"Egyáltalán nem biztos, hogy a strasbourgi bíróságnak szüksége van jog-összehasonlításra. Elméletileg a bíróság összetétele garantálja, hogy az ítéletek követik a nemzeti szabályozások változásait."
A globalizáció hatására a különböző bíróságok közötti kommunikáció egyre intenzívebbé válik, és a nemzetközi kapcsolatok és hatások megmutatkoznak a nemzeti felsőbíróságok és a nemzetközi fórumok határozataiban. A bíróságok közötti kapcsolatok különösen jelentősek emberi jogi ügyekben, mivel bizonyos kérdésekkel, mint az eutanázia, a halálbüntetés, a melegek jogai, előbb-utóbb minden bíróság szembesül. A jól működő jogvédő mechanizmusok, a hasonlóan fogalmazott nemzetközi dokumentumok értelmezése jó kiindulópont a tagállami bíróságoknak, ezért az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban strasbourgi bíróság) gyakorlata alapjogi kérdésekben iránymutató nemcsak Európában, de a világon mindenütt.
Anne-Marie Slaughter a bírói fórumok közötti kommunikációnak három formáját különbözteti meg: a direkt párbeszédet, a monológot és a közvetett dialógust.[1] A direkt dialógus során a strasbourgi bíróság előzetes döntéshozatali eljárásához hasonlóan valamely bíróság kérdést intéz egy másikhoz, amire utóbbi válaszol. A Slaughter által monológnak nevezett kommunikáció során a mintának tekintett nemzeti vagy nemzetközi fórumtól kölcsönöznek más bíróságok, de az információáramlás egyirányú. Végül a közvetett dialógusra jó példa az Emberi Jogok Európai Bírósága, amely "hatékonyan terjeszti ötleteit a nemzeti bíróságok között".[2]
Az Európára jellemző közvetett párbeszédnek fontos jellemzője, hogy a strasbourgi bíróság tudatosan irányítja a kommunikációs folyamatot. Központi szerepet tölt be a később bemutatott európai konszenzus vizsgálata során, hiszen a tagállami jogszabályokra támaszkodva egységes értelmezését adja az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezményben (a továbbiakban egyezmény) foglalt jogoknak. A konszenzus alapjául szolgáló nemzeti megoldás ezáltal az Európa Tanács valamennyi tagjára kötelezővé válik.[3] A strasbourgi bíróság és a nemzeti hatóságok közötti együttműködés lehetővé teszi az egyezményre épülő, de a nemzeti jogalkotási eredményeket is tükröző közös európai jogrend kialakítását.[4]
A strasbourgi bíróság különböző értelmezési módszereket alkalmaz eljárása során, ezek közül csupán az egyik a jog-összehasonlítás és az azon alapuló európai konszenzus vizsgálata. Ahogyan Bernhardt bíró hangsúlyozta, a nemzetközi közjog általánosan elfogadott értelmezési szabályai az emberi jogi dokumentumok esetében is alkalmazandók azzal, hogy az egyezmények sajátos fogalomrendszerét figyelembe kell venni.[5] Ennek megfelelően a bíróság működésének korai szakaszában kialakította az autonóm jogértelmezés gyakorlatát, amely lehetővé teszi, hogy maga értelmezze az egyezményt, és ne legyen kötve az egyes tagállami meghatározásokhoz. Az eltérő fogalomhasználat az egyezmény alapvető célkitűzéseit veszélyeztetné azáltal, hogy különböző mércével mérné a tagállamok eljárását.[6] Ahol az egyezmény a belső jogra utal, mint például a 8. cikkben a "törvényben meghatározott", vagy az 5. cikk 1. bekezdésében a "törvényes letartóztatás vagy őrizetbe vétel" kifejezés, az ott nem egy feltétlen és kizárólagos utalás a belső jogra, inkább annak formájára, mint tartalmára vonatkozik.[7]
Az egyezmény szövegének a strasbourgi bíróság olyan sajátos értelmet tulajdonít, amely annak ellenére, hogy a köznapi használaton túl figyelembe veszi a tagállamok alkotmányos tradícióit is, mégiscsak az egyezmény lényegéből, tárgyából és céljából fakad.[8] Az egyezmény tárgyának és céljának fontosságát emelte ki a bíróság a Golder kontra Nagy-Britannia ügyben is, amikor annak ellenére állapította meg a 6. cikk megsértését, hogy az egyezmény kifejezetten nem garantálja a bírósághoz fordulás jogát.[9] Az egyezmény szövegének autonóm értelmét leginkább a tagállamok jogintézményeinek összehasonlító vizsgálatával lehet meghatározni. Amennyiben a vizsgálat
- 5/6 -
jelentős különbségeket tár fel, a strasbourgi bíróságnak azokat tiszteletben kell tartania, hiszen az európai mérce felállítása bizonyos mértékű konszenzust feltételez.[10]
Az egyezmény nem egy statikus dokumentum, a bíróság a benne foglaltakat mindig az adott kor társadalmi adottságainak megfelelően értelmezi.[11] A bírák a Tyrer kontra Nagy-Britannia ügyben kifejtették: "Az egyezmény egy élő dokumentum, amit [...] a jelenlegi körülményeknek megfelelően kell értelmezni."[12] A jogfejlesztő értelmezés különösen azokon a területeken fontos, amelyek esetében a társadalmi és a tudományos fejlődés időről időre eltérő megközelítést indokol. A megváltozott körülmények sarkallták a strasbourgi bíróságot arra, hogy az egyezmény megsértését állapítsa meg a házasságban, illetve a házasságon kívül született gyermekekkel való eltérő bánásmód[13] vagy a felnőttek közötti, beleegyezésen alapuló homoszexuális kapcsolat büntethetősége miatt.[14] Amikor a bíróság az egyezmény dinamikus jellegére hivatkozik, elsősorban az új szociális minta elfogadottságát vizsgálja. Csak abban az esetben értelmezi újra az egyezmény szövegét a megváltozott körülményeknek megfelelően, ha azt a tagállamok jelentős részében követett joggyakorlat indokolttá teszi. A strasbourgi bíróság a már meglévő állami gyakorlatot követi, és nem maga alakítja ki az új standardot, nem megy a változások elébe.[15] Nem evidens, hogy a dinamikus megközelítés a védelem szélesítését eredményezi, a tulajdonhoz való jog esetében találunk példát az ellenkezőjére.[16]
Végül, a bíróság nem kényszeríthet egységes, a helyi sajátosságokat teljes mértékben figyelmen kívül hagyó követelményrendszert a tagállamokra. A sokszínűség és az eltérő jogrendszerek tiszteletben tartása elengedhetetlen az európai védelmi rendszer hatékonyságának fenntartásához, ezért a strasbourgi bíróság realista és önmegtartóztató álláspontot képvisel akkor, amikor bizonyos kérdésekben tiszteletben tartja a tagállamok mérlegelési szabadságát.[17] Azokban az esetekben, ahol a bírák elismerik, hogy a nemzeti hatóságok kedvezőbb helyzetben vannak a jogkorlátozásra okot adó körülmények vizsgálatakor, csupán az állami diszkréció létét és az alkalmazás ésszerűségét vizsgálják felül, annak jogosságát nem.[18]
Az államok mérlegelési szabadságának határa gyakran az egyes jogok tágabb vagy szűkebb értelmezésével kapcsolatban merül fel. Ez részben politikai kérdés, hiszen a nemzeti hatóságok azon mozgásterét határolja le, amelyre nem terjed ki a strasbourgi szervek felülvizsgálata. Az európai jogvédelemnek ezt a politikai vonatkozását mindenképpen szem előtt kell tartani, amikor az emberi jogok védelmének fejlődését vizsgáljuk: egyrészt természetesen kívánatos, hogy az egyes jogok védelmét a strasbourgi bíróság kiterjessze, másfelől azonban a tagállamok jogalkotási autonómiáját is tiszteletben kell tartania.[19]
Az esetjog fokozatosan leszűkítette a tagállamoknak biztosított mérlegelési zónának a Handyside kontra Nagy-Britannia ügyben kialakított határait.[20] Az Egyesült Királyság az erkölcsök védelmére hivatkozva betiltotta azt az iskolákban használatos ismertető kézikönyvet, amelynek mindössze egytizede érintett szexuális tartalmú kérdéseket. A strasbourgi bíróság megállapította: a tagállamok belső jogrendszeréből nem lehet egyetlen, mindenki által elfogadott erkölcsfogalmat megállapítani. Ebből a szempontból a nemzeti hatóságoknak az egyezmény tág értékelési sávot biztosít, hiszen a tagállami bíróságok sokkal kedvezőbb helyzetben vannak annak megítélésekor, hogy az adott intézkedés szükséges-e egy demokratikus társadalomban a közerkölcs védelmére. A bíróság természetesen fenntartotta magának a jogot arra, hogy végső soron felülvizsgálja nemcsak az alkalmazott korlátozás célját, de annak szükségességét is.[21]
A Sunday Times kontra Nagy-Britannia ügy[22] óta a strasbourgi joggyakorlat az egyezményben foglalt jogok dinamikusabb értelmezése irányába mozdult el, a nemzeti hatóságok kevesebb sikerrel hivatkozhattak a korábbi gyakorlat alapján őket megillető mérlegelési szabadságra.[23] A 8-11. cikkeket érintő ügyekben a bíróság konzekvensen képviseli a Sunday Times-ügyben kialakított mércét: vizsgálódása nem csupán az adott állam jóhiszemű, körültekintő és ésszerű eljárására korlátozódik. A bírák továbbra is elzárkóztak attól, hogy átvegyék a nemzeti hatóságok szerepét, kizárólag a belső jogi döntés és az egyezmény összeegyeztethetőségéről foglaltak állást. Ugyanakkor megállapították, hogy ebben az ügyben nem volt kellően nyomós társadalmi szükséglet a közérdek előnyben részesítéséhez. A strasbourgi bíróság ettől kezdve mind gyakrabban állapított meg egyezménysértést olyan esetekben, amelyekben a kérdéses korlátozást nem írta elő törvény,[24] vagy az nem volt szükséges egy demokratikus társadalomban.[25]
Alapvetően három tényező befolyásolja a tagállamokat a jogkorlátozás területén megillető diszkréciót: az érintett jog, az elérni kívánt cél és a tagállamokban kialakult egységes gyakorlat. Az elmúlt két évtizedben a strasbourgi bíróság nyíltan elismerte a konvenciós jogok közötti hierarchiát. A Gillow kontra Nagy-Britannia ügyben[26] hozott ítélet kiemeli: a
- 6/7 -
mérlegelési zóna, amelyen belül a tagállamok mozoghatnak, nemcsak a korlátozással elérni kívánt céltól, hanem az érintett jog természetétől is függ.[27] A hierarchia tetején azok a jogok állnak, amelyeket a nemzetközi jog feltétlen vagy abszolút jogokként ismer.[28] Az egyezményben foglalt jogok közül ide tartozik az élethez való jog, a kínzás, a rabszolgaság és a kényszermunka, valamint a retroaktív büntetőjog tilalma. A következő szinten azokat a jogokat találhatjuk, amelyek kiemelt, de nem abszolút védelmet élveznek, mint a tisztességes eljárás, a magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jog és a véleménynyilvánítás szabadsága. Utóbbi esetében a strasbourgi bíróság rendszeresen utal a demokratikus társadalomban betöltött szerepére, és az ebből fakadó magasabb szintű védelemre. A magánélet védelme esetében a korlátozást - ahogyan azt a bíróság a Dudgeon-ügyben kiemelte - különösen súlyos indokokkal kell alátámasztani.[29] A fennmaradó jogok alacsonyabb szintű védelemben részesülnek.[30]
A korlátozással elérni kívánt céltól függően is változhat a nemzeti hatóságok mérlegelési köre. Ahol a korlátozás igazolására szolgáló cél jelentése levezethető az egyezményből vagy a tagállamok egységes gyakorlatából, ott a strasbourgi bíróság általában kevésbé megengedő, míg egységes álláspont hiányában nagyobb a tagállami mozgástér.[31] A közös értelmezés megállapítása különféleképpen történhet. Előfordul, hogy a bíróság összeveti a tagállami jogszabályokat és a bírói gyakorlatot, de akad példa arra is, hogy az egyezményre mint az európai konszenzus alapjára hivatkoztak a bírák. Az előbbi megközelítést jól szemlélteti a Handyside-ügy, amelyben az egész Európára jellemző erkölcsfogalom hiányára tekintettel a strasbourgi bíróság tág teret engedett a tagállami diszkréciónak. Ezzel szemben a Sunday Times-ítélet kitért a 10. cikk 2. bekezdésében foglalt, "a bíróságok tekintélyének és pártatlanságának fenntartása" kifejezés egyezményből levezethető értelmére, amikor a brit kormány által felhozott igazolásokat vizsgálta.[32]
A strasbourgi bíróság előtt eltérő súllyal esnek latba azok az intézkedések, amelyek valamilyen általános állami politika megvalósítását célozzák.[33] Általában a nemzeti hatóságok nagyobb mozgásteret élveznek azokban az esetekben, amikor a jogkorlátozás valamilyen gazdasági, szociális vagy környezeti politika része.[34] Jól példázza ezt a megközelítést a Buckley kontra Nagy-Britannia eset, amelyben a kérelmező a karavánoknak fenntartott telkek kijelölésére vonatkozó szabály alkalmazása miatt fordult Strasbourghoz. A kormány a 8. cikk korlátozását a közrend, a közerkölcs és mások jogainak védelme és a gazdasági jólét fenntartása érdekében tartotta szükségesnek.[35] A bíróság a Handyside-esethez hasonlóan tiszteletben tartotta a brit kormány helyzetértékelését, és nem kérdőjelezte meg a tágan megfogalmazott politikai döntés végrehajtását. Bár a 8. cikk nem tartalmaz eljárási garanciákat, az ítélet indokolása szerint az ilyen állami döntések sem lehetnek tisztességtelenek, és az egyéni érdekek védelmét az eljárás egésze során biztosítani kell.[36]
Végül a nemzeti hatóságok mozgástere szűkebb akkor, amikor a tagállamok többsége azonos jogszabályokat hoz vagy megegyező gyakorlatot követ. A konszenzus léte fordítottan arányos az állami diszkréció határaival.[37] A belga nyelvi ügyben a bíróság megjegyezte, hogy az egyezmény legfőbb célja a tagállamokra kötelező követelményminimumok lefektetése.[38] Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a strasbourgi védelmi rendszer a nemzeti hatóságok egységes eljárását követelné meg, hiszen a tagállamok továbbra is szabadon megválaszthatják azokat az intézkedéseket, amelyeket a cél elérésére legalkalmasabbnak ítélnek. A strasbourgi bíróság nem feledkezhet meg a nemzeti jogrendszerek anyagi és eljárásjogi szabályainak sajátosságairól.[39]
Az európai konszenzus elsősorban olyan esetekben hozható fel az aktivista megközelítés igazolására, amikor egy jog kiterjesztett védelmét az egyezmény szövegezői még nem tartották szükségesnek. A házasságban és azon kívül született gyermekek közötti eltérő bánásmódot egyezménysértőnek nyilvánító Marckx kontra Belgium ügy indokolása szerint "amikor az egyezményt 1950. november 4-én aláírták, sok európai országban elfogadott volt a törvényes és törvénytelen gyerek közötti különbségtétel".[40] 1979-ben viszont a strasbourgi bíróság meglepetten tapasztalta, hogy a házasságon kívül született gyermekekre vonatkozó jogalkotás sok tagállamban az egyenlőség kimondása irányába mozdult el. Ez volt az első olyan ügy, amelyben a védelem kiszélesítése a belső jogi szabályozások összehasonlításán alapult. Az európai konszenzus megállapítása azonban nem jelenti feltétlenül az eltérő gyakorlatot követő államok elmarasztalását, a kulturális és nemzeti tradíciókból fakadó kérdésekben a bíróság felülvizsgálati jogköre továbbra is korlátozott marad.[41]
A strasbourgi bíróság két fő érvet hoz fel a tagállamok jogszabályainak összehasonlítására. Az első, a közös örökségre hivatkozás inkább elméleti, míg a politikai legitimációra utalás gyakorlatias igazolás. Az egyezmény preambuluma az európai védelmi rend-
- 7/8 -
szert abból a közös örökségből eredezteti, amelynek alapja a hasonló "politikai hagyományok, eszmények, a szabadság és a jog uralma". Ez a felfogás alkalmas arra, hogy fenntartsa a tagállamok és a strasbourgi szervek közötti szerves kapcsolatot, és ne egy szupranacionális intézményrendszert hozzon létre.
Az európai államok közös öröksége nem egy merev eszmerendszer, az egyezmény csupán a keretet adja meg, az azt kitöltő tartalom a kor adottságainak megfelelő értelmezés szerint változik. A közös örökség - a bírák szerint - tartalmazza mindazokat az értékeket, amelyekre az egyezmény épül.[42] A strasbourgi bíróság számos esetben rámutatott: "az egyezményt aszerint szövegezték, hogy fenntartsa és elősegítse a demokratikus társadalom értékeinek és elveinek az érvényesülését."[43]
A közös spirituális örökségre hivatkozás több, egymástól eltérő kontextusban megjelenik. A strasbourgi bíróság a tisztességes tárgyaláshoz való jogot az egyezmény preambulumának fényében értelmezte, és a jogállamiságon keresztül a 6. cikk részévé tette a jogbiztonság követelményét.[44] A demokrácia - a jogállamisághoz hasonlóan - az európai közrend egyik alapköve, melynek szerepe egyedülálló az egyezmény céljainak megvalósításában. Az emberi jogok leginkább "a hatékony politikai demokráciában" érvényesülnek,[45] ezért az Első kiegészítő jegyzőkönyv 3. cikkében foglalt szabad választásokhoz való jog kiemelkedő jelentőségű a strasbourgi rendszerben.[46] Az egyes jogok korlátozásánál megjelenő demokratikus szükségesség ugyancsak összekapcsolható a közös örökség doktrínájával, hiszen az levezethető a nyugati demokráciák olyan alapvető elveiből, mint a legalitás, legitimitás, szükségesség és demokratikus szellem.[47] A demokratikus szellem alatt az esetjog a jogállamiság, a hatékony bírói végrehajtás és a tolerancia követelményét érti.[48]
Bernhardt bíró az egyezmény védelmi rendszerének hatékonyságát a nemzeti jogrendszerek nagy-mértékű homogenitásában látja. A tagállamok - véleménye szerint - felismerték, hogy az egyezmény értelmezése és alkalmazása hozzájárulhat az egységes európai mérce kialakításához, még akkor is, ha egy-egy kérdésben a nemzeti megoldások jelentősen eltérők.[49] A közös alapelvek jelentőségét hangsúlyozza Brian Walsh is, aki úgy véli, ez a filozófiai alap szorosan összefügg az elidegeníthetetlen és abszolút egyéni jogok elismerésével.[50]
A közösség hangsúlyozása és a pluralizmus megőrzése néha éppen ellenkező irányú törekvéseket feltételez. A közös hagyatékra hivatkozás egyes esetekben harmonizációt kíván, míg a sokszínűség fenntartása a nemzeti jogalkotás tiszteletben tartását teszi szükségessé. A beleegyezésen alapuló homoszexuális kapcsolatok büntethetősége kapcsán a strasbourgi bíróság a harmonizációnak adott elsőbbséget a szubszidiaritással és a demokráciával szemben, mivel a védeni kívánt érdek fontosabb volt az egyén jóléte szempontjából.[51]
A tagállamok közös örökségére azonban nem lehet feltétel nélkül hivatkozni. Az egyezmény szövegezői nyilvánvalóan azokra az államokra utaltak, amelyek az eredeti dokumentumot aláírták. Kétséges, hogy az 1990-es években újonnan csatlakozott közép-keleteurópai államok is osztják ezt a tradíciót. Ez különösen kérdéses akkor, amikor a strasbourgi bíróság, kivételt téve egyes közép-kelet-európai államokkal, eltért a korábbi esetjogtól. Jól példázza ezt a Rekvényi kontra Magyarország eset, amelyben a bíróság nem találta egyezménysértőnek a rendőrök párttagságának tilalmát.[52] Az indokolás szerint Magyarország sajátos történelmi háttere miatt a rendőrök szólásszabadságának korlátozása összhangban volt a társadalmi igényekkel, és így az még egy demokratikus társadalomban is szükségesnek tekinthető.[53]
A tagállami jogrendszerek összehasonlításának szükségessége megközelíthető politikai oldalról is. A strasbourgi rendszer hatékonysága végső soron a tagállamok tevékeny közreműködésén alapul. Ha a védelem kiterjesztésekor a strasbourgi bíróság a szerződő államok nagy része által követett gyakorlatra hivatkozik, az ellentmondásosnak tűnő döntés könnyebben elfogadható az eltérő megoldást követő országok számára is. Paolo G. Carozza szerint az összehasonlító jog alkalmazása megvédi a strasbourgi szerveket az aktivista túlkapások vádjától.[54] A fentiekből következően a bíróság sohasem használ összehasonlító hivatkozásokat ott, ahol valamennyi tagállam egységes gyakorlatot követ, hiszen ezekben az esetekben nincs gyakorlati jelentősége az összhang kimondásának. Az európai konszenzus megállapítása azokban a kérdésekben jelentős, ahol vannak a többségi vagy többséginek ítélt állásponttól eltérő államok. Az egyezménynek nem célja egy egységes, egész Európára kötelező rendszer kialakítása, az európai konszenzus csupán az államok többsége által elfogadott követelményminimumok kialakítására alkalmas. A konszenzusra hivatkozás lehetővé teszi az államok elmarasztalását, amelyek a többségi megoldástól eltérő, kevesebb védelmet biztosítanak.
Az egységes európai emberijog-védelem, amely minden tagállamtól azonos szintű védelmet vár, egy
- 8/9 -
hosszú, lépcsőzetes folyamat eredménye. Az egész rendszer az államok visszavonható beleegyezésére épül, így a hirtelen, megalapozatlan változtatások alapjaiban rengethetik meg a strasbourgi bíróság által kialakított gyakorlatot.[55] A nemzeti hatóságoknak biztosított mérlegelési szabadság kellő rugalmasságot jelent ahhoz, hogy az egyezmény politikai legitimációja fenntartható legyen, és ezáltal elkerülhetők a strasbourgi szervek és a kormányok közötti nyílt konfliktusok. Az évtizedek során a strasbourgi bíróság elfogadottságával arányosan csökkent a nemzeti jogalkotás mozgástere. Az egységes európai követelményrendszer lefektetése fokozatosan csökkentette a tagállamok mérlegelési szabadságát.
Az európai konszenzus keresése tökéletesen beilleszthető a bíróság által képviselt dinamikus egyezményértelmezésbe. Az egyezménynek mint modern emberi jogi dokumentumnak tükröznie kell a kor változásait.[56] Egyrészt bizonyos határokon belül tiszteletben kell tartania azokat a tagállami intézkedéseket, amelyek valamely helyi probléma megoldására irányulnak, másrészt viszont a strasbourgi bíróság nem hagyhatja figyelmen kívül a nemzeti jogrendszerek fejlődését. E két, egymással versengő érdek között kell megtalálni azt az egyensúlyt, amely a lehető legmagasabb szintű védelmet biztosítja. Általánosságban a bíróság nagy valószínűséggel állapít meg egyezménysértést ott, ahol a tagállamok többsége már kiterjesztette az egyezményben foglalt jog hatályát.
Az európai konszenzus vizsgálata során a bíróság, ahogy korábban a bizottság is, a tagállamok jogszabályait és joggyakorlatát hasonlítja össze. A tudományos fejlődés és a társadalmi környezet megváltozása nem elegendő egy európai standard megállapításához: minden esetben szükséges, hogy a tagállamok jelentős része hasonló jogi megoldást kövessen. A bíróság csak a már meglévő konszenzust ismeri el, de nem megy annak elébe. Ezt jól illusztrálja az operáción átesett transzszexuálisok helyzete: a bírák elismerték ugyan, hogy mindennapi életükben súlyos problémákkal szembesülnek a jogi szabályozás hiányosságai miatt, de mivel a nemzeti jogalkotások jóval később reagáltak erre a speciális helyzetre, sokáig nem állapította meg az egyezmény megsértését.[57]
Az esetjog alapján az európai konszenzus vizsgálatának három szintje különböztethető meg: a törvényi vagy jogi, a szakértői konszenzus, valamint a közmegegyezés.[58] A jogi konszenzust leginkább a tagállami jogszabály-módosítások, illetve a regionális és nemzetközi egyezmények elfogadása jelzi. A Tyrer kontra Nagy-Britannia ügyben a strasbourgi bíróság - a bizottsággal egyetértésben - a tagállamok büntetőpolitikájának fejlődése és az egységes védelem elfogadása miatt mondta ki a 3. cikk megsértését a testi fenyítést toleráló Nagy-Britanniával szemben.[59] Ehhez hasonlóan a Marckx kontra Belgium ügyben a bírák megállapították, hogy mind nemzeti, mind nemzetközi szinten megfigyelhető a mater semper certa est elvének elfogadása.[60] A tény, hogy a vonatkozó nemzetközi egyezményeket csupán néhány tagállam ratifikálta, nem vehető figyelembe a házasságon kívül született gyermekeket illető vonatkozó közös álláspont ellenében.[61] Ebben az esetben a bírák könnyen juthattak volna teljesen ellenkező következtetésre. A nemzetközi egyezményeket aláíró államok alacsony száma jelezhette volna a szükséges konszenzus hiányát is.
A szakértői konszenzus vizsgálata során a strasbourgi bíróság az adott terület specialistáinak tudására támaszkodik. A Winterwerp kontra Hollandia ügyben[62] a kérelmezőt pszichiátriai intézetbe utalták, és az elhelyezés időtartamát anélkül hosszabbították meg, hogy erről őt tájékoztatták volna. Az 5. cikk 1. bekezdésében található, "az elmebetegek törvényes őrizetbe vétele" kitétel kapcsán a bíróság elfogadta azt az érvelést, mely szerint az "elmebetegek" kifejezésnek nincs kimerítő definíciója, mivel az a pszichiátria fejlődésével együtt folyamatosan változik.[63] A tartalom meghatározása elsősorban az orvostudomány és nem a nemzeti jogalkotás feladata.
A bizottság és a bíróság egyaránt a szakértői véleményekre támaszkodott a homoszexuálisok beleegyezési korhatárának kérdésében. A brit Szexuális Bűncselekményekkel Foglalkozó Politikai Tanácsadó Bizottság által 1981-ben közzétett tanulmány - szakértői és orvosi véleményekre támaszkodva - azt javasolta, hogy a beleegyezési korhatárt a meleg párok esetében huszonegy évről tizennyolcra kell csökkenteni.[64] Egy évvel később az Európa Tanács Jogi Bizottsága által rendezett konferencián további két[65] - a korhatár csökkentését sürgető - szakmai állásfoglalást tettek közzé, amelyek szintén hangsúlyozták: a homoszexuális párok egyáltalán nem jelentenek nagyobb veszélyt a gyermekekre, mint a heteroszexuálisok.[66] A Sutherland kontra Nagy-Britannia ügyben a bizottság az X. kontra Nagy-Britannia eset[67] óta bekövetkezett változásokat, valamint a szakértői álláspontok közeledését döntőnek ítélte, és megállapította az egyezmény 8. és 14. cikkének megsértését.[68] Ehhez hasonlóan a posztoperatív transzszexuálisok esetében is a szakértői konszenzus segítette a kérelmezőt. A Sheffield and Horsham kontra Nagy-Britannia ügyben a panaszosok az állam pozitív kötelezettségeinek megállapítását kérték az átoperált személyek új személyazonosságával kapcsolatban.[69] A strasbourgi bíróság véleménye szerint az orvostudomány egyetért abban, hogy a transzszexualitás
- 9/10 -
olyan állapot, amelynek kezelésére az operáció alkalmas, és egyben ajánlott a beteg életminőségének javítása érdekében.[70]
Az európai konszenzus harmadik eleme az általános európai közvélekedés vizsgálata. A szexuális irányultság kapcsán a strasbourgi szervek többször hangsúlyozták, hogy a többségi ellenérzés önmagában nem indokolhatja a jogok korlátozását. A fent említett Sutherland-ügyben a bizottság kiemelte: "a társadalom feltételezett jogosultsága arra, hogy kifejezze ellenkezését a homoszexualitással szemben és a heteroszexuális életmódot pártolja", semmilyen körülmények között nem igazolhatja a melegekkel szembeni hátrányos megkülönböztetést.[71]
Az egységes közvélemény fogalma leginkább a demokráciával gyakran azonosított többségi akarathoz kapcsolódik. Ha ezt a felfogást fogadjuk el, könnyen nehézségekbe ütközhetünk az egyéni jogokat deklaráló dokumentumok értelmezése és végrehajtása során. Az egyezmény célja éppen az, hogy megfossza a többséget azon jogától, hogy önkényesen korlátozza vagy elvegye az egyéni jogosultságokat. A többségi akarat határa és a kisebbséggel kapcsolatos demokratikus felelősség kérdése volt az oktatáshoz való jogot érintő úgynevezett Danish Sex Education (dán szexuális oktatás) ügy egyik kulcsproblémája.[72] A szülők a kötelező szexuális nevelés miatt fordultak a strasbourgi bírósághoz: azt állították, hogy az államnak az oktatás és nevelés feladatának teljesítése során az objektív, kritikai és pluralista ismeretátadásra kell törekednie. A strasbourgi bíróság végül egy olyan értelmezést fogadott el, amely összhangban van "az egyezménynek mint a demokratikus társadalom elveinek és értékeinek fenntartására és terjesztésére megalkotott dokumentumnak az általános szellemével".[73] Az állam azonban nem törekedhet indoktrinálásra, hiszen azzal sérthetné a szülők vallási és lelkiismereti meggyőződését. Az indokolás azt sugallja, hogy a bíróság nem tartotta feltétlenül szükségesnek a többségi és kisebbségi vélemények közötti egyensúly kialakítását. A Young, James and Webster kontra Nagy-Britannia ügyben a strasbourgi bíróság tovább pontosította addigi álláspontját. E szerint a "demokrácia nem egyszerűen azt jelenti, hogy a többség akaratának mindig érvényesülnie kell; olyan egyensúlyt kell kialakítani, amely biztosítja a kisebbségekkel szembeni tisztességes és megfelelő bánásmódot, és kizárja a domináns helyzettel való visszaélés lehetőségét".[74]
Az esetjog alapján megállapítható, hogy a strasbourgi szervek nem kívánták és kívánják meg a konszenzus valamennyi elemének meglétét. Bár a különböző szintek között nincs egyértelmű hierarchia, valószínű, hogy a közvélemény támogatása önmagában nem elégséges a tagállamok kötelezettségeinek kiterjesztéséhez, mint ahogyan a társadalmi ellenállás önmagában nem akadálya az egységes gyakorlat megállapításának.
A fent bemutatott európai konszenzusanalízis több veszély rejt magában, annak ellenére, hogy az egész Európára kötelező emberi jogi standardok kialakítása csábító perspektíva. A konszenzus léte nem szoríthatja teljesen háttérbe a tagállamok mérlegelési szabadságát, ezt kívánja meg az Európa Tanácsra jellemző kulturális, vallási, gazdasági és társadalmi sokszínűség. A hatékony védelemhez meg kell találni az egyensúlyt az egyéni és állami érdekek között.[75]
A strasbourgi bíróság által megállapított, az állami gyakorlatok hasonlóságán alapuló követelmények nemcsak azokat a tagállamokat kötelezik, amelyek a többségi megoldást követik. Az eltérő álláspontot képviselő országok szempontjából problematikus, hogy bizonyos esetekben miért kell az egységes értelmezést követni, míg más ügyekben a strasbourgi bíróság tiszteletben tartja a döntésüket. Az esetjog alapján az sem egyértelmű, hogy a bíróság minden esetben a magasabb védelmet biztosító szabályozást tekinti a konszenzus szempontjából irányadónak. A közös európai álláspont magában hordozza a legkisebb közös többszörös irányába való elmozdulás veszélyét, hiszen a nagyszámú, azonos álláspontot képviselő tagállam nyomást gyakorolhat a strasbourgi bíróságra, és ezáltal a megengedőbb szabályozás válhat az európai mércévé.
A legfontosabb probléma mégis a jog-összehasonlítás módszerének átláthatatlansága és tartalmi megalapozatlansága.[76] A rendelkezésre álló dokumentumokból nem egyértelmű, mely jogrendszereket hasonlítja össze a strasbourgi bíróság, csupán elnagyolt utalásokat találhatunk, anélkül, hogy az összehasonlítás tárgya nyilvánvaló lenne. Kérdéses, hogy a különböző társadalmi-gazdasági berendezkedésű államok jogát mennyiben lehet összevetni: bár a rendszerváltozások óta a nyugat- és kelet-európai államok közötti szakadék szűkült, a probléma továbbra is jelen van például Törökország kapcsán. A következtetések alapját képező források megbízhatósága is kétséges, hiszen nincsenek összehasonlító jogi tanulmányok mellékelve azokhoz a döntésekhez, amelyek európai konszenzust állapítanak meg, így az olvasó joggal kételkedhet az analízis mélységében. További gondot jelent a nemzeti jogszabályok értelmezése: vajon csak a törvény betűje, vagy az ahhoz kapcsolódó bírói gyakorlat is irányadó? Egy jog deklarálása nem feltétle-
- 10/11 -
nül jelenti azt, hogy az állami hatóságok a strasbourgi bíróság autonóm felfogását követő jogértelmezést fogadják el.
A vizsgálatba bevont országok kiválasztása meglehetősen esetleges. Kívülálló szemlélő könnyen feltételezheti, hogy a strasbourgi bíróság azokat a belső jogi szabályokat hasonlítja össze, amelyek alátámasztják az elérni kívánt célt. Ez azt jelenti, hogy a konszenzus vizsgálata egy fordított eljárás: előbb születik a következtetés, azután próbálják a bírák az azt támogató jogrendszereket megtalálni. Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy a strasbourgi bíróság nem bocsátkozik hosszas és alapos jog-összehasonlításba az európai konszenzus vizsgálatakor. A közös álláspontra való hivatkozás leginkább egy retorikai eszköz, amellyel segíteni lehet az aktivista döntések tagállami végrehajtását, és ezáltal fenntartható a strasbourgi rendszer tekintélye.
Az európai konszenzus vizsgálata gyakran konfliktusba kerül a bíróság által követett más értelmezési móddal. A jogfejlesztő értelmezés szerint az egyezmény egy "élő dokumentum", de éppen a konszenzus hiánya akadályozza meg a védelmi szint megemelését az adott kor elvárásainak megfelelően. A közelmúltban a strasbourgi fórum elé került több olyan ügy, amelyben a konszenzus hiányával indokolták a bírák a széles tagállami mérlegelési szabadság fenntartásának szükségességét. A transzszexuálisokra vonatkozó korai döntésekhez hasonlóan a bíróság az emberi élet kezdetét illetően is a tagállami diszkréciónak engedett teret az "élő dokumentum" doktrínával szemben. A bírák úgy tartották, hogy bár az egyezményt a kor szellemének megfelelően kell értelmezni, az emberi élet kezdetéről való döntés a tagállami értékelési zónába tartozik, hiszen még Franciaországon belül is éles viták folynak a magzati élet védelméről, és nem állapítható meg, hogy a nemzeti jogalkotások egy irányba haladnának.[77] A Fretté kontra Franciaország ügyben a strasbourgi bíróság összeegyeztethetőnek találta az egyezménnyel az egyedülálló homoszexuális férfi örökbefogadási kérelmének elutasítását.[78] A 14. cikk kapcsán a többségi döntés megjegyezte: a tagállamok bizonyos mérlegelési szabadsággal rendelkeznek a tekintetben, hogy a hasonló helyzetben lévők között meglévő különbségek milyen mértékben igazolják a jogi különbségtételt közöttük.[79] Ez a mérlegelési szabadság a tagállami gyakorlatok közötti hasonlóság mértékétől függ. Mivel a kérdés meglehetősen kényes, és a nemzeti álláspontok eltérők, a francia hatóságok diszkréciója széles, bár - hasonlóan a transzszexuálisokra vonatkozó első döntésekhez - a strasbourgi bíróság utal a helyzet átmenetiségére, vagyis nem zárja ki a későbbi konszenzus lehetőségét.[80]
Mindezek alapján nem mondhatjuk, hogy az európai konszenzus mindig jó célt szolgál, hiszen könnyen válhat a strasbourgi bíróság távolságtartó megközelítésének igazolásává. Minden esetben van olyan kérdés, amelyben a tagállamok különböző állásponton vannak, a döntést meghatározza a vizsgálat fókusza. Végül egyáltalán nem biztos, hogy a strasbourgi bíróságnak szüksége van jog-összehasonlításra. Elméletileg a bíróság összetétele garantálja, hogy az ítéletek követik a nemzeti szabályozások változásait. ■
JEGYZETEK
[1] Anne-Marie Slaughter: A typology of transjudicial communication, 29 U. Rich. L. Rev., 1994, 112-114.
[2] Uo., 114.
[3] A bíróságnak a nemzeti jogalkotásra gyakorolt hatásáról bővebben lásd Holly Dawn Jarmul: The effect of decisions of regional human rights tribunals on national courts, NYUJILP, 1995-1996, 311.
[4] Slaughter ezt a "a bíróságok közötti kommunikáción alapuló kollektív bírói döntéshozatalnak" tekinti (Slaughter: I. m., 120).
[5] Rudolf Bernhardt: Thoughts on the interpretation of human-rights treaties, in Protecting Human Rights. The European Dimension. Studies in Honour of Gérard J. Wiarda, eds. Franz Matscher, Herbert Petzold, Köln, Carl Heymanns, 1988 (a továbbiakban Protecting Human Rights), 65-71.
[6] Mireille Delmas-Marty: The European Convention for the Protection of Human Rights. International Protection Versus National Restrictions, Dordrecht, Martinus Nijhoff Publishers, 1992, 305.
[7] Lásd például Sunday Times versus United Kingdom, judgment of 29 March 1979, Series A no. 30 § 49.
[8] Paulo G. Carozza: Some reflections on the jurisprudence of the European Court of Human Rights, NTDLR, 1998, 1217, 1219.
[9] Golder versus the United Kindom, judgment of 21 February 1975, Series A no. 18.
[10] Bernhardt: I. m., 65-71. Ezt az érvelést alkalmazta például a bíróság a Ringeisen kontra Ausztria ügyben (judgment of 16 July 1971, Series A no. 84).
[11] A szerződések jogáról szóló bécsi egyezmény ezzel ellentétes értelmezési szabályokat tartalmaz.
[12] Tyrer versus the United Kingdom, judgment of 25 February 1978, Series A no. 26, § 31. Az ügy a Man-szigeteken alkalmazott testi fenyítés miatt indult. Ebben az időben az Európa Tanács tagállamainak jó része már eltörölte ezt a fajta büntetést.
[13] Marckx versus Belgium, judgment of 13 June 1978, Series A no. 31.
- 11/12 -
[14] Dudgeon versus the United Kingdom, judgment of 22 October 1981, Series A no. 45.
[15] David John Harris, Michael O'Boyle, Colin Warbick: The Law of the European Convention on Human Rights, London, Butterworths, 1995, 8-9.
[16] A kisajátítások kapcsán a bíróság szűkítette az Első kiegészítő jegyzőkönyv 1. cikkében foglalt jog védelmét.
[17] A margin of appreciation fogalmának meghatározását lásd Howard Charles Yourow: The Margin of Appreciation Doctrine in the Dynamics of the European Human Rights Jurisprudence, The Hague, Kluwer Law International, 1996, 13.
[18] Franz Matscher: Methods of Interpretation of the Convention, in Protecting Human Rights, 77.
[19] Lásd még Arthur Henry Robertson, John Graham Merrills: Human Rights in the World. An introduction to the study of the international protection of human rights, Manchester, Manchester University Press, 1996, 148.
[20] Handyside versus the United Kingdom, judgment of 7 December 1976, Series A no. 24.
[21] Uo. §§ 48, 49.
[22] Sunday Times versus United Kingdom, judgment of 29 March 1979, Series A no. 30. Az ügy alapját egy folyamatban lévő polgári eljárás adta, amelyet súlyos betegséggel született gyermekeknek életet adó anyák indítottak. A torzulásokat a thalidomid nevű szer okozta, amely nyugtató- és altatószerekben került a szervezetükbe. A Sunday Times egy cikksorozat első darabjaként megjelentetett egy írást az eljárásról. A High Court a bíróság megsértésére hivatkozva (contempt of court) betiltotta további publikációk közlését.
[23] Yourow az 1979-es évet fordulópontnak tekintette. Bővebben lásd Yourow: I. m., 56-57.
[24] Lásd például Malone versus the United Kingdom, judgment of 2 August 1984, Series A no. 82.
[25] Yourow az előbbit void-for-vaguenessnek (határozatlanság miatti semmisség), míg utóbbit proportionality (arányossági) standardnak nevezi (lásd uo.). Az aránytalanság miatti egyezménysértésre példaként lásd Tolstoy Miloslavsky versus the United Kingdom, judgment of 13 July 1995, Series A no. 316.
[26] Gillow versus the United Kingdom, judgment of 24 November 1986, Series A no. 109. Az eset Guemsey lakhatással összefüggő jogszabályait érintette, amelyek speciális engedélyhez kötötték a lakás elfoglalását. A bíróság megállapította a 8. cikk megsértését.
[27] Uo. § 55. A térség gazdasági jólétéhez fűződő érdek itt alulmaradt a kérelmezők magánélethez való jogával szemben.
[28] Ezek az úgynevezett peremptory normák. Lásd Theodor Meron: Human Rights and Humanitarian Norms as Customary Law, Oxford, Clarendon Press, 1989, 94-95.
[29] Dudgeon versus the United Kingdom, judgment of 23 September 1981, Series A no. 45, § 52.
[30] Laurence H. Helfer: Finding a consensus on equality. The homosexual age of consent and the European Convention on Human Rights, N.Y.U.L.R., 1990, 1054.
[31] Yourow: I. m., 105.
[32] Sunday Times versus United Kingdom, judgment of 29 March 1979, Series A no. 30, §§ 55, 56.
[33] Pieter van Dijk, Godefridus J. H. van Hoof: Theory and Practice of the European Convention on Human Rights, The Hague, Kluwer Law International, 1998, 89.
[34] Lásd F. versus Switzerland, judgment of 18 December 1987, Series A no. 128, § 33.
[35] Uo. § 62.
[36] Uo. §§ 74-77.
[37] Eyal Benvenisti: Margin of appreciation, consensus, and universal standards, N.Y.U. J. Int'l L. & Pol., 1999, 843, 851.
[38] Case "Relating to certain aspects of the laws on the use of languages in education in Belgium" versus Belgium, judgment of 23 July 1968, Series A no. 6, part 3.
[39] Sunday Times versus the United Kingdom, judgment of 29 March 1979, Series A no. 30, § 61.
[40] Marckx versus Belgium, judgment of 13 June 1979, Series A no. 31, § 41.
[41] Bővebben lásd Jeroen Schokkenbroek: The basis, nature and application of the margin-of-appreciation doctrine in the case-law of the European Court of Human Rights, HRLJ, 1998, 30, 34.
[42] Sadak and others versus Turkey (no. 2), judgment of 11 June 2002, Reports 2002-IV.
[43] Lásd például Melnychenko versus Ukraine, judgment of 19 October 2004; Sadak and others versus Turkey (no. 2), judgment of 11 June 2002, Reports 2002-IV.
[44] A közelmúltban lásd Svetlana Naumenko versus Ukraine, judgment of 9 November 2004, és Ryabykh versus Russia, judgment of 24 July 2003.
[45] United Communist Party of Turkey and Others versus Turkey, judgment of 30 January 1998, Reports 1998-I, § 45.
[46] Mathieu-Mohin and Clerfayt versus Belgium, judgment of 2 March 1987, Series A no. 113, § 47; lásd még Melnychenko versus Ukraine, judgment of 19 October 2004, § 53.
[47] Lásd Mireille Delmas-Marty: The European Convention for the Protection of Human Rights. International Protection Versus National Restrictions, Dordrecht, Martinus Nijhoff Publishers, 1992, 322. Véleménye szerint "a demokratikus szükségesség kritériuma felfogható a »civilizált nemzetek által elfogadott közös jogelvek« újjáéledéseként".
[48] A tolerancia - ezen belül a pluralizmus és az elfogulatlanság - szükségességét elsősorban a 8. és 10. cikkel kapcsolatos ügyekben hangsúlyozza a bíróság.
[49] Rudolph Bernhardt: Commentary. The European system, Conn. J. Int'l L., 1986-1987, 299.
[50] Brian Walsh: The European Court of Human Rights, Conn. J. Int'l L., 1986-1987, 271, 273.
- 12/13 -
[51] Steven C. Greer: The margin of appreciation. Interpretation and discretion under the European Convention on Human Rights, Human Rights Files No. 17, Strasbourg, Council of Europe, 2000, 20-21.
[52] Rekvényi versus Hungary, judgment of 20 May 1999, Reports 1999-III.
[53] Uo. § 48. Hasonló aggályok vethetők fel az iszlám elfogadásával kapcsolatban. Lásd Refah Partisi (The Welfare Party) and others versus Turkey, judgment of 13 February 2003, Reports 2003-II.
[54] Paolo G. Carozza: Some reflections on the jurisprudence of the European Court of Human Rights, NTDLR, 1998, 1217, 1227.
[55] Lásd bővebben Ronald St. J. Macdonald: The margin of appreciation, in The European System for the Protection of Human Rights, eds. Ronald St. J. Macdonald, Franz Matscher, Herbert Petzold, Dordrecht, Martinus Nijhoff Publishers, 1993, 123.
[56] Jól érzékelteti ezt a melegek jogainak fokozatos kiterjesztése. Bővebben lásd például: Laurence R. Helfer: Lesbian and gay rights as human rights. Strategies for a united Europe, Va. J. Int'l L., 1991, 157.
[57] Lásd Cossey versus the United Kingdom, judgment of 27 September 1990, Series A no. 184. Az egyezménysértésre lásd Christine Goodwin versus the United Kingdom, judgment of 11 of July 2002, Reports of Judgments and Decisions 2002-VI.
[58] Helfer: I. m., 157, 165.
[59] Tyrer versus United Kingdom, judgment of 15 March 1978, Series A no. 26, § 31.
[60] Marckx versus Belgium, judgment of 27 April 1979, Series A no. 31.
[61] Uo. § 41.
[62] Winterwerp versus the Netherlands, judgment of 24 October 1979, Series A no. 33.
[63] Uo. § 37.
[64] Policy Advisory Comm. on Sexual offenses, Report on the Age of Consent in Relation to Sexual offenses, 1981, Cmnd. No. 8216.
[65] Az egyiket a brit Institute of Criminology in Cambridge igazgatója, míg a másikat egy német bíró nyújtotta be.
[66] A beleegyezési korhatárral kapcsolatban bővebben lásd Matthew Waites: Equality at last? Homosexuality, heterosexuality and the age of consent in the United Kingdom, Sociology, 2003, 637.
[67] X. versus the United Kingdom, report of 12 October 1978, D.R. 19. A kérelmező ugyanazon jogszabály egyezményellenességét állította, mint a Sutherland.
[68] Euan Sutherland versus the United Kingdom, report of the Commission 1 July 1997.
[69] Sheffield and Horsham versus the United Kingdom, judgment of 30 July 1998, Reports 1998-V.
[70] Uo. § 50.
[71] Euan Sutherland versus the United Kingdom, report of the Commission 1 July 1997 § 63.
[72] Kjeldsen, Busk Madsen and Pedersen versus Denmark, judgment of 5 November 1976, Series A no. 23.
[73] Uo. § 54.
[74] Young, James and Webster versus the United Kingdom, judgment of 13 August 1981, Series A no. 44, § 63.
[75] Macdonald: I. m., 123-124.
[76] Lásd Carozza: I. m., 1217, 1225; Laurence R. Helfer: Consensus, Coherence and the European Convention on Human Rights, Cornell Int'l L. J., 1993. 133, 135.
[77] Vo versus France, judgment of 8 July 2004, § 82.
[78] Fretté versus France, judgment of 26 February 2002, Reports of Judgments and Decisions 2002-I.
[79] Uo. § 40.
[80] Uo. § 41.
Visszaugrás
