszen itt is csak a bukott vagyona szolgált a hitelezői igények kielégítésének fedezetéül, bár a megtérülés már annyiban izgatta a városállamok jogalkotóit, hogy azt elérendő célként jelöljék meg, mivel a pénztőke is általában saját fennhatóságuk alatt lévő személytől származott és így bármilyen fokú megtérülés javította gazdasági- pénzügyi pozícióikat.
A másik, hogy a reorganizáció megjelenésével megszűnt az igény az újjászervezés alanyává váló cég izolálására és az csak a gazdaságpolitika fókuszából kikerülő vállalkozások esetében maradt fenn.
- 491/492 -
Speciális vonás tehát a terület jogiatlanítása és ezzel szoros összefüggésben a mindenkori gazdaságpolitika által meghatározott kártelepítés.
Jelen tanulmánynak nem tárgya a magyar vonatkozó jogalkotás elemzése és értékelése, annyi azonban általánosságban megállapítható, hogy csődtörvényünk elmúlt 20 évére az eljárásközpontú gondolkodás nyomta rá a bélyegét, amely gondolkodásmódot a jogalkotó teljes egészében magáévá tette. Ennek eredményeképpen - ellentétben például az 1881-es csődtörvényünkkel - a törvény nem tagozódik anyagi és eljárásjogi részre, hanem az eljárásjogi normák dominanciája között elvétve és összevissza megjelennek anyagi jog rendelkezések is. Például a felszámoló jogállására csak több rendelkezés összevetése útján következtethetünk. Vagy például a bíróság az eljárás megindításáról semmifajta érdemi és tényleges hatáskörrel nem rendelkezik, ezen kívül olyan jogi normának a legnagyobb jóindulattal sem minősíthető szövegrészek kerültek bele a törvénybe, mint például V. csődjogi novellánk azon gyöngyszeme, hogy "az első tárgyaláson a hitelezők kinyilváníthatják, hogy az egyezségi javaslatot nem támogatják" [Cstv. 18. § (1) bek. első mondat].
Az előzőek során megkíséreltem bebizonyítani, hogy a csődjogi fejlődésben már régebben megjelentek, és korlátozottan ugyan, de alkalmazást nyertek azok az elvek, amelyek megfelelhetnek a globalizáció piaci hatásaira adott válaszoknak. Kiderült, hogy a reorganizáció iránti igény ugyan gazdasági szempontból egyre nő, azonban az is világos, hogy az egyes országokban meglévő eljárásközpontú gondolkodás miatt ennek érvényesülési lehetőségei csökkenek. Az eljárás központúságra persze a jogállami lét, annak az igazságosságra való törekvése magyarázatot ad ugyan. Ha azonban bátran merünk szakítani a csődjog jog kizárólagos jogi természetének tévképzetével, akkor talán gazdaságilag sokkal nagyobb eredményeket sikerül elérni.
- 492/493 -
Elérendő cél: a cég reorganizációja.
A reorganizációs eljárás megindíthatóságának előfeltételéül szabnám az adós legalább egy éves üzleti működését. A kérelmet mind az adós, mind pedig bármely hitelező előterjesztheti.
Az adós szándékai nyilvánvalóan akkor komolyak, ha már rendelkezik egy reorganizációs terv tervkoncepciójával, hiszen csak is ennek fényében tudja azt eldönteni, hogy van-e egyáltalán esélye a egyezség megkötésének. Ebből kiindulva viszont azt is tudnia kell, hogy a terv végrehajtása milyen azonnali, induló költségekkel járna. (A sikeres egyezség esetleges kamatelengedéssel, adósság átütemezéssel stb. jár, de tényleges készpénzt a dolog természeténél fogva nem jelent. Ugyanakkor közhely, de igaz, hogy maga az átszervezés megkezdése is költséggel jár.)
Az adósnak tehát az eljárás megindítását célzó kérelméhez mellékelnie kell egy nyilatkozatot, amely szerint konkrét elképzelése van, amellyel a társaság legfőbb szerve egyetért, a szükséges készpénz rendelkezésére áll, vagy harmadik személy vállalja, hogy ezt az összeget sikeres egyezség esetén az adós rendelkezésére bocsájtja. Magának a reorganizációs elképzelésnek a bíróságnak való eljuttatását azért tartom indokolatlannak, mert a bíróság nincs abban a helyzetben, hogy a tervkoncepciónak gazdasági realitását megítélje.
Amennyiben a hitelező nyújtja be az eljárás megindítása iránti kérelmet, akkor ezt nyilvánvalóan csak az adóssal egyeztetve tudja megtenni, következésképpen ugyanezeket az iratokat kell mellékelni, azzal a kiegészítéssel, hogy a kérelmet benyújtó hitelező nyilatkozik arról, hogy a maga részéről egyetért a tervkoncepciókkal foglaltakban.
A bíróság végzésével megindítja az eljárást, amely értelemszerűen 90 napos pénzügyi moratóriumot jelent. A moratórium alatt kerül sor a terv végleges formába öntésére, de mivel az adós illetve az eljárást megindító hitelezőnek már tényleges koncepciója van, azért ebben a szakaszban igazából - már csak a többi hitelezővel való tárgyalás eredményeképpen - a koncepció végleges terv formába öntése folyik.
Az elkészült terv sorsáról a hitelezők döntenek. Megítélésem szerint a hitelezőket elég lenne két csoportba sorolni, mégpedig nem abszolút összeg szerinti megkülönböztetés alapján, hanem az adós személyére szabottan. Nevezetesen el tudom képzelni, hogy például törvény kimondaná, hogy azok a hitelezők tartoznak az egyik csoportba, akik az adós kö-
- 493/494 -
telezettség állományához viszonyítottan 10%-ot meghaladó követeléssel rendelkeznek míg a többiek a másik csoportba.
Eredményes egyezséghez mindkét csoport kétharmados, avagy háromnegyedes arányú hozzájárulása szükséges.
Az egyezség bírósági jóváhagyását követően elkezdődik a végrehajtás szakasza. Az egyezségben magában kell meghatározni a végrehajtás teljes időtartamát, az ellenőrzés módját és estlegesen kitűzni, ha lehet, az egyes részeredmények teljesítési időpontját. Az egyezségben megjelölt határidő eltelte után a bíróság az adósnak a hitelezőjével egyeztetett kérelme alapján az eljárást befejezi. Amennyiben az adós nem tudja, vagy nem megfelelően hajtja végre a tervet, akkor akár az adós, akár bármely hitelező erről szóló bejelentés alapján a bíróság a reorganizációs eljárást megszűnteti, és az adós fizetésképtelenségét hivatalból állapítja meg és elrendeli az adós elleni csődeljárás megindítását.
A nemzetközi tapasztalatok is egyértelműen arra mutatnak, hogy a reorganizációs eljárás sikerének egyik alapvető záloga az, hogy a terv kezdeti végrehajthatóságához a szükséges mennyiségű készpénz rendelkezésre álljon. A globalizáció korában itt lehetne az egyes kormányoknak megfelelő gazdaságpolitikai mozgásteret találni, hiszen a gazdaságpolitika tudja azt, hogy melyek azok a tevékenységek, illetve cégek, amelyek megtartásához alapvető érdeke fűződik. Ebben a körben tehát, ha a fizetésképtelenség veszélye beáll, akkor az állami tulajdonú bankon keresztül megfelelő összeget tud a konkrét terv végrehajtásához biztosítani.
Német példára ugyan lehetne egységes fizetésképtelenségi törvényt alkotni, de úgy vélem nem ezen múlik a jogintézmény sikere. Nyilvánvaló, hogy országonként kell eldönteni mennyiben szükséges a csődfenyegetettséget fenntartani, s mennyiben nem, hiszen a csőd büntető funkciójának alkalmazásáról teljes mértékben lemondani nem lenne célszerű. Ugyanakkor viszont a csődeljárások megindíthatóságát célszerű lenne rendkívüli mértékben megnehezíteni, azért, hogy az üzleti életben ezzel ne lehessen pszichikai fegyverként élni.
Kézenfekvőnek tűnik az eredménytelen bírósági végrehajtás, mint fő csődeljárási ok bevezetése. A másik nagyobb csoportot pedig az adós olyan mértékű eladósodottsága jelenthetné, amikor már semmilyen reális remény nincs arra, hogy a régi szervezet talpon tudjon maradni. Értelemszerűen az ilyen eljárást az adósnak illetve a tulajdonosainak lehetne
- 494/495 -
csak kezdeményezni. Ugyanakkor az úgynevezett kiszervezéses technikát itt is alkalmazni kellene, vagyis azon cégbeli részek, illetve tevékenységek megmentése és átvitele egy új cégbe, amelyek még gazdaságosan működtethetők a jövőben is.
E három eleddig külön-külön mozgó elv összekapcsolásával és alapvetően a magánszemélyekre koncentrálva elérhető lenne, hogy a fogyasztót megvédjük a fogyasztói társadalom negatív hatásainak legalább egy részétől.
Összességében úgy vélem az új évezred küszöbén a bonyolult jogi szabályozás helyett az egyszerű, mindenki számára átlátható megoldásokat kell preferálni. Alapvetően csökkenteni kell a bírósági eljárások szerepét, ugyanakkor a büntető jogi jellegű intézkedéseket világosan meg kell határozni és e világos meghatározások alapján azokat minden esetben alkalmazni is kell.
A globalizáció ellen felesleges küzdeni, mert az tény. Általános hatásait viszont megfelelő gazdaság- és jogpolitikával igenis lehet tompítani, sőt egy-egy esetben még az ország javára fordítani is.
Ehhez viszont jól átgondolt koncepció szükséges.
* * *
by Gábor Török
The study reviews the milestones of the development of bankruptcy law from its formation, and indicates the scientific results regarding a research lasting for more decades. Bankruptcy law, can be considered as law only from a formal perspective, in fact it is allocation of damage. It does outline a mature, yet simple
- 495/496 -
and easy to understand, dogmatically established model for bankruptcy. To sum it up with the acceptance of the fact of allocation of damage, one should satisfy or serve the real needs of economy the tools of law and with the ruling itself it has to prevent the economic and financial abuse of the institution.
The study clearly takes a position on the issue of substantive and procedural law, pointing out that the focusing on process in Hungarian law prevailing results a number of legislative solutions, lacking a uniform concept. Concrete cases in practical life often need not judicial, rather legislative solutions. In particular, the work affirms the actual judicial decision-making and it highlights that the freedom of decision-making has to prevail and should be brought back.■
- 496 -
JEGYZETEK
[1] A kutatási feladat résztémái az alábbiak:
a) A szervezeti jogalanyiság létszakai. Keletkezés, módosulás, megszűnés.
b) A szervezeti forma módosulása. Átalakulás, mint szervezeti formaváltás. Mely területeken kell, és hol nem kell?
c) Egyesülés - fúziójog - versenyjog. A befolyás alatt álló szervezetek (kartell, szindikátus, konszern). A szervezett csoportosulások (elismert vállalatcsoport).
d) Az önkéntes megszűnés deregulációs lehetőségei.
e) A fizetőképtelenség modern joga kialakulásának lehetőségei - csőd, felszámolás.
f) Anyagi és eljárásjog ütközései a szervezeti mozgásokban.
g) Az új Ptk. és a szervezeti mozgások.
[2] Renate Neubaumer német professzor szerint a válság nem egyszerűen bizalmi kérdés, hanem hosszú időszak hibáiból fakadó téves fejlődési irányzatok következménye. "az amerikai ingatlan piaci buborék és a fékeveszett hitelezési láz nem alakulhatott volna ki, ha nem torzul teljesen szabályozatlanná a tömeges hitelnyújtás. 2008. második negyedében csak a jelzáloghitelek 6600 milliárd eurót tettek ki az Egyesült Államokban ami Németország két és fél éves gazdasági összteljesítményének felel meg... Ebben alapvető szerepet játszott a hitelnyújtás olyan új pénzügyi módozata, amely lehetővé tette a kockázatok egyensúlyrendszerének megbomlását, a kockázatok összekuszálódását, s eközben hibásan ösztönözte, hogy a gazdasági szereplők tömegesen vegyenek fel hiteleket a visszafizetés képessége nélkül". NEUBAUMER, R.: Ursachen und Wirkungen der Finanzkirse. In: Wirstschaftsdientes. www.uni-koblenz-landau/fb/ 732-740. 2008 November.
Reinhard Selten szerint a pénzügyi eszközpiacok instabilitása miatt e piacok szabályozása kiemelkedő fontosságú. Biztosítani kell, hogy a spekulatív befektetések mögött megfelelő mennyiségű tőke álljon. Láthatóan a piac nem képes arra, hogy helyesen értékeljen bizonyos új típusú értékpapírokat. Ebből következik, hogy meg kell alkotni az új típusú értékpapírok regisztrációjának szabályait. Az értékpapírokat, hasonlóan az élelmiszerekhez el kell látni az összetételükre és a kockázatukra vonatkozó információkkal. Nobel díjasok a válságról: Spiegel International Online, 2008. 12. 11.
A magyar irodalomban Szepesi György egyenesen "árnyék bankrendszerről" (ezalatt elsősorban a különböző nyílt és zártvégű befektetési alapokat, valamint egyes nyugdíjbiztosítókat ért) beszél. "Az 1995-2006. közötti időszakban tehát a tőkepiacon a befektetési bankok körül kialakult árnyék bankrendszer mintegy magába szívta az amerikai jelzáloghiteleket, köztük - a növekvő részarányt képviselő - magas kockázatú subprime hiteleket is. Ehhez a rendszer nem csak a hazai és külföldi befektetők erre a célra szánt pénzét használta fel, hanem jelentős mértékben bankhiteleket, elsősorban a tulajdonos és szponzorbankoktól. A bankok közötti szoros hitelezői és betételhelyezői kapcsolatok miatt ezzel a teljes bankrendszer forrásai bevonódtak ebbe a kockázatos játékba. Az árnyék bankrendszernek ezt a sajátosságát az egész világ érzi 2008. szeptembere óta." SZEPESI Gy.: A pénzügyi világválság néhány eddigi tanulsága. II. Közgazdaság, 2009. október. 78.
Szentes Tamás pedig átfogó elemzésében egyenesen világméretű erkölcsi megújulást sürget. "Az erkölcsi megújulás, egy új kultúra, a "planetáris" erkölcs kifejlődése érdekében sokat, nagyon is sokat lehet és kell is tenni." SZENTES T.: Válság és válságviták. Közgazdaság, 2009. október. 68.
[3] Egy példa a sok közül: A történetben szereplő férfi pénzügyi menedzser, egy fedezeti alap "hedge fund" egyik igazgatója. "Trent nem görcsösen, de koncentrált figyelemmel követi irodájából a világ eseményeit annak érdekében, hogy a helyes csatornákba terelhesse az ügyfelei által rábízott kétmilliárd dollárt. Ebben őt is multimediális eszközök segítik, neki is megvan a maga hatalmas Reuters-képernyője, a TV-és komputermonitorok között nála is, mintegy asztali lámpa ott ágaskodik a "squawk-box", a visító doboz, amely nem más mintegy hangszóró egy fekete mikrofonnal. Ezen keresztül hallhatja őt majd száz munkatársa a világ legkülönbözőbb pontjain, elsősorban a tokiói, londoni és a New York-i tőzsdén neki dolgozó brókerek. Másodperceken belül milliárdos értékeket tud mozgatni feltűnés nélkül, de hatékonyan." MARTIN, H.-P.-SCHUMANN, H.: A globalizáció csapdája. Perfekt Kiadó, Budapest, 1998. 80.
[4] SÁRKÖZY T.: A szocialista vállalatelmélet jogtudományi alapjaihoz. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1981. 179-180.
[5] Lásd részletesen: MARTIN-SCHUMANN: i. m. 9-11.
[6] VERESS J.: Közgazdasági megfontolások a csőd és a felszámolás törvényi szabályozásának modernizációjához. Kézirat, Budapest, 2001. 5.
[7] Bővebben lásd: FÖLDI A.-HAMZA G.: A római jog története és institúciói. Budapest, 2000. (5. kiadás) 195-197.
[8] SCHWEPPE: System des Concureses der Glabiger. Göttengen. 1829. 8.
[9] A közönséges német csődjogban a bíróság a csődnyitási határozat meghozatalát követően ugyan rögtön kinevezte a tömeggondnokot, aki el is kezdte tevékenységét, de konkrét intézkedést csak és kizárólag a bíróság utasítására tehetett. Emiatt az eljárásnak ez a szakasza sokszor évekig elhúzódott. A felszámolási eljárás végén a bíróság ítélettel döntött a követelések valódisága és osztályozása tekintetében. Ugyancsak jelentősen lassította az eljárást, hogy a csődtömeg értékesítése előtt (amelyre csak az előbb említett bírósági ítélet megszületése után kerülhetett sor) egyetlen hitelezőt sem lehetett kielégíteni, még azokat sem, akik követelésüket zálogjoggal biztosították. A bíróság ugyanis az úgynevezett felosztási határozatában minden egyes hitelező részesedését névvel és összegszerűen maga állapította meg.
[10] Lásd: Az 1753. augusztus 31-ei hamburgi Neue Fallitenordnung-ot.
[11] Lásd részletesen: LŐRINCZI Gy.: Csődjogi szabályozás fejlődésének főbb irányai. Budapest, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, 1997. 10-18.
[12] Az osztrák jogban az adósságrendezési eljárás az "Ausgleichsverfahren" (magánszemélyekre: "Zahlungsplan"), a reorganizációs eljárás pedig a "Vorvarfahren". A német jogban az adósságrendezési eljárás az "Insolvenzplan" (magánszemélyekre: "Schuldenbereinigungsplan"), míg az előzőhöz szorosan kapcsolódó reorganizációs eljárás az "Eigenverwaltug".
[13] OJ, L 234/44. 2006. 8. 29.
[14] Ius est ars boni et aequi. Ulpianus idézi Celsustól Digesta, 1, 1, 10 pr. NOTARI T.: Római köz- és magánjog. Kolozsvár, Saciencia Kiadó, 2011. 100.
[15] Iiustitia est constans et perpetua voluntas ius suum cuique tribuendi Ulpianus Digesta. 1, 1, 10, idézi NOTARI: i. m. 107.
[16] Az egységesség érdekében e fejezetben is a történelmileg kialakult és nemzetközileg elfogadott terminológiát használom.
Lábjegyzetek:
[1] Török Gábor, Tudományos tanácsadó, MTA Jogtudományi Intézete, 1014 Budapest, Országház u. 30., E-mail: torok@jog.mta.hu
Visszaugrás
